„Semmi sem örök, mégse múlik el semmi."

Philip Roth

„Várt még, hogy belépjen, vagy elmeneküljön."

Vörös István

Kedves Milena,

ma úgy keltem föl, mint aki hiába aludt. Álmom, melyet inkább csak vakon tapogattam ki, mintsem láttam volna (lehunyt szemmel? ugyan!), szörnyű volt, nagyszabású, csodálatos és teljességgel fölösleges. Fölösleges, mint minden álmunk, és csodálatra méltó és csodálkozásra késztető, mint semmi az ég alatt. De nem óhajtom, hogy megrémüljön, ó, még nem. Csakhogy közérzetem a prímszámok nyomorúságával vetekszik. S mintha egyes szám negyedik személyben szólnék folyton: azt kell éreznem, beszédemnek se címzettje, se alanya nincsen valójában – tárgya meg hogyan is lehetne! (Jól figyeljen, Milena, ez már nem játék, nem is önfeledt séta Prága napsütötte katakombáiban. Szótlan hírnök a nyelv: csak szava van. Az ég szerelmére.)

Európát láttam. Európát láttam, feneketlen árnyai nélkül. Európát, hitek és határok nélkül, és nélkülem. Európát, Európa nélkül. De ez már csakugyan túlzás.

Mondják (bár én nem hiszem), hogy a világ nem egy, hogy az idő nem magában való, hogy a történelem, melynek 1924. esztendejét írjuk (a világtalanok bizakodásával és hideg tudásával), csupán variáció és permutáció és kevélység. Csak egyvalami egyetlen, arról meg, sajnos, azt gyanítom, nem létezik, kedves Milena. S az idő? Az idő, mely másutt is csupán az anyag mesterkedése, itt, Európa szívében (lelkesebben írtam volna gyomrot, elhiheti) puszta szó, minden szó közt a legüresebb. Nem telik, nem is múlik. (Nagyon úgy fest, hogy az idő matematikája nem eukleidészi mintát követ; ha megenged ennyi cinizmust egy haldoklónak.)

Mégis, az az álom!

Olyan volt, mint valami labirintus, melyben nem először tévedünk el, holott most járunk benne első ízben. (A kint és a bent mindössze a falak színjátéka, ha labirintusról van is szó – ezt talán vigaszképpen írom.)

Olyan volt, mint egy hasonlat másik fele. Egy Jászi nevű magyar gondolkodó álma derengett át rajta; egy álom a Duna menti népek szép szövetségéről. De emez álomban, melyet jobb híján sajátomnak kényszerít neveznem a nyelv, Európa egésze valósított meg valamit – ha fölidézhetném pontosabban is!

Hivatalokat láttam, de háborúkat nem. (S emlékszem, már ennek is hogy tudtam örülni!) Embereket láttam, de ördögöket a legkevésbé; igaz, angyalokat még annyira se. Szabadságot láttam és tanácstalanságot, azután rendet és izgága fészkelődést a rendben. Szerződéseket és konferenciákat. Poliszokat és politikusokat. Itt-ott egy-egy polgárt is. Úton levőket és megállapodókat, boldogokat és boldogtalanokat és boldogokat. És cellákat, cellákat, cellákat. (Ezek emberek voltak. Az álmok hajlamosak metaforikus színezetet ölteni.)

Olykor, ha nem figyelek oda, magam is hiszem, hogy a világ másképp is berendezhető, mint ahogy azt a törzsi viszálykodás avagy az egyéni feltörekvés logikája teszi időtlen idők óta, hagyományosan, természetszerűleg és tűrhetetlenül. Fölocsúdván ilyenkor, gyerekes optimizmuson kapom magam. De vajon szükséges-e tényleg a fölocsúdás?

Persze megkérdezheti, kedves Milena, hogy vajon mi lenne lázas és váratlan utópiámban, ebben az apokrif látomásban azokkal, kiknek szemében a tavasz: álruhás tél. Akiknek az élete egyetlen hosszú, hideg csend, melyben a legjelentősebb esemény az, ha időnként porszem ütődik porszemhez, hangtalanul… És mindannyian ilyenek vagyunk. Válaszom, hogy a megoldás egyszerűsége már-már szégyen a problémára nézve. Válaszom, hogy nem tudom. Válaszom, hogy e két utóbbi mondat között hosszú órákon keresztül rázott a zokogás. Ne kérjen többet.

Egyébiránt pedig ha meglepi, hogy annyi idő után újra írok, elhatározásomat tudja be, aminek csak akarja. És én megköszönöm.

Ma úgy keltem föl, mint aki hiába aludt. Pedig volt alkalmam, bugyraiban elmerülőnek, aprólékosan kiismerni a szanatóriumi lét ontológiáját. S alapos okom van feltételezni, hogy a kierlingi klimatikus viszonyok nem sokban térhetnek el a Patagóniában szokásosaktól. Emberek élnek itt is, ott is, és minden időben. Emberek, akik szenvednek, mielőtt meghalnának, és meghalnak, miután eleget szenvedtek. (Bocsássa meg tisztánlátásomat. Ha a Maga drága lényén átszűrt fények nem hatnának el ide is… Ki tudja, mire vetemednék akkor!)

Úgy élek vagy inkább csak állomásozom itt, mint ama mondabeli ember, aki, maga sem tudja, miért, vagy csak el akarja felejteni, hogy tudja (vagy hogy nem), de megállt az időben, olyasfajta véglegességgel és oly törékenyen, ahogy a halálraítélt áll meg, miután helyére vezették, szemben a kivégzőosztaggal, háttal a külön e célra emelt falnak, feje fölött az éggel vagy a semmivel, talpa alatt a földdel vagy a pokollal, egyedül, egyetlen még élő tanújaként egy parancsnak, amely talán nem is létezik és nem fog létezni sosem, csupán a kényszerű engedelmesség vall rá könyörtelenül, közönségesen és mindhiába.

Szobám padlója: akár a tengerfenék sivataga. Szomorúságom egy állástalan földgömbügynöké is lehetne, oly személytelen és oly démonikus. Egyúttal messzemenően indokolatlan is, mint a török barokk.

Ha nem tudnám, hogy az álom, minden álom, csak alku a sötéttel, azt hihetném (meggyőződésem: Magával egyetemben, drága Milena), a valóság sokadik arca más lehet, mint a megelőző tizennégy. Ámde (tudnia kell Magának is, ha máshonnan nem, tőlem) itt, a földön a tapasztalat rácsai közt már oly otthonosan haldoklik a remény, mintha bizony a Goldberg-variációk is pusztán jóízű áprilisi tréfa lett volna, vagy legalábbis hamisítvány, eredeti nélkül.

Segítsen csalódnom.

A Maga K.-ja