Egy tanulmány elé talán nem illik szubjektív megjegyzéseket illeszteni arról, hogy íróját milyen szándékok és célok vezérelték, mit is akart az írásművel, ám a jelen helyzet más, mint a szokványos „elbeszélői pozíció". Szükségesnek tartom, hogy elmondjam, miért is választottam Krúdy egyik rövidebb szövegét elemzésem tárgyául, így tisztelegvén Bodnár György 75. születésnapja előtt.

Nem emlékszem már pontosan, negyed- vagy ötödéves egyetemista lehettem, amikor csoportom XX. századi magyar irodalmi szemináriumának vezetője Gyurika, nekem akkor Bodnár tanár úr, lett. Az első óra nagyjából azzal telt, hogy ki-ki megválasztotta dolgozata, előadása témáját a felajánlott lehetőségekből. A listán szerepelt Krúdy Szindbádja is, s mivel szerettem - bár alaposan nem ismertem - Krúdy prózáját, valamint még erősen élt bennem Huszárik Zoltán gyönyörű filmjének élménye, gondolkodás nélkül választottam magamnak. Később aztán rájöttem, hogy nagy marha vagyok, a téma túlságosan is nagy „falat", s vért izzadtam azért, hogy valahogy leküzdjem a torkomon. Már nem tudom felidézni, hogyan oldottam meg a problémát, talán a rezignációra és az „elmúló világ" toposzára helyeztem őrületes originalitással a hangsúlyt, s ebből kiindulva igyekeztem valamelyest megvilágítani Krúdy világképét. Egyvalamire azonban pontosan emlékszem: éreztem én ugyan, hogy a Szindbád-szövegekben valami más is van, nemcsak a gordonka hangú, elmúlás feletti búsongás, hanem mintha lenne ott valamiféle irónia is, ám ez kifejezetten zavarólag hatott rám és gondolatmenetemre. Igyekeztem tehát tőlem telhetőleg kiküszöbölni, s mit tesz isten, szinte kapóra jött, hogy eszembe jutott, mit is mond Hegel az Esztétikában az iróniáról. Valami olyasmit, hogy az irónia a művészet halála (ennek most nem néztem pontosan utána). Krúdy szövegében tehát nem lehet irónia, hiszen ha volna, akkor viszont nem lennének szövegek - vontam le magamban egészen éles elméjűen a következtetést, és megírtam nagy ívű dolgozatomat. Arra is határozottan emlékszem, hogy a végén egészen elégedett voltam (különös tekintettel a körülményekre) magammal. Mondjuk, a fanfárokat nem fújattam meg, de a dolgot rendben lévőnek láttam. A szemináriumon fölolvastam az írást. Gyurika, akkor Bodnár tanár úr értékelte az erőfeszítéseimet, de tényleg, már-már azon voltam, hogy akkor ez megvan, amikor picit, igen picit felhördült, és hangulatosan elkezdte gyalázni az iróniáról szőtt merész fejtegetéseimet. Meg voltam sértődve, a szemem láttára vágják el gyermekem torkát, ha nem is több, de egy jelentősebb sebből vérzik. Azt hiszem, nem vitatkoztunk, méltóságomon alulinak tartottam, hogy vitát nyissak. Aztán véget ért a szeminárium, később az egyetem is, sok mindenen keresztül mentem, mondhatnám, csak Krúdy maradt.

Hét-nyolc évvel a történtek után az Irodalomtudományi Intézet munkatársa lettem, Kulcsár Szabó Ernő támogatásával Gyurika, akkor még mindig Bodnár tanár úr, vett fel a XX. századi osztályra. Mondjuk, egy éve voltam már állás nélkül. Úgy tűnt, emlékszik rám, első beszélgetésünkkor - nyilván dadogtam valamit az érdeklődési területeimről, abba meg továbbra is beletartozott Krúdy - valahogy a szeminárium is szóba került, rémlett neki, hogy nem dolgoztam rosszul. Le voltam nyűgözve, s egyben szerettem volna köddé válni. Nem mondtam, hogy azért volt egy kis bibi, de spongyát rá - nem is mondhattam, mert jó ideje rájöttem, mekkora barom voltam azzal a sajátos iróniaelméletemmel. Méltóság ide, méltóság oda, elgondolkodtam azon, amit akkor Bodnár tanár úr mondott, s levontam a megfelelő következtetéseket. Ha akkor nem gyalázza hangulatosan az ötletemet, ha hülye nem maradok is, de mindenesetre jóval később értek meg valamit Krúdy prózájának működési elveiből. Aztán vagy nyolc évig dolgoztunk együtt, megírtam egy újabb dolgozatot Szindbádról, talán tűrhetőbb volt az előzményénél, s írtam más tanulmányokat is Krúdyról, noha Krúdy-kutató nem lett belőlem, igaz, nem is állt szándékomban. Ahhoz hosszú és módszeres élet kell. Gyurikának, most valóban Gyurikának hol tetszettek, hol nem tetszettek ezek az írások (ahogy egy másik tanárom mondta sok-sok évvel az egyetem után: „Olvaslak, írsz jót, írsz rosszat", s milyen igaz ez). Egy biztos: sok évtizedes ismeretségünket Krúdy alakja és prózája rejtélyes módon fonta át. Mi mással is köszönthetném őt születésnapján,1 ha nem egy rövid Krúdy-elemzéssel. Arról az iróniáról pedig többet egy szót se.

