Kezdjük azzal, amivel minden szerző kezdi – azzal, amit az olvasó először kap meg egy könyvből (a szerző nevén kívül, amelyet vagy ismer, vagy sem), ezért veszi kézbe, és kezdi el olvasni vagy teszi vissza a polcra: kezdjük a címmel (és a címekkel). Sándor Iván Séta holdfényben című esszékötetének egyik érdekessége, sőt furcsasága az egyes írásokhoz kapcsolódó címadó gesztusban rejlik. Persze nem mindig szabályos esszékről van itt szó, ezt le kell szögeznünk mindjárt az elején (persze mi az, hogy szabályos esszé?), van itt sokféle zsánerű írás: riport, laudáció, levél, emlékezés, publicisztika, recenzió, napló, drámaelemzés, utószó, autobiográfia és szófukar portré, villanó dialógusokkal fűszerezve, valóságos szellemi és műfaji zsibvásár, de a végén mégis az az érzésünk támad, hogy az egész kötet igenis esszészerű, sőt, hogy egyetlen nagyesszé az egész, ami talán a szerző gondolkodói konokságával, szívós kitartásával függhet össze, azzal, ahogyan makacsul újra meg újra nekiugrik a tárgyának. Éppen ez a kötet másik érdekessége: hogy ha olvasás közben netán széttartónak, entropikusnak, túl sokféle irányba tartónak is érezzük – de hiszen épp ez az egyik tárgya: a szellemi-politikai entrópia, mindazon körülmények és tények, amelyek manapság ugyancsak megnehezítik a tisztán végigvitt reflexiót hazánkban (és másutt), és ha valamely gyűjtőcím alatt egy-egy személy körül csoportosítja a különböző években (sőt: korszakokban) készült írásait (kockáztatva bizonyos ítéletek és idézetek egymáshoz közeli újrafelbukkanását, s ezáltal az írás szándékainak csupaszodását), adott esetben eltérve a kronológiától, azzal vállalja a másutt szimptómaként ábrázolt világforma megjelenítését is. A másik tárgya viszont (stílusosan) az, hogy mit is nevezhetünk manapság egyáltalán esszének. Nos, mindeme önmaga elé gördített akadályok ellenére mégis bátran mondhatjuk, hogy ez a könyv igazi esszé az esszéről, egy Esszé-esszé: mert az egésznek határozottan van íve, éspedig esszé-íve, a megélt gondolaté, mely valahonnan tart valahová, biztos kiindulóponttal és szilárd fogódzkodókkal, ám szándékoltan nyitott és sohasem utolsó célállomással. (A hegycsúcs sem a hegy vége.)

Anélkül, hogy magam megpróbálnám az esszét mint olyat definiálni, már most szögezzük le, hogy a Sándor Iván-esszé egyik fontos mozzanata, vonatkozása az esszé műfajával való jákobi viaskodás. Nem egyszerűen használ egy már létező önkifejezési formát, hanem szelíden, de állhatatosan megpróbálja azt a saját személyére szabni, és ezen keresztül jutni el általánosabb érvényű műfaji meghatározásokhoz. Ez a szelídség kifejezetten megejtő egy olyan író esetében, aki nagyon kiélezett helyzetekben is éles és markáns álláspontot képvisel, ám anélkül a különben általánosan elterjedt harcias, konfrontatív, radikális, a másik álláspontját semmibe vevő vagy eleve érvénytelennek kikiáltó attitűd nélkül, amelynek jelenkorbeli diagnózisát, ezt a „reálfantasztikumot", hogy a szerző által felkarolt szóképet idézzem – többek között Bibó (és Poszler György) munkáira, megállapításaira hivatkozva és azokra reflektálva –, a könyv írásai olyan sokoldalúan kísérlik megalkotni. De vissza azokhoz a csodabogár címekhez.

