Kint állt a bástyán, és hagyta, hogy kék műszálköpenyén átfújjon a szél. Fázatta magát. Legalább tudta, mitől reszket. Milyen jól bírta a szeptembert. Otthon még azt hitte, hogy az első napok lesznek a legnehezebbek. Az első esték anya ölelése nélkül, az első esték apa szomszéd szobabéli harákolása nélkül. Az ajtó nyikkanása, ahogy benézett. Aludjon, fiatalúr, addig örüljön, míg aludhat. Mindig ezt mondta. Apa még az ágyba is vitt magával néhány papirost, a másnapi munkához. Néha hallotta, amikor anyának megjegyezte: apám kulák volt, belőlem mégis főagronómus lett, de ha úgy akarják, bármelyik pillanatban megint kulákot csinálnak belőlem, bárkiből.

Állt a bástyán, a metsző október hatodikai szél szinte a csontjait zörgette már. Szinte aradi vértanú lett belőle. Eszébe jutott a történet, amit rendre felemlegetnek otthon: apával végigszemlézték a tizenhárom kivégzett tábornok szobrát. Aztán ahogy ballagtak hazafelé, jött velük szembe egy magas, szakállas férfi. Utána nézett, és azt súgta apának: itt ment még egy aradi vértanú. Apa meg se fordult, úgy felelte: ki tudja, bárkiből lehet aradi vértanú. Ő akkor hatéves volt.

Most tizennégy. És fázik. Egy gimnazista már jobban tud fázni, mint aki még csak kisiskolás?

Mindent összevetve, nem elégedetlen az ősszel. Sőt életében most először érzi úgy, hogy az ősz is ér valamit, valamire jó, nemcsak szenvedést, sötétet, hideget hoz – illetve a szenvedés, a sötét, a hideg nem teljesen haszontalan dolog, hanem mindegyik egy-egy fura esély a maga különös módján, csak tudni kell bánni velük. Tudni kell használni őket.

Hát ezt tanulja most, ebben az új, hegytetei iskolában. Innen már nincs feljebb, csak az ég. Nézte a felhőket, melyeknek az alja lilába játszott, mintha be lennének kötve csomagolópapírba, mint a tankönyvei, aha, hát a felhőkből is lehet tanulni. Non scolae, sed vitae discimus, írta fel a táncos léptű, hirtelenszőke szerzetes tanár a táblára rögvest az első latinórán.

Arrafelé nézett, amerre laktak. Messze. Anya, apa és fiacskájuk. Illetve ő most már itt él. Ott – úgyis mint: otthon – már csak anya és apa lakik. Messze. Százhetvenöt kilométer, mondta apa, amikor augusztus 31-én elindultak ide, mert apa nagyon pontos ilyen dolgokban, és ő akkor, az indulás pillanatában úgy hitte, végtelen hosszúságú utazás elé néz, mégis mintha percek alatt ideértek volna. Akkor most messze van vagy mégsem?

Jött egy erős széllökés, a lila kötésű felhők újból nekiiramodtak az égen. A fények és a színek egészen élessé váltak, a kolostor könyvtárépületének fehér fala szinte ragyogott, hiába, hogy nem sütött a nap.

Anya azt mondta búcsúzáskor: meglátod, milyen jó dolgod lesz itt. De aztán gyorsan elfordította a fejét. Apa óriási kezét a tarkójára tette, úgy húzta oda a fejét a vállához. Talán hogy ne kelljen a szemébe néznie, fut át a fején most. Ugye, tudod, mit akarok mondani, Cucukám. Tudom, felelte. Akkor jól van, mondta apa, és szorított egyet a tarkóján.

Tudta a sorsát, ó, de mennyire. A magukfajtának igyekeznie kell, vasszorgalommal tanulni és legfőképpen meghúznia magát. Mert ebben a cefet világban sohase lehet tudni. Persze, hogy ő se akart megint kulák lenni. Bármit megtehetnek, kiforgathatnak mindenünkből, mondta apa nemegyszer ebédnél és vacsoránál, karácsonykor és húsvétkor. A könyvespolcára gondolt ilyenkor, a horgászbotjára, a sakk-készletére. Kulák lesz belőle, és akkor jönnek, és kitépik a kezéből a könyveit, az üvegszálas pecabotját és az erdélyi sakktábláját, benne a fényesre lakkozott bábukkal. Hogy állna itt a szeles bástyán, ha kulák lesz belőle? Ezért kell iparkodnia, non scolae.

Szép ez a táj, ugye, pajtikám?

Összerezzent. Felnézett. Egy idős atya állt mellette. A reverenda fölé valamiféle bekecset húzott, hatalmas fején félrecsapott, fekete micisapkát viselt.

Laudetur…, motyogta, és kihúzta magát, ez is apa tanítása, a tartás a legfontosabb, a tartás.

In aeternum, felelte az atya. Okosan teszed, ha tanulmányozod, mondta, és előremeredt, ahol lefutott a domboldal, és elkezdődtek a falucska piros tetős házai. Hát igen, sóhajtott fel, és barna pöttyökkel tarkított, fehér kezét a bástya mellvédjére helyezte. Nemrég volt hetven éve, hogy idejöttem, a hegyre, de ezt a kora alkonyati látványt máig nem tudtam megunni.

Oldalt lesett, a diákra.

El tudod képzelni, mennyi az a hetven év?

Ő csak hallgatott, pedig közben forgott az esze kereke. Gyorsan kiszámította: akkor az 1909-ben történt. Rettentő régen. Nagymama a tavasszal halt meg, ő csak hatvanhat éves volt, 1909-ben meg se született még, és már meghalt, nem néz semmiféle felhőket, vagyis nem idelentről.

Temérdek idő, néha magam is csodálkozom rajta, hogy még élek, mondta az atya. A Jóisten valamiért szereti, ahogy itt ácsorgok a bástyán, úgy látszik.

Felpislantott, a hatalmas fejen az amúgy szűk, keskeny száj most mosolyra futott. Megvillant a keret nélküli, ovális szemüveg is. Miket nem mond ez az öreg pap bácsi itt, mi, pajtikám, ezt gondolod, ugye?

Szerette volna azt felelni, hangosan, erősen, hogy: nem, dehogyis, mert apa azt is tanította, hogy mindig érthetően kell válaszolni a felnőtteknek, de csak bámult.

Már csak így van ez, ilyen az öregember, beszél mindenfélét összevissza. De nem baj.

Most rámeredt az atya. Mintha furcsállotta volna ezt a nagy némaságot.

Hát a nevedet azért meg tudod mondani, pajtikám?

Meg, nyögte ki végre.

És mi lenne az?

Rendes László, mondta, úgy érezte: hangosan, erélyesen. Itt csak ez a neve volt még. Nem volt se Lacus, se Cucu. Mindenki Rendesnek hívta, a tanárok is. Vagyis, az osztályfőnöke egyszer Lászlónak szólította. Ezen annyira meglepődött, és bizonyára a pillantásában is benne volt a kiáltó elutasítás, hogy az osztályfőnök is rendületlenül Rendesezi azóta. Egyszer azt mondta: na, ha már olyan Rendes vagy…

Rendes, Rendes…, mormogta az öreg atya, miközben az újabb széllökés a tarkója fölött néhány egészen vékony, fehér hajszálat lengetett, ami leginkább olyan volt, mintha ökörnyál tapadt volna a fejéhez. Volt nekem egy Rendes nevű tanítványom, de hát mikor, vagy negyven éve… Apád, nagyapád nem ide járt?

Erre csak a fejét rázta.

Sebaj. Én meg a Geláz atya vagyok, mutatkozott be az öreg pap is. Fenn lakom a klauzúrán. Tudod, mi az a klauzúra?

Rendes László nem tudta, ám ha ki merte volna bökni, ami eszébe jutott, azt mondta volna, hogy ahol a kalauz úr lakik… De ehelyett csak pislogott, mint órán, ha nem tud felelni, és a szempillái verdesésével, ki tudja miért, az erőltetett gondolkodást igyekszik megjeleníteni.

Na, ha nem tudod, pajtikám, akkor gyere el, és nézd meg.

Az atya itt hirtelen megtorpant a beszédben, kicsit oldalt billentette a fejét, úgy leste Rendes Lászlót.

