SZÓRUL SZÓRA ÍGY IGAZ*

Schein Gábor első regényének középpontjában az eldöntetlenség áll. Lehetséges értelmezései között van olyan, amely eléggé kézenfekvő és igen vonzó is, ám felsorakoztatható mellé másik (vagy inkább több másik), amely ezt nem érvényteleníti vagy kizárja, hanem inkább kiegészíti és kibillenti, megzavarja és elbizonytalanítja, kérdőjeleket tesz ki. Ahogyan a szöveg több, egymás mellett futtatott (olykor összegabalyodó, máskor nagyon szabályosan váltakozó) szál (idő-, történetmondó- és cselekményszál) összeszövődéséből alakul ki, mintha az értelmezés is ezt volna kénytelen reprodukálni: ha csak egyet emelünk ki, az önmagában teljes (meggyőző, kerek, koherens) lehet, de sokkal érdekesebb, szebb, izgalmasabb a kép, ha más szálakkal együtt olvassuk, még ha bizonytalanságokhoz, ellentmondásokhoz jutunk is.

E tekintetben kincsesbánya ez a rövid szöveg: utalásokban, rájátszásokban, látszólagos (?) és valódi (?) belső kapcsolatokban elképesztően gazdag. Olvasója, értelmezője örömmel veti bele magát a párhuzamosságok és ellentétek feltérképezésébe, s egy darabig minden bizonnyal úgy is hiszi, hogy eligazodik, megtalálja a megfelelő nyomokat, s hogy ezek vezetnek valahová. Minden újraolvasásnál új és új ösvényekre lel, rejtett kapcsolatok kerülnek elő, a megszerkesztettség új dimenziói tárulnak föl - hatalmas tudatossággal megcsinált szöveg ez, komor és játékos, súlyos és könnyed egyszerre. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy Schein regénye nagy mű volna - de feltétlenül jelentős és izgalmas alkotás, amely ritka műgondról és átgondoltságról tanúskodik. Ez pedig mintha már önmagában biztosítaná, hogy mindig (vagy még sokáig) újraolvasható és -értelmezhető, mindig (sokszor) újrafelfedezhető s nem egykönnyen kimeríthető legyen. Ha túl sokat nem lehet is kezdeni azzal az információval, hogy Schein Gábor költő (is) - mintha ezzel volna összefüggésben regényének tömörsége és belső komplexitása.

A legfelületesebb, de legnyilvánvalóbb szinten a regény a bibliai Eszter történetének újramondása, s vele párhuzamosan a szöveget olvasó P. „nevű" kisfiú családjának története. Eszter könyvét egy bizonyos Blumenfeld Lipót tolmácsolja, aki (mint regénybeli szereplő) közvetlenül az első világégés előtt halt meg, a történetből a második világégéskor hullik ki - és az első bekezdés, egy tűz története, minden bizonnyal az ő egyik példázata. Blumenfeld Lipót (és mestere, Sigmund Jampel rabbi) az egyetlen, akinek a szövegben neve van (leszámítva a történelmi és irodalmi személyiségeket). A szöveg olvasható úgy, mint annak a története, ahogyan P. elsajátítja az írást (és az Írást), és ahogyan belekapcsolódik családja történetébe, hogy az utolsó mondatokban már ősei nyelvén szólalhasson meg; ebbe a nagy történetbe (az ősökébe, ahol még voltak nevek, és a fiúéba, ahol már csak megnevezések, körülírások vannak) helyrehozhatatlan szakadást/szakadékot hoz a Tűz, a hagyomány brutális megszakítása, ahonnan kezdve az újraelsajátítás csak keserves munka eredménye lehet, nem készen (és nem élőszóban) adatik át. A párhuzamos történetek legfontosabbika, a címben is kiemelt Mordecháj-Eszter történet pedig részint a beavatódás-elsajátítás tárgya, részint példázat: amennyiben a kisebbség megmaradásáról, felolvadásáról, ellenállásáról, kiválásáról szól.

