Nem tudom, ki hogy van vele, rám két repülési törvény vonatkozik. Az egyik: sohasem a legjobb képű férfi mellé szól a jegyem, a másik: mindig akad a gépen két-három magyar, akik miatt titkolnom kell szittyaságomat. Most is kifogok három mélynövésű férfiút és egy tenyeres-talpas fehércselédet. A legények arról beszélgetnek fejhangon, hogy a magyar nő, mint olyan, a világ nőihez viszonyítva azért a legjobb, mert egyszerre nagyon vérmes, azaz baromi jó az ágyban, ugyanakkor hűséges. Tényleg? Csoda hát, ha még egy nyamvadt pohár dzsúszt sem merek kérni, mert tuti, ahogy azt mondom angolul, dzsúsz, abból rögtön rájönnek, hogy magyar vagyok. Majd jól szóba állnak itt velem, semmi kedvem égni. Kiszálláskor egymás mellé kerülünk az ajtónál, kékben vagyok, tehát Lufthansa-légikisasszonynak álcázom magam, és bájolgok veszettül, báj, báj.

Sillanpää, a finnek Nobel-díjas írója egy Tamperéhez közeli faházikóban látta meg a napvilágot. Kinézek a kicsinyke, alacsony ablakon: fehér törzsű nyírerdők kristálytiszta tavacskákat ölelnek. Olyan tiszta és makulátlan itt minden, mintha ki lenne vasalva a természet egy nagy, hideg égi vasalóval. Akik azt mondják, hogy a föld így meg úgy, és persze igazuk van, azoknak én itt, kinézve az ablakon, azt mondom, a föld, ha hiszitek, ha nem, Finnországban még mindig amúgy.

Régi titkos vágyam teljesül, egy százéves, nem elektromos szaunában múlatom az időt Leena barátnőm szülei jóvoltából. Egy hatalmas kondérban forr a víz, egy öreg, hallgatag kályhában izzanak a kövek, réz merőkanalak lógnak a falon, fadézsában a hideg víz, a kezemben frissen szedett nyírfaköteg. Egy kicsit sok a jóból. A nyírfacsokrot bevizezzük, a forró kövekre csapkodunk, serceg a víz a kövön, nyírillat lengi be a kis helyiséget, magunkat is csapdossuk. Itt szültek a nők, itt mosták le a halottakat, mondja Leena. A legutóbbi halottmosás pontos idejét próbálom kiszedni belőle, mit tudja ő. De nem tegnap volt?, kérdezem, és nézem a megfeketedett fapadokat, egyszerre megelevenednek a haldokló apókák és anyókák, asszonyok visítanak, újszülöttek sírnak fel, folyik a vér. Épp ideje hideg vízért nyúlnom, és brrr!, elcsendesedik minden.

A sisu (sziszu) a finnek rendíthetetlen akaraterejét, nyakasságát jelenti. A sisut először egy böhöm teherautón láttam kiírva, föléje átlőtt szívet pingáltak, azt hittem, a sofőr egy Sisu nevű nőbe szerelmes. Aztán a Nemzeti Múzeum előcsarnokának mennyezetén felejthetetlen jelenetet bámulhattam meg a Kalevalából: egy izomkolosszus finn férfi muraközivel töri fel az ugart, vagyis az erdőt. Az eke kígyókat forgat ki a gyökerek közül, a kígyók a lónak esnek, de a férfi csak tolja az ekét a földbe, biztatja a lovat, a kivágott fák a rémülettől suttogni sem mernek. Ez a finn sisu, mutatok a kupolára, Leena elismerően bólogat.

