– Gyere, az iskolarádióval valami megint van – Tünde a folyosón csak úgy odavetette a kérést. Felhasított, sötét aljat viselt, combközépig meg-megvillant azsúros csillogású lába. Az iskolarádió kezelőpultja kontakthibás, évtizedek óta érettségi találkozók mindig-siker-sztorija a megkergült hangszóró. Nemigen szokták használni, ám kivételnek számít az iskolabál, mint ez a mostani. A régi nemzedékek technikáját ilyenkor percekig kiröhöghetik a mindenkori elsősök.

A használaton kívüli szerkezetekkel, ócska bútorral telezsúfolt szoba porszagot árasztott, H. ifjú tanárságának éveit idézte fel. Tünde minden elképzelés nélkül kattintgatni kezdte a régi, billenőgombos kapcsolókat, majd a lemeztartóból sorra kiemelte a csiricsáré, elavult grafikájú lemezborítókat: indulók, versösszeállítások.

– Elmegyek – mondta szinte mellékesen.

H. teljes valójával a porszagot érezte.

– Egy nyelviskolában háromszor ennyit keresek…

– Te tudod.

Tünde elébe állt, picikét felágaskodott és egy puszit nyomott az ajkára. H. az asztal sarkára ült, és a szemébe nézett.

– Búcsúzzunk el! – mondta Tünde.

A néhány hónappal korábbi csillogó szem helyén árnyékos, vizsgálódó tekintet. H.-ban bosszús indulat.

– Te tudod.

Tünde átkarolta a nyakát, húzta volna a fejét magához. H. megkutyálta magát, nem engedett. A lány egy hirtelen mozdulattal felrántotta magát, s a nyakába borult. H. ültében megfeszült, a gerincében késpenge metszésű fájdalom. Kiverte a veríték.

– Mi van? – csusszant le Tünde.

– A derekam.

Tündén egybedermedt mosoly és aggodalom. Tréfának nem hihette, mert H. homlokát verítékcsöppek borították, s úgy támaszkodott az asztal sarkára, mint akit felnyársaltak.

– Hívj egy taxit – s H. az elérhetetlen távolságra meredező szék felé tekingetett.

– A fenét, hozom a kocsit – és Tünde elindult.

– De nem bírok, legfeljebb kúszni.

– Hát majd kúszol.

H. előbb a lábával indított óvatos csúsztatási kísérletet, mintha attól tartana, hogy a szék el kíván ugrani a helyéből. Az első fájdalomnál abbahagyta.

Megjött Tünde:

– Nagyon ropják. Nem lesz feltűnő, ha kiosonunk.

– Kiosonni?! – H. teljes testében izzadt a kíntól.

– Hát majd derékszögben mászol…

A tornaterem felől ritmikus dübörgés, zeneorkán, üvöltések.

Már majdnem elérték a hátsó ajtót, amikor a férfi vécéből kilejtett a kis Burkus, és belegyökerezett a műkő burkolatba.

– Tiszteletem, tanár úr…

H. nem nézett fel, derékszögben intett, hogy tovább, schnell, bisztro, vite, de Burkus dermedtsége tartósnak bizonyult.

– Tanár úr, a dolgozat…

– Milyen dolgozat?

– Amit kölcsön tetszett adni…

– Nem mondtam, hogy a tiéd? – és H. legszívesebben oxforddal – ahogy a diákokkal vívott meccsen, évtizedekkel korábban, maga elé tette a labdát – ülepen billentette volna. S hogy erre nincs esélye, legalábbis e pillanatban nincs, sőt a lehetséges időpontot is bizonytalanság övezi, módfelett letargikus hangulatba mártotta.

Másnap tablettákkal elbódítva ment órára. Az izomgörcs nem oldódott fel teljesen, ezért kissé megbillentett, merev derékkal járt. A székből kézzel segített lendülettel állt fel, combból emelve a testét. Már az óra vége felé jártak, s nem akarta a csengetéskor eljátszani a mutatványt, ezért óvatosan, a katedra takarásában felkászálódott. Túl lassúra sikerült, mert az első sorokból aggodalmas figyelemmel követték. S akkor átható suttogással, ami éppen hogy nem a szomszédnak, hanem a hálás röhögőknek szól, eljutott hozzá:

– Konditermet kellene váltani.