Mit szólsz hozzá, hm?, kérdezte aztán, mintegy sürgetve a választ. Eljössz?

A fiún most szinte keresztülfújt egy újabb heves széllökés, csak úgy zörgött rajta a nájlonköpeny.

A didergés tette, hogy megrándult, a fejmozdulata bőven beillett bólintásnak.

Na, jól van akkor, nyugtázta Geláz atya. Negyvenhárom éven át tanítottam ám!, emelte fel a mutatóujját, ilyen pajtikákat, mint te! Matematikára és rajzra. Bizony. Nálam a nehézfejű is megszerette a számokat, és a topa is megtalálta a maga örömét a vonalakban és a színekben. Meglátod, nem fogod megbánni, ha meglátogatsz. Na, Isten áldjon, pajtikám. Menned kell, jön a stúdiumidő. Örülj, hogy tanulhatsz!

 

Négy év, még négy teljes év, töprenkedett a takarót jól a fülére húzva. A fűtést még nem indították be, a központi kazánhoz nem érkezett meg valami fontos alkatrész. Jó, hogy a nyári levélben, amelyben tételesen felsorolták, hogy mit kell magával hoznia, felkiáltójellel külön megjelölték a meleg takarót. Anya tízcentis nagyságban varrta bele a kollégiumi számát, a bolyhos, bordó anyagra rikító narancssárgával.

Négy év, ami, most úgy érezte, sose telik el. De aztán eszébe jutott, hányszor érezte már ugyanezt. Amikor a fogorvosi rendelő előterében ücsörgött, és várt a sorára a fogszabályzáson, mindig ugyanezt gondolta, hogy a következő óra, félóra sose fog eltelni. De hát egy óra az mégis csupán egy óra, hatvan perc, nem pedig négy év. Milyen szép számtanfeladat lenne, végigszorozni, hogy négy év hány perc is pontosan. Hatvanszor huszonnégyszer háromszázhatvanötször négy. Rettenetesen hangzik. Talán jobb nem is tudni. Aztán óvatosan fordult kicsit, hogy a testével át nem melegített jeges lepedőrész ne túl hirtelen érje a bőrét. Nagyanyjával sokat beszélt a halála előtt. Illetve a mama beszélt hozzá. Valamiért minél többet szeretett volna elmesélni az unokájának, mielőtt eltávozik. Ő hajtogatta rendre, de hányszor egy nap, Minden elmúlik, úgyis minden elmúlik… Hatvanhat évet élt, és tényleg, kétséget kizáróan elmúlt az ő hatvanhat éve. Sok-sok négy év egymás után, tizenhatszor négy és ráadásnak még kettő.

És akkor megdobbant a szíve: az az öreg atya! Mi is a neve? Elfelejtette, amilyen sükebóka. Mit mondott, ugye azt, hogy hetven éve él itt. Hetven. Hát akkor ő mit akar? Ennyi idő alatt se unta még meg a naplementét. Hányszor fog még ott állni a bástyán, csupán a következő négy év alatt, hányszor? És majd utána, ha ez elmúlt, és még később, sok-sok négy év múlva hányszor jut majd eszébe, hogy milyen a naplemente a bástyáról nézve, és azt hiszi majd, hogy el tudja képzelni, mert annyiszor látta, holott nem tudhatja, mert az aznapi naplemente teljesen más lesz, mint az előző sok-sok millió. Az atya is azért ballag ki oda mindennap, hogy lássa, mert olyat még nem látott.

Tehát, fordult megint egy aprót, és a lábfejével megpróbálta maga alá gyürködni a paplan csücskét, így is lehet szemlélni a rá váró négy évet, hogy adatik ennyi és ennyi naplemente. És több nem. Ma is tanultak egy latin közmondást, hogy is szól csak? Dies diem docet – ez az. Passzol, jobban nem is passzolhatna. Többet ér minden imádkozásnál, ha az ember elalvás előtt megtalálja az eltelt naphoz leginkább való szavakat.

Most már beszólhatna apa a háló ajtaján: aludjon, fiatalúr, addig örüljön, míg aludhat. Csak apró neszeket hall, sodronynyekergést, szuszogást, egy-egy sóhajt. Mind alszanak már körülötte. De vajon örülnek-e?

 

Az évszázadok alatt egyre bővült épületegyüttes összes zegzugát kiismerni szinte lehetetlenség. A gimnáziumból két különböző szinten is át lehet jutni a kolostorba, de hogy aztán ott pontosan merre visznek a sötétlő boltívekkel messze futó folyosók, azt Rendes László október kilencedikén még nem tudhatta.

Reggel, amikor fél hét előtt felébredt, és báva boldogsággal nyugtázta, hogy ezek szerint még teljes öt perce maradt az ébresztőig, az agya már az előtte álló nap feladatait pörgette. Apa tanítása volt ez is: Cucukám, nem fogsz tőlem vagyonokat örökölni, ezt előre megmondhatom, de néhány jótanáccsal szolgálhatok. Aztán vagy megfogadod őket, vagy nem. A pénzzel sem lehet egyebet tenni, vagy okos dolgokra költeni, vagy elherdálni. De amit mondani akarok, az az, hogy ha jól akarsz aludni, márpedig annál nincs fontosabb, mint a nyugodt lelkiismerettel eltöltött éjszaka, két dolgot kell megtenned. Egy, hogy reggel, mielőtt kinyitod a szemed, sorra veszed, mi minden vár rád aznap, magyarán, mi a dolgod. Hiszen lehet azt tudni. Kettő, hogy este, amikor már lefeküdtél, és behunytad a szemed, elsorolod magadnak, mit intéztél, mit végeztél, mi sikerült, mi maradt el. Ha ezt őszintén végiggondolod, a lelked megnyugszik, és nem gyötörnek majd rémálmok.

Feküdt, és sorolta magában a rá váró október kilencedikei eseményeket. Előbb az órarendet, aztán hogy legkésőbb ma levelet kell írnia keresztapjának a rohamosan közelgő születésnapjára, meg hogy Szabókitól kérje kölcsön azt a spéci szappant, amivel ha lemossa a pingpongütő gumiját, hát úgy fog tapadni hozzá a labda, hogy csak na. Még egy perc volt fél hétig, amikor a semmiből, vagyis ebből a reggeli, sötétbarnás-sötétbordós szemhéj mögötti kavargásból előbukkant az öreg atya arca, a hatalmas feje, amint félrebillentve megvillan a cvikkerszerű szemüvege. Megígérte, hogy meglátogatja! Rémes lenne, ha megint találkoznának, és az atya azt mondaná: vártalak, de hiába, nem jöttél. És már nem is szólítaná „pajtikámnak", örökre leszámolna vele, szó nélkül sarkon fordulna, és otthagyná a jeges bástyán, ácsorogjon csak magában.

Felharsant a fél hetet jelző éles csengetés, és Rendes László oly fürge igyekezettel pattant ki az ágyából, mint az elmúlt hetekben még egyszer sem: úgy érezte, minden társáénál komolyabb és főképp titkosabb küldetése van, amit ma, az egészségügyi séta ideje alatt hajt majd végre.

A gimnáziumot elhagyva némi téblábolás után egy nagy, üveges ajtóhoz ért, melynek a kilincse olyan magasan volt, mint a feje. Átvillant rajta, mi lenne, ha a foga közé venné a kilincset, és úgy nyomná le. De hát ilyesmit nem való cselekedni, ráadásul egy agyonfogdosott kilincs a legkülönfélébb fertőzések telephelye lehet. A lépcsőfordulóból egy sietős léptű kedvesnővér ért mögéje, és rögvest megállt, ahogy az ajtó előtt tétovázó diákot észrevette.

Hová, hová?, csak ennyit kérdezett.

Rendes László elhadart egy gyors „Laudetur"-t, és a következő pillanatban szempillái sűrűn verdesni kezdtek, hiszen nem tudta a választ. Semmi nem jutott eszébe. Se az öreg atya neve, se az a szó, amit az atya mondott, hogy ott lakik. Csak a „kalauz"-ra emlékezett, de hát ez az ő balga agyszüleménye volt, Isten ments, hogy véletlenül kicsússzon a száján a szigorúan álló kedvesnővér előtt.

Nincs neked ott semmi keresnivalód, reccsent rá az apáca, menj szépen a dolgodra.

Már majdnem elkullogott, amikor, akárcsak reggel, az ágyban, fél hét előtt egy perccel, ismét maga előtt látta az öreg atya fejbillentős arcát.

Azt az atyát kell meglátogatnom… Így mondta: kell.

Miféle atyát?

Valami elősejlett agyának legmélyebb rejtekéből. Kinyögte: Gálos atyát. Abban a pillanatban tudta, rosszat mond, a Gálos egy szomszéd utcabéli gyerek volt otthon, vörös és szeplős, ő is járt hittanra a Szent Imrébe.

Gálos?, kérdezett vissza élesen a kedvesnővér. Olyan atya nincs is. Csak Geláz.

Szinte felsikoltott, Igen, Geláz atya, Geláz! Hozzá megyek.

A kedvesnővér erre csak a fejét csóválta, még egyszer alaposan végigmérte, majd elsietett. Rendes László pedig visszafordult a nagy üveges ajtó felé, és meglátta a derékmagasságban elhelyezett zománcos táblát: KLAUZÚRA, Nőknek tilos a bemenet!

 

Olyan sötét volt az alacsony boltívek alatt, mintha máris este lett volna. Lassan ballagott a zöldre festett ajtók sora előtt, nézte a neveket, mind nagyon furcsa volt: Szulpic, Anaklét, Polikárp, Hildebrand. Nem tudta elképzelni, hogy úgy kelljen minden alkalommal bemutatkoznia, Rendes Anaklét vagyok. Vagy hogy anya este az ágya szélén ülve azzal búcsúzzon el tőle: jó éjt, édes kis Szulpicom…

Az alsó szinten nem talált Geláz nevet, hát az emeleten folytatta a keresést. Itt valahogy még sötétebb volt, csak a kockakövek vékony sávja világított, és a csönd, a kolostori csönd szinte kézzel fogható volt. Nem hetven év, hanem százhetven, ötszázhetven, kilencszázhetven év elmormolt, idekövesedett imádságai alkották a falakat.

Ott állt az ajtó előtt, amelyen a Gróf Geláz feliratot olvasta. Kopogott, majd mivel válasz nem érkezett, benyitott. De meglepetésére egy másik ajtó előtt találta magát. Újból kopogott. Most már hallott valami inkább nyögésre emlékeztető, halk „Tessék!"-et, ami mintha nem is a szobából, hanem valahonnan rémisztő messziről jött volna. Benyitott. Homályos helyiségbe lépett, az orrát nehéz, állott szag csapta meg, amit hirtelenjében öregségszagnak nevezett magában. Az atya a sarokban lévő támlás ágy szélén ült, a reverendája végig ki volt gombolva. Rendes László ennyi gombot egy ruhán még sose látott. Talán ez is a szerzetesi alázathoz tartozik, ennyi gombot ki- és begombolni naponta, villant át rajta. Egy pillanatra csönd volt, majd negyedet ütött egy óra, aztán reccsent a parketta a lába alatt.

Á, pajtikám, te vagy az, mondta végre Geláz atya, de ültő helyéből nem mozdult. Csak gyere, tedd be az ajtót, aztán ülj le oda, arra a székre.

Rendes László engedelmes bábként mozgott, a homály, a furcsa szag, a lassú beszéd szinte megbabonázta, a végtelen időtlenség kerítette hatalmába, íme, van öröklét, itt a földön is, ebben a szobában, óraütés ide vagy oda.

Az atya épp csak összehúzta magán a reverendát, a melltájékon két-három gombot begombolt. Aztán végigsimított hatalmas, kopasz koponyáján. Köhögött.

No csak mesélj, mesélj, pajtikám, mondta aztán.

Rendes Lászlónak fogalma sem volt róla, miről kellene neki „mesélnie". Mesélni a felnőttek szoktak a gyerekeknek, a kicsiknek persze, neki már rég nem mesél anya, legfeljebb a könyvét nézi meg, hogy mit olvas.

De szótlan vagy, ejnye! Az atya végül is felkászálódott az ágyról, odalépett az asztalhoz, kihúzta a mellette álló széket, és arra ült rá, rendezgette a szoknyaszerű ruháját, hogy ne csússzon le a térdéről. Hát azt csak meg tudod mondani, hogy mi érdekel, mit szeretsz csinálni, nem? Mindenki szívesen csinál valamit, még ha a semmittevés is a kedvenc időtöltése.

Ezen hörögve felnevetett Geláz atya.

Olvasni szeretek, felelte halkan Rendes László.

Olvasni, na jó, de mit, pajtikám?

Hát könyveket, felelte, és máris érezte, hogy elvörösödik, ekkora marhaság már rég nem csúszott ki a száján.

Ám úgy tűnt, Geláz atya nem hallotta vagy nem akarta meghallani ezt a suta választ.

Aztán a bélyegekkel hogy állsz?, kérdezte egyszerre egészen élénk hangon.

Apukámnak van otthon egy régi albuma, és én is le szoktam áztatni a bélyegeket a külföldi levelekről, mondta szinte örvendezve, hogy végre valamire normális feleletet adhat.

Az derék, pajtikám, derék. No, ha így áll a dolog, akkor mutatok én neked valami csudát, amitől eltátod majd a szádat.

Geláz atya felállt, mozgás közben újból összegombolt magán néhány gombot. Az asztal mögötti irdatlan polcos szekrényen bogarászott. Végre némi erőlködés után leemelt egy misekönyvnyi kötetet, és az asztalra rakta. Hátranézett a sötét sarokba, ahol Rendes László kucorgott.

No, gyere hát, intett aprókat, most láthatsz valami igazi kincset.

A fiú felállt, és lassan, a nagy összevisszaságban álló térdeplőzsámolyt és székeket kerülgetve odament az asztalhoz. A könyv, amely az atya előtt hevert, egy piros bőrkötéses album volt, a borítójára Nagy-Magyarország címerét domborították oda az angyalokkal.

Akarod te kinyitni? Tessék, nyissad csak ki!, nézett rá az atya, és megvillant a szemüvege.

Rendes László közelebb lépett, hogy elérje az album szélét. Hirtelen új erővel csapott az orrába az öreg férfi kipárolgása, amit akkor is érzett, amikor a szobába bejött. Valami feltolult a torkába, gyorsan vissza kellett nyelnie. Paradicsomos káposztát kaptak ebédre, annak a gyomorsavval kevert íze kaparta a nyelve tövét. Harákolt egyet. De Geláz atya már türelmetlen volt, hűvös, száraz kezével megragadta a csuklóját, és úgy nyittatta ki vele az albumot.

Rögvest az első oldalon, a zizegő celofánt félrehajtva kis, átlátszó papírsínekben néhány apró, régi bélyeg sorakozott. Rendes László a rajzolatukon azonnal felismerte Károly királyt és Zita királynét.

Tátod a szád, mi, pajtikám?, hallotta a feje fölül az atya hangját. A koronázási sor, teljes egészében! Tudod te egyáltalán, mikor volt a koronázás, he?

Most egészen közelről érezte az atya leheletét is.

Ezerkilencszáztizenhatban, felelte magabiztosan. Hiszen nagymama valami előkelő felmenője ott hajtatott a koronázási menetben, hallotta a saját fülével, amint valamelyik Batthyányi gróf zajongott, mekkora méltatlanság érte, egy gyereket ültettek melléje, micsoda dolog, ám akkor mondták neki, hogy csöndesebben, hiszen Ottó királyfi az, négyéves, nem lehet nagyobb! Nagymama tudna mesélni Geláz atyának, lehet, hogy a végén az atya tátaná a száját. De nagymama meghalt, és amit mesélt, már csak ő tudja egyedül.

Tizenhatban, úgy van! Ezt már szeretem, pajtikám!, nyugtázta az atya elégedetten. És, ha jobban megfigyeled, nem akármilyen kiadás ez! Ugyanis hibás. Látod, a gép rossz helyen vágta el, és a bal oldalon nincs fogazata. No, pajtikám, kitalálod-e, hogy hány ilyen van az országban? Nem találod ki. Majd én megmondom neked. Egy. Ez az egy, amit itt látsz az orrod előtt. Különös? Mi az, hogy különös! És azt is elmondom neked, miért csak ez az egy van. Az én öcsém akkoriban, mert tizenöt évesen elment szerencsét próbálni Pestre, hogy ő vinni akarja valamire, a Pénzjegynyomdában dolgozott tanoncként, ott, ahol a bélyegeket is nyomták. Amikor a gép alá kissé ferdén csúsztatták be a friss tömböt, és így vágta le a szélét, ahogy látod, a gépmester rögvest észrevette a hibát. Azon nyomban rendelkezett, hogy az egész készletet a selejtbe kell dobni, amit aztán bezúztak. Mert a koronás főkről nem jelenhetett meg selejtes bélyeg, pajtikám! A műszak végén azonban az én Tivadar öcsém volt az, akinek át kellett vinnie ezt a holmit a zúzdába, és amikor senki se látta, egy sort letépett róla. Miért? Hát azért, pajtikám, mert tudta, hogy én bolondja vagyok a bélyegeknek. Tudod, mikor adta oda? Azt is megmondom. A pappá szentelésemkor. Addig tartogatta, dugdosta. Ez volt az ő ajándéka. Azóta első szentmisém évfordulóján, Havas Boldogasszony napján reggel mindig azzal kezdem a napot, hogy előveszem az albumot, és megnézegetem ezeket a csonka bélyegeket. Csonka Magyarország nem ország, szavaltuk régen, de a csonka bélyeg értékesebb mindegyik épnél, pajtikám!

Geláz atya egyenként végighúzta öreg, reszketeg ujjait a lenyesett, fogazatlan széleken.

Aztán nagy puffanással becsukta az albumot.

Tivadar öcsém negyvenhatban kivándorolt Paraguayba, ott is halt meg négy évvel ezelőtt, elütötte egy temetési hintó, mert megvadultak a lovak. De amíg élt, sok-sok levelet küldött. Nézd csak, pajtikám, mondta Geláz atya, és az egyik alsó polcról felemelt egy kartondobozt. Ez tele van paraguayi bélyeggel. Odaadom neked, áztasd le őket, aztán majd meglátjuk, lehet-e kezdeni velük bármit is. Mit szólsz hozzá?

Rendes László elvette a dobozt: tömve volt az egykori borítékok jobb felső sarkával együtt lenyesett bélyegekkel.

A legfelső, amit először meglátott, egy lila nyomatú lajhár volt, amint lefelé csüngött egy lilás ágról. Vajon vannak Paraguayban lajhárok? Nem tudta volna megmondani, nagymama soha nem beszélt neki a lajhárokról.

 

Ült a mosdó mellett, kihozta a fürdőbe a hokedlijét, odaült a mosdó elé. Nézte, hogyan lebegnek-áznak a paraguayi bélyegek. Néha bele-belekevert a langyos vízbe a mutatóujjával. Épp csak. Mert apától úgy tanulta, hogy sok minden egyéb mellett a bélyegáztatást se lehet siettetni. Ezt főképp nem. Leázik az magától, sem előbb, sem később, hanem amikor víz kioldja a ragasztót a bélyeg alja és a boríték közül. Arra gondolt, hogy nemcsak a ragasztó van ott, hanem egy ismeretlen ember nyála is, aki valaha régen Paraguayban megnyalta a bélyegek hátát, mielőtt felragasztotta volna őket. Arra gondolt, hogy ez a nyalintás helyettesítette a testvéri csókot a két férfi között annyi évtizeden át. Egy jól elrejtett, becsempészett csók érkezett a távoli messzeségből a Vasfüggöny mögé, egy kolostor falai közé. Kevert egyet a vízen, és az ujjbegyén egyensúlyozva kiemelt egy olyan bélyeget, amelyen jól kivehető volt a pecsét. 5.7.63. – állt egy narancssárgásra színezett, marcona katonaember homlokára nyomva, mintha számháborúzna. Mi minden történt azon a napon, 1963. július 5-én? Érdekes lenne most átszaladni a főkönyvtárba, és felütni a régi újságokat. Ő maga például még nem is élt. Szegényebb volt a világkerekség Rendes Lászlóval, ezt rögvest meg lehet állapítani. Anya és apa már ismerték egymást. Apa nagymamával élt egy szoba-konyhás – ahogy emlegetni szokta – „lyukban", és mindig csak tanult és tanult, mert meg akarta mutatni ezeknek. Ami azt is jelenti, töprengett el, hogy apa nem is az életnek tanult az ókori latinok szellemében, hanem ezeknek. Anya albérletben lakott, otthagyta a faluját, rajzolni és festeni szeretett volna, arról ábrándozott, hogy egyszer olyan szép képek születnek majd az ecsetje alatt, mint a worpswedei Paula Moderson festményei. De hiszen azokat a képeket már megcsinálta az a Paula, neked más szépeket kellene festened, szólt rá apa anyára, ha néha szóba került a régi vágy, az 1963-ban még lobogó lelkesedés. Amíg a fia kicsi volt, anya sokat rajzolt neki, falusi utcát házakkal, gémeskutat, fákat, kutyákat, tehenet, szekeret. Bent, a vállalati irodán is van, hogy órák hosszat nem csinál mást anya, csak ül az asztalánál és golyóstollal rajzolgat, aztán, ha betelik egy géppapír, összegyűri és a szemetesbe dobja.

Lassacskán le-leváltak a paraguayi bélyegek a borítéknyesedékekről.

Szabóki hívta, hogy üssenek egyet takarodó előtt. A csodaszappant is felajánlotta, hogy Rendes lemoshatja vele a szoftütő gumiborítását. De azt felelte neki, ma nem ér rá, el kell végezze ezt a feladatot. Miféle feladat a bélyegáztatás, cseszki?, meredt rá Szabóki, és a kezében megállt az ütő, amivel addig a levegőben hadonászott. Geláz atya bízott meg vele, közölte, és a nyomaték kedvéért most mind az öt ujjával lötykölni kezdte a vizet, lássa a Szabóki, milyen komoly munka ez. Az meg ki a túró? Egy öreg atya, a klauzúráról, mondta, hetven éve él itt. Szabóki füttyentett egyet: az fasza lehet!, rikkantotta, majd lecsapást mímelve nagyot suhintott a levegőbe, és kirohant a háló felé.

Hát igen. Apa mindig azt tanította: tudd, hogy mi a dolgod. Az életben sorozatos csábítások érnek, hiszen bármikor adódik lehetőség lógásra, bliccelésre, halogatásra. De később ezek az elmulasztott lehetőségek fájnak a legjobban, amikor csakis rajtad múlt, hogy elvégzel-e valamit vagy sem. Jópofa gyerek ez a Szabóki, úgy beszél, mint egy kocsis (anya szokta így mondani, ha valaki csúnya szavakat használ), de nem izgatja magát, úgyis ismeri már itt mindenki ezer éve, öt bátyja járt ide előtte. Rögtön az első délutánon hátulról megpöckölte Rendes fülét, amikor ő a szülei távozása után csak úgy ácsorgott a vaságya végében. Láttam, hogy hoztál pingpongütőt, komám. Gyere, lezavarunk egy meccset kajáig. Még sose nevezte senki „komámnak". Bácsik mondták neki régebben, hogy „nagylegény" vagy azt, hogy „kisöreg", amit mindig is utált. Ezt a „komám"-at kifejezetten barátságosnak találta. Mégis zavartan azt motyogta, hogy nem tudja, hol van a pingpongasztal. De Szabóki csak nevetett, és azt kiáltotta, már futtában, hogy: csak utánam, spuri!

És Geláz atya? Annyit lehet tudni, hogy 1963 júliusában újfent levelet kapott az öccsétől, lenyeste a boríték sarkát, és a dobozban heverő többi bélyeg közé dobta. Gyűjtögette őket még tizenhat évig, hogy most odaadja az egészet neki. Vajon a levelekkel mi történt? Őrzi-e vagy kidobta valamennyit? Ha az utóbbi történt, a bélyegek túlélték őket – nem véletlen, hogy a bélyegeket gyűjtik albumokban és nem a leveleket. Geláz atya, röpke fejszámolás, akkor ötvennégy éve élt itt a hegyen. Ha találkozott a bástyán egy fázós fiúcskával, azt mesélte neki, hogy ötvennégy éve nézi minden délután a naplementét. Az a régi fiúcska pedig ma már harmincéves, meglett bácsi. Mennyire igaza volt nagymamának, tényleg minden elmúlik! Még a legmakacsabb, a legjobban megnyálazott bélyeg is elválik egyszer az őt szállító borítékról. Par Avion, Asuncion, Hungria.

 

Zuhogott október tizenötödikén. Rendes László mostanra szárította meg és nyomtatta le szép simára a paraguayi bélyegeket. De hogy mennyi egyforma volt köztük! Az a marcona tábornok, valami Colonel Strössner, akinek mindig odapecsételtek a szeme közé, az megvolt négyféle színben és legalább száz kiadásban. A lajhárosból is sok volt, meg egy majmos fajtából. De akadt azért egy szép piros versenyautó meg a Kolumbusz Kristóf. Hiába, sok levelet küldött az atya öccse, úgy látszik, hiányzott neki a testvére.

Hóna alá vette a dobozt, és most már magabiztos léptekkel indult a klauzúra felé, mint aki otthon van.

Geláz atya az esőtől elhomályosult ablakhoz húzott fotelben ült, és egy imakönyvet olvasgatott. Ezúttal kifejezetten megörvendett, amikor Rendes bedugta a fejét a második ajtón is.

Az egyszeri látogató, pajtikám, semmit sem ér, ejtette a könyvet az asztalra, de aki visszatér, azt nagyon meg kell becsülni! Gyere, gyere, mert olyasmit mutatok, hogy nem felejted el sosem.

A polcra csíptetett ernyős lámpácskát felkapcsolta, amitől a szobán sárgásbarna fény áradt szét.

Rendes László meg akart szabadulni a bélyegesdoboztól. Előrenyújtotta az atya felé, és csak annyit mondott: leáztattam mindet, le is nyomtattam őket.

Geláz atya megállt a motozásban.

Mi akarsz ezzel? Miféle dobozt hoztál?

A bélyegek. Az atya bélyegei. Paraguayból.

Az öreg pap felegyenesedett, és megvakarta hatalmas koponyája tetejét. A háta mögül érkező lámpafényben megcsillant cvikkerszerű szemüvege.

Tudod, mit, pajtikám? Nekem már semmi szükségem sincs rájuk. Neked adom, mit szólsz?

Rendes László visszahúzta a karját, és döbbenten bámult a paraguayi bélyegek közé. A több tucat tábornok és lajhár tehát az övé. Apa egyszer, amikor olyan régóta könyörgött egy szoftborítású pingpongütőért, holott még teljesen jó volt a régi, sima faütője is, azt mondta, a túlzott vágyakozások közepette nem tudjuk megbecsülni azt, amit az élet kérés nélkül ad. A többes szám persze egyes számot jelentett, és rá vonatkozott. Akkor azt gondolta elkeseredésében, hogy neki ugyan még nem adott semmit az „élet", a fene egye meg.

Azóta a karácsonyi angyal meghozta már az új pingpongütőt. És most, íme, olyasmit kap, amit nem kért. Amire, első pillantásra, semmi szüksége.

Köszönöm szépen, rebegte, és a dobozt minden korábbinál szorosabban szorította a hóna alá.

Geláz atya csak legyintett szórakozottan, és már megint ott kutakodott, ahonnan a múltkor a bélyegeket szedte elő.

Hát hová bújtál, nézzenek oda!, morogta hajladozás közben. Közben elmondom neked, mit keresek. Figyelsz, pajtikám? Na azért, mert azt nagyon nem szeretem, ha én töröm magam valakiért, és az illető oda se bagózik. De te nem ilyen vagy, úgy látom. Mi is a neved?

Rendes László, mondta erre, kissé előrehajolva, hogy a hangja minél előbb elérjen Geláz atya füléhez.

Persze, persze. Szóval, pajtikám, egy fényképezőmasinát keresek. Hiszen itt van, ni. Kiböki a szememet!, nyögött az öreg pap, és a mélyből egy újabb dobozzal emelkedett elő. De ez már egy fekete tok volt inkább, mint doboz, fedeles, és elöl kis rézkallantyúval lehetett nyitni-csukni. Amikor az atya vékony, hosszú ujja felpattintotta a karocskát, és felemelte a tok tetejét, bent, a kék bársony bélésen egy ősrégi, harmonikás fényképezőgépet lehetett látni.

Ugye, hogy szép, pajtikám?, nézett rá Geláz atya, s az arcán különös, már-már gyermeki öröm terült szét, mintha e pillanatban kapta volna Rendes Lászlótól ezt a drága ajándékot, amire annyira vágyott. Mert nem mindig elég csak az, amit az élet vagy a Jóisten ad.

Szép, bólogatott a diák, s mivel úgy érezte, tán nem volt eléggé lelkes, megismételte, nagyon szép.

Amikor kijártam az elemi négy osztályát, és már lehetett tudni, hogy ide jövök a hegyre tanulni… Geláz atya ránézett: tudod, mikor volt az, pajtikám? Megmondjam?

Rendes Lászlót mintha áramütés érte volna, egy villanás alatt tudatosult benne, hiszen ő ezt tudja!

Hetven éve!, vágta ki éles, határozott hangon, mint amikor a jó tanuló felel.

Az áldóját! Honnan szedted?, kerekedett el az atya szeme. Tudod, hogy te nagyon rendes pajtika vagy? Tényleg akkor! Ezerkilencszázkilencben. Az én apám szegény kántortanító volt egy sáros felvidéki városkában, aki öt gyereket nevelt. Ugyanis az öcsémen kívül volt még három nővérünk. Sajnos mind meghaltak már, úgy látszik, az Úristen azért tart még életben engem, mert itt a hegyen már úgyis eléggé közel vagyok Hozzá. Nos, az én derék jó anyám egyetlen bátyja nagy hangú, nyughatatlan, bolyongó ember volt világéletében. Jogot tanult Pozsonyban, de végezni persze nem végzett, hát beállt utazó ügynöknek, és vitte a szél meg az akkori kezdetleges vasút, amerre egy kis pénzt sejtett. Ő volt az én keresztapám is egyben, elárulom a nevét is, mert olyan szép neve volt: Ostoros Gábriel. Tetszik, pajtikám? Szívesen lennél Gábriel, mi?

Rendes László ingatta a fejét, nem mert mit mondani. Hisz épp a múltkor állapította meg magában, hogy nem örvendene túlzottan, ha Anaklét vagy efféle neve lenne, hát akkor most lelkesedjen a Gábrielért?

Ezerkilencszázkilenc augusztus legvégén, amikor már minden össze volt csomagolva ládákba, hogy engem útra indítsanak ide, betoppant a Gábris bácsi. Maga elé állított, és azt mondta: idehallgass, pajtikám. Én annyi helyet bejártam ebben a derék Monarchiában Trieszttől Lublinig és Bécstől Brassóig… A derekam letört a sok rázkódástól, a lábamat térdig gyalogoltam, és mégis azt kell mondjam, alig emlékszem valamire, pedig csodás városokat láttam, különös emberekkel találkoztam, elhiheted. Te most indulsz világot látni, most fog kinyílni a szemed. De amit látsz majd, a fejed nem bírja mind megőrizni, akármilyen eszes vagy is. Hát itt van neked egy fotómasina. Fényképezd le a világot, ne hagyd teljesen elfutni a pillanatot. Látod, nem vagyok egy gazdag ember, csak ennyit tudok adni, de azt mondom neked, ha megfogadod a tanácsomat, te gazdagnak tudhatod magad, mikor annyi idős leszel, mint én. A kezedben tarthatod majd az egész életedet…

Geláz atya itt megállt, sóhajtott. Rendes László arra gondolt, hogy az idős szerzetes, akár csak néhány hónapja a nagymama is, a lelkében most egy pillanat alatt évtizedeket száguldott ide s oda. Ez jó lehet, vélte, öregnek lenni is jó valamiért. Tényleg gazdagok, igazat beszélt az a régi nagybácsika.

Ez történt hetven éve, pajtikám. Ugyan az én életemet meg mindenki másét az Úristen tartja a kezében, de megfogadtam Gábriel bácsikám tanácsát, és amint megérkeztem ide, elkezdtem használni a fényképezőgépemet.

Geláz atya megint elhallgatott, ha lehet, még ünnepélyesebben. Feltartotta a mutatóujját.

A masina csak bevezetője volt valami sokkal nagyszerűbbnek. Csak egy eszköz, jóllehet, ugye, nélkülözhetetlen. Na, gyere, pajtikám.

Geláz atya feltápászkodott, és megindult a szoba legsötétebb sarkába, a mosdót leválasztó spanyolfal mögé. Rendes László eddig nem is érzékelte, hogy itt egy szekrény áll, ami a padlótól a mennyezetig hatalmas tömbként önmagában is szinte falat képez.

Itt van…, mondta Geláz atya. És megint megkérdezte, mint a múltkor: akarod kinyitni? No, rajta, pajtikám, nyisd ki!

Megfogta Rendes László karját a csuklójánál, és előretuszkolta a szekrény felé. A fiú ott állt a dupla ajtó előtt. Kezébe fogta a kulcsot, ami, mintha régóta várt volna erre az érintésre, szinte magától fordult el. Ahogy a zár nyelve visszahúzódott, a két ajtószárny kivágódott, Rendes Lászlónak hátra kellett lépnie, nehogy megüsse magát. Rendkívül elcsodálkozott azon, ami elé tárult. A szekrény kis fiókok rengetegét rejtette magában. A legfelső sor gombjait bizony még ágaskodva se tudta volna elérni, olyan magasan voltak.

Megmondtam, pajtikám, hogy erősen csodálkozni fogsz!, szólalt meg Geláz atya diadalittasan a háta mögött. Gondolom, kitaláltad, hiszen már mondtam, okos pajtika vagy, mit rejtenek ezek a fiókok.

De ezúttal nem várta meg a diák válaszát. Bizony, hogy fényképeket! Hetven év van itt beletömve százhatvan fiókba. Tessék, csak tessék, húzzál elő egyet. Mindegy, melyiket, amelyik kézre áll.

Rendes László ismét közelebb lépett a szekrényhez. Felemelte a bal karját, és fejmagasságban megrántotta a bal oldali legszélső fagombot. Hosszú fiók csúszott elő a helyéről, ügyeskednie kellett, hogy el tudja kapni a végét, nehogy kiborítsa. Nehéz volt. Odasietett vele az asztalhoz, az atya követte.

Lássuk csak…, hajolt le Geláz atya, hogy a fiók feliratát kisilabizálja. Á, 1929 első fele! Épp ötven éve! Derék, roppant derék!, örvendezett, és amit eddig még Rendes László sose látott tőle, szinte virgoncan összedörzsölte a kezét. Mintha az öregemberek annál jobban éreznék magukat, minél régebbre tudnak visszatérni a múltba, jutott eszébe, hiszen az utolsó időkben a nagymamában is csak az tartotta lelket, hogy mesélhet neki arról, ami volt.

Az atya leült, és elkezdett kotorászni a fiókban a sűrűn rakott, cakkos szélű fényképek között.

Mi minden van, itt…, mormogta az orra alatt, majd egyszer csak kirántott egyet a sorból. Á, ez nagyon jó! Titusz atya focizik!, mondta felnevetve, és a fiú elé tartotta a képet: egy kalapos, reverendás pap épp lendítette a szoknyás lábát, és készült belerúgni az előtte várakozó labdába, körülötte vigyorgó srácok szemlélték a nagy mutatványt.

De Geláz atya nem adott sok időt az elmélyülésre, a képet visszarakta a helyére, és már mutatta is a következőt. Ez nagy esemény volt, a kormányzó úr őfőméltósága tett látogatást. Olyan kocsisor jött vele, hogy itt annyi autót még nem láttunk előtte soha.

Rendes László látta Horthy Miklóst, a feleségét, amint egy szemüveges, kövérkés, süveges pappal az oldalukon a templom előtti kis téren néznek a fényképezőgép lencséjébe. Az alakok háta mögött jól látszott a lépcső, a korlát, és arra gondolt, ő is ott szokott felcaplatni a reggeli diákmisére menet, lába ugyanazt a márványt tapossa, kezét ugyanazon a korláton csúsztatja.

Jött a következő kép.

No, mi ez, pajtikám?

Egy fa, mondta ő, mert a fotó egy terebélyes fát ábrázolt.

Fa!, horkant fel Geláz atya, még szép, hogy fa. Ez Kazinczy tölgyfája, amit itteni vendégeskedésekor ültetett. Hatalmas fa lett belőle, láthatod. Azóta persze még fél évszázadot nőtt, vagyis inkább öregedett.

Újabb kotorászás következett. A fénykép, amit Rendes László a kezébe kapott, egy osztálytermet ábrázolt. Kisdiákok ültek a padokban, és láthatólag elmélyülten dolgoztak valamin. Vagy számtanpéldát oldottak meg, vagy rajzoltak, jutott az eszébe. De nem ez volt az érdekes. Hanem az, hogy úgy érezte hirtelen, ez a kép róluk készült, az ő osztályáról. Ismerősek voltak a széles, szekrényes asztalok, az ablakok, hátul a falon ugyanaz a feszület függött, ami most is. És a fejek, a többnyire lehajtott fejek, inkább csak a hajuk látszott, mint az arcuk. Olyan volt, mintha nem telt volna el ötven év, ezek az osztálytermek már csak ilyenek, mindig ilyenek, ha belép oda valaki, és fényképez egyet, akkor csakis ezt fényképezheti le, amint harminc fiú ül a helyén, dolgozik, épp okosodik, tanul, non scolae, sed vitae… Már mind nagypapák vagy halott nagypapák.

Geláz atya egészen sokáig bogarászott a dobozban, mire lassan végre megint előhúzott egy képet. Nézte, hosszabban, mint eddig bármelyiket is, még egy kicsit a fejét is ingatta közben. Sóhajtott, amikor a fotót átnyújtotta. Nem szólt egy szót sem.

Rendes László egy fiatal papot látott maga előtt. Szálfaegyenesen állt, sötét, vékonyszálú haja középütt elválasztva a fején. Szemüvege mögül szigorú, okos szempár nézett a szemlélőre. Száját mintha akarattal összepréselte volna, csak egy vékony, szürke csík látszott belőle.

No, pajtikám…, szólalt meg végül Geláz atya, ezúttal halkan, vontatottan. Kit látsz azon a képen?

Rendes László ebben a pillanatban tudta. Tudta a szívével, de most, hogy megvilágosodott, még sebtében ellenőriznie kellett az eszével is. A szemüveg, a hatalmas fej, az arc, mind-mind nagyon ismerős volt a számára. Mintha már találkozott volna ezzel az emberrel. Ha szembe jött volna vele a végtelen folyosón, biztosan hangos „Laudetur"-ral köszönt volna neki. Úgy köszönt volna, hogy Laudetur…, Geláz atya.

Az öreg pap olvasott a gondolataiban. Bólogatni kezdett. Úgy, úgy. Ez voltam én valaha. Pontosan harmincévesen, pajtikám. Az első osztályom akkor kezdte az ötödiket. Fiatal voltam, tele energiával és elhivatottsággal. Azt tűztem ki célul magam elé, hogy mint aki rózsát nemesít, én fogom tökélyre emelni a tanári hivatást, és keresztezem a szigort és a fegyelmet a jóindulattal és atyai szeretettel. Lehetetlen? Nem lehetetlen. Csak nehéz. Annyi év után is azzal áltatom magamat, hogy mindezt sikerült megvalósítanom.

Várt egy pillanatot. De Rendes László még mindig a fényképre meredt.

Te mit gondolsz erről, pajtikám? Megfér egymással a szigor és, ej, hát mért beszéljek mellé, a szeretet, hm?

Rendes László felemelte a tekintetét. Tudta, hogy ez nem olyan kérdés, amit egy tanár általában feltesz a diákjának. Talán nem is lehet tudni a választ, de mindenképp lehet rá felelni, és bármit is felel, az jó felelet lesz. Szigor és szeretet? Hát persze, apa is szigorú, de egy pillanatig sem fordult meg soha a fejében, hogy a szigor a szeretet hiánya lenne. Tudta, apa azért szigorú vele, mert szereti.

Felnézett, úgy felelte. Tetszik tudni, az én apukám is ilyen. Mindig szigorú…, de közben mindig szeret. Ahogy ezt kimondta, érezte, hogy könny szökik a szemébe. Pislogott kettőt-hármat.

Geláz atya most hátradőlt, és összekulcsolta a kezét a mellén. Szóval ilyen ember a te atyád, mondta. Derék ember lehet. Az én szegény jó atyám is ilyen volt. Azt hiszem, egy atya nem is adhat egyebet a gyerekeinek, csak ezt a kettőt.

Csönd volt egy kis ideig. Aztán Geláz atya megkérdezte.

Akarod, hogy neked adjam azt a fényképet, pajtikám? Neked adom. Bár nem is tudom, miért. Talán azért, hogy ha ránézel, jusson eszedbe, szigor vagy szeretet, szinte egykutya, mert az évek így is, úgy is elrepülnek, és végül marad egy furcsa, bogaras öregember. Felemelte a kezét. Ne ellenkezz, pontosan tudom, hogy így van ez!

Rendes László nem ellenkezett. Fogta a dobozt, ami tele volt a paraguayi bélyegekkel, és tetejükre, mintegy lezárva e gyűjteményt, rátette a harmincéves Geláz atya fényképét. Aztán meghallotta az óra kondulását. Kettőt ütött. Fél négy volt! Miközben másvalaki életében bóklászott, eltelt a napi szabadság másfél órája, és ő máris lekéste a délutáni tanulás kezdetét. Üres a széke a szekrényes asztal mögött, és ha az osztályfőnök megkérdezi: hát a Rendes? hol van? ki látta?, nem kap feleletet, a többiek a vállukat vonogatják, nem látták, nem tudják, hol van. Azt már tapasztalta, hogy az osztályfőnök úr szigorú…, de hogy sikerült-e neki ebbe a szigorba beleoltani a szeretetet? Amikor azt tapasztalja, hogy a Rendes rendetlenkedik…? Kiderül.

 

A bélyeges dobozt berakta a szerénye aljára, oda, ahol a cipőpucoló-készlet és a téli holmik bújtak meg, még anya rendezte be ezt a fertályt, amikor beköltözött szeptember elsején. Arra gondolt, hazaviszi a szünetben a bélyegeket, megmutatja a kollekciót apának, elvégre ő is gyűjtötte őket hajdanán, és hátha nem látott még paraguayi bélyeget. Eldicsekedhet vele, hogyan kapta, ha úgy tetszik, az élettől, mert maga Geláz atya – az ő élete is egy kicsit. És apa bizonyára csodálkozni fog, hogy a fia bejáratos az egyik legöregebb atyához, fel, a messzi klauzúrára, ahová nők be sem tehetik a lábukat, anya például, legfeljebb apa, bár valószínűleg még ő se járt soha klauzúrán. Apa majd fürkészőn néz rá, de titkon büszke is, és annyit azért tán kimond: jól van, Cucukám, tudod, hogy az a legfontosabb, hogy megbecsüljenek…! És akkor együtt megnézegetik a megbecsülés eleven bizonyítékait, a paraguayi bélyegek tömegét, a sok-sok Strössner tábornokot, lajhárt és majmot. Közben apa még arra is megkéri, hogy meséljen neki erről a kedves Geláz atyáról, mi módon ismerkedett meg vele, miért akarja az atya, hogy feljárjon hozzá a klauzúrára.

Ezeken morfondírozott Rendes László, miközben bezárta a szekrényajtót. Ám a fényképet előbb mégis kivette, és az éjjeliszekrény fiókjába rakta. Aztán reggelre úgy érezte, nem méltó, hogy Geláz atya, még ha az a harmincéves fiatal prefektus, aki volt, már nem is létezik, ott heverjen a manikűrkészlete, a kis varródoboza, a Technocol Rapid és egy pakli magyar kártya társaságában. Levitte az osztályba, ahol először a történelemkönyvbe illesztette be, de csak úgy vaktában, és igazából ezzel a hellyel sem volt megelégedve. Mert mit keresett Geláz atya Hamurabbi törvényoszlopának tövében, ha netán Károly király koronázásáról lett volna szó, az méltó lett volna, de hol van az még, majd negyedikben, addigra rettentő sokszor nyugszik még le a nap a bástya fölött. Végül rálelt a legmegfelelőbb helyre: keresgélés közben a bordó bevonatú Újszövetség akadt a kezébe, amit a legelső hittan órán osztott ki a hittanár, azzal a meghagyással, hogy mindennap olvassanak belőle legalább tíz mondatot. Rendes László, nincs mit szépíteni ezen, teljes mértékben elhanyagolta ezt a feladatát, de most örült, hogy annál a résznél, ahol Jézus azt mondja, Ti még beszéltek hozzám, de én már meghallgattalak benneteket, elhelyezhette Geláz atyát, akárcsak egy szentképet. Egyszerre érzett magában erőt, hogy komoly elhatározást tegyen, tényleg fog olvasni a Szentírásból egy-egy passzust, hiszen a könyvjelzője már megvan hozzá. Este, az ágyban fekve, amikor végigfuttatta a fejében, hogy mit végzett aznap, már ezt a tevékenységet is bevette a sorba.

 

Becsapósak ám a fényképek. Rendes László naponta egyszer a kezébe fogta Geláz atya fiatalkori fotóját, mintha ezzel abszolválta volna a találkozást. Elfeledkezett a fénykép alanyáról, aki, bár öreg, még jelenvaló élet, és aki esetleg – sőt biztosan – várja, hogy a „pajtikája" újból túrát tegyen a klauzúra magasában. Megesett, hogy Rendes László nem olvasott egy sort se a Szentírásból, csak kinyitotta, és szemlélte egy ideig az eléje táruló képet. Minden ilyen alkalommal észrevett még valami apróságot. Például, hogy a fiatal pap akkor, 1929-ben még valóban cvikkert viselt, az orrára csíptetett szemüvegnek nem volt szára. Az is csak később derült ki, hogy álltában a jobb karjára akasztva egy kampós sétabotot tart, ami sötét színével szinte beleolvad a fekete reverenda hátterébe, de igenis ott van. Milyen érdekes, Geláz atya harmincévesen sétabottal járt, ötven évvel később bot nélkül. A legfrissebb felfedezése az volt, hogy az atya fejének magasságában, a háta mögött látszik a gimnáziumépület egy ablaka, és az ablakban egy emberalak. Épp csak néhány szürkés pötty ez az ablakban ott lévő figura, de most, a két itt töltött hónap után Rendes László nagyon is el tudta már képzelni, mit jelent egy ilyen ablakon való kihajolás. Amikor az a fiú néhány percre kiszakította magát az internátusi létből, az orrát kidugta a friss levegőbe, a szeme ide-oda bolyongott a szemközti dombok hullámain, és eközben a dombok mögé is ellátott, nagyon messzire. Rendes László is nézett már ki a harmadik emeleti háló ablakán, és semmi egyebet nem látott, mint otthon a lakásukat. Ahol anya a lélekölő irodai munka után legalább a konyhaművészetnek hódolhat, és valami finom vacsorát készít, apa pedig a táskájából kirámolja azokat a dossziékat, amiket este még át kell majd futnia a holnapi nehéz nap előtt. Anya a kettesben elköltött, csöndes vacsora közben esetleg megkérdezi: vajon mit csinálhat most?, és őrá gondol, remélem, kap rendesen enni… Apa felnéz a falatozásból, leteszi a kését, és az asztalon átnyúlva ujjai külső felével megcirógatja anya arcát. Nagyon jó helyen van, ne félj. Az a legfontosabb, hiszen tudod… Tudom, hogy tényleg rendes ember legyen belőle, mondja anya, és mosolyt erőltet az arcára.

Rácsukta Geláz atyára a bordó fedelű Szentírást. Megint úgy érezte, az Isten, ha igaz lehet, hogy mindent tud, külön róla is, az utolsó gondolatát, hát nem fog rá megharagudni, amiért Biblia-olvasás helyett megint hazagondolt.

 

Halottak napján nem volt tanítás. Reggel misére mentek, de estig, a temetőlátogatásig semmi dolguk nem akadt. Rendes László az ablakban állt, nézte, hogy a bolond szél hogyan tépkedi le a fákról a megmaradt néhány levelet. Az égen nyargaltak a sötétkék felhők, olyan volt, mintha az, aki láthatatlan kezével írja a történelmet, most mosná ki a töltőtollát az égi csap alatt, az esővízben. A bástya felé lesett, eszébe jutott, mennyire fázna most a bástyán, ha ott állna. Ma az alkonyatot se láthatná, mert a nap nincs sehol, ma egy kicsit a nap is halott, nem kérkedik örök életével.

A bástya üres volt és szürke. Geláz atya vajon kisétál-e ebben a zimankóban? Mint akit megcsíptek, úgy tért magához. Milyen csúnya módon elfeledkezett – a fénykép árnyékában – az öreg papbácsiról az utóbbi két hétben! Már szedelőzködött is. Most lesz az a pillanat, amikor elindul hozzá, bűnét jóvátenni.

Szabóki nyargalt vele szemben a folyosón, tornagatyára vetkőzve, dorkóban. Futtában nagyokat körzött a karjával, jobb kezében markolta a pingpongütőjét. Kisbajnokságot játszunk kajáig!, rikoltotta, nem jössz? Csak a fejét rázta, miközben félreállt az útból, nehogy Szabóki, amilyen heves természet, még fejbe kólintsa az ütőjével. Majd máskor, mondta, de Szabóki méltatlankodva kiáltotta vissza, immár távolodóban, Miféle máskor, cseszed! Most fogunk játszani, komám! Azzal eltűnt az almazöldre mázolt csapóajtó mögött.

Igaza lehet ennek a nyavalyás Szabókinak, gondolta Rendes László, nincs olyan, hogy máskor, mindig csak „most" van, és egyik „most" se valamelyik másiknak a „máskor"-ja.

Felsietett a nagy lépcsőház széles, vörös bársonnyal takart lépcsőin, és már majdnem odaért a klauzúra hatalmas, üveges ajtajához, amikor a háta mögül, a folyosó kanyarulatából előtűnve ugyanabba a kedvesnővérbe botlott, mint akibe néhány héttel korábban. A nővér kissé felszegett fejjel közlekedett, ezúttal egy teli kancsóval igyekezett valahová, de megtorpant, amint Rendes Lászlót látta maga előtt.

Csak nem a Geláz atyához már megint?, kérdezte szigorúan.

De, de igen, bólogatott Rendes László, mint akinek tökéletes alibije van a klauzúrára való belépéshez.

Felesleges, jelentette ki ekkor a nővér. Kedden összeesett a vesperáson. Lent ápolják a gyengélkedőn. Nagyon öreg és gyenge szegény. A legjobban teszed, ha imádkozol érte.

Azzal megfordult, és faképnél hagyta a fiút.

Egészen megzavarodott. Tehát Geláz atya beteg. Öreg és gyenge, így mondta a nővér. Ő eddig úgy ismerte, mint aki öreg és erős. Megélt nyolcvan évet, és ez a nyolcvan év élteti, mert emlékszik rá. De hát hogy van ez? Amíg jól volt az atya, addig a nyakára járt, és most, amikor beteg, oda se dugja az orrát? Lehetetlen. Sietve indult el lefelé, egy emeletet, kettőt, sőt hármat. A legalsó szinten voltak a betegszobák. Az egyre távolabbi, sötétülő folyosón óriási ajtók követték egymást, három is, mindegyiknek fejmagasságban volt a kilincse. Akkor állt így, az otthoni kórház jódszagú folyosóján a múlt télen, amikor nagymamát mégis be kellett vinni. Hiába, hogy tiltakozott szegény, hagyjatok békén meghalni, ostoba az ember, nem ezen a világon fog örökké élni! Apa szelíd erőszakkal, azaz szerető szigorral azt felelte: ugyan már, anyuka, miket beszél itt, már mért halna meg… Bevitték, és két napra rá, este, amikor már apa is otthon volt, telefonáltak a kórházból, apa beszélt velük, csak annyit mondott, mint amikor a kémfilmekben megkapják a parancsot: értettem, rögvest indulunk. Apa és anya öltözni kezdtek, és ahogy ő elősomfordált a szobából, a szülei egymásra néztek. Apa azt mondta: gyere, vedd a kabátod. Lehet, hogy utoljára látod nagyanyádat. Az autóban anya szipogott, apa pedig, amikor a kórház kapuján bekanyarodtak, rászólt, halkan, erélyesen, Ezt most hagyd abba, nem ezért jöttünk!

Ott állt a folyosón. Apát és anyát beengedték, de amikor ő is velük akart surranni, egy fehér köpenyes kéz megállította a mellénél fogva: jobb, ha ő kint marad. Majd később bejöhet. Várt, figyelte a csempét, akkor is arra gondolt, mint általában kórházban és rendelőben, hogy a következő percek sose telnek el, holott kórházba és rendelőbe azért jár az ember, mert retteg, hogy a számára adatott percek túl hamar telnek el. A plafonon csak minden harmadik lámpa égett, már készülődtek az éjszakára, ez a nap elmúlt, a gyógyítás befejeződött, nem lehet többet tenni. Várta, mikor következik el az a „később", amikor bemehet nagymamához. De nem történt semmi, nem szólt ki senki, hogy jöjjön. A körmével kaparászta a fal olajos festékét, egy megkezdett helyen apró darabkákat tört le a felpúposodott hólyagokból. Amikor végre kinyílt az ajtó, anya és apa lépett a folyosóra, anya összegörnyedve zokogott, apa átkarolta a vállát. És az ajtó becsukódott mögöttük. Nem kísérte őket senki se. Anya és apa elindultak némán, azaz egyikük zokogva, elmentek mellette, csak néhány lépés után szólt hátra apa: gyere, Cucukám, akkor hazamegyünk.

Rendes László pedig még egyszer hátranézett a festékbe kapart lyukra, és az utolsó pillanatban, mielőtt elkapta volna a tekintetét, megállapította, hogy a folt pontosan olyan alakú, mint Magyarország, csak kicsit oldalra fordulva, mintha felborult volna, és mindjárt lezuhan a kőre.

Most kinyílt a leghátsó, hatalmas ajtó, majd becsukódott. Valaki a keresztfolyosón masírozott el, sietős léptekkel.

Nem és nem! Most nem fog itt kint ácsorogni, tétlenül, mint amikor a nagymama meghalt! Ő Geláz atya pajtikája, joga van, igenis, joga, hogy bemenjen hozzá, ha beteg. Mert tudja, hogy Geláz atya örül neki, és az öröm gyógyítani tud.

Odaosont a harmadik ajtóhoz. Eszébe ötlött, amit legelső klauzúrai látogatásakor gondolt, hogy foggal kellene kinyitni az ajtót. Szép is lenne! Igaza van apának, neki azon kell igyekeznie, hogy mindent a megfelelő módon végezzen el. A kilincset nyomja le kézzel. Ha meg valaki beteg, azt látogassa meg.

Belépett, és már az ajtóban ugyanaz a szag csapta meg, mint Geláz atya szobájában. A magas helyiséget egy távolinak tűnő, apró ablakocska világította meg, ami a vastag falba ágyazva csupán lőrésszerűnek tetszett. A szoba közepén asztal állt, rajta szinte eltúlzott méretű feszület. Két oldalt helyeztek el egy-egy ágyat. De csak a jobb oldaliban feküdt valakit.

Rendes László lassan odament ahhoz az ágyhoz, ahol fel voltak tornyozva a párnák és a hullámokat vetett paplan. Olyan közel lépett, hogy a térdét beverte az ágy vasába. Csak akkor látta meg a párna besüppedő völgyében a valószínűtlenül kicsi fejet. Szemüveg sem volt rajta. Nézte ezt az arcot. Tehát ez az, amit nem látott, amikor nagymamához nem engedték be azon az estén.

Nem érzékelte, mennyi idő telhetett el. Abból a bizonyos soha-el-nem-telő időből néhány hos