A finneknek teli van a hócipőjük azzal, hogy rendre leeszkimózom őket. Azt mondják, tőlük olyan messze van Eszkimólandia, mint hozzánk Afrika. Ha nem hagyom abba, ők is mondanak rám valamit, ami ezzel az afrikai szállal lesz kapcsolatos. Szóval családi bulira vagyok hivatalos, száz ember egy útszéli, romantikus kis fogadóban, egy nagy család apraja és nagyja hatodíziglen. Félméteres füstölt halak az asztalon, egy sarkkörön túl élő lapp nagybácsi mellé ülök. Mivel itt mindenki nagyon magát adja, a nagybácsi is a saját főzésű sörével kínál. A bácsi nem érti, hogy én nem beszélek finnül, hiába magyarázzák neki finoman, hogy hagyjon békén. Bizonyára a finn sisu lehet az oka hajthatatlanságának. Nagyon lassan és iszonyatosan hangosan kezd beszélni hozzám. Én finnül be-benyögök egy igent, nemet, jót, köszönömöt, perszét. A sör barna lötty, valami lapp muharból főzhette, a pasztörizálással nem bajmolt sokat, fűszáldarabkák, magvak vannak benne, egyébként finom. Életem első söre, amelyet rágni kell. A bácsi pedig mondja, mondja, gesztikulál, én bólogatok. Szövegének lehetséges értelmezései: 1. Két rénszarvasbébi kiszenvedett, ezért alig várja, hogy hazamehessen, hogy lássa, mi van a többivel. Reméli, a két pici a mennybe került. 2. Két felesége volt, formás teremtés mind a kettő, de elhagyták, mert nem szerettek a világtól távol élni. Reméli, a Jóisten küld neki egy harmadikat. Nincs kedvem elmenni vele? 3. Két éve nem látott embereket, csak rénszarvasokat. Most hálát ad az Istennek, hogy itt lehet. A baromi nagy família egyik unokahúgának a festményei díszítik az étterem falát, a bácsi megveszi a legszexisebb sellős képet. Hóna alá fogja, és búcsúzik. Mosolyog, de jó is lesz neki eztán, mindennap ránézhet erre a száz eurós démonra. Talán a rénszarvasok is jobban tejelnek majd, talán nem lesz olyan hosszú a tél sem. Mert azt kibírni alkohol nélkül nem lehet. Illetve a bácsinak sikerült. Megtudom, éppen két éve abbahagyta a sörivást. Majdnem belehalt szegény. Most naponta hálát ad Istennek, hogy szesz nélkül is képes élni.

Ezredszerre is megfogadom, na de ha most hazamegyek, tényleg megtanulok angolul. Hogy miért? Nos, messziről kezdem. Leena szülei fantasztikus emberek. Az édesapa hetvenöt, az édesanya hetven, de száznak sem néznek ki együtt. A tóparti házikójukban töltik a nyarakat, immáron harminc éve. Gombáznak, halásznak, gyűjtögetnek, szaunáznak, úszkálnak. Egyszóval tudják, mitől döglik a légy. Angolul társalgunk. Hilma, az édesanya hosszan mesél Mauriról. Én mindvégig úgy válaszolgatok neki, mintha Mauri egy egzotikus sziget lenne. Tizenöt perc múlva botrányba fullad a beszélgetés, rájövök, hogy Mauri a tulajdon férje. Nesze neked, angoltudás. Alig tudom feloldani a helyzetet. Még szerencse, hogy van humorérzékük. Aztán arról beszélnek, hogy sok a medve (bear) az erdőben, mire én kedvesen válaszolgatok, de a medve helyett sört (beer) mondok. Az ebéd végén feltálalják a desszertet (dessert), én megköszönöm a sivatagot (desert), mondván, ilyen finom sivatag nincs Magyarországon, mint Finnországban. That’s it!

Leena már jó előre felkészít, ne lepődjek meg, ha az édesapja a Kalevalából fog idézgetni különböző nyelveken. Á, dehogy fogok, mi sem természetesebb ennél, ő egy nyugdíjas bankvezér, aki pár éve országos pályázaton nyert, a Kalevala metrumában kellett írni. Az első ebédnél már a salátánál magyarul hangzik a Kalevala, Leenával nem bírunk enni a röhögéstől. Nem, nem kinevetjük Maurit, csak hát tényleg bejött Leena jóslata. Hosszan beszélgetünk a Kalevaláról, Mauri büszke finnségére, büszke arra, hogy egy jöttment magyar is ismeri a nagy eposzt. Aztán Aleksis Kivi kerül szóba, a híres finn író, akinek életében igen kevés elismerés jutott. Elmegyógyintézetbe került, a szobája ma múzeum. A hét testvér a leghíresebb műve, amely attól is érdekes, hogy egy művön belül használ elbeszélést, lírát és drámai párbeszédeket. Mauri azt mondja, hagyjuk őt A hét testvérrel, őt nem lehet meggyőzni, neki nem tetszik, mert nem szerepelnek benne nők. Illetve van benne egy szomszédlány, de azt is csak említik. Neki attól irodalom valami, hogy vannak benne nők.