Páran kuncogtak. H. megkereste Tábori mindig vigyorgó arcát. „A pulóvere megint annyiba kerülhetett, mint a félhavi fizetésem." A fiút a testület az osztály rossz szellemének tartotta. Az apja – jól menő üzletember – az iskolaszékben is tevékenykedett, ráadásul időnként értékes ajándékokkal segítette az iskolát, amire a költségvetésből nem futotta volna – legutóbb valamilyen elektronikai berendezést szállíttatott az egyik kabinetbe.

– A megjegyzéseidet tartsd meg – mondta H., s bár a legkevésbé sem akarta, hogy elszabaduljon az indulata, mégis azt érezte, amit a kémiai kísérleteknél látott: a kémcsőbe töltött színes folyadék egyre emelkedik, sorra hagyja el a rovátkákat, aztán kibuggyan a nyakánál… H. szeretett volna hirtelen másra gondolni, ha valamilyen tréfával eltérítheti a várhatóan bekövetkezőt, de egyre nyomult benne felfelé a méreg, a gondolatai belefúltak, a hátán talán a szőr is ágaskodik, finom zúgás az agyában, s mintha egy csapot lökne ki a düh, üvölt:

– Takarodj ki!

Tábori arcáról leválik a művigyor:

– De tanár úr…

– Azt mondtam, hogy mars ki!

Tábori megvonja a vállát, zsebre vágja a kezét, az ajtót nem csapja be, hanem kimért lassúsággal beteszi maga mögött.

H. nézi az osztályt, az osztály nézi H.-t. „A helyzet se nem tragikus, se nem komikus, egyszerűen szerencsétlen." Magának csinálta. Nehéz lesz kimászni belőle, még ha erkölcsileg jogosnak indult is. De a csodálkozás, a megrökönyödés, az enyhe együttérzés és a túl hangos szó miatti sértődöttség szikráit szóró tekintetek azt jelzik: korszerűtlen alak.

A nagyszünetben az igazgató megszólítja:

– Van egy perced?

Megy utána, s még mielőtt megszólalhatna, H. belevág:

– Gyors a hírszolgálat. Tudom, túlreagáltam, magam is bánom…

– Nem a hírszolgálat – mondja egykedvűen a direktor. – Épp a folyosón mentem, s láttam kint Tamást. Hát, őszintén szólva, elég gyermetegnek tartom az eljárást. Kiküldeni az osztályból… Kiröhög téged, engem, mindannyiunkat. Szóval, ennyi…

– Ennyi?

H. pedagógiai filippikára számított, nem tudja mire vélni a, mondhatni, együttérző bánásmódot. Bár ha igazán nagyvonalúan kezeli az igazgató az ügyet, akkor mintha mi sem történt volna, szóba sem hozza.

– Mindannyian fáradtak vagyunk.

H. a szokatlan hangtól gyanút fog: itt valami készül, valamibe be akarják vonni. Éberség, éberség. Fürkész tekintet, ugrásra kész ösztönök, laza izmok.

Az igazgató feláll, H. biccent. Hogy mik vannak! Az ember mégis átalakulhat? Teljes pedagógiai tapasztalatának ellentmond. Talán inkább fáradunk, elfáradunk, mint a gépek alkatrészei, s aztán elrepedünk, eltörünk, kihullunk.

 

*

 

Az őszülő, szőke hajú, fehér, repedezett arcbőrű professzor egy tekintélyes íróasztal mögött fogadta H.-t. Ezek a termetes bútordarabok mint megbízható bárkák kelnek át a történelem háborgó vizein. Lapján angol nyelvű szakfolyóiratok, gépelt kimutatások, levelek.

– Kérem – és a professzor keze, amely évente több száz idegen testben matat, megmerevedett. H. a lábizmait keményítette meg, hogy elrejtse a feszültségét. – A műtét sikerült, a szövettani vizsgálat viszont nem a legkedvezőbb…

– Az mit jelent?