Ha a szövegnek ehhez a leírásához ragaszkodunk, a hagyomány újra-megszerzésének története ez, a felnőtté válás és a tradícióba történő bekapcsolódás közös története; amely végül is annak érzékeltetésével zárul, hogy (ha hibásan, dadogva, akadozva is, de) legalább a gyászima elmondható, lehetséges megismerni a hagyományt (a családit, a vallásit), és újraélni azt. S persze ekkor az a meggyőződés olvasható ki a regényből, hogy folytonosság van a bibliai történet (akár éppen az Eszter-történet) és az ősök története között, amely megszakadt ugyan, de így-úgy helyreállítható.

Rendkívül vonzó értelmezés ez, s kétségkívül meg is ragadja Schein regényének egyik rétegét; ámde jóval szegényesebb (vagy inkább: másik) regény volna a Mordecháj könyve, ha valóban ennyivel leírható volna. Mert hiszen minden ponton ellentmondásokba, kétségekbe, eldönthetetlenségekbe ütközünk. Vajon mi köze van Blumenfeld Lipótnak az Eszter-történethez? Egy helyen az olvasható, hogy ő volna a fordító (6. o.); csakhogy a szöveg - abban a formájában, ahogyan mi olvassuk - jóval több fordításnál, sokkal közelebb áll az értelmezéshez (noha persze a fordítás már maga is értelmezés). Megtudjuk, hogy a könyv kétnyelvű - milyen írást-olvasást tanul rajta P., a kisfiú, magyart vagy hébert? De egyáltalán: biztos, hogy mi Blumenfeld szövegét olvassuk? Ki adja tovább számunkra a szöveget? P. (akit a szöveg belső nézőpontból láttat - és hogyan adja tovább? felnőttkori emlékei alapján? gyerekként olvassa ezt és így?), vagy maga Blumenfeld Lipót, aki a kötetet közreadta (tehát az ebben a regényben szereplő Eszter-történet volna a Blumenfeld-szöveg maga), vagy az elbeszélő, aki olykor saját hangján is megszólal? Esetleg a nagyanya hangja, aki tollbamondásként olvassa fel Blumenfeld szövegét? És pontosan hol húzódnak ennek a szövegnek a határai? Nem mindig tudjuk, pontosan mit tartalmazhat Blumenfeld könyve; bizonyos passzusok nem egykönnyen lokalizálhatók. Amikor például azt olvassuk, hogy „[v]égül tehát mégsem Eszter, hanem Mordecháj törte meg a hallgatás fogadalmát" (stb., 31. o.), akkor ez a bekezdés vajon P. reflexiója-e, Blumenfeld szövege vagy elbeszélői szólam?

Blumenfeld Lipót „nemcsak e fordításával, hanem a rfordításával, hanem a rékekkel is szerepel" Schein regényében (6. o.). Földije P. őseinek, és csaknem pontosan száz évvel P. előtt született. A regény szövetének egyik szála az ő rövid történeteiből, példázataiból áll. (Talán ezek közé tartozik a regény első bekezdése is, Zuszja rabbi fáiról és Náhmán rabbi házának lángra kapó deszkáiról - amelyhez a második bekezdés „fából készült, néma tárgya", a viaszosvászon terítővel letakart asztal kapcsolódik, amelyiken a tanulmányozandó Blumenfeld-kötet hever.) A Blumenfeld rabbihoz fűződő „halvány emlékek" közé tartozik az is, hogy rövid történeteit kommentár vagy értelmezés helyett csak e mondattal egészítette ki: „kedves testvéreim, és ez szórul szóra így igaz"(6. o., 7. o.).

Blumenfeld Lipót különc, próféta vagy futóbolond. Nem tudjuk. Történetei olvashatók rendkívül mély, sokatmondó, megvilágító erejű példázatokként csakúgy, mint semmitmondó kis sztorikként, események puszta elbeszéléseiként. Blumenfeld nem nyújt segítséget. Még az is lehet, hogy ő maga másnak szánja őket, mint ahogyan hallgatósága értelmezi: nagyon komolyan veszi az elbeszélteket, nagy súlyt tulajdonít nekik, míg a templom közönsége értetlen marad, és jelentéktelen történetként fogja fel ezeket - vagy esetleg Blumenfeld csak el akar mondani egy történetet a múltból, míg a megszentelt helyen és időben ez különleges súlyt és jelentőséget nyer a gyülekezet számára. Mindenesetre a rabbi csakis a történet igazságát, megtörtént-voltát hangsúlyozza, nem mást és semmi mást: mintha pusztán a múlt létezett személyeiről szóló történet hiteles továbbadása volna a kizárólagos célja.

Talán nem túl kockázatos ebben a magatartásban az elbeszélő amolyan ironikus belső tükrére ismerni. Nem tudjuk, vajon abban a történetben, amit elmond nekünk, súlyos tartalmakat, transzcendentális magasságokat, önmagukon jócskán túlmutató igazságokat kell-e látnunk - meglehet, nem is igazi példázatról van szó, csak afféle hétköznapi történetmondásról, esetleg egyenesen bolond vagy bolondos beszédről. Ahogyan Blumenfeldről képtelenség eldönteni, hogy hiteles vagy megbízhatatlan elbeszélőről van-e szó, Blumenfeld elbeszélőjéről sem lehet ezt megállapítani. Amit állít: hogy „ez szórul szóra így igaz"; tehát hogy bármi legyen is a jelentősége vagy a mögöttes értelme - megtörtént. S hogy ez így van - hogy mindez valóban megtörtént (Blumenfeldnél a példázatok szereplőivel, a történetmondónál története figuráival), azt nem a tények, adatok, de nem is a magasabb értelem (a példázat titkos jelentése) garantálja, hanem a hagyomány. Az, hogy ez a történet hagyományozódott, hogy nemzedékek mondták róla, hogy így volt, így történt. Ugyanakkor persze a példázatos értelmezés sem záródik ki: ahogyan a templom gyülekezete nyilván értelmezi magában (s nem is akármilyen módon) az elhangzottakat, a regény olvasója is hajlamos arra, hogy ne álljon meg a puszta tudomásulvételnél, hanem rejtett üzenetek után kutasson.

És mi volna vajon a két történet (az Eszteré meg P. családjáé) egymásra-vonatkoztatásának rejtett üzenete? Hol itt a példázat? Mi feleltethető meg minek? Vagy csak véletlen, esetleges, hogy P. éppen Eszter történetét olvassa, hogy nagyanyja éppen ezt adja a kezébe? (Ezt is gondolhatnánk, ahogyan Blumenfeldet és az ő történeteit sem kell komolyan vennünk.) Az Eszter-történet a hősiesség, az önfeláldozás, a hatalomhoz fűződő viszony, az ellenállás, az identitás története; P. családjáé éppen hogy nem ez, vagy csak kisszerűen, torzan, csökevényesen és nevetségesen ez. Akár azt is mondhatnánk, hogy e két történetnek semmi köze egymáshoz - de mégiscsak van, nem pusztán azért, mert P. életét meghatározza az Eszter-történet olvasása (sőt, nagyanyja azt érzékelteti vele, hogy „amit olvas, és aztán kínkeservesen leír, rá nézve is jelent valamit, miközben homályosan azt is sejtette, hogy nem egészen azt, amiért a nagyanyja éppen ezt a könyvet hozta elő a hátsó szobából" - 28. o.), hanem mert bizonyos közös alapmotívumok mégis visszakereshetők. Természetesen mindenekelőtt a zsidóság, a származás miatti meghurcoltatás; a hatalom gonoszsága, a csodás megmenekülés; P. anyja nem vér szerinti lánya annak, aki felneveli, s akiben P. titkon éppen Mordechájt látja. De hát - berzenkedhet az olvasó - hol a párhuzam? P. anyja vajon miféle hősi tettet visz végbe? És P. nagyapja? És hol van itt a zsidóság bátor megvallása - egyáltalán, a tudatos döntés asszimiláció vagy kiválás dolgában?

S ha berzenkedünk az ellen, hogy az Eszter-történetet példázatként olvassuk rá P. családjának történetére (vagy fordítva), s hogy valamennyi szálat valami egyetlen (és többé-kevésbé egyértelműsíthető) rejtett üzenet foglalataként olvassuk, az azért is van, mert végképp nehéz volna elhelyezni így a Nagy Lajos-darab mulatságos felidézését (71. o.), a Sztálin halálról szóló passzusokat (39-40. o.) vagy akár P. és nagyapja apró közös élményeit (pl. 51-54. o.).

