K. S. emlékére

 

Hálát adtam az égnek, mert azt álmodtam, hogy szolga vagyok, és a birodalom, ahol élek, a szolgák birodalma. Hálát adtam az égnek, hogy fölébredhetek. Mintha körös-körül elmetszenék a hevedereket, felnyögnek a rugók. Benyúlok a rádió állkapcsába, beroppantom az egyik sárga őrlőfogat. Modorosan deklamáló férfihang, gyors, fenyegető, mesterkélt dialógus. Bőrkesztyű és memoár: „Nekem jutott az a kétes dicsőség, hogy a legtöbbet, összesen száz órát töltöttem gúzsba kötve, volt úgy is, hogy napi hét órát egyszeri szünettel." Rágyújtok, tompán sugárzó füstgerendák fekszenek egymásra. Harangoznak a Bazilikában, a kondulások nem egymás után jönnek, hanem egymás mellett állnak, mint sivatagi facölöpök.

Fölkelek, széthúzom a függönyt. Elhagyott játszótéremlék, csupasz mérleghintabakok, ismeretlen célú, korrodált vascölöp. Szemben a téglafalról lepedőnyi darabokban omlik a vakolat. A közért előtt kék ládák. Jó reggelt, Budapest. Kiveszek a hűtőből egy sört, hagyom, hogy kiszopja belőlem a reggeli szomjúságot. Enikő kikászálódik az ágyból, fürdővizet ereszt.

Balla úr motoszkál a szomszédban, nyugdíjaztatása óta Napóleon halálának körülményeit kutatja a föllelhető forrásanyagok tükrében, és immár meg van róla győződve, hogy a terézvárosi önkormányzat ügynökei arzéntrioxiddal preparálták a tapétáját. Önsajnálat és tehetetlen bosszúvágy érzései között vergődve várja a szimptómák megjelenését: a fekete arzénszegélyt a metszőfogán és a hátborzongató Mees-féle jelet – szürke csík a nagylábujj körmén. Csak abban bízhat, hogy megszokja a mérget, mint a tiroli arzénevők, akik Dél-Tirol arzéntartalmú hegyei közt egy elefánt halálos adagját képesek bekebelezni.

Rákenem a mákzsírt a kanálra, kiégetem, finom porrá töröm, forró vizet engedek rá, felszívom filteren, kispriccelek; jó reggelt, Budapest.

Enikő az ajtóban áll, keze smirglivel borított evező. Flash közben paráztat. Mielőtt elmegy, letépi a fürdőszobában a piperepolcot.

Később a kádban ülök, a vízben, amit ő eresztett magának. A kád szélén a hajszárító belóg a víz fölé. Buborék száll a számról, mozgásba hozza a szikrázó habszigeteket. Felzúg a szomszédban az Elektromos temetés, ez Ród, a másik szomszédom.

Hallom, hogy valaki bejön a lakásba. Megvagy, gazember, mondja Molier, megvagy, híres nemzetközi szorongó. Megpaskolja a vizet. Nincs kedvem beszélgetni, rojt szeretnék lenni vagy szúette deszka.

A bonsait a piperepolc romjaira teszi, megint a vízbe nyúl. Nagyon sportos, hideg vízben üldögélsz?

A tükör elfogja tekintetét, illegeti magát, grimaszol. Szpídes bájgúnár. Nem félsz, hogy lefagy az a népnemzeti gerinced?

Jönne a Paranoid, de Ród nem szereti a Paranoidot, átugorja vagy visszavált. Nem tudok Moliernek mit mondani, látom, hogy ideges. Behoz a konyhából egy tubus krémsajtot, eszi kenyér nélkül. Úgy csinál, mintha a fülembe akarná nyomni. Álljál már le!

Minek jöttél haza, hogy a kádban üldögélj?

Keze megdermed a levegőben, mikor újra feldübörög az Elektromos temetés. Micsoda zene – arca az undor és megvetés ráncaiba gyűrődik. Sajtpöttyöket nyom a bonsaira; okádék. Felfigyel Kristin fényképére a mosdókagylón. Ez a bula?, kérdi felvillanyozódva. Mint egy albán kémnő. Ma péntek van? Akkor ezek a kecsua indiánok tankolnak az Alibiben, vigyük oda?

Nem válaszolok, a hajszárítóval megcélzok egy habszigetet. Itt akarol megrohadni?, kérdi. A maradék sajtot a fogkefémre nyomja, szó nélkül távozik. Megszólal a szomszédban a telefon; és jön a Paranoid.

Csöpög a csap. Kéményseprő áll a szemközti tetőn, vasgolyót ereszt a mélybe, vészjósló robaj kíséretében eltűnik. Fázom. Keserű a nyálam. Meg fogok halni.

 

Átvágok a ligeten, gőzölgő pázsittáblák. Cipőmre sötét agyag tapad, állag és eredet szempontjából műhumusz és kutyaürülék sunyi elegye. Mozdulatlan óvodások, napszítta nyugdíjasok hevernek szanaszét, álmosan figyelik a zöld szín játékát a gyepen és a fákon. Leülök egy padra; kövér békegyerek táskás szemekkel, becserkészi a vadjuhart, gonoszul letapossa az árnyékát. Észreveszi, hogy figyelem. Kezi csokoládé, rohadt karalábé, mondja, és elrohan.

Évek óta nem jártam itthon, elképzelem a Koronaherceg tér forró katlanát ötszázezer órával ezelőtt: „Bódépest", elkínzott tömeg a zöld és kék pöszörlegyek felhője alatt. Ötmillió órája sűrű csönd, haláp és vizenyő. Csak néha egy-egy buggyanás. Sétálok céltalanul, a két legmagasabb pont a Parlament és a Szabadság-szobor. Annál nagyobbak, minél messzebbről látszanak kicsinek. A Dunában sirályok üzekednek a szennyes nyílás fölött. Egy srác flaszterral dobálja őket. Szikrázik az ég, a Vöcsök békésen ring a habokon. Kávéillat és fájdalmas agrárblúz hangjai úsznak a levegőben. Valahol dübörögve bontják az aszfaltot. A Kereskedelmi Kamara műmárvány burkolatán rejtélyes felirat: „Élő buci te vagy – jó".

Durrogva ég egy postaláda.

Össznémet virágfiú Bogumil-teát szürcsöl József Attila bronz lábánál; a kormányőrök összedugják fejüket. (Külön intézményt hoztak létre mogorva halandók számára, kiknek agyára szállt a fehér epe gőze, és ahelyett, hogy a lélek dolgaiban tevőlegesen részt vennének, tárcaegyeztetés ürügyén iratok fölé görnyednek őrjöngve.) A Borsodi söröző teraszán vedel a főkertész: egyetlen rozoga spricnivel a világ ellen?, ott egye meg a fene a honatyák díszpázsitját.

Az egyetlen rozoga spricni láthatatlan latyakot képez a fűben; kalimpál karjával a kormányőr, teljes mellszélességgel belecsattan a sárba. Kamera után kotor zsákban a német. Odacuppog a másik őr, mégis mi az ábra, kolléga dagonyázik pocsétában, és fotózzák.

A beérkező villamos vezetője a távolabbra helyezett, ideiglenes megálló irányába mutat tábornoki mozdulattal. A mamlaszok és tutyimutyik is észbe kapnak, leghátul loholnak a cekkeres mámik. Az első emeletről videózzák őket, az összes futamot, a mozgássérülteket és a kismamákat, mindenkit. Biccent a leendő zsűritag; közben a marokkói kéknyelűt tesztelik. Kanbuli, a csajok otthon picsognak, várják a megváltó telefont. Ígéretes anyag. Leleményes videós. Bocsánatos bűn. A filmet majd megvágják, megpályáztatják, a különdíjból a rendező leutazik Dubrovnikba, kihajózik Lokrum szigetére, nézi a mólóról a tengeri sünöket a tenger fenekén. Beleszeret egy szeplős norvég gimnazistalányba, aki csak walkmanezik egész nap a strandon, mert a helyi halászok cápát láttak a közelben. A cápa a horzsolást megérzi mérföldekről. Nehogy már! Magyar virtus, adj neki. Úszik, közben szomjas, egy ekkora vízben. Hogy iszik a hal? Belefullad a levegőbe. Mi ez a folt? Jön utánam. Követ a kő. Produkálom itt magam! Ingeborg, ezért iszonyatosan meg foglak sípjel, hogy kettéáll a füled. Még hogy…!

És hamm és reccs, és elsimul a széles víztükör.

Felszállok a villamosra, a bőrülés kemény, sóváran csücsörít a jegykezelő automata, annyira lecsippentené valakinek a kisujját. Átadom a helyem egy öregarcú kisfiúnak. Az apja mellette áll, a karate az, magyarázza, hogy egyszer ráütsz a téglára, és eltörik örökre.

Kint a felbontott járda turzásai mellett narancssárga gép pemzlikkel kavarja a port, neki egy néninek. Fartat a néni vissza a járdára, végigméri szégyene szemérmetlenül vihogó tanúit, a bőgatyás fiatalokat, foga közt szűri a szót, rák egye ki a szíveteket.

Évek óta nem jártam Budapesten, idegen vagyok. Leszállok a Duna-parton, cudar szelek futtatnak libabőrt a karomra. A kozmikus Kneipp-kúra elől egy közértbe menekülök, a pénztárosnő egy férfival beszélget, aki gyufásdobozt egyensúlyoz kifeszített tenyerén. A címkén az áll: „Didiseven – mindent mos". A férfi rám sandít, szájszögletében fintor, cinkosság, megvetés. Három minicsokit kérek: Toblerone, Finessa, Suchard.

Lángol a Rákóczi út, roppant, fekete kamion fúrja magát az ömlő aranyba. James Watt szobra alatt alkalmi dzsembori, reklámszatyrot terítenek fenekük alá a homleszek. Bemegyek a pályaudvarra, az eklektikus épületkeretbe foglalt üvegcsarnokot Rochlitz Gyula MÁV-főtisztviselő tervezte. Mint egy templom. De hová tűntek a levéldíszes oszlopfők, a halhólyagos ablak, a díszes szenteltvíztartó, hová tűnt a hatalmas népoltár, a hímzett terítő, a kéz alakú ereklyetartók, füstölők, aranyozott kelyhek, hová az oldaltemplomból a barokk falikép, mely a baltás kentaur alakjában támadó gonoszt ábrázolja?

Madárcsontú nő és egy bánatban meghízott férfi áll a peronon. A nő karján pöttöm retikül, fojtott hangon szókat intéz a férfihoz, emlékezteti aktuális vétségeire, hosszú lajstromát adja az alantas gyarlóságoknak, figyelmezteti, hogy a jelenlegi mosolyszünetet a legkisebb kihágás nyomán szükségállapot azonnali bevezetése követi, és a nehéz próbatételek árán kicsikarható bűnbocsánat távoli jövőbe való elhalasztását helyezi kilátásba. A kövér egy árvaszéki ülnök önmarcangoló méltóságával fogadja a vádbeszédet, rövid és örömtelen meghunyászkodást követően szervilis mosollyal közelebb vonszolja a poggyászkulit. A valami ismeretlenre való várakozás élőképe következik. Némán fürkésznek a taxidrosztok felé, mintha a fuvarozók erkölcsi hitelével kapcsolatos közös kételyeik kifejező illusztrációját látnák megelevenedni. Átvészelnek újabb három percet, ekkor a kövér békítőleg a verébfejű nő hóna alá préseli mancsát, a nő megugrik, szeme szikrát hány, dühösen görgetni kezdi a kulit.

Az ember, aki Scholl-papucsban jár, és isteneket gyilkol.

Az ötvenes években egyszer ugyanitt járt az apám, születésnapja volt, zsebében felköszöntő levél: „az alapszervezet nevében isten éltessen sokáig". Pirospozsgás, filckalapos turista lépett hozzá. Váki utká hol fán? Elmagyarázta neki. Azt is tudni akarta, hogy ez itt a Keleti pályaudvar-e. Apám bólintott, majd hamarosan azt vette észre, hogy két baltaarcú öltönyös egy kapualjba lökdösi, ahol további három baltaarcú öltönyös vár rá. Az öt baltaarcú öltönyös közül az egyikhez hozzábilincselték, a másik elment telefonálni, a harmadik rekedt hangon szitkozódott, a negyedik a falat nézte meredten, az ötödik, ez a kicsike ember, a zsebéből füstölt kolbászt evett.

Néhány hetet a csurmában töltött, majd azzal a feladattal bízták meg, hogy kalapáccsal törjön apróra egy Gellért-hegy méretű sziklatömböt. Rögtön első nap szilánk pattant a kezébe.