A közbevetésre a kiszáradt tészta-arc megvonaglott.

– A jelenlegi tudásunk szerint a műtét utáni öt tünetmentes év már a túlélést jelentheti…

Lift a múltba. Az első randevú. H. ott áll a leánykollégium sarkán. Öt perc, tíz perc. Ági nem mondta biztosra, hogy eljön, amikor H. az évfolyambálon, egy felkérés után meghívta moziba. Léptek a szürkületben. Félszeg mosoly. H. csak habog, mert már lemondott arról, hogy a lány eljön. Mintha burokban lépdelnének, a villamoszaj kaszabolása nem hatol át a láthatatlan kabinon, amely körülveszi őket. Ágnes – oldalvást, bandzsítva – fel-felpillant rá. „Én marha! Csak hetek múlva mertem megfogni a kezét."

A kiszáradt kéz most a test mellett pihen az intenzív osztályon. Közben eltelt – mennyi is? – húsz év. Huszonöt? A fél élet. Lehet, hogy – neki – a teljes. És H. nyel egyet. Vajon a professzor hány ilyen közlésre van hitelesítve? Diszkréten elő a belső zsebből a borítékot, a betegtársaktól megtudott tarifával, odacsúsztatja az asztal sarkára, mint egy tapintatos merénylő.

– Igazán nem… – mondja a professzor, és elveszi. Akárha csak egy légy repült volna át a szobán.

H. feláll. Mintha törött poharakon lépdelne, mozgását kimértre igazítva kimegy a folyosóra. Az első, kertre nyíló ablakot kinyitja, s magába fogadja a fák átható suhogását. Feketerigók pittyegnek, tele velük a kert: a szépség öntudatlan élősdijei.

– Ilyen egyszerű? – kérdezi H. félhangosan, s a mellette elhaladók ügyet sem vetnek rá. Mivégre bármi is, ha csak ennyi az egész? – s ezt már csak magában kérdezi. Amit a végzet csirizarcú ajtónállója közölhet velünk. Csak azért, mert műszerei vannak a lapító titokra? Az alattomos sejtésre.

Egy ápoló jött vele szemközt, s az arcába bámult. Quo vadis, domine? A félelembe, a félelembe. A fehérköpenyes megfordult, mert a házirend galád megsértése forgott fenn: a látogató az alázatos bizonytalanság, netán összeroppanás helyett határozott, mondhatni provokatív megnyilvánulásokkal hívta fel magára a figyelmet. Vagy új docens érkezett – nyugtatta magát a tovahaladó.

És az istenként megszólítható pedig elérhetetlennek tűnt – miként mindig, ha segítség kell.

Onnan tekintve – honnan is? az égből?, de hiszen onnan csak mi véljük nézhetőnek magunkat – marad tehát a személytelenség, amelyből nézvést ő szánalmas kis melldöngető, aki hideglelősen ingadozik a rajongás és kétségbeesés közt, ily módon méltatlanul a halhatatlanságra, amely épp csak megérintette.

 

*

 

Bocsánatot kell kérni Ágitól, amíg nem késő. Mígnem a mindennapok szújárataitól észrevétlen szétesik a világ… Bocsánatot kell kérni, hogy kiragadhassa a veszedelemből, hogy beburkolhassa abba a megvilágosodásba, amit most minden porcikájával érzett.

Ám honnan tudható, mit érez, amikor ő maga sem tudja, csak próbálja megcsapolni a sűrű feszültséget, amely feltölti? Legfeljebb a találgatás kényelmessége uralkodik el, miközben felölti a tudás álcáját.

Halszem, amely egykedvű érdektelenséggel, tehát a legtökéletesebb elfogulatlansággal rögzíti a körülötte történőt: női test az ágyon, krétás bőr, csukott pillák, enyhe veríték a homlokon, a hajszálak nyomuló őszülése, lilás árnyékú szemhéj. Duzzadt erek a kézfejen: simogatáshoz, szatyorcipeléshez, mosdáshoz, mosdatáshoz szállították a vért évtizedeken át. A szervek némasága. A megtestesült veszendőség. H. mint élő műszer: a megmaradás ügynöke. Valaki azt akarja, hogy ne legyen köze ehhez az életjelek nélküli testhez.