Habár az egyes címek nemegyszer szikáran szárazak és férfiasak (A tradíció birtokbavétele és meghaladása, Párhuzamosok találkozása, A másik magyar történelem stb.), ám legalább annyiszor különösek, szokatlanok, mulatságosak, játékosak, teátrálisak (Ha angolul vagy spanyolul ír… Soha!..., Dérynénk!, Nem Oidipusz, nem Antigoné, bizony Iszménénk a főalak; miért?, A vak a szirt szélén (nem) a semmibe lép, Amit a „kocka" lebontása mögött megpillantunk stb.), szándékoltan eltérnek a normától vagy attól, amit annak vélünk: szuverén írói kijelentések, író-mondatok, sőt majdhogynem önálló esszék maguk is. Nem egyszerűen tárgymegjelölő karakterük van, hanem félreismerhetetlen stílusuk: az író mintha olykor (zárójelekkel, idézőjelekkel, fura szórendekkel, meghökkentő ragokkal, allegorikus fogalmazásmóddal, betoldásokkal és váratlan ékezetekkel) játékosan megpróbálná a teljes esszé egész szellemi tartalmát belegyömöszölni a címbe, mint valami zip-fájlba, azaz – mint azt a számítógép rejtelmeiben valamennyire járatos olvasó tudja – egy tömörített fájlba, amelyet azután ki lehet bontani, szép magyarsággal „ánzippolni" lehet, elég csak rákattintani az egérrel.

Jó, jó, az sohasem árt, ha egy cím érdekes, de a cím Sándor Ivánnál legtöbbször nem csupán felhívja a figyelmünket arra, hogy miről is lesz szó az esszében, hanem közli már – figyelmes olvasójával – a szerző meglehetősen komplex végkövetkeztetésének irányát is. Mivel nem csak mondanivalójához, de írói karaktere lényegéhez is hozzátartozik, hogy bármily határozottan mond is ki a maga számára fontos igazságokat, bármily egyértelműen közöl is jól megtámasztott megfigyeléseket, bármily egyenes léptekkel ered is sejtései nyomába, bármily karakánul csatlakozik egy tisztán körülhatárolt világnézethez és értékrendhez, bármily pontos definíciókra törekszik is, végső soron nem állítja azt, hogy esszéi bármilyen kérdésre végleges feleletet szándékoznának adni. Sőt.

Ezzel azonban még nem ragadtuk meg a sándori esszé (vagy legalábbis a Séta holdfényben-kötet esszéinek) specifikumát. Úgyhogy nézzük csak meg közelebbről a kötet címadó írását, mely jellemző módon egyben a kötet záródarabja, annak is az alcímét, amelyről ugyan sok minden elmondható, csak az nem, hogy egyszerű és keresetlen: A modernizmus és posztmodernizmus utániságában botladozó Én nyomában, egy Van Gogh-festmény máig vezető ösvényein (és vegyük hozzá rögtön még az esszé két utolsó fejezetének alcímét: A magyar kultúra Idő-Tér szerkezetének specifikuma: a függés tragédiája és a fáziskésésből való kitörés concertója, illetve: Hol vannak az ösvények és kik sétálnak rajta a mai regény erdejében?).