Az első kígyós ügyem a tóparti háznál esik meg, a fahídon lévő műanyag kígyókat igaziaknak hiszem, nagyot ugrom, majdnem belerántom az egész családot a vízbe. Aztán törpemálnázni megyünk egy mocsárvidékre. Nem akarnak vinni, érthető, csak a baj van velem, de én kötöm az ebet a karóhoz, megígérem, hogy nem nyeletem el magam a mocsárral. A törpemálna a legértékesebb málnafajta Finnországban, naná, beleszámít az árba az életveszély is. Piros gumicsizmát kapok a kígyók ellen, piros anorákot és egy kosárkát veszek kézbe. A mesebeli Piroskának érzem magam. A mocsár gyönyörű. Valaha tó volt, melyet benőtt a gaz, zsombékokon ugrálok, meg vannak velem elégedve. Törpemálna persze sehol, Leena arról beszél, hogy egy több tízezer éves, jó állapotban lévő, alig használt hullát szedtek ki a mocsárból nem túl régen. Lehet, temetkezési helyként szolgált a mocsár, de az sem kizárt, hogy az ingoványra bízták a büntetés-végrehajtás hentesmunkáját. Egy gallyal piszkálgatom a süppedékes talajt, jaj, csak nehogy valami hullát találjak. Egy mocsárszéli fatörzsön barna kígyócska pihen, de édes, ez még gyerek, mondja Leena. Igen, igen, mondom, de ha már úgysincs málna, talán mehetünk is. Mauri töri nekünk a visszautat, a mocsárszéli bozótosban három rossz arcú finn grillezik, kezükben vodka. Kedvesen útba-igazítanak bennünket. Leena az autóban arról beszél, hogy éjszaka lángocskák gyúlnak a mocsár felett, a holtak lelkei üzennek nekünk, élőknek. Kétkedve mosolygok, Leena azt mondja, jöjjünk ki éjszaka. Épp elég nekem éjszakánként a sarki búvármadarak velőtrázó kuvikkolása, a holtak lelke csak hadd égjen nélkülem a mocsárban. Amikor végre megérkezünk a házikóhoz, Mauri akkora kullancsot mutat, mint egy lóféreg. Szarvaslégy, mondja kedvesen, az idén ez az egyetlen, amivel találkoztam, de ez is döglött. Egyébként az ember fejbőrébe fészkeli be magát, nagy viszketést okoz. Két perc múlva érzem, hogy mászkál valami a fülem mögött, egy szarvaslegyet kapok ki, aztán még egyet. Hát ezek élnek! Még négyet szórok ki a ruháim hajtókáiból. A háziak azt mondják, ez hihetetlen. A mocsárból hoztam haza a málna helyett a kullancsokat.

Akcentusos magyar kiejtéssel mondja Leena barátnőm a helsinki kis lakásában, hogy éjszakára magamra hagy. A telefont ne vegyem fel, egyébként meg nem fog csengeni, nincs benne a telefonkönyvben a neve, mert van egy nagyon kedves gyilkos barátja, aki elől titkolni szeretné új lakhelyét, jó éjszakát, szép álmokat. Várj, mondom, erről beszéljünk még egy kicsit. A kedves férfiú szerelemféltésből ölt, a szerelme csábítójába döfte bele a gyilkot részegen. Kivételesen példamutató magaviselete miatt a letöltendő büntetés előtt kiengedték, pár hete szabadlábon van. Leenának a börtönből irodalmi értékű szerelmes leveleket küldözgetett, mibe tellett az neki, prózaíróféle. A frász kitör. Minden zajra felrettenek. Recseg az ajtó, biztos a gyilkos barát az. A finn bűnügyi krónikák jegyzett esete leszek: tévedésből a magyar barátnőt ölte meg, így a főcím satöbbi. Az ablaknál állok, lenézek a negyedikről. Próbálok egy optimálisan reális menekülési programot kidolgozni: erkély, segélykérés, és/vagy erkélyről a cserepes virágok egy emelettel lejjebb való ledobálása, megfelelő zaj csapása. Nem, nem leszek olyan balek, na, nem ám, hogy Helsinkiben öletem le magam, mint egy disznót, tévedésből, ráadásul egy másodvonalbeli finn prózistával. Ekkora lúzer nem leszek. Végre! Jön fel a nap. A százéves fenyők behajolnak az erkélyre, lenézek, nézem a nyolc sorban hosszan kihúzott ruhaszárító kötelet, mely dugig van terítve. Ezeket a cuccokat meg hogy a nyavalyába nem lopják el éjszaka?, gondolom, és felsejlik előttem távoli kis hazám szomorkás képe.