A megismerkedés utáni hetek: lüktető tétovaság, a bizonyosságszerzés makacs vágya, birtokolja-e a szép arc rezdülését, gondolatait? Immár ha nem akarja is, mindent birtokol, ami ehhez a most tehetetlen lényhez tartozik. Eloldozódni se tudna. S ha eloldozódna, akkor sem a másé többé.

A szemhéj alatt nyughatatlan bolygómozgás.

– Nagyon viszolyogtál tőlem? – csukott szemhéjú arcból jön a kérdés.

H. megfogja a test mellé kivetett kezet. Mint uszadékfa a folyóparton. A folyó, ki tudja, hova tart.

– Megöregedtem?

H. megsimítja az arcot.

– Milyen? – a hangsúlyban a kíváncsiságon átüt a félsz.

– Ki?

– Nem kell erőlködnöd. Egy nő mindig észreveszi a másik illatát. A férje bakszagán is.

H. megszorítja a kezében pihenő ujjakat, a kar megrándul. A szégyen mosószappanszaga. Gyermeki kívánság: bárcsak sírhatna.

– Bocsáss meg!

– Mit? – és az arcon, a szemhéjak alól, mint áttetsző vércsepp, fénylő szivárgás.

 

*

 

– Tekintsd búcsúvacsorának – és Ráspolya megemelte a poharát. „Az utolsó vacsora?" H. nyelvével szétdörzsölte szájában a pincehideg bor férfias ízét. – Túladunk az éttermen.

– Szóval feladtátok…

– Tévedés. Olyannak adjuk el, akitől megtudhatja az a senki, hogy hol lakik az úristen.

Gabi maga szervírozta a csülköt pékné módra. Frissen berakott haja alól kivöröslött a heg fűrészfogazata.

„Vajon Áginak majd fájdalomcsillapítóval kell élnie?" És H. majd összeroppantotta a poharát.

– Mióta megvan a szerződés, nem is abajgatnak – mondta Ráspolya, s beledöfött a remegő húsba. Az átpirult sültre a burgonyagerezdek úgy borultak, mint malacok a kocára. Ráspolya H. tányérjára tett egy jókora szeletet, aztán magának szedett.

– Még viszem a saját üzememet, Gabi meg legfeljebb beszáll valahova csendestársnak. Kiheverjük az elmúlt hónapokat – kortyolt. – A pénzen veszünk egy kis családi házat. Nyugodt helyen, Pest környékén.

– A városon kívül – mondta Gabi, s élvezettel nézte, hogy a két férfi arcára a bor és forró étel finom verítéket von.

– Imádom – mondta Ráspolya, s egy egészben megfőtt céklagumót hersegtetett. H. a kompótpuhára sült burgonyát és a ropogósra sült kérgű, belül zsírosan omlós húst gyűrte magába.

– Nehogy azt hidd, megfeledkeztünk rólad – mondta Ráspolya.

H. letette a villát:

– Csak ezt ne!

– De, de… A meglepetés evés után megüli a gyomrot. Szóval, hozom, mert kint hagytam a kocsiban.

Gabi picikét kortyolt a poharából. H. megtörölte a száját. Villák, kések koccanása a tányérokon.

Az utcáról autócsikorgás, jókora puffanás, aztán újra gáz, majd másodpercekig csend. Egymásra néztek, s egyszerre pattantak fel. Az egyetlen megmaradt pincérük a terasz szélén állt és a fejét fogta. Az úttesten, inkább a túlsó járdához közelebb egy test, mellette egy idősebb, munkaruhás férfi térdelt. Ráspolya furcsa, kicsavart pózban feküdt, egyik lába mintha meg-megrándult volna.