Apám külügyminisztériumi távírász volt, a filckalapos CIA-ügynök, a Keleti pályaudvar katonai objektum. E három tényező szerencsétlen egybeesése folytán apám már csak volt külügyminisztériumi távírász, külügyminisztériumi távírászsága múlt időbe tevődött át, helyét elfoglalta az amerikai kémség, apám attól fogva amerikai kém volt, aminek következtében viszont kőtörő munkás (is) lett egy vidéki fejtésen. A csoportvezető megengedte, hogy kesztyűben törje a követ. Munka után is hordta, sőt álmában is. Ahogy nőtt a körme, véres árok húzódott előre, azzal mérte az időt. Eltelt egy év, aztán még egy, november hetedikén este az őrtorony felett szikrázott az Orion. Az utolsó hetekben már újsághoz is jutottak. Feleségét nem értesítették, hogy kiengedik, a konyhában ült, kezében merőkanál, a merőkanálon rózsaszín zsírkarima, a falba vert szögön fokhagymakoszorú. A találkozás jó alkalmat jelentett a fiatal házaspár számára, hogy a hosszú távollét után pazarló bőséggel áldozzon a szerelem oltárán. Másnap munkaszüneti nap volt, akkor, azon a november hetedikén fogantam. Látom, ahogy az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt Központi Bizottságának tagjai utolsó pillanatban átütemezik fogantatásom időpontját. Kilenc hónappal és kilenc nappal később fejemnél fogva kezdtek rángatni, mintha ott se lennék. Zománclavórból fröcskölik anyám arcát. Mérlegen heverek, három kiló cékla. Előző éjjel vihar tört ki, elpattant egy üveg az asztalon. Az asszony a sarokban azt mondta, holnap sikerülni fog. Anyám elaludt, álmában egy hegyen állt, hangot hallott feje fölül: Vedd le a karkötőd – ha látszik a nyoma, embert, ha nem, drómót szülsz.

 

Molier szószólónkká nyilvánítja magát, elmagyarázza Kristinnek, aki ma érkezett Berlinből, hogy kísérletet folytatunk, melynek célja, hogy megtudjuk, meddig lehet evés és alvás nélkül kibírni. Hogy miért? Kifürkésszük az emberi teljesítőképesség határait. Kristin egy fotelban ül a viharvert bonsai mellett, ami közben bekerült valahogy a szobába. Nem eszünk, oké, nem alszunk, oké, viszont inni, azt kell. Kinél van zseton? Halálos csönd. Molier indítványozza, adjuk el Henrik óráját.

Emlék, mondja Henrik, nem adom el.

A Mátyás téren eladtuk Henrik óráját egy másfél méteres izomzombinak, aki foltokban kopaszodott. Hirtelen bőrdzsekis rendőrök sasszéztak befelé hármasával, a csencselők sajátosan koreografált ellenmozgással reagáltak, sakkvásznat, totószelvényt rántottak elő zsebükből. Az egyik csákó barna pakkot szaszerol a padok mögött, felöklel egy nyomingert, télak a Teleki tér felé, fehér Golf üget a nyomában. Henrik egy légnyomásmérővel igazolja magát: meteorológus. A varga tarkóján feszül a bőr, végignéz Henriken, és eszébe jut Ricsli százados leckéje: kishalakkal nem törődünk, kishalak arra jók, hogy megakadjanak a nagyhalak torkán.

A nagyhalak kopott sakkvásznakra görnyednek, totószelvényeket tartanak a fény felé, hogy ellenőrizzék a halványkék vízjelet.

Postaláda lángol a Tavaszmező utcában.

Borokat veszünk, kihévezünk a tavakhoz. Szutykos Mai Napot görget a szél. Kristin beúszik; mikor kijön a hínáros mellett, a parti árnyékban ragyaverte zsebszatír várja: láttál már ilyet?, mutatja meredő dákóját a kocsiajtó mögül.

Hibáztál, mondja Verő, és takarékos mozdulatokkal kiszúrja a kerekeket. A kocsi sziszegve alvázára ül. A faszi nem mozdul, csak néz, a sápadt kráterek alatt harmonikáznak az izmok. Bezárja az ajtókat, és lelép.

Két csaj nudizik a közelben, Molier kifejti, hogy a barna túl erős bokában, nem egy vízisellő, ahogy Henrik állítja, a másik viszont, az igen, az tényleg egy idegméreg. Kristin sértődötten forgatja a szemét. Dongó vágódik a vízre.

Szabad-e tejet inni, kérdi Molier, a tej félig-meddig étel. A tejben koleszterin van, mondja Henrik, lerakódik az érfalakra, a tej lassan ölő méreg, ez itt nem mérgezési verseny. Kiürül a második borosüveg. Ünnepélyes fogadalmat teszünk, hogy az evés és alvás érzéki öröméről meghatározatlan időre lemondunk. Első halálig. Aki eszik, alszik vagy tejet iszik, súlyosan meglakol, megbánja, hogy megszületett.

Verő és Henrik kicsavarja Molier karját, hangosan elismételtetik vele az esküt, mert első alkalommal elharapta a nevét. Kiváló alkalom, hogy levezekeld bűneid, mondja Verő. Egy kis önsanyargatás.

Munkagép dohog a rézsűn, termeli a kavicsot, a sellők víz alá buknak, összefonódnak a tó fenekén. Elindulunk vissza a hévhez, a Szentendrei úton zsernyákok állnak föltámasztott Yamahákkal, a kocsikat fürkészik terpeszben állva. Kishentes Skodájára vadásznak; reggel egy szökött katona maradványaira bukkantak a Kaiser’s szemeteskonténerében. A kukáslegény padlót fogott, mikor a plasztikzsák – huss! – kipukkadt, de az igazságügyi orvosszakértőnek is meggyűlt a baja a lelettel. A szabályszerűen feltrancsírozott szakaszvezető maradványai közül előkerült a Bajonett Bisztró szalvétája, ahol Kishentes dolgozott. Néhány hónapja szabadult Szegedről, ahová azért került, mert sötét, külvárosi sikátorokban magányos férfiakat erőszakolt meg. Jelenleg egy nyolcadik kerületi pincerekeszben kuksol, és egy szebb jövőről álmodik. Budapest kivezető útjain terpeszben álló rendőrök várnak rá a reflektorok fényében. A szebb jövőt úgy képzeli el, hogy most az egyszer, de tényleg utoljára futni hagyják, és valóra váltja szerény álmát, kis zöldségesstandot nyit a Klazuál téren.

Este buli a hétkerben, bedobok egy bogyót. Új arcok, sok kis neofita droghuszár; Dixi eltűnt, Géza meghalt, Példány politikus, Strasszmann diliházban, Editke férjhez ment. Térszerkezet-analízis: a zárt ajtók mögött a szülők rezidenciája. Falon bahama bézs kerámia: Lélegző bőrdinnyék, a vécében az ülőkén bundacsík. Egy idegesen cigiző vörösre startolok, rézcsillár, én meg a flakon szidol. Hamar mindent megbánok, a stílusból azonosítom, intézetis. Romlottság, a lélek hajlékonysága; mégse, mégis, aztán mégse, aztán mégis.

Mindent látok, és mindent megengedek.

Mindent megengedek, és látom, hogy a bezárt ajtó mögött, a szülők rezidenciájában Molier azon mesterkedik, hogy lépre csalja a valahol messze (jogosan) aggódó szülők zsenge korú kislányát. Szól a tévé, a lány trikójára azt írták, „do you think I’m sexy?", Molier javasolja, cseréljenek trikót. A lány a szoba távoli sarkába menekül. Molier figyelme a süteményekre terelődik, sunyin az ajtó felé les, szájába töm három linzert. Gyere csak ide, mondja a lánynak. Minek? Gyere csak, gyere. Nem megyek. Ne csináld ezt, nem látod, hogy megőrülök. Te így szoktál megőrülni, érdekes. Megőrülök, csak nem mutatom.

A bemondónőnek megremeg a hangja, mintha kómába készülne esni. Molier gátlástalanul magához ragadja a süteményestálat. Feltrancsíroztak egy szakaszvezetőt, közli a lány a sarokból, miközben Molier tömi magát. Akkor most odamegyek, dönt Molier, és nekifutásból ráveti magát a lányra. Of course I do, morogja, és lehúzza róla a trikót. Ne, ez csikál, vihog a lány, különben is, nem mutiba készült. Ha csikál, pont jó. Már akinek.

Katonai dzsippel megyünk a koncertre, bevág az ólomszagú szél. Vadul kalimpál a sarkon egy zsaru, nincsenek papírok, le akarja szereltetni a rendszámtáblát. Egyik betépett útitársról kiderül, hogy honatya: kicsikar egy ideiglenes útvonalengedélyt. Gyúrunk egy dzsót, szeplős gyerekkéz nyúl érte, a kéz folytatása egy túlcizellált Woody Allen-replikátum. Fékezünk, kiszakad az ajtó, az aszfaltra gurulunk. Golgota tér; jó estét, Budapest.

Palasík és lengő lámpasor.

Ahol legsűrűbb a tömeg, haldokló zombi sodródik a fejek fölött. Álarcos zuhan rám, feldübörögnek a testvéri tankok, kukafedőre csapnak kalapáccsal, korbáccsal ütik a zsákba varrt istent. Woody Allent, amint az várható, legázolják, eltűnik a szemem elől. Füst, vér, bakszag, felrobban az agyam. Puszta kézzel tépik szét a zsákot, előugrik a túlvilág szőrös követe, agyarát csattogtatva; ez a létezés orgiasztikus origója, sátántangó, fejemre bélből fonjatok koszorút! Felzúg és sokáig a falak közt zihál egy hatalmas, mindent maga alá gyűrő gitárakkord.

A keverőpult alatt heverek, és látom, és megengedem, hogy miközben a keverőpult alatt heverek, Molier szent fogadalmunk ellenére zabál, Verő viszont, a másik eskütárs a csikóváraljai turistaház parkolójában csókolózik Kristinnel, akit valahol a nudizás után vesztettem szem elől, és aki eredetileg hozzám jött Berlinből, hogy tisztázzuk a helyzetet. Csókolózik Verővel; a karámban egy Teddy nevű szamár és egy szirti kecske. A szirti kecske veleszületett melankóliája okán nem szereti, mikor a természetjárók ceruzaelemmel, fenyőtobozzal, cserkészjelvénnyel megcélozzák szarva közt a tőgyét, ezért ideje nagy részét egy használaton kívül helyezett trafószekrényben tölti. Mek, mondja most, ami annyit tesz, mekint holnap mi lesz a zaba?, mire Teddy így válaszol: iá, azaz imádom, a kerítésen kihányom. Gondozójukat, egy vácrátóti imbecilt roppant lovaglóizmokkal áldotta meg a Teremtő, a táj pompás, a Pomázi Nőegylet híres kirándulásokat szervez a környék természeti tüneményeinek tanulmányozása céljából.

Súlyosan beesteledik, felleg mögé bújt az éjféli hold. A söntésben bomlott kontyú nő mosogat; válla rázkódik, új erővel törnek fel könnyei. Verőék fölmennek a szobájukba, ahol hidegebb van, mint kint az erdőben. Isznak, szeretkeznek, Kristin elalszik, Verő virraszt. Ne aludj, ha elalszol, meghalsz.

A bomlott kontyú nő a söntésből lekési a mentesítő járatot, tüske megtépi, ág megszaggatja, ahogy visszafelé botorkál a villámfényes ösvényen. Teddy biztatóan néz rá harmatgyöngyös szempillái alól. Ágak között ködpamacsok úsznak. Bemegy a házba, ül a mosogató előtt a gyér fényben, elővesz egy spulni cérnát. Bágyadt eső hull a fákra, elnehezülnek, de fénylenek a bokrok. Néhány méterrel fölötte, a manzárdban Verő lesikált arccal bámulja a plafont. A nő megnyalja a cérna hegyét, visszavarrja lifegő kabátgombját.

 

A kocsi oldalán horpadás éktelenkedett, de Verő kipattintotta a zárat egy kiskanál nyelével, fölharsant mögöttünk egy reszelős falzett, tolvajok! Mit tehettem, megfordultam, nem pöröltem, tökön rúgtam. Tolvajok, mondta a pasas még egyszer, és összerogyott. Röpült velünk a kénsárga Lada. Egy plakáton a Magyar Szociálszodomita Rémpárt üdvözölte a hamarosan beköszöntő össznemzeti vértivornyát.

