Amilyen nagy reményekkel vágtam bele a fiatal német szerző második, most magyarul is megjelent könyvébe, olyan csalódottan tettem le. Reményeimnek s csalódásomnak több oka van, de egyre vezethetőek vissza: a felfokozott várakozásra.

Az egyik könyvészeti: a Gondolat „Világirodalmi sorozata" az eddig megjelent kötetekkel szavatolja a minőséget, a forma pedig egyszerűen ragyogó.

Felfokozott várakozásom másik – és fontosabb – eredője, hogy ebben a sorozatban jelent meg Schulze első könyve, A boldogság 33 pillanata, az író szentpétervári élményeinek foglalata, amelyben szinte orosz(os)abb volt egy orosz írónál – engem leginkább az egy ideig szintén szentpétervári Szergej Dov-latovra emlékeztetett, aki végül New Yorkba emigrált, s az ottani orosz és zsidó kolóniáról írt kötete mellé tudom elhelyezni A boldogság…-ot. Szentpétervár, oroszok, őrültek, éppen átalakuló világ, rendszerváltás, piálások, nők – ezt egyszerűen nem lehetett elrontani, a német író ragyogóan látott, majd írt.

A Dovlatovval való párhuzam azért is merülhetne fel joggal, mert a Szimpla sztorik jó részét Schulze New Yorkban írta meg (illetve itt játszódó történet is akad). Talán ez az egyik probléma. A kötet alcíme ugyanis: A keletnémet vidék regénye. És ami érdekesnek tűnhetett a nagy vízen túl, nem biztos, hogy az lett volna otthon is.

De vissza a reményekhez, hiszen pont az alcím csigázza fel a végsőkig érdeklődésünket, mintegy jelzi, Schulze megy tovább a boldogság útján, s mi is újfent boldogok lehetünk: vérbő humorral megírt, színes kis történeteket ígér egy világról, a keletnémet kisváros, a vidék világáról a kilencvenes évek első éveiből. És így vagy úgy, ez a világ a mi világunk is, kicsit majd szociós lesz, gondoljuk, iróniával telített „valóságirodalom", esetleg majd nosztalgiázhatunk, mert ki ne emlékezne vissza szívesen legalább egy bajszos endékásra, amint a Balatonon sört iszik, zokniban és szandálban, még a fordulat után is.

Esterházy Péter előszava után pedig, ízlését ismerve, egyenesen azt várhatjuk, hogy a fellegekben fogunk majd járni, mert úgy jellemzi a művet, mint „a rendszerváltás azon könyvét, melyet Magyarországon egyikünk sem írt meg ilyen teljesen, életszerűen, ideológiátlanul, vidáman, mélabúsan, szikáran, drámaian, drámaiatlanul".

S ha átlapozzuk a kötetet, látjuk, a huszonkilenc fejezet előtt ott áll a pár tőmondatban összefoglalt tartalom, ami Ottlik Iskolá…-ját juttatta eszembe, és rögtön Schulze tiszthelyettes urat – A boldogság… után úgy éreztem, a Schulze név úgymond rehabilitálódott az irodalomban…

Mindenesetre hozzáfűzném, magam is oka lehetek annak, hogy végül egyszerűen unalmasnak tartom a kötetet, szimplának. Az elvárásaim miatt tehát magamat is okolhatom, de talán Ciorannak is igaza lehet, aki így írt erről: „Egy író, akit azért kell olvasnom, hogy írjak róla, el van rontva a számomra. Az igazi olvasás naiv, öncélú. Csak az ilyen olvasás szerez örömöt. Hogy sajnálom a kritikusokat!" A boldogság…-ot nem azért olvastam, hogy majd írjak is róla, ezt viszont igen – Cioran most joggal sajnálhatna engem.

De térjünk a lényegre. Esterházy ravasz szerkesztőnek nevezi Schulzét a Szimpla sztorik kapcsán. A huszonkilenc fejezet mindegyike ugyanis akár különálló novellaként is megállhatja a helyét, alapvetően életképekről van itt szó, olyan történetekről, amelyek helyszíne zömmel egy kelet-thringiai kisváros, illetve olyan emberek történetei, akik vagy innen mennek el valahová, vagy ide jönnek. Én azonban nem nevezném ravasz szerkesztésnek azt, amikor a szerző oly sok szereplőt vonultat fel – végül kiderül, majd’ mindenki valamilyen kapcsolatban áll vagy volt egymással (rokon, munkatárs, besúgó stb.) –, hogy az olvasó már akkor megzavarodik, amikor másodszor találkozik valamelyi-kükkel. E tekintetben a szerkesztés nem olvasóbarát (de legalábbis az én névmemóriám rossz): akad, aki hol vezetéknevén, hol keresztnevén, hol becenevén jelenik meg, és egyáltalán nem könnyű kibogozni, ki kinek a kicsodája. Ráadásul folyamatosan változik az én-elbeszélő személye is, így még furcsább szövetűvé válik a szöveg. (Nem számoltam meg, de úgy harmincra saccolom a főbb szereplők számát.) Meglehet, hogy ötletnek kiváló, ám mindez mégsem fokozza a rejtélyt, illetőleg a kíváncsiságot, hogy akkor végül kivel mi is fog történni. A Szimpla sztorikban túlontúl sok a dupla csavar. Persze ha ravasz szerkesztésen azt értjük, hogy folyamatosan vissza kell lapoznunk a korábbi történetekhez, s ha az író célja is ez volt, akkor visszavonom a fenti kitételt.

Ingo Schulze e kötetét – vagyis nevezzük regénynek, németkönyvnek, ahogyan fordítója, Nádori Lídia mondta – véleményem szerint túlírta, ellentétben oroszregényével (ha minden igaz, Schulze most egy NDK-regényt ír, és már ötszáz oldalnál tart…). A kevesebb több (lett volna), idézhetjük fel a minimalista esztétika alapkijelentését. Már csak azért is, mert Esterházy előszavában megjegyzi: „Ez a szöveg sokat tanult az amerikaiaktól, Cheever, Carver, de inkább egy lazított, soft Carver, a szöveg nem hajt a minimalizmusra, jön az magától." Ám ezzel sem tudok egyezni. Hiszen a szimpla sztorik egy része egyáltalában nem szimpla, a cselekmény nem sovány, az elbeszélés nem látszólag szenvtelen – miképpen John Barth emelte ki az amerikai minimalista próza néhány stílusjegyét épp az emlegetett Carver kapcsán is egy írásában. A minimalizmus kétségtelenül tetten érhető pár fejezetben (a legtipikusabb és legunalmasabb egy borz elgázolásáról szól), és különösen a párbeszédekben – számomra azonban semmilyen esztétikai élményt nem nyújtottak azok az akár oldalakon át folyó dialógusok, melyekben a beszélők hümmögnek, köszönnek, becenevükön szólítják meg egymást, hogy végül pár szóban többször elbeszéljenek a másik mellett (Carverék után meg főleg nem tekinthető ez stílusbravúrnak és innovációnak). Esetleg talán rátérnek valami témára, de ez mégsem a Ponyvaregény, ahol a semmitmondó párbeszéd mögött ott a kép.

Szóval nem a Ponyvaregény jutott eszembe bizonyos esetekben, mint Esterházynak, hanem a Good bye, Lenin című (kelet)német sikerfilm, amely ironikusan, de az NDK-nosztalgiára is építve dolgozza fel a német rendszerváltást – de ott is több lett volna a kevesebb. Akár a filmben, amely úgy az NDK-tárgykultúra, mint az új, már ismét közös NSZK-s, kapitalista mindennapi kultúra bemutatására is koncentrál, Schulzénál is sorban jönnek az egykori szocialista és az új dolgok: sajnos ezek emlegetésétől még nem a rendszerváltás könyve ez. Ahogyan az is túlontúl klisészerű, ahogyan tipikus alakok egész sorát vonultatja fel, mintegy áttekintését adva annak, milyen sorsok alakultak ki a német egyesítés, a többpárti demokrácia és a kapitalizmus bevezetése után. Szomorkodó boltoslány, az első nyugati turistaútra indulók, a nyugatról érkező bizniszmen, a munkanélkülivé válók sora, a létbizonytalanságot megíz-lelő családok, harmadik világból érkező emigráns, részeges író, az egykori iskolaigazgató, akit most múltja miatt szekálnak, New Yorkban nyaraló fiatalok, céges bulik alakjai, korrupt hivatalnokok, boldog és boldogtalan szerelmesek, stasisok, veszekedő szomszédok, vendéglőt reklámozó szendvicsemberek.

De éppen a jobban sikerült fejezetei miatt érdemes mégis kezünkbe venni a Szimpla sztorikat, amelyek pont a fenti okok miatt érdekesek olykor. Mert akármilyen ismerősnek tűnik is, mondjuk, éppen a Good bye, Leninből, Schulze különálló történeteiből végül például összeáll egy család sorsa – az apa nyugatra emigált, fia most találkozik vele először, és kiderülnek a családi dráma részletei. Összeáll az iskolaigazgató története is, aki hajdan egy olvasói levélben arról írt, hogy „a provokátoroknak nincs kegyelem" – aztán a tüntetések során megkapja a magáét: „Meurernek nincs kegyelem." A rendszerváltás után viszont önként felmondott, így akart megbánást tanúsítani, de rosszul tette: éppen a felmondás miatt hiszik azt, hogy stasis volt, noha „csak" párttag. Ez már tényleg a keletnémet vidék rendszerváltásának regénye, s Schulze éppen akkor a legjobb, amikor nem szimpla sztorit akar írni. S mondanom sem kell, a mi vidékünkön is mennyire aktuálisak még e kérdések, ha nem is feltétlenül irodalmilag.

Hasonlóképpen jól megformált Enrico Friedrich alakja, illetve története: a részeges írónak nincs munkája, de a legfőbb problémája mégis az, hogy „már nincs több problémája, amiből regényt vagy verset írhatna, semmi igazi problémája". Igaz, kár, hogy ezek után Schulze a zoknikról kezd írni, bár végül kiderül, Enrico még a nevét is megváltoztatja, regényt ír a beszédes Hallgatás címmel, végül öngyilkos lesz, pontosabban csak sejtjük ezt, mert voltaképpen a fejére esik, amikor a betegállomány megszerzése miatt újfent lábát akarja törni.

S amikor ilyen tragikomikus alakokról, abszurd esetekről ír Schulze, igazán elemében is van. Ez azonban még mindig kevés ahhoz, hogy a Szimpla sztorik mint egész különös irodalmi élményt nyújtson számunkra. Marad újfent a remény és a várakozás, hogy készülő NDK-regénye A boldogság 33 pillanatát követi, s mi újra boldogok lehetünk. S marad a tanulság, hogy „a rendszerváltás regényét" nem feltétlenül kell megírni, nem feltétlenül kell egyfajta szociografizáló és minimalista (?) hozzáállással felmarkolni e nagy témát – a kicsi is lehet elég nagy.

(Ford. Nádori Lídia. Gondolat Világirodalmi Sorozat, Gondolat Kiadó, Bp., 2004, 390 oldal, 2890 Ft)