Az ismeretlen idős ember maga elé mormogott:

– Épp metszettem a bokrot. Az a kocsi nem is lassított. Sőt, gázt adott.

H. Ráspolya pulzusát próbálta kitapintani, de nem érzett semmit. Félig nyitott szemű barátja orrából szivárgott a vér.

 

*

 

Az írás ismerős, feltépi a borítékot, áll a lépcsőházban, levélsorok néma lövéssorozata.

„Kedves – ez a szó áthúzva – Drága K., a múltkori baleset után nem volt alkalom, hogy elmondjam: a kollégáktól tudtam meg, hogy a feleséged kórházban. Semmit sem bánok, ami kettőnk közt történt (remélem, te sem). Vigyázz a feleségedre! Őszintén mondom. Mondtam néha egyet s mást. Te is! Felejtsük el. Lassan úgy írok, ahogy te szoktál beszélni. Busa fejjel okosakat. Te jó isten, mintha a tanárommal beszélnék! Közhelyek jöhetnek, nem kapsz belőlük. Csók. T."

Ezt kívánta egy hete, s most itt volt az elbocsátó szép üzenet, őt rúgták ki, nem ő volt kegyes búcsúzó. „Csak nem a hiúságom?" – és a levegőben ott szállt a néma sorozat lőporfüstje.

– Valami baj van? – a szomszéd ment el mellette. – A kedves felesége?

– Nem, köszönöm – és magában: „Tűnj el!"

 

*

 

Madárszem. Bogárszem-optika, mely a fölébe bomló égbolt félgömbjét befogja, majd kaleidoszkópként megrázkódik, a kép összehasadozik.

Leszáll a villamosról – néhány saroknyira a Bárdi-bár. Ha volna pisztolya… De nincs. Akkor meg mit akar? Hát annyit elmondani, hogy Ráspolya temetése holnap lesz. Hogy lássa a fickó tekintetét.

A bizonytalanság a legkínzóbb. Amikor valami már túljutott a holtponton, s a történés valamilyen irányban sodródik, még ha a kimenetele vészterhes is, de lehet védekezni, kapálózni ellene, torlaszt építeni, avagy lemondóan ráhagyni magunkat, ám egyre megy: tudható az irányulás. Az már megkönnyebbülés. De a bizonytalanság olyan, mint az egyensúlyvesztés. Hányinger, üresség. Ági – besűrült holtpont.

Parányi villanás a tanácstalanság bugyrán: Molnár Feri valamilyen soha ki nem fogyó üzemanyagú repülőgépet akart konstruálni, a levegőmolekulákat alakította volna át energiává. „Végül már levegőt sem veszünk, mert nem lesz, de repülünk!" – hergelte a fizikatanár, s kapásból néhány képletet vetett a táblára az örökmozgó fizikai képtelenségének bebizonyítására. Nemigen értették – s ezért is mindenki Molnár Ferivel érzett együtt. Molnár Feri – bezápult mérnök valamilyen hulladék-égetőműben. Viszont a kocsijába – amikor ez még nem volt engedélyezve – gázpalackot fabrikált. „Olcsóbb így járni" – bizonygatta az érettségi találkozón.

Az utca túlsó felén egy fiatal férfi H.-val azonos tempóban halad. A kereszteződésben, a legrövidebb utat keresve a pillantásuk véletlenül egymásba fut – amazon alattomos vigyor. H. befordul a mellékutcába.

Ráspolyának és Gabinak sem segíthet már. Gyűlölte a sérthetetlenség egyre ritkábban rátörő narkotikus érzését, az elnéző fölényét. Ha ajándékul kapta, nem érdemelte, ha pedig megszenvedett érte, akkor bárkit megillet. Ráspolya elmárványosodó tekintete alatt az aszfalt gyászszürkéje. A vétlenek beledöglenek az ártatlanságukba. Ági is talán helyette vezekel. Egymás helyett vezeklünk. Önmagunkért természetes lehetne, de az igazi bűnösök a vétkeiket úgysem ismerik el. S a tulajdon édesanyjuk szenved helyettük – élete végéig.

Alkut a láthatatlannal, aki nem szokott alkudozni? A teljhatalmú csak nem kufárkodik. Szeszélyes, de talán nagylelkű is. Teljességében benne van ennek az eshetősége is.

A bugyron némi fény hatolt be, az alkonyat utcai derengése. A külső fény és a belső sötét félúton egybeolvadt.

Mögötte felgyorsuló léptek.

Ütés érte, s darázscsípésnyi fájdalom. Megpördült – a fickó kezében pisztoly.

Máskor, ha fémlemezzel elvágta a kezét, vagy a csavarhúzó beleszaladt a tenyerébe, a bosszúság után a vér látványától elhatalmasodott a pánik, most viszont egy oktatófilm szenvtelenségével vette tudomásul a csorgás szinte csiklandós érzését száraz bőrén, ahogy ingét ragacsossá itatta.

Az alacsony fiú visszahúzta a kezét az oldala mellé, tekintete elvékonyodó, mint egy megszűnő fénysugár, csodálkozás és némi döbbenet elegye, kimerevült mozdulata jelzi, azt várná, hogy a meglőtt test elomlik, de ez nem következik be, helyette hegyes állú arc nézi, zakóján átnedvesedő vérpamacs. A pisztolyos fickó szinte bűnbánóan hátrálni kezd, egy balettos csúsztatott lépéseivel, diszkréten és sután, mögötte az utca szabadsága.

H. felett, a tetők felett galambok röpülnek rajban, még magasabban borotvahab-felhők, a felhők fölött ritkuló lég, a földbuborék héja, mindig ott volt, de H. még soha ennyire nem érezte a bőrén, mintha köpölyöznék, a kozmosz szívná magához, kivonná önnön testéből, s könnyűvé lenne, mint maga az űr, a sugárzások szivárványlása, a molekulái közt átsikló nyilallásözön. Minden eddigi ezért a pillanatért történt, az átélt önkívület e színjózan mámoráért. A sebe meg-megbuggyan, mint egy túlérett gyümölcs repedése, a vérfonal végigereszkedik a combján.

– Hívom a mentőket – mondja kiszáradt torokkal egy ismeretlen nő.

H. kétségek közt: vele történik-e, ami történik, s nem egy róla elnevezett bitorló ügyei függetlenednek-e tőle s nevének viselőjétől egyaránt. (Nemkülönben remeg a kamera: az képeződik-e le, ami épp képződik?)

H. már a galambokkal tartott: gyerekkorában, a padlás poros levegőjében, a fölcsapott tetőablak keretéből játszópajtásával nézték a kiszabadult galambok körözését, amint összehangolódva készültek, hogy még magasabbra törjenek, s szárnysuhogásuk ezüstje átszőtte a délután kupoláját.

Orrában a padlás fölkavart, finom pora, a forró cserepek alatti burameleg, előtte a gyerekkor városának akvarellsziluettje, a valamikor felpezseg a most szódavizében, a pajtása – az akkorhoz képest később, a mosthoz képest régen – külföldre ment, avagy meghalt, sose bírta kinyomozni, a hangja most szinte megérinthető, itt, a füle mellett, szólongatja az aranykarika-szemű kékesszürkét, ez a kedvenc, őt követi a többi, de most mind ott kering az utca kanyonja fölött, a csapat egyetlen testként élvezi önnön lendületét, hogy aztán felcsapjanak a kék levegőbe.

A combjában finom remegés, szorongnak egymás mellett a létrán, elzsibbad, meg fog roggyanni, keze a tetőablak bádogszegélyén, pattog a lemez, „Le ne ess!", „Semmi, semmi", megszökken az ég, s kék aknában száll alá, paradicsomi liftzuhanás, jótékony…

Amit akart: a lebegés – „…és az Isten lelke lebeg vala a vizek felett". Nem repülés és szárnyalás. Szárny nélküli, testetlen ottlét, akár a mindenhatóé, avagy aki így neveztetik. Becsülendő képtelenség, méltó a boldogtalanságra. Az első pillanattól reménytelenséggel teljes.