Fogjuk rövidre: aki rendelkezik kis filhallással, nem tudja nem kiérezni az iróniát és öniróniát az egymáshoz préselt szavakban, a szokatlan síkok egymásba kapcsolásában (ahogyan Madáchot a „függés tragédiája", Bibót a „fáziskésés" és Bartókot a „concerto" szóval idézi be – a zeneszerző az egész könyvön át Bibó társaságában afféle iránytű, Déli- és Északi-sark, személyes súlyával, mondataival és egész életművével is példázat arra a fajta magyarságra, amelyet Sándor elfogad és követendőnek talál, de ez itt sohasem puszta általánosság, mert Adornóig és Tallián Tiborig nyúló idézetekkel kikövezett tűpontos elemzését kapjuk annak a belső pályának, amelyen át Bartók művészetébe integrálni tudta mindkét világot, a romantikus attitűdtől jutva el – a Semmit is integrálni tudó – egyetemes hangzásvilágig). Öniróniára vallanak a különben aggályos stiliszta feltűnően játékos szóalkotásai. Rokonszenves vonás szerzőnkben az igazság keresése közben saját személyének és műveinek sohasem túlzó paradigmatikus használata (nem lép a mű és interpretátorai közé): ahogyan a Bak Imre-esszében felbukkan A szefforiszi ösvény mint a festőt inspiráló forrás, vagy ahogyan a Drága Liv mint példa előkerül a Búcsú a mítoszoktól, avagy az új terek szemrevételezése című, Füzi Lászlóval párbeszélő esszéjében: „Az volt a szándékom, hogy a Liv regénytere olyan tér formáját öltse, amelynek – miközben még benne – egyre inkább utána vagyunk." (371. o.) De az a feszült kíváncsiság és érdeklődés is, amellyel az őt elemző Poszler György műveit viszontelemzi, mutatja, hogy a kölcsönösség nem egyszerűen udvarias gesztus, hanem egy olyan mély barátság jegyében történik, amelyet személyes találkozások leírásai is színeznek – miként Kertész Imre vagy Vekerdi László esetében egy presszóhelyszín leírása, avagy egy barna zakóé, netán egy ezt rögzítő dedikáció beidézése –, ami a benne szünet nélkül munkálkodó regényíró jelenlétére vall). De ne tévedjünk, Sándor sohasem tolakszik előre, hanem mindig természetes érvénnyel használja regényeinek létezését, életrajzának eseményeit saját felismerései illusztrálására, mert ezekben sohasem valamilyen kérkedő tudományosság, hanem a legszemélyesebb tudás nyilvánul meg. Másrészt a címadásban megfigyelhető fogalmi és képi, már-már allegorikus besűrítettség olyan olvasókat feltételez, akik rendelkeznek a megfelelő kulcsokkal, akik rá vannak hangolódva erre a kategóriarendszerre. Jelentem, a Google-keresőprogram összesen 69-szer találta meg az „utániság" szót, ami nem azt jelenti ugyan, hogy mindösszesen ennyiszer írták le Magyarországon az elmúlt időben szakfolyóiratokban, de utal arra, hogy használata nem terjedt el túlzottan, s mivel az utániság a „posztmodernizmus" szó magyarítása, ezért jelen használata csak ironikusan képzelhető el (a „posztmodernizmus utánisága", azaz „poszt" a négyzeten), bár Sándor Iván fogalomtárában mégis az egyik centrális kategória. „Túl a hetvenen néha meglepődöm azon, hogy az egy-két-három nemzedékkel fiatalabbak milyen nehezen élik át azt, hogy sok mindennek végérvényesen utána vagyunk." (361. o.) De ugyanilyen sajátságosan használt kategóriája esszéinek a „visszabontás" (287. o.), ami talán a dekonstrukció magyarítása, és a „kupolamozdítás" (273. o.) vagy a „kormérgezés" (90. o) vagy a „szubverzív" (54. o.), ez utóbbi legalábbis abban az értelemben, ahogyan ő használja, először Paál Istvánról szóló tanulmányában.

De kukkantsunk csak bele a záróesszé utolsó néhány bekezdésébe, melyet egy maratoni futó kissé elfulladt megérkezésének is érzékelhetünk:

„Hol az ösvény? Ki sétál rajta? – teszi fel a kérdést a mottónkban idézett huszonegyedik századi író. Sok ösvény van, s más-más »újjal« mutatunk a botorkáló utas(ok)ra feleli a regény." (405. o.) – ezzel a bekezdéssel fordul tehát a célegyenesbe a kötet utolsó esszéje, s ezek az igen talányos mondatok, ezek a bucskázások, irányváltások, szójátékos tündérkedések nem csak iróniára, de szeméremre is vallanak. Vajon ki lehet ez a bizonyos XXI. századi szerző, akit „mottónk"-ban idéztünk? Gyanúnk szerint maga Sándor Iván. A mondat értelme két bekezdéssel korábbról és néhány mondattal későbbről fejthető meg: „Az ötvenes-hatvanas évek rosszemlékű »fősodor« kanonizálási tipológiáját, a nyolcvanas-kilencvenes években – szerencsére más esztétikai értékelvek alapján, de – uniformizmusában követő kánonképzések helyén előtérbe kerül az ahány mérvadó író, annyi – egymáshoz nem sorolható – mérvadó regény elve." (404. o.) Tehát az esszék sorában kinyíló nyitott világértelmezés lehetővé teszi a kánonon kívülre szorultak érvényességének állítását is (ez bonyolult hadművelet, de nem csupán szerzőnknek fontos, habár érezhető az okos, higgadt mondatok mögött a szenvedély, a személyes érintettség is, hanem mindenkinek, aki önnön világképe elfogulatlan nyitottságában érdekelt). „Megkockáztatom…", írja pár mondattal később, hogy „…túl vagyunk azon a két évtizedes korszakon, amelyben az irodalmi köztudat két nagy(szerű) regény kontextusában vélte csak értelmezhetőnek a regényutakat… Azt azonban nem gondolhatjuk, hogy gogoli köpenyek is lettek volna, amelyből két évtized regényei kibújtak. Ha a recepció figyelmes, innovatív, szuverén, akkor arra mutathat rá, hogy (istenem, a felsorolások!; ki marad ki már megint?) Kertész, Bartis, Bodor, Darvasi, Grendel, Háy, Krasznahorkai, Márton, Pályi, Rakovszky, Szilágyi, Tar, Závada regényeire inkább hatott a kortárs dél-amerikai-portugál, osztrák-német, olasz regény." (405. o.) A zárójelbe vetett „istenem, a felsorolások!; ki marad ki már megint?" önironikus feljajdulásában megint az írásjelek váratlan elszaporodása arra vall, hogy a szerző számára lényeges dologról van szó. Sebeket osztani vagy gyógyítani, az itt a kérdés.

A „regényutak" kifejezéssel a Van Gogh-festmény különös, a képből kivezető ösvényeire utal itt, mintegy az alkonyi, holdfényes tájban derengő utakból festék- és fénypászmákból desztillált fogalomként, s ugyanígy épül be különböző pontokon a könyvbe a Badacsony északi lejtőjének bazaltsziklás tája is, hogy a szemünk láttára változzon egy ember személyes – és szemérmes – fogalomrendszerévé: itt például megcsodálhatjuk a borozótárs miniportréját („Üveg boráért cserébe nyáron kaszál, tetejéz, valaha nem gondoltam volna, hogy egyszer szívesen poharazok a sopronkőhidai fegyház hajdani fegyőrével. Az idő átcsap rajtunk, a hegy egymásnak szorít", 145. o.) – megint a regényíró alkot figurából gondolatot. És még különös görög drámaelemzésébe is beleszűrődik kontrapunktként a badacsonyi fény: Iszméné figurája, ez a sápadt, rendesen háttérbe szoruló alak, mint a hiány és beteljesületlenség megtestesülése az író megfogalmazásában valóban alkonyati fénnyel sugározza be a központi figurát, Oidipuszt. Szép, ahogyan a világlátásból, létérzékelésből beszűrődő valóságos és teljesen anyagszerű fényben vehetjük szemügyre Hamletet, Iszménét, Oidipuszt.

Esszé, de memoáresszé, helykereső és helykijelölő esszé és regényíró esszé és fogalomalkotó esszé és az esszéíró sebezhetőségének, kockázatvállalásának felmutatása esszé és az ország, a haza dolgainak az emlékezet szubjektivitásával átitatott hallatlanul felelősségteljes szemügyre vétele esszé (hogy magam is szavakat alkossak a szerző tiszteletére).

Nem akarom megkerülni, melyik írást tartom a kissé lazán szerkesztett kötet legfontosabbjának, mert ezzel tudok valami lényegeset mondani a könyvről és Sándor Iván nagyszerű szellemi (és emberi) teljesítményéről is. A Szemközt a Saturnus tekintetével (Földényi F. László) című írás ugyan a négyszáz oldalas könyv első negyedébe esik, de a legfontosabb pillére annak. A kiinduló tézis így szól: „Földényi F. László hónapokig nézte Goya Saturnusának íróasztalára helyezett reprodukcióját." (94. o.) Ez a (szerzőnkével rokon) állhatatosság persze a Goya-esszé Sándor Iván által okkal olyan magasra értékelt végkövetkeztetéseinek ismeretében érdekes. Számára a kortárs esztéták és esszéisták között Földényi alkotta az elmúlt évtizedekben a legkiemelkedőbbet. Földényi mind közül a legérzékenyebb (miközben állandóan visszakérdez saját magára), s ezt ítéleteiben is képes megfogalmazni. Ez csupán a csodálat és nagyrabecsülés kifejezése lenne, ám több is történik ebben az esszében. Földényi egy (sőt két) nagyon konkrét paradigmát is ajándékoz Sándor Ivánnak, elsősorban Sophie Calle alakjában. A második ilyen paradigma az a Kertész Imréről az utóbbi időkben leírt és Sándor Iván szerint az egyik legfontosabb mondat (324. o.). S Kertész sem véletlenül bukkan fel oly sok ponton a könyvben, annak a Sándoréval rokon tartásnak, világnézetnek a példázataként, amely a megérdemelt világsiker pecsétjét is hordozza. Rokon gondolkodó és nemzedéktárs, nagy regényíró – szemben az installáció- és concept-művész Sophie Calle-lal (és a negyed évszázaddal fiatalabb Földényi F. Lászlóval). Ha Schubertről elmondhatjuk, hogy sokat tanult Debussytől, akkor Van Goghról is elmondhatjuk, hogy tanult Sophie Calle-tól, és Jókai vagy Móricz pedig Sándor Ivántól. Azonban a legmegejtőbb – és Sándor Iván alkatát legjobban érzékeltető mondata ennek az esszének mégis a következő: „Amikor figyelmesebben követtem, meg kellett értenem, hogy tévedtem." Az, hogy a szemünk láttára képes átértékelni világképét. Hogy ennek az önátértékelésnek finom kezű analízisét adja. Hogy világképe sohasem megcsontosodott.

Ez csak egy módon lehetséges – és ezért jelentkezik újra meg újra a könyvben, ezért kopogtat be állandóan Sándor személyes lénye az esszé tereibe –, ha közszemlére teszi nem csupán munkáját, hanem lényét, gondolkodásmódját mindenestül – ami egyébként nem kockázatmentes dolog, nem lévén filozófus (ami fogalomalkotásán érződik is), és hogy nagyon sokféle korszakon át kellett megőriznie és felépítenie integritását. Meglepő módon a hatvanas-hetvenes évekből beidézett írások részletei egy tökéletesen vállalható világképet – és stílust – mutatnak: úgy látszik Sándor Ivánnak nem volt a szólásszabadságra szüksége, hogy Pilinszkyről vagy Mészölyről kortársként tisztán tudjon fogalmazni. (Erről jut eszembe, hogy amikor letettem egyszer a könyvet, a hátlapon szereplő kiadó nevét Tiszta tájnak olvastam, talán nem véletlenül.) Sőt: éppen Németh László Galilei-drámájának elemzésekor mutat rá, hogy a cenzúra körülményei lehetővé tették – paradoxon, de igaz – a mű kijavítását. A cenzúra körülményei adott esetben nem a mellébeszélésre, hanem a tisztább fogalmazásra kényszerítenek.

Hogy a személyesség miként süt át a tanulmány oldalain, azt két idézet tükörszerű egybevetésével is érzékeltethetjük. A számára annyira fontos és oly közeli Csoóri Nappali hold tanulmányára muszáj volt reflektálnia. Idézi Csoóri saját mondatait saját helyzetéről: „Az igazi ok az én összeroncsolódott balszerencsés életem volt. Az irodalom árbockosarából kizuhant élet, amelyet jó két esztendeje a kerítőnői képességekkel megáldott politika ejtett hatalmába." (236. o.) A trükkös óvatossággal végigelemzett (a Fortinbras-problematikából kiinduló) Hamlet-esszé végén pedig ezt olvashatjuk: „A bukás, a vég (a Személyiségé, a Szellemé) akkor következik be, amikor Hamletből, a »wittenberg-emberből« a küzdelem, az elégtétel-keresés, a bosszú kényszerűségében »hierarchia-ember« lesz. Amikor átveszi a hatalmi harc módszertanát, felizzítja magában a »trónkövetelőt«, s ezzel olyan küzdőterep törvényeinek veti alá magát, amelyben az ő korábbi léttörvényei nem érvényesülhetnek." (281. o.)

És végül a legszemélyesebb történet: a Komlós Aladáré. Idézek a Tanítványi staféta című írásból: „Harmadikos gimnazisták vagyunk, tizenhárom évesek… Kérem, mondja, elolvastam a pályamunkákat, néhányan egész ügyes dolgokat írtak, de van itt egy novella, naiv, naiv, csakhogy feltűnően erős képek is vannak benne, figyelemre méltó mondatok, mintha nem is közületek írta volna valaki… / Mondja a jeligét. / Felállok az utolsó előtti padban: Tanár úr, kérem, én írtam. / Járkál. Nem hiszi. Tudod mit, mondja végre, gyere ki, olvasd fel. / Próbára akar tenni? Ég az arcom. Olvasok a tábla előtt. Befejezem. Messziről hallom: hát, a tiéd, valóban… / Ő az első, aki annak alapján azonosít önmagammal, amit írtam." (11. o.) És az ikervariáns (figyeljünk az emlékezet öntudatlan módosításaira, az anekdotikus gondolkodásmód gazdagságára): „»Egy egész jó írást találtam, de más írhatta, valaki, aki idősebb nálatok…«, mondta Komlós. Felálltam, eldadogtam, hogy enyém az írás. / »Mondd el a tartalmát nagyon gyorsan…« / Mit is válaszoltam? Talán valamit arról, hogy amit leírtam, azt más szavakkal nem tudom elmesélni. »Próbáld csak…«, nevetett kímélet nélkül. Mondani kezdtem az első sorokat, lassan, tagoltan, szó szerint, mint aki előtte írja újra a mondatokat, izgatott lett, rólam csorgott a veríték. »Hagyd, az a jó, ha csak leírni tudod…«, az ablakhoz ment, a szemközti házfalakat nézte, a plakátokat." (141. o.) Melyik az igaz? Mindkettő. Emlék-esszé, anekdota-esszé, alkat-esszé.

Írásom címét a Séta holdfényben előszavából kölcsönöztem, a Kilenc koffer után szabadon. „Kilenc tollam van. Mindegyiket használom. Talán ez is segít abban, hogy az maradhattam, aki évtizedek óta fogja ugyanazokat a régi, még régebbi, meg az újabb tollakat" – írta szerzőnk 2003 októberében.

Isten éltesse.

(Azért egy ilyen formátumú író esetében talán hasznos lett volna névmutatót biggyeszteni a könyv végére. S az sem lett volna baj, ha az írások végén vagy a tartalomjegyzékben az első közlés helyét is megadja a szerkesztő. Aki kijavíthatta volna a szép számú melléütést és sajtóhibákat is. De ne legyünk ünneprontóak. Még egyszer: Isten éltessen, Iván. Kézcsókom Iszménének.)

(Tiszatáj Könyvek, Tiszatáj Alapítvány, Szeged, 2004, 409 oldal, 2750 Ft)