„A kultúra vagy civilizáció, tág etnográfiai értelemben véve, az a komplex egész, melybe belefoglaltatik a tudás, a hiedelemvilág, a művészetek, az erkölcs, a jog, a szokások, valamint minden olyan képesség és szokásszerű viselkedés, amelyet az ember a társadalom tagjaként sajátít el." Edward Tylor 19. századi kultúradefiníciója csak egy a kötet által említett több mint százhatvanegy meghatározásból. A kultúrát egy másik – kortárs – meghatározása pedig olyan identitásbiztosító tudáskomplexumként írja le, amely szimbolikus formákban tárgyiasul. Ahogy Clifford Geertz mondja, a kultúra jelentést hordozó szimbólumok szervezett rendszere, az antropológia pedig az az értelmező tudomány, amelyben a kultúra a szövegek együttese.

A fordítás mint kulturális praxis című kötet szerteágazó kutatások egy-egy metszetét mutatja be. Hét szerző (Talal Asad, Ulf Hannerz, Tim Ingold, Wolf Lepenies, Tejaswini Niranjana, Mahasweta Sengupta, Sherry Simon) tanulmányainak egy kötetbe válogatását a kulturális antropológia, az irodalomelmélet, a szociológia, illetve a gender studies területeiről a fordítás „kulturális" megközelítésének szemléletbeli rokonsága köti össze.

„Modern világunk" aktuális kérdései: a kultúra, a multikulturalizmus, a fordítás, az etnicitás, a globalizáció, a nyelv és az identitás körül forognak. E témák fontos szerepet játszanak nemcsak a politikai hétköznapjainkban, de egyre gyakrabban fordulnak elő a szakirodalomban, és nem utolsósorban a társadalomtudomány, az irodalomtudomány, a szociológia, és a kulturális antropológia tárgykörében. Az utóbbi években igazi diskurzív robbanás játszódott le a kultúrák fordítása körül. Felerősödött annak a tudata, hogy a kultúrák különbségeit világszerte fenn kell tartani. E kötet szerzői tanulmányaikban a kultúrák érint-kezésének és a kulturális megértésnek a kérdéseit tárgyalják, nagyobb hangsúlyt szánva a fordításnak, a fordíthatóság problémájának a művészetben, a tudományban és a politikában.

A fordításelmélet korszerű megközelítése elválaszthatatlan a kultúra fogalmának értelmezésétől. A fordítás nemcsak a másik kultúra közvetítésének a metaforája és megoldandó nyelvi probéma, hanem ennél bonyolultabb. A szövegek mélyszemantikája (Ricoeur) új világlátást hoz létre, a szövegek egy lehetséges világról beszélnek. Ennek a világnak a dimenziói éppen a szöveg révén válnak ismertté. A modern szövegek megértését illetően történeti, kulturális megértés nélkül még a filológus se lehet eredményes. Megállapítható, hogy az irodalmi szövegekben, így a kortárs magyar irodalomban is nagyon sok a szimbolikus információforrás, amelyek a valóság modelljei, kulturális minták. Ezek a kulturális minták jelentéseket hoznak létre, ugyanis objektív fogalmakat alkotnak a társadalmi valóságról. Ha nem vesszük észre és nem fogjuk fel a szimbólumok működési szándékát, ezeket a rejtett információkat, amelyekben valami új föltérképezésének a lehetősége rejlik, valami adottnak a képletes elvonatkoztatása, és ha nem tudunk elvonatkoztatni, akkor nem tudjuk megérteni a szövegek üzenetét. Ki kell tudni bontani a nyilvánvaló jelekből azt, ami úgy tűnik, hogy rejtetten bennük van. „A kultúra értelmezése mint a -ról és a -nak modelljei közti kölcsönös átvitel szimbolikus működése nagyon sokoldalú regisztert kíván meg" – fejti ki Iser. Némely műalkotás (gondoljunk a Harmonia caelestisre és a Javított kiadásra) esztétikai minősége olyan vonalon mozog, amelyet nagy mértékben a kulturális hovatartozás határoz meg, amelyet csupán e kultúra megismerési lehetőségeitől függően lehet megérteni.