A párhuzamot sem az elbeszélő nem erőlteti, sem a regény szálainak strukturális kapcsolatai nem erősítenek rá; véletlenszerűség és szükségszerűség, esetlegesség és magától értetődőség között imbolyog az értelmezés, örök bizonytalanságban marad, legföljebb a kezdet és a vég biztos (Eszter története a regény elején kezdődik és a végén ér véget, P. felnőtté válásának történetével párhuzamosan). Ahogyan tétován kóvályog Blumenfeld Lipót alakja is a sok szál egyikeként: egy helyen az elbeszélő azt állítja, hogy „Blumenfeld Lipót sírját mi magunk készítjük is el könyvünkkel", s hogy „amíg a könyv nem készül el, nem tekinthetjük őt halottnak" (45. o.). Hiszen: „eddig is ő vezetett bennünket a történések és az emlékek útveszőjében" (46. o.). Tényleg? Higgyük ezt el? Az „ő" itt az Eszter könyvének fordítását jelentené? Vagy Blumenfeld történeteit? Majd a következő lapon (hajszálpontosan a könyv felénél) ismét más szerepet kap a rabbi: „Útjainkat nem ismeri. Nem engedjük őt magunk elé, nem akarjuk őt követni. Az ellenkező irányból jött, arról, amerre a labirintus járatain talán mégis tartunk, de háttal, rákmenetben…" (47. o.) Végül, ismét kicsit később, de még nem a könyv befejezésekor, elkészül Blumenfeld Lipót sírja; éppen akkor és ott, ahol a „fel-fellobbanó erdőről" (vagyis a fa égéséről) esik szó, e ponton az elbeszélő mégis úgy határoz, hogy elbocsátja, akit kísérőül választott (64. o.) - a zsidóság története az égésben véget ért, vagy legalábbis megszakadt, olyan korszak következik, ahol a hagyomány magától értetődő örökítése (mint amilyenek Blumenfeld történetei voltak) többé nem lehetséges. (A hátrafelé-menet meg a fáklya mintha Walter Benjaminra is utalnának: Blumenfelddel a történelem szellemének intünk búcsút.)

És hogyan kötődnek egymáshoz a történet szálai, a különböző időkben és helyeken, más és más szereplőkkel történő események leírásai? Azok a csapok és eresztékek, kötőelemek és hurkok, amelyek összefogják ezeket a történeteket, olykor megörvendeztetik, másutt csalódással töltik el az olvasót: olykor nagyon egyértelmű és szépen látható kapcsolóelemeket talál, máskor semmi ilyesmit nem vesz észre. A bekezdésnyi egységek között hol tematikus, hol metaforikus, hol narratív, hol mindenféle más egyéb kapcsolat létesül - már ahol létesül. Az olvasó rövid idő alatt megtanulja, beleszokik a szálak szabályos váltakozásába - de csakhamar változik a szabály, kiismerhetetlen lesz, időhöz nem köthető passzusok furakszanak be. Az elbeszélés szembeszáll a kiismerhetőséggel, a beszabályozottsággal. Nem annyira játékrontó, mint inkább új és új játékok kitalálásában tobzódik: azt akarja, hogy ne játsszuk folyton ugyanazt, mert az elkényelmesít, hanem figyeljünk oda, hátha a következő pillanatban már más játék kezdődik - így tartja fenn az éberségünket. Elbizonytalanít, és felkelti a várakozást; idegenkedik az egyértelmű és olcsó megoldásoktól, s ha mégis fel-felajánl néhányat, nem hagy soká megelégednünk ezzel.

A Mordecháj könyvét pontosan az tartja mozgásban, hogy értelmezője folyton hoppon marad - de minduntalan új és érdekes problémákba is ütközik. Természetesen kerül egymás mellé a kisszerű és a csodás, a mindennapi és a fennkölt, a családi hagyomány és az emberiség nagy hagyománya: a transzcendens, a mi világunkon túli talán nincs is másutt, mint esendő emberek hétköznapi történeteiben, a hitet nemegyszer fura mániákusok képviselik, akik talán csak felfújt hólyagok; az értelmezőnek ezért óvakodnia kellene a nagy szavaktól, hiszen mindez nagyon evilági. Nincs (már) itt a csoda, a hősi ellenállás, a jóságos királyok és a sötéten gonosz erők ideje (akiknek a nevük is töröltessék). Tudjuk: volt ilyen idő. De hogy ennek az időnek mi köze a miénkhez, azt nekünk kell megválaszolnunk.