A délelőttöt egy szükségpecóban vészeltük át a Szigony utcában. Az önkormányzat szabadcsapata megrohamozta a házat, azóta olyan, mint egy bevakolt erdő. Az előszobában sparhelt, plexifalú zuhanyfülke, a rozsdás mosogató melletti résen csusszanunk be a szobába. Bordázott műanyag lámpabúra, rózsaszín rácsoságy. Mick Jaggerről beszélgetünk, közben Henrik magzatát, Ferit nézzük, aki a farácsba veri fejét. A tévében tüntetést közvetítenek a tévé antiliberális műsorpolitikája ellen. Mick Jagger egyszer kijelentette, hogy depresszió ellen leghatásosabb a zuhanyozás. Nálad bevált?, kérdezte a riporter. Persze, van úgy, hogy naponta tízszer is zuhanyozom.

Molier gondterhelten nézte Ferikét. Beveri fejét falba, nem gáz? Semmi baja, tök jól van, mondta Henrik, és a híg lébe döfte kanalát. Szemétség, hogy eszel, suttogta Molier álnokul. Csak tesztelem a gyereknek. A mogyorópudingot csirizesnek találta; azon vitatkoztak Verával, hogy pudingfőzés előtt föl kell-e forralni a tejet. Ferike kihasználta a kínálkozó alkalmat, lelocsolta a tévét levessel, a fülébe legót nyomott, és bevizelt. Vera behajította a rácsos ágyba, és két tenyerét arcához szorítva hangtalanul zokogott. Vera valamikor príma áru hírében állt, mára nimbusza megkopott, az áhítattal kiejtett szavak – micsoda karaj, leszakad az agyam – közönséges színezetet kaptak.

Henrik a tévére bámult. Ne induljunk?, kérdeztem. Gombakrém csöpögött a bemondónő hajáról. Menjél már, mondta Vera Henriknek, menjél, minek vagy itt?!

Lelépek, egyedül, azzal, hogy valami dolgom van. Gomolyfelhők vonulnak kelet felé, alatta páracsíkok süvítenek az ellenkező irányba, idelent szélcsend, amit úgy is fel lehet fogni, hogy a szél elfújja magát. Masszázsszalon, „habdauer és csigakrémpakolás". Miért érzem, hogy Budapest Berlin kistestvére? Az égi rendetlenség földi visszfényeként az emberek meg se kísérlik, hogy egyszerre lépjenek, az utcakép megbocsáthatatlan összevisszaság képét mutatja, melyből csak a napbarnított hot-dog-árus emelkedik ki, mint sziklaszirt a tajtékos habból. Kevélyen néz végig a fényes kiflicölöpök sorozatvetőin. Nemcsak hot-dogot kínál, hanem például törökmézet: a kőkeményre szikkadt, piszkossárga spongyát úgy kell kirágni a zörgő celofánból. Réges-régen az Állatkertben ettem ilyet utoljára: próbáltam undoromat legyűrve alkalmazkodni az édességet majszoló kislurkó kedves sztereotípiájához, a szörnyű masszát végül egy néni szatyrába ejtettem. A farkas ketrecénél álltunk. Egy nagyfiú kukoricacsővel fejbe vágta a farkast, de a farkas csak engem fixíroz, mintha tudna a törökmézről. A nagyfiún csillogó csatos kisdobos öv kék zászlócskával. Látszik, hogy rosszcsont, inge kilóg, nyakába nő a haja. Újból nekiveselkedik, a farkas felmordul, lila ínye kivillan, odakap. Talpamtól fejem búbjáig elzsibbadok. Mintha most döntenének sorsomról egy titkos tárgyaláson. Nagyfiú hétrét görnyed, csöpög a vér a sóderra. Még a kijáratnál is halljuk az ordítást.

 

Kékruhás lány a Leértékelt Áruk Boltja (LÁB) előtt, tömött válltáska, arra gondol, olyan kell, hogy a bugyi csipkéje, mint a Bertának, bevágjon egy kicsit. Enikő. Ácslegény nézi az állványról, kifordul kezéből a szerszám. A válltáska fülére piramist és szfinxet égetett a bőrdíszműves. Az ácskapocs csattanva landol egy szélvédőn. Megszólítom, ráér-e. Sétálunk. Ereszcsatornához lépek, elővarázsolom az egyik minicsokit. Finessa. Mire a borozóba értünk, mindhárom ínyencség a hasába vándorol. A Suchard gyomra ezüst hártyáján csurran alá kéjesen, a Toblerone a vékonybélben raboskodik, a Finessa egy ismeretlen eredetű kókuszgolyó társaságában a vastagbél bolyhai közt lubickol. A szénhidrát-lábacskák a véráramba szűrődve sejtek mini-kohóit táplálják, Enikővé szublimálnak, megszólalnak a szájában, navigálják pazar testét az édes, alkonyi térben. A nap megáll egy percre a legyalult budai hegyek fölött, vérfagyasztó lassúsággal felszúrja magát a szabadság-hegyi adótorony áldozati lándzsájára.

Este nyolcig iszunk, könnyű, olasz vörösborok híján madácsi rozsólist. Csikkek, rúzsfoltos pézsék a hamutálban. A pincér álnépi rigmusokkal ösztökéli gyorsabb fogyasztásra vendégeit. Venyigelé szivárog a koponyák elnyíló üregébe. Őtőle függ, kéri-e a állami gondozásba vett gyereke megszüntetését, hallom a szomszéd asztaltól. Csökkent fogyatékosságú gyerek. Asztalunkhoz lép a pincér: kitört a záróra, halál az ávóra.

Veszünk még két üveg bort, és fölmegyünk hozzám. A kapuban három vészbanya, húsos karokról cekkerek lógnak. Átvágunk az időtlenség e hirtelen elnémuló panoptikumán, visszanézek, látom, hogy vigyázatlanul és bosszúvágyón megelevenednek, egyikük, Hudingulf néni nyakát fájón eltekeri, mint halálos sebben égő amazon, és azt mondja: kicsoda is ez a kinek a izéja? Testközelben érzik a gonoszt, kotont találtak a liftben. Libidófixált ugi-bugi diszkólegény, kontrázik Günter mama. Kunigunda néni közel hajol: nem is tölt ez, csak tüzel.

Pók csücsül a hívógombon.

Enikő a képeket nézi a szobám falán, ez mi, passióvirág, válaszolom, Jézus zuhogó vére. És ezek? Bajor Gizi a nagymamával. Enikő éhes, bekapunk egy vitamint, hamm és reccs. Leveszem a polcról a pacalkonzervet. Autó fénycsíkot húz a plafonra. Fúj, mondja, finya, mondom; nyitót keresek. Bajor Gizi egyszer azon kapta magát, hogy haldokló anyja grimaszait utánozza színészi gyakorlatképpen.

Enikő így, háttal állva, szavak nélkül kényszerít, hogy bedobjam a felhajtós bráner trükköt, de ekkor táskája váratlanul leesik a földre – kurva anyád! –, és minden kiborul. Ha nem olyan finom lélek, mint amilyen, akkor nem elégszik meg azzal, hogy megnevezi a szitok virtuális megszólítottjának perdita felmenőjét, hanem a kifejezés bővebb alakját választva orális koituszra biztat. Az angol híres tömörségéről, de e velős tartalmat csak két fordulatban képes kifejezni: motherfucker, son of a bitch, két szintagma, és akkor még a felláció mozzanata bántón hiányzik. Érdemes figyelmet szentelni az eltérő beszédhelyzetnek: az angol definiál, a magyar instruál, a dinamikai fokban kottázni lehet a különbséget. A magyar cselekvő, mohó, találékony, kreatív, tökéletességre törekvő.

Mintha földre omolt, kifordult beleket kellene összenyalábolni. A kíváncsiság tőrt vet a szemérmes iszonynak, és miközben a konzervnyitót keresem, szemem sarkából fölmérem a katasztrófa következményeit. Körömlakklemosó, szaunabérlet, csokipapír, púderkompakt, szemspirál, fénykép, tűzzománc fülbevaló, ennyit fogok be egy pillantással.

Nekiesek a finn tőrrel a konzervnek, nyiszitolom körben. Enikő pakol, úgy tűnik, hiába, a kupac nem lesz kisebb a konyha közepén. A finn szarvasnyúzó tőrt apám egy ukrán harckocsizótól kapta Kecskeméten, a Szentháromság-szobor előtt. Először egy konzervet kapott, de nem tudta kinyitni, mire az ukrán tőrt is mellékelt hozzá, melynek vércsatornájára szépen rajzolt betűkkel vésték: Yokko Nikkinen, erdőkerülő.

Apám gyakran álldogált ott, Szent Sebestyén árnyékában, nézte a vonuló seregeket. Szent Sebestyén a testéből kiálló nyílvesszőkre fittyet hányva rezignáltan mosolygott maga elé, egyenes ellenpéldáját adva Mr. Knox fegyelmezetlenségének, aki Az Ezüst-tó kincsében oly rettenetes jajveszékelésbe fog a kínzócölöpök láttán, hogy a megalázott irokézek rosszkedvűen, ímmel-ámmal, tessék-lássék, alig odafigyelve kínozzák halálra.

A Molotov–Ribbentropp-paktum titkos záradékának egyenes következményeképp a finn erdész tőrét beledöftem a rozsdás konzerv fedelébe. Enikő csillogó fiolát tartott a kezében, valami úszkált benne, mint kiderült, főnöke vakbele, aki egy tükörrendszer segítségével önmagát operálta meg a kórházban, ahol Enikő nővérként dolgozott. Vakbélműtétnél általában kéjgázzal altatnak, de Szelepi doktor kikísérletezett egy helyi érzéstelenítő Novocain-koktélt. Azelőtt étert fröcsköltek a beteg arcába, de belobbant az elektromos szikétől, ne tudd meg.

A fiolát jó érzékkel a gőzölgő pacal mellé tette. Retikülje úgy feszült, mintha fel akarna robbanni. Emlék, ábrándozott, nekem adta emlékbe.

Itt vesztem el a fonalat. Valaki hörög a számban: a bőr alá, a bőr alá. Tobozmirigyembe szippantom az agyában tárolt múltakat, lepörgetem egy századmásodperc alatt.

Tolmár Enikő. Szökőévben, február huszonkilencedikén születik, négyévente ünneplik születésnapját. Első emlék: kidurran a lufi. Hurok utcai óvoda, ujját bekenik ragasztóval, hogy ne tudja szopni. Réka néni az ölébe ülteti, belecsíp, és azt kell mondani, szeretlek, Réka néni. Bablevesbe tejbepapi, amit kihány, visszanyomják. Onnét tudja, hogy kicsi, hogy mindig sír. A suli még rémesebb, szünetben odakiált Rebrus Peti: kicsi a Budapest, nagy a belátás. Ne szorcsizz, Kun Ági negróért megmutatja. Pofa be, gatya le, nyolc órára bilire. Fingottam, szádban van? Írja a föcilenyót, a szavak átégetik a füzetet, az asztalt, a padlót, beleesnek a földbe. Másnap föláll, mondja, hogy az ő leckéje – Kujbisev, Karaganda, Krivoj Rog – beesett a földbe. Sírógörcsöt kap, átlagát lerontja, zárvatermőket összekeveri nyitvatermőkkel. Maradékot elfelejti hozzáadni, radírját elveszti, szülői értekezletet letagadja, áttér reggeli bepakolásra, uzsonnai pudingos kenyeret szertárajtóhoz baszarintja. Kárpáti Lacikát dominóval úgy fejbe lövi, hogy fölreped a szemöldöke. (Ez az a bizonyos Kárpáti Lacika, aki matchboxért hangyát eszik.) Gimnázium: legszebb szerelmes versem a József Attila és az Óda. Kanállal, selyemcukorral gyakorolja a csókolózást a tükör előtt. Forgasd a nyelved. Kipróbáltam, hülyeség, kár a cukrot ilyesmivel elrontani. Jön a fiú, szemem becsukom, kinyitom nagyra számat, tekerek, mint a motolla. A tömés fémes íze. Gyakorolni kezdem a törzsmozgásokat. Úgy van, hogy aminek sárga a rendszáma, az hollandok. Hatottál rám, le fogom gyantáztatni a lábam. Megmondtam a Noéminak, hogy a Kriszta elárulta, hogy a Noémi rá akarta venni, hogy mondja azt nekem, hogy ő megegyezett vele, hogy azt fogja nekem mondani, hogy mikor engem szidott a Noéminak, akkor a Noémi élénken helyeselt, hogy elmondhassa neki, hogy én erre hogy reagáltam. A tanítóképzős fiúk kicsit mindig sántítanak. Onnan tudom, hogy tetszik valaki, hogy izzadok. Tegnap este felbukkant egy férfi az életemben. Rám akarja költeni összes pénzét. Táncoltunk, nyakamba csókolt. A nyakammal vett le a lábamról. Fázik valamid? A orr. Könnycsepp, mint egy parányi lencse, felnagyítja a mitesszereket. Összeköltözünk, albérlet. Nem adja oda a mamuszát, hogy kitágítom – én az övét! Meg például innom, azt nem szabad, mert akkor nagyon berúgok. Úgy hívom a borostás pincért, hogy Combkefe. Na jó, ha így állunk, akkor viszont koszos bugyik lesznek szétszórva, és ezen kívül haj lesz a mosdókagylóban, és borotvával lesz szőrtelenítve. Nem tehetek róla. Nekem is legyen valami. És szétszedem a Sonyt. Én akarom csinálni. Pofonokat akarok kapni. Csakhogy neki nem a pofonok a szenvedélye, á, dehogy. Evés meg önzőség, az a szenvedélye. Hogy cseréljünk csirkét, mert ő csak a mellét szereti. Meg hogy a Stefánia-szeletből adjam neki a közepét, a kolbászkarikát. Az én szeletemet pedig nem fogja kilukasztani mindenki szeme láttára. Ülünk a tévé előtt, azt mondja, várj egy picit, és belém szúrja a gombostűt. Reggel felsóhajt, de jó lenne most egy bögre langyos libazsír. Mondom neki, hívjuk ki a szerelőt, hogy megnézhessük a valóságsót. Na, akkor láttam utoljára. Elment a szerelőért, többé nem láttam.

Enikő sírva fakadt.

A fényképen egy férfi mérleghintán ül, és unatkozik.

Ne sírj, mondom logikusan.

Szemét strici, szipákolja, szemét strici. Kicsit olyan volt, mintha nekem mondaná (kicsit volt olyan). Már csak hüppögött; szerinted nekem nagy a lábam?, kérdezte. Megnéztem, egészen kicsik voltak a lábai. Egészen kicsik a lábaid.

Megittuk a bort, valahogy a fürdőszobába keveredtünk. Nyálkás csempe, ideges libabőr. Átkarolom, érzem, hogy merev dobozt pumpál bordái gyönge csontkosarában. Két nagy tenyérrel összenyomom arcát; könnycsepp szánt végig kézfejemen. Megkövült gégeporc, porhanyós ágyék. Nehéz örvénybe von egy idegen sors. Hónom alját csiklandozza önszőröm.

Csak ott akarok hozzád érni. Hangtalanul fuldoklik a megaláztatás kéjétől. Remeg és ragyog a gyönge hús. Sötét gerezna a fehér comb televényén. Vis a tergo. Ölni. Megölni. Belökjem a kádba? Mázsás pizsama lóg a falról. Rázárjam az ajtót? Rázárjam a lázálmot?

 

Felzúg az Elektromos temetés. Csöpög a csap, zümmög a hajszárító. Léghuzat megemeli az újság felső lapját. Ablakban szürke gerle tollászkodik, fejét oldalt biccentve gyanakvón kukucskál a függöny hasítékán. Blondíner. Forgolódik, fejest ugrik a mélybe. Fölsír a telefon. Az ajtón elhízott műanyag Kupidó lavórba vizel. Nem emlékszem; mintha lett volna valami sikítozás.

Molier szokásos délelőtti látogatása, a szemén látom, ő se aludt, de biztos evett, nem bírja ki. Vizelés közben megtántorodik, fényes csillag alakban szétfröccsen egy csöpp a cipőjén. Elnyűtt ajkán rossz nyál csillan, most érzékelem, hogy testét, mint finom háló, befonja a sűrű remegés. Mégse evett, és már reggel bekapott valami gyorsítót. Mi volt tegnap, nem válaszolok.

Te, mi ez, kérdi a nyitott konzervre mutatva; pacallal tömi fejét a híres éhezőművész? Ha Verő rájön, lesz nemulass. Pacal. Meg nem enném. Mi van, ha visszaemészt? Ha elkezd a két gyomor harcolni, és a tehén győz? Ne röhögj. Lehet, hogy utoljára röhögsz, jön a pacal, és ő fog helyetted röhögni.

Elindulunk, a másodikon megállunk rágyújtani, ott, ahol négy-öt lépcsőfok kicsorbult. A hórukklegény elejtette a hűtőszekrényt, a hiányt műkővel pótolták, a műkő letöredezett, a műkőhiányt nem pótolták. Semmiféle hórukklegény nem dobott el semmiféle hűtőszekrényt. Katonák hemzsegtek a környéken, épeszű ember későbbre halasztotta a hurcolkodást. Nem volt hórukklegény, aki forgolódó tankok közé merészkedjen frizsiderrel a hátán. Kapcáikat ágyúcsőre teregették száradni, mászókákon napoztak. Közéjük lőttek géppuskával, üvöltözés, káromkodás, a teherautó alá hevertek a sárba, visszalőttek, lepedőnyi darabokban omlott a vakolat. A lakók lapulva hallgatták a kiabálást, a döngő lépteket. Az egyik katona lecsatolt egy gránátot. A Beszkárt-kabátos férfi az ablakhoz lépett, pillanatok voltak hátra az életéből, ragyogtak a tetők, mint az olvadt arany. A halottakat lehúzták a mászókáról, a homokozóba fektették őket sorban, a vérre földet szórtak.

Mire kiérünk az erdőszélre, elered az eső. Lomha radar bólogat a horizonton. Verő piros nadrágban, ezek szerint volt otthon, bár borostáiba fűszál tapad. Barna zacskóból egy Zbrojovka márkájú pisztolyt vesz elő, kibiztosítja, megcélozza Moliert: a kegyelmi nótát akarom hallani. Kegyelem, kegyelem, nemes lelkű vitéz, ha másra nem, hát zsenge koromra nézz. A mai bogyón ötágú csillagban táncoló batman. Verő kimeríthetetlen étvágya a rosszra, Verő kimeríthetetlen készletei a rosszból. A terv, hogy ma éjjel Mirabelle-koktélt szürcsölünk egy badeni kaszinóban. A lokátor nyikorgó csigolyákkal legeli a lombot. Benzinkút, nyomja meg a szót Verő. Molier megcirógatja a fejét: a sajtos pogiban lesz a körömráspoly.

Pitiáner alakok, mondja Verő.

Mikor felizzanak a huzalok odabent, és mindannyian szabályosan megőrülünk, úgy döntünk, megnézzük Verő apjának közelben lévő irodáját. Taxival megyünk, súlyosan be vagyok feszülve. Verő berúgja az ajtót, egy szőke nő van bent, átlagos reakció, unalmas klisé: pisipötty a csipkebugyin. Ha nagyon akarom, kicsit monroe-s. Kiderül Verőről, hogy a főnök fia, de az események ettől még nem terelődnek a normalitás medrébe. Mi újság az egyetemen, Lacika? Az egyetemet beolvasztották. Apukád nem mondta, hogy gazember vagy. Felvonyít a telefon, Verő beleordít, itt a pokol tornáca!

Hol a zsuga, hajol a nőhöz, ne akard, hogy kidekoráljam a pofikádat. Nem tudja, hétvége, csak ő van benn, ledolgozza a szerdát, mert jövő héten az ünnepek miatt szombaton lesz hétfő, vasárnap meg kedd. Verő eltöpreng, akkor elmarad a szombat? Mindegy, a holnapot úgysem éred meg.

Nem rossz bőr; mi lenne, mondom, ha elvinnénk. Ez az, mondja Molier, vigyük magunkkal, jössz? Megyünk kaszinózni a sógorokhoz.

Habozik, megetetünk vele egy batmant.

Hűvösvölgy, átvágunk az erdőn, Molier megugraszt egy sünt, gyeptéglával próbálja leütni. Elgáncsolja egy gyalogfenyő, ül a földön, szeme sarkán kigyűlik a méz. Éhes vagyok, nyafogja Monroe. Nem vagy éhes. Henrik fölveti, hogy nyilvánítsuk a földön heverő Moliert az első halottnak. Az első halott a gyalogfenyő gyökerét rágja, cérnavékony hangon nyüszít. Verő és Henrik valamin veszekednek. A szürke égre szögezem a tekintetem, a szürke égen egymással szemben nyargalnak a szürke felhők. Mire visszanézek, Monroe szederbokorrá változik, kiveri a harmat, egy sün surran el a levelei közt. Verő hasba rúgja Henriket, mire az pofon vágja, mire ő a hajába csimpaszkodik, mire az a heréjébe térdel, mire ő remegő kézzel betárazza a pisztolyt, és utánaveti magát a sűrűbe. Szitává lőlek, te mocsok, te görény.

Monroe aléltan hever a puha mohaágyon, kebléhez szorítja a pénzt, állatok, motyogja.

Csikkekkel ékszerezni fel a nőt. Odabújni a nagy, meleg rongyhoz. Halálra kényeztetni.

Tömöm magamba a földízű bogyót. A szürke felhők nagyot csattanva egymásnak rohannak az égen. Lemegyek szuperalfába: csurran a gyanta, a borostyán szörnyű titka megbabonáz. A legbelsőbb emigráció legkeserűbb kenyere. Eleven ásvány. Habzó biomassza. A sün fölkapja fejét, beleszimatol a levegőbe, cimpája reszket. Elgurult farkasalma, halovány virága hibiszkusznak, pihenni hull oda fémdarázs, szívókáját megszokásból kifosztott porzószálak közé fúrja. Megtorpanok, mert az ösvényen elroncsolt levéllemez mocorog.

Mire a városba érek, sötétedik, postaládák lángolnak végig a Körúton. Jön az ellenőr a hatoson, a szerelvény nekilódul, bozontos haja mint bonyolult vízinövény lebeg feje fölött, kiszolgáltatva fejbőre láthatatlan hullámzásának, orrának likacsos nyúlványára kocsonyás bogyót biggyesztett a nagy hatalmú természet, jelezve, hogy pusztító kataklizmákban fejezi ki magát. Az orr romlott karéja körül rongymaszk, csiriz és fűrészpor kásás elegye, elnyílik szederjes ajka: jegyeket, bérleteket. Vonásai felrobbannak, szeme jojózik, állkapcsa kiugrik a helyéből, orra tövére gyűrődik felső ajka, mintha könnyedén le lehetne húzni róla a foszló epidermát, hogy csak a gőzölgő hús maradjon az arc elátkozott mocsarában. Kipréselem magam az ajtón, dühösen hadonászik utánam.

 

Tíz körömmel kaparni le a képet az ablakról. Balla úr, a szomszédom szétcsapja a függönyöket. Napóleonra gondol, aki szabadságot ígért és szerzett a tiroli népnek, talán mert sejtette, hogy a hegylakók bélbolyhaira lenne szüksége, hogy elkerülje a lidérces, novemberi reggelt, mikor borotválkozótükrébe pillantva látja, hogy fogait lilásfekete arzénszegély vonja be, fénytelen, töredezett körmein megjelennek a hátborzongató Mees-féle csíkok.

Zúg a hajszárító, csöpög a csap. Elképzelem, hogy kiszállok a kádból, vagyis rágondolással hiúsítom meg tervemet. Működő éberségemnek passzív tanúja. Csöpög a csap, fekete golyó gurul a tetőn. A hajszárító lassan a vízbe merül. Csöppre csöpp, elektromos temetés. Legbelül valaki kucorog, most metszik el a hevedereket. A kanóc az olvadt viaszba fullad. Felszikráznak a csigolyák, hártyává feszül a bőr, zubog a vér a fülben. Ívfény és csontüreg.

És hamm és reccs, és elsimul a széles víztükör.

Áthorpadok. Együtt hűlünk, a víz és én. Most kellene egy értelmes családtag, aki a fülembe suttog. Tovább csöpög a csap, és már nem tudom elzárni. Nem tudom megcsinálni, hogy ne csöpögjön. Különös érzés kerít hatalmába: életfélelem. Félek, hogy valaki rám teszi kezét, félek, hogy sünként, bonsaiként, ostorlámpaként térek magamhoz.

Mintha egy tölcsér alakú stanicliba zárnának.

Meghalok, ez az üzenet mára. A jelek titkos értelme kibomlik. A törvény erkölcstelensége és a hideg űr.

A válasz a száj maga.

Hangya mászik a kád szélén.

Odatapadok a véghez, azzal a nehézkességgel, ami a bonyolult szerkezetű emberi test és a hideg, merev sík disszonanciájából fakad.

Jó éjt, Budapest, szép álmokat.

A sötéten kavargó ezüstpor mélyén fészkel az akarat, mely mint egy ökölbeszoruló kéz, összeroppantja a téridő statikusnak gondolt rendszerét. Megrázkódik a hajszárító zsinórja, remeg az erőfeszítéstől, megperzselt viperaként átfordul.