Egy Balti-tengerre néző luxusgyogyóba látogatunk. Leena azt mondja, ha valaki híres finn művészekkel akar találkozni, úgy a legegyszerűbb, ha bolondnak tetteti magát és beköltözik ide. Az épületet, akárcsak egy vidéki kúriát, szépen gondozott előkert díszíti. Messze földön híres ez a kórház. Már száz évvel ezelőtt sem alkalmaztak itt kényszerzubbonyt, mégis meg tudták szelídíteni a betegeket a sokféle módszerrel, melyek közül a legeredetibb és leghihetetlenebb az, hogy emberként kezelték a betegeket. Nahát! Sétálunk a kertben, tőlem két méterre jókötésű meztelen srác hever hason a fűben, napozik. Egy híres színész, mondja Leena. Ha az előkertben ez van, akkor talán… menjünk beljebb, felelem őszinte érdeklődéssel. Leena azt mondja, van egy magyar festmény, amelyen ugyanígy napozik valaki a fűben, csak az egy nő. Nem véletlenül rokon ez a két nép, válaszolom, és besétálunk a nagy, fekete kovácsoltvas kapun. Valószínűleg sziesztaidő van, beauty rest, ahogy a finnek mondják, egy árva lélekkel sem találkozunk, mindenhol csend honol. A hátsó, tengerpartra néző kertben a kertész bácsi szóba elegyedik velünk. Ő nem meztelen. Szomorú, mert az intézetet be fogják zárni, túl szép helyen van, túl sokba kerül az államnak, és hát tudom, biztos forrásból, hogy itt nem adnak hálapénzt a betegek. Az orvosok eleget keresnek, nem idegesek, így hát nem cserélgetik össze-vissza a bolondokat. Nézem a tengert a nagy, lapos sziklán állva, és nem tudom, miért, de megint eszembe jut kis hazám.

Egy szélsőjobb finn politikus verseskötetet adott ki, amelyet az ország minden könyvtárába eljuttattak. Az egyik vers szabad fordításban valami ilyesmi:

Egy nagyon jó finn költő is verseskötetet adott ki ez idő tájt, de az ő könyve csak a helsinki főkönyvtárban van meg. Az övét nem lehet csak úgy szabadon fordítgatni.

Az erőszakos cselekedetek száma igen magas az országban. Tipikus finn gyilkosság, hogy van egy üveg szesz, és van rá két ember. Ezt támasztja alá az a felmérés, amely arról szól, mit venne az átlag finn a lottó ötöséből. Először is 369 565 üveg szeszt (0,5 literes kiszerelésben), másodszor 40 darab 28 négyzetméteres lakást a legrosszabb kerületben, harmadszor 1 133 333 liter szamócát. Ez persze csak egy napilap vicce, a címlapon azonban más hír borzolja fel a finn kedélyeket. A miniszterelnök édesapja érdekes gondolatot tett közzé. Azt nyilat-kozta, hogy az afrikai népek intelligenciahányadosa sokkal alacsonyabb, mint a fehér embereké, tehát ha nem akarjuk, hogy totál elbutuljon a föld, nem szabad engedni nekik, hogy szaporodjanak. A finnek többsége belenémult a megdöbbenésbe, de voltak, akik ünnepelték a jól szituált öregurat, aki a finn sisutól részegülten végre ki merte mondani a nagy igazságot. Most azon vitáznak, állítsák-e bíróság elé a bácsit, vagy sem.

Helsinkiben nagyon sok szomáliai vendégmunkás él. A buszon egy szomá-liai fiatalember a sofőr. Bartókot hallgat. Azt mondja Leena, ilyen még nem volt Helsinkiben, hogy a buszon komolyzene menjen, biztos valami orvos vagy ügyvéd lehet, aki nem kapott más állást Helsinkiben. Egy másik szomáliai férfi sorra erőszakolta a finn nőket. Amikor elkapták, azt mondta, hogy nem ő a hibás, az ő kultúrájában ha egy nőn alig van ruha, akkor azt meg lehet… Két hétre zárták be, aztán néhány ejnye-bejnye után kiengedték. Történt aztán, hogy ugyanez a férfi elment Angliába, ott is sorra erőszakolta (volna) a nőket, de elkapták, és amikor jött a kultúrájával, jól rázárták a börtönajtót.