Köztudomású, hogy Krúdy elbeszélői hangjában, szövegalkotási módjában az 1920-as években - különösen az évtized második felében - változások következnek be. Nemcsak olyan jelekben látható ez meg, amelyek arra utalnak, hogy a beszédmód szecessziós, „stílromantikus" felhangjai eltűnnek, az előadásmód „letisztultabb", valószerűbb lesz, hanem abban a jelenségben is fellelhető, amelyre Sturm László2 is felhívta a figyelmet, s melyet összefoglalóan és metaforikusan úgy jellemezhetnék: műveiben megszaporodnak az „igaz történet" típusú narrációk. Sturm egyebek közt az Ady Endre éjszakáira, a Bródy Sándor című műre, a Budapest vőlegényére, a Kossuth fiára, A tiszaeszlári Solymosi Eszterre és másokra utal e sorban. E művek közös jellemzője - függetlenül most a műfajtól -, hogy az elbeszélés középpontba helyezett hőse mindannyiszor valóságos személy (író, történeti figura, színész stb.), az elbeszéltek pedig több szempontból is ellenőrizhetők: egyrészt azért, mert az elbeszélt események még élénken élhetnek az úgynevezett kollektív emlékezetben, a felidézett alakok az elbeszélés idejében általában még majdnem élők, de legalábbis elbeszélő és hallgatósága számára ismerhetők, jelenvalók még, egyiküket-másikukat Krúdy személyesen is ismerte. Másrészt azért, mert Krúdy - ez pontosan visszanyomozható, lásd erről Sturm könyvét - különféle irodalmi-történeti forrásokat is használt némelyik mű megírásához. (Más szempontból nem, de ebben a vonatkozásban a királyregények is ide tartoznak.)

Ugyanakkor az is a Krúdy-szakirodalom közhelye, hogy az író milyen nagy szeretettel mintázta novellái, regényei hőseit valóságos személyekről - pályája bármely korszakában. E hősök előképei hol felismerhetők, hol nem, mert a szerző oly mértékben „regényesíti" őket. Az is köztudott, hogy a valóságból vett történetek, anekdoták, valamint szereplőik egy része Krúdy saját családjának szűkebb, tágabb történeti legendáriumából kerülnek ki: ifjúkorának tanárai, bohém „művészei" s természetesen a valóságos család különböző tagjai bár sokszor név nélkül, olykor névvel nevezetten is előfordulnak műveiben. E családi legendáriumból szőtt írások egyik vonulatát a kifejezetten önéletrajzi ihletésű szövegek képezik, amelyeknek legszebb példája az N. N. című regény, s amelyeknek igazi hőse maga a szerző, Krúdy Gyula. Ám az N. N.-ben Krúdy nem névvel szerepel, s azt is tudjuk, hogy a valóságos történeteket sokszor átszínezte, bizonyos értelemben epikai törvények szerint megalkotta, s ezzel nyilvánvalóan a szöveg értelmezhetőségét az „igazszerűségtől" az esztétikai megítélhetőség felé terelte. Említett, utolsó, haláláig tartó alkotói periódusában azonban egyre többször bukkan fel az a jelenség, hogy a valóságos szereplők a valódi, az életben viselt nevükkel lépnek fel, s a velük történt események is egészen pontosan azonosíthatók. Ebbe a sorba tartozik például a Krúdy Gyula látogatásai, mely a nagyapát állítja az elbeszélés középpontjába, valamint az Urak, betyárok, cigányok is, melyben az apa alakja köré szövődik a narráció. Természetesen mindkettőben jelentős szerepet játszik a szerző önéletrajza, magáról alkotott képe, előbbiben sokkal erőteljesebben, terjedelmesebben, utóbbiban inkább csak érintőlegesen. Az 1930-as Krúdy Gyula látogatásai azonban a címbe emelt névvel jó értelemben vett bizonytalanságot kelt a szöveggel összevetve, hiszen mind a nagyapa, mind az apa, mind a szerző-elbeszélő azonos nevet visel, így csak bizonyos megszorításokkal állítható a nagyapa központi figurának, majdnem ugyanilyen joggal mondható az apa is „főhősnek", az pedig egyértelmű, hogy maga Krúdy és életének egy részlete tölti ki a szöveg nagyobbik részét.

Krúdy azon szövegei, melyek ebbe az „igaz történet" típusba tartoznak, esztétikai értéküket tekintve vegyes képet mutatnak. Arról nem is beszélve, hogy a Budapest vőlegénye, illetve a Kossuth fia esetében bizonyos textológiai, vagy inkább úgy pontos: regényszerkezeti, alakításbeli aggályok merülhetnek fel, tudniillik mindkettőt - bár Krúdy szelleméhez hűen és méltón - utólagosan állították össze, a Budapest vőlegényét ráadásul Krúdy sok éven át írt tárcáiból (a Kossuth-könyvvel szemben, mely lényegében két megalkotott regényből tevődik össze, tehát bizonyos fokig maga Krúdy hitelesíti a szöveget, itt erről csak az egyes darabok esetében szólhatunk, az egész már nem Krúdy Gyula, hanem Krúdy Zