„Annak, aki már mindenhol volt és mindent látott, utoljára el kell utaznia Sçiegibe." Magdalena Tulli regényének első mondata fókuszba helyez egy várost, melynek térideje nemcsak a benne élő, a várost „használó" fiktív alakok életútjában idéz elő buktatókat és döccenőket, hanem az imperatívusznak engedelmeskedő, a Sçiegi szövegterébe belépő olvasónak is végig meglepetéseket okoz. A regény három egyenlő részre oszlik, háromszor kezdődik el a történet, háromszor jelölődik ki játékterül Sçiegi, és az olvasó legalább háromszor teszi fel a kérdést: hol is járunk tulajdonképpen? Bár az utcák és a lakók tekintetében egységes városkép körvonalazódik, topográfiailag a három szöveg-egység eltérő éghajlati övet, fekvést, domborzati adottságot állapít meg. A fejezetek Sçiegi képzeletbeli kapuján belül az invitálás, a megérkezés és a távozás aktusa által szerveződnek. A város elhagyása azonban nem könnyű feladat. A mindent elpusztító tűz ellenére ugyanis az emlékezet hézagaiban ismételten egy azonosságában is különböző város körvonalai rajzolódnak ki.

„Mindenesetre a történetmondás időművelet, varázslat, amely megváltoztatja az idő folyását, összevonja vagy kitágítja az időt." Italo Calvino amerikai előadásaiban hangzik el ez a mondat, és ugyanitt beszél a gyorsaságról mint a következő évtizedek számára megmentendő fontos irodalmi értékről is. Calvino nemcsak azért fontos Tulli regényének szempontjából, mert a mindig abbamaradó, majd újrakezdődő történetmesélésnek mégiscsak ő az első számú mestere, hanem mert a gyorsaság Tulli regényének is az egyik legszembetűnőbb poétikai sajátossága. Ezen az alig százhatvan oldalon az olvasó úgy siklik tova, mint egy kitaposott nyomon csúszó szán. Tulli gondoskodik róla, hogy végig lendületben maradjunk. A terjedelme alapján kisregénynek is nevezhető könyvben saga-méretű szereplőgárda vonul fel, az üzleti és magánéleti összeomlások gyakran alig néhány mondaton belül játszódnak le. Ez a gyors tempó az oka annak, hogy a szereplőknek nincs pszichológiai karakterük (Tulli eredeti szakmáját tekintve pszichológus!), a szövegteret vázlatos, szinte papírmasészerű figurák népesítik be. Az események sodrása elsősorban az olvasói figyelmet teszteli. Ha egy percre elkalandozunk, már el is vesztettük a fonalat. Néhány mondat átugrása egy-egy szereplői sors fontos momentumának elszalasztását is jelentheti.

A regény egyik központi problémája az idő emberek feletti hatalmának és a hatalom idejének viszonya. A város aktuális elöljárói, akik rendre a nagyvállalatok tulajdonosai is, az idő megzabolázását, óraművek általi felügyeletét is feladatuknak érzik. A karórák mint a személyes és kollektív idő feletti uralom eszközei fontos szerepet játszanak Tulli regényében. Az események kiszámíthatóságában, a történeti idő egyen-letes folyásában Sebastian Loom lányának, Emilkának az esete jelenti az első komolyabb döccenőt. A lány annak ellenére, hogy szíve megáll, nem hajlandó meghalni. A családi sírbolt helyett francia szerelmes regények olvasásába temetkezik.

Az élet természetes rendjének felborulása, a személyes életidő kizökkenése az elbeszélés idejét, a történetek elbeszélhetőségének módját is meghatározza. A pillanatnyi fennakadásokat, megtorpanásokat a szöveg úgy látja megoldhatónak, hogy három különböző, mégis azonos nevű helyszínre telepíti át a történetet. Elsősorban ez a változó topográfiájú város hívja játékba az olvasót. Iránytű helyett kézbe kapjuk az elmúlt század megszakadó, majd mindig újraszövődő történeteinek fonalát, mely azonban ahelyett, hogy a tájékozódásunkat segítené, ismeretlen vidékekre csalogat. Az olvasó pedig feladatul kapja, hogy korábbi helyismeretét felülírva az új környezetben is ismerősen fogadja a regény szereplőit.

A körkörös, ismétlődések uralta természeti időbe – mely egyben a város ideje is – a huszadik század történelmi eseményei töréseket, fennakadásokat okoznak. Sçiegi lakói, akik a csillagok állását, a felhők vonulását szem előtt tartva figyelik saját életeseményeiket, a város falain kívüli történéseket a személyes sorsukból kiindulva, azzal összefüggésben értelmezik. A tragikus történelmi események Tulli regényében a személyesbe ágyazódva, a privát szférán átszűrődve jelennek meg. Bár Sçiegiben nincs háború (a parancsnok az első adandó alkalommal német kézre adja a várost), a szövegbe a háborúra utaló finom jelzések szövődnek. Ahogy a Madame lányai előtt a katonák felvonulnak, majd „elhullanak" – a háborús seregszemle rituáléjának megidézése egy nyilvánosház kulisszái között. A második nagy világégést Sçiegiben a vállalatok csendes átalakulása előzi meg: a Loom és Fiából fegyvergyár lesz, Neumann utcai hangosbeszélőket kezd gyártani, és „megváltozott a hópehely formája, amellyel a Strobbel és Slotzki cég jelölte termékeit. A négy kar attól kezdve derékszögben megtört, akárcsak a Slotzki által nem kímélt favonalzók."(87.)

Sçiegi, ez a széthulló, majd mindig újrarendeződő mitikus város tehát magába gyűjti és megjeleníti az elmúlt század nagy történelmi átrendeződéseit. Tulli regényét e finom, rejtett történelmi utalások mellett az a könnyed hangvétel is érdekessé teszi, mellyel a huszadik század közösségi történetei egy fikciós szövegvilágon átszűrődve az olvasó elé tárulnak. A könnyű, levegős mondatok által, melyekkel a regény háborúról, a háború utáni általános nyomorról, személyes és közösségi tragédiákról beszél, a Vörösben a hašeki, hrabali adomázó, anekdotázó hangvételnek is emlékezetévé válik.

Tulli városát nemcsak a zárt, ám a külvilág történéseit magába sűrítő játéktér emlékezteti García Márquez Macondójára. A magány és elszigeteltség tüne-tei erős fonálként szövik át a Vörösben regényalakjainak életét is. A Buendíákhoz hasonlóan az ismétlődő személynév a Loom-dinasztiában az idő körforgásának, önmagába hajlásának jelölőjévé válik: „A Loomok későn házasodtak. Feleségeik egy-egy fiút szültek nekik, akit mindig Sebastiannak neveztek el. Mindegyik képes volt a kellő pillanatban az előző helyére lépni, mégpedig olyan észre-vétlenül, hogy Sebastian Loom mint egy és ugyanaz a személy élt az emberek emlékezetében."(10.) A sçiegi tanácsos fia, Kazimierz – a macondói Rebecához hasonlóan – álmatlanságban szenved, a romlás jelét rejtélyes módon később Emilka fia is magán hordozza. Tulli városában időközönként cirkuszosok buk-kanak föl, ám míg a macondói mutatványosok a falu lakóit technikai újdonságokkal szórakoztatják, Orlando, a Sçiegi-ben fellépő művész már előadása elején leesik a kötélről, és azonnal szörnyethal. A jég pedig, mely Macondo lakói számára a legnagyobb szenzációt jelenti, Sçiegiben olvadásnak indul, és a város pusztulásának folyamatát indítja el.

A már bevált világirodalmi toposzok utánzásának veszélyét ügyesen kikerülve Tulli regénye mintha a magány századik évének történetét írná újra és újra. Egy olyan időszakot választva hátterül, ahol a felejtés mechanizmusa már olajozottan működik. A közösség tagjai a saját városuk/világuk korábbi történeteire sem nagyon emlékeznek. A város éppen a felejtésnek engedelmeskedve „vándorolhat", és viheti a hátán lakóit egyik történelmi korszakból és földrajzi környe-zetből a másikba.

A címadó vörös Tulli regényében a hagyományos szimbolika alapján az élet, a vér, a szerelem, a vágy színeként értelmeződik, emellett összekapcsolódik olyan fogalmakkal is, mint az emlékezés és a felejtés. Stefánia vörös hímzőfonalának foszlányai a háborúban is rátalálnak a sçiegi katonákra, az otthon maradtakon kívül az élet rövidségére és a halál bizonyosságára is emlékeztetnek. A Loom- gyárban dolgozó varrónők élete nem más, mint olcsó fonál a háború durva szövetében. A könnyen szakadó életfonál bizonyos esetben azonban túlzottan tartósnak bizonyul. A tífuszos halottak az élet természetes rendje ellen lázadva nem hajlandók állapotukhoz mérten viselkedni, haláluk után is tovább folytatják mindennapos tevékenységeiket.

„Annak, aki már mindenhol volt és mindent látott, utoljára el kell utaznia Sçiegibe." A regény első mondata, mely fókuszba helyez egy várost, egy kérdést fogalmaz meg az olvasóban. Mit nyújt Sçiegi, amit a „mindenhol" és „minden" élménye nem adhat meg? A válasz a regény maga. Bár az elődök tapasztalatai elfelejtődnek, a folytonosság múlt és jelen között sokszor megszakad, a születés és pusztulás körforgásáról hírt adó történetek elpusztíthatatlanságában azért még bízhatunk. Magdalena Tulli könyvének végén Sçiegi kulisszáit vörös lángok borítják el, a város históriája mégis túléli a pusztulást. A tenger hullámai helyett ismét fehér hóbuckákba írható Sçiegi története. Körbe-körbe.

(Ford. Körner Gábor. Magvető, Bp., 2004, 165 oldal, 1690 Ft)