 Finn harmónia

 Sűrű, rengeteg fenyvesben gombászunk. Kétszáz holdon terem itt a rókagomba, csak hát, ugye, rá kell találni. Nekem meg éppen nem megy. Hazakéredzkedem a házikóhoz, mert érzem, ők úgyis addig maradnak, amíg tele nem lesz a két kosár (sisu). Jó, jó, haza, de hát hogy? Ráállítanak egy útra, ezen menjek, ne térjek le róla. Az út egy idő után elvadul, térdig süppedek a buja, északi vegetációba, rettentően szép, félméteres szitakötők támadnak rám. Csapkodok jobbra-balra, majd disznónyi darazsak jönnek. A páfrányok alól kicsörög valami. Mi az nekem? Egy édes pici kígyócska. Minél kisebb, annál veszélyesebb, jut eszembe Mauri mondata. Szóval jövök egyedül visszafelé, minden málnabokor mögül medvéket látok előcammogni. A szívem alig fér a mellkasomba, de hát tudhatnám, hogy a finn medve, az egy olyan medve, amely csupán egy mancs frissen szedett málnával akar megkínálni. Bandukolok, bandukolok, a házikó sehol. Áhá! Ezek tuti, hogy rossz útra térítettek, majd jól eltévedek, megmondták, itt nincs élő ember a közelben. Felfalnak a farkasok, nem marad belőlem semmi, csak a nyári bakancsom balos gumitalpa, amelyről a fiam azonosíthat majd. De nem adom fel (sisu). Trappolok, mint a birka, és igen, igen, felcsillan az égig érő nyírek közül a tó tükre. Lemegyek a tóhoz, a fahíd végére ülök és belelógatom a lábamat a vízbe. Halacskák jönnek, látom őket messziről, itt kristálytiszta a négyméteres víz is. Szóval a halacskák elérnek, csipkedik a lábujjaimat, először gyöngéden, aztán egyre erősebben, pillangók szállnak rám, mert a halak miatt faszentté merevedem. Leena édesanyja mondta, hogy a jelenkori finn pszichiátria hatásos terápiái közé tartozik a lábtapiskolós módszer: lazít, felold, megold. Így hát eszeveszett pancsolásba kezdek a lábammal, a halak és pillangók rémülten menekülnek. Pedig tényleg nem érdemlik meg szegény kis halak, hogy így bánjak velük, reggelenként ők mosogatnak. Mi csak levisszük a tóhoz a tejberozsos tányérokat, ők meg már jönnek is, és lecsipkedik róla a maradékot. Ilyen egyszerű az élet Finnországban.

A helsinki repülőtéren, mint mindig, nagy a fejetlenség. Egyetlen hivatalnok dolgozik, úgy jó kétszáz ember áll sorba. De mivel ez maga a teljes csőd, hisz a gépek folyamatosan szállnak fel, húszpercenként egy oldalajtó felpattan, és egy németesen szigorú nő elordítja magát: München, Isztambul, Róma, Párizs, és akkor az odautazók protekcióval előremehetnek. Ily módon egy szimpatikus magyar párocska mögé kerülök, szóba elegyedünk, kérdik, kinél és miért. Mondom, baráti és irodalmi szálon futok. Mire a lány: nem te vagy a csizma? De igen, mondom. A tavalyi Parnasso-beli balladámra céloz, a Bakancsra, amelynek finn fordítása díjat nyert. Újdonsült ismerősöm elmeséli, hogy a finn fordítók nem igazán kedvelték a pár évvel ezelőtti magyar műfordítótábor felhozatalát, mert a szövegek egytől-egyig az egóról, a pálinkáról, a depresszióról és a miért is írok én-ről szóltak. (Hát ez az!) A depresszióról és pálinkáról csak annyit, hogy azt legjobb, ha mindenki otthon felejti, mármint a saját országa határain belül. Egyetlen finn sem hülye, hogy hazavigye az eredeti magyar tarka depressziót, van nekik belőle elég.