E kötetben az olvasó fordításokról szóló fordításokat talál. A könyv két nagyobb részre tagolódik. Az első a Határok és kultúrák, a másik a Hatalom, identitás, szöveg címet viseli. Maguk a szerzők is különböző (angol, svéd, arab, indiai, német) kultúrákból származnak, legtöbbjük azonban ugyanazokra a szerzőkre hivatkozik, ugyanazokat a szövegrészeket idézi. (A kötet szerkesztési [gondatlansága? szabadsága?] szempontjából érdemes az „ahány fordító, annyi fordítás" mondást megemlítenem. A kötetben két különböző tanulmányban fordul elő ugyanaz a tylori kultúradefiníció, magyarra két fordító ültette át, így két különböző magyar fordítása is van.) A látásmód, a gondolkodás pluralitása talán még átfogóbb képet adna a kultúra-fordítás tematikájában mozgó gondol-kodásról, ha a fordítás hermeneutikai elméletének legalább egy képviselője is szerepelne a válogatásban. Itt a szövegekben máskülönben sokat emlegetett George Steinerre, Jean-Rene Ladmirára, Fritz Paepkkére vagy Radegundis Stolzéra gondolok.

A kultúrák fordíthatósága című első tanulmányban Wolf Lepenies német antropológus a művészetek, a tudományok és a politika területéről válogatott példákkal szemlélteti a mai világot, amelyben problémává vált a kultúrák fordíthatósága. Európát a lefordított kultúrák kontinenseként mutatja be. Kifejti, hogy Európa ugyan az imperializmus és a kolonializmus kontinense, ennek minden következményével együtt, mégis a szellem birodalmának tekinti, amely intellektuális és társadalmi erénnyé tette az idegen megértését.

Tim Ingold tanulmánya két eltérő kultúradefiníciót állít egymás mellé: Tylorét, aki a civilizáció szinonimájaként vezette be a „kultúra" terminust, és Lowie-ét, aki a kultúrában az élet- és a gondolkodásmódok véletlenszerűen kialakult változatosságát látta. Ez utóbbi a kultúra kifejezést a „múlttól örökségül kapott", pasz-szívan birtokba vett hagyomány értelmében használja, és szerinte annyiféle hagyomány létezik, amennyit különböző együttélő közösségek hordoznak. Ingold rámu-tat, hogy a kultúra civilizáció és hagyomány értelmében vett felfogása a szakmában a mai napig vitatott, ugyanakkor bírálja a nyugati kultúra mint „a kultúrák kultúrája" megnevezést is, mivel ez esetben a nyugati kultúra nem lehet egyenértékű azokkal a „más kultúrákkal", melyeket az antropológusok tanulmányozni kívánnak. Kifejti, miként is lehetséges a jelentésrendszerekből álló kultúrát megtapasztalva elsajátítani, ha a tapasztalat csak a kultúra révén bír jelentéssel. Ugyanis az antropológus olyan idegen kulturális közösségbe érkezik, melynek tagjai teljesen más nyelvet beszélnek, és világuk egy még ismeretlen fogalmi rend alapján szerveződik. Ha az emberi létezés feltételezi, hogy valamilyen kultúrához tartozunk, ha minden valóságos ember valóságos világban él, akkor ez a világ a benne élés során nyilvánul meg a számára. A kultúrák tagjait a mentális reprezentációk közösen birtokolt rendszere egyesíti, mely „öröklött, vagy a múltból származik". Az egyén személyes identitása a társadalmi folyamatok egészében elfoglalt sajátos helyzetére reflektálva formálódik meg. Az Ingold által idézett George H. Mead szerint „a közösségben való részvétel nem veszélyezteti az egyén specifikusságát: épp ellenkezőleg, az emberek azért tudják magukat a másiktól megkülönböztetni, mert egyazon társas világban vesznek részt, és az egymással fenntartott kapcsolatok közös meze-jében mozognak".

Ulf Hannerz Gondolatok a globális világról című tanulmányában az antropológiát a kulturális fordítás eszméjeként értelmezi. A kultúrák közötti megértés olyan problémává vál(ha)t(ott), amellyel folyamatosan találkozunk mindennapi életünkben. George Steinert mint az egyik legnevesebb, a nyelvvel, fordítással és kultúrával foglalkozó kutatót idézve fejti ki Hannerz, hogy „az emberek különböző szimbolikus képességei eltérő viszonyban állnak a kulturális különbségekkel, s nem biztos, hogy a fordítás eszméje, amely igen szorosan kapcsolódik a nyelvi kommunikáció sajátos minőségéhez, minden olyan esetben hasznos metafora lenne, amikor más szimbolikus közegeken belül megértésről vagy meg nem értésről van szó".

Számos, a fordítás tárgykörében mostanában született tanulmány a tisztán formális és lingvisztikai megközelítéssel szemben a kultúra és a történelem szerepét hangsúlyozza. A „kultúrák fordítása" kifejezés az ötvenes évektől kezdődően lett a társadalomantropológia sajátos feladata. Ezen elv szerint nem maguknak a nyelvi elemeknek a fordítása a feladat, hanem azoknak a „gondolkodásmódoknak", amelyek ezekben a nyelvi elemekben megtestesülnek. Az irányzat egyik képviselője Talal Asad, aki tanulmányában Ernest Gellner funkcionalista antropológus idegen társadalmak diskurzusainak értelmezési és fordítási problémáiról szóló esszéjét elemzi. A kritikai észrevételek (ez dominál a szövegben) mellett csupán egy pozitív állítást igyekezett megfogalmazni, amely „a nyelvek egyenlőtlenségére" vonatkozik, azaz a domináns és az alárendelt társadalmak nyelvei közötti aszimmetrikus viszonyokra utal. Az antropológus „fordítása" nem mondatról mondatra történő absztrakt átírás – mondja –, hanem annak az eredménye, hogy kutatása során „megtanul egy másik életformát élni" és egy másik nyelvet beszélni. A jó fordító arra törekszik, hogy egy idegen diskurzus struktúráját a saját nyelvének határain belül reprodukálja. Asad az antropológus és a nyelvész fordításában a fontos különbséget abban látja, hogy „míg az utóbbi közvetlenül szembesül a tanulmányozott társadalomban létrehozott, konkrét diskur-zuselemmel, mely diskurzus ez után válik szöveggé, addig az előbbinek a diskurzust már eleve kulturális szövegként kell megalkotnia, a különböző tevékenységekben implicit benne rejlő jelentések figyelembevételével".

Tejaswini Niranjanának a kötetben szereplő írása megvilágítja, hogy a hagyományos nyelvek közti fordítás mint a népek közti szakadék áthidalását szolgáló nemes feladat, azaz a humanisztikus vállalkozás koncepciója ma az antropológusok számára kultúraközi fordításként definiálódik. Tanulmányában ennek a két diskurzusnak: a fordításelméletnek és a humanizmusnak a fordítással kapcsolatos vitáit tárgyalja. A fordítás hagyományos elméleteiből, ahol a megfelelés és a hűség fogalmai uralkodnak, kiemel néhány olyan szempontot, melyek révén bemutatja a szöveg, a szerző és a jelentés közötti kapcsolódás korábbi koncepcióját. A legfontosabb rögeszme – mondja Steiner nyomán – a „pontos, szó szerinti és pontatlan fordítás, a szabadság és a szolgaság, a hűség és az árulás ellentéteiben ölt testet". A horatiusi és a cicerói értelmezői tradíciót követő szerzők is a fenti megfelelés mellett érveltek, míg mások „a művészi altitudó-t szorgalmazták a fordításban". Továbbá olyan kérdéseket érint, mint a fordításban rejtőző igazság nyelvének benjamini koncepciója, „a tolerálhatatlan szószerintiség és a hamis szabadság szélsőségei", „az eltúlzott szabadság és az eltúlzott szolgaság". Írásában nagy hangsúlyt fektet a posztstrukturalista iroda-lomelmélet által inspirált etnográfusok sugallatára, mely szerint a kulturális fordítás irodalmi eljárásokkal él. Az irodalmi folyamatok nemcsak az írást, hanem az etnográfiák olvasását is befolyásolják: „A kulturális fordítások konstruált természetének megmutatja, hogy a fordítás mindig létrehoz, ahelyett, hogy visszatükrözné, vagy utánozná az eredetit."

Sherry Simon írásában azt mutatja be, hogy miképp tudják befolyásolni a kultúra és a kulturális identitás változó határai a fordítás gyakorlatát és koncepcióit. Ezt legfőképp Gayatri Spivak elméleti munkái és fordítói gyakorlata mentén vizsgálja, akinél a nemi szerep és a kulturális identitás kettős kontextusában történik a kulturális átvitel. Mivel a szövegek kultúrába ágyazottan léteznek, működésbe hozzák az implicit kulturális jelentéseket, a fordítóknak érteniük kell az eredeti szöveg kultúráját. A dilemmák megoldása nem a szótárakban lelhető fel, „a fordítóknak folyamatosan dönteniük kell a nyelv által hordozott kulturális jelentéseket illetően, és meg kell ítélniük, hogy a két különböző világ, melyben ezek a jelentések honosak, milyen mértékig tekinthetők »azonosnak«". Spivak Brooke-Rose regénye kapcsán igyekszik átrajzolni a kortárs fordító portréját. Minden személy világát diskurzusok sokasága, napjaink nemzeti kultúráinak egyre nagyobb pluralitása befolyá-solja, ugyanakkor ez a „nyelvi sokszorozódás" magában hordozza a meg nem értés veszélyét is. „Vajon meg tudja-e érteni minden egyes olvasó a referenciáknak azt a teljes univerzumát, melyet, mondjuk, Salman Rushdie egy regénye tartalmaz?" – kérdezi Simon. Ez a kérdés is mutatja, hogy a fordítás-effektusok mennyire jelentős szerepet játszanak a kortárs művészet alkotóelemeként. Mivel az egymással nem összeegyeztethető idiómák találkozásában nem lehet a jelentéshez közvetlenül hozzáférni, a nyelv részben áthatolhatatlanná válik, s csupán lehetséges jelentéseket sugall: „A fordításról alkotott elképzelésünket megváltoztatta az a tény, hogy azokat a világokat, melyek között hidat kíván ácsolni, már átjárta a pluralitás, már eleve átitatta őket a fordítás logikája." Ezért definiálják Homi Bhabha és Spivak a fordítást a kulturális különbség bizonytalan pólusai közötti nehéz, soha véget nem érő tranzakcióként.

A fordítás manipuláció is lehet. Mahasweta Sengupta Rabindranath Tagore Nobel-díjas író saját műveiről készített fordításain keresztül mutatja be, miképp manipulálta őket a költő annak érdekében, hogy azok megfeleljenek a Kelet – az angolul beszélő nyugati világ által – ismert képének. A képek létrehozzák a forrásnyelvi kultúra olyan identitását, amelyek a célnyelvi kultúra számára a forrásnyelvi kultúrát reprezentálják. A manipuláció abban mutatkozik meg, hogy az uralkodó hatalom diskurzív paraméterei határozzák meg azoknak a szövegeknek a diskurzusba való bekerülését, amelyek illeszkednek a Másikról létrehozott korábbi elképzeléshez. Így a fordítások megteremtenek egy kulturális sztereotípiát. Ez a tendencia ma is létezik. Rendkívül nehéz a kulturálisan meghatározott konnotációjú képek fordítása, hiszen a mű egy másik diskurzív világba kíván belépni, ugyanakkor mégsem akarunk a fordított művek által létrehozott kulturális sztereotípiák foglyai maradni.

A különféle kultúrák termékeiből összeálló szövegek sokfélesége az olvasóban gyűlik egybe. A különbségeket csupán az foghatja fel, aki nyitott a másság iránt, akinek elvárása megnyílik a lehetséges világok sokrétűségére. E kötet tanulmányait végigolvasva még nagyobb betekintésünk lehet más életmódokra, menta-litásokra, kultúrákra, irodalmakra. Ezen írások rámutatnak továbbá a kultúra fordításának és a fordítás kultúrájának szükségszerűségére globalizációs világunkban, amelyben Sherry Simon szavaival, „a kultúra globalizációja végső soron azt jelenti, hogy mindannyian »lefordított« világokban élünk, hogy a tudás általunk elfoglalt terei különböző helyekről szár-mazó gondolatokból és stílusokból rakódnak össze, hogy a transznacionális kommunikációs folyamatok és a gyakori migráció révén minden kulturális színtér keresztúttá, találkozóhellyé alakul".

(Válogatta N. Kovács Tímea. Sensus füzetek, Jelenkor Kiadó, Pécs, 2004, 244 oldal, 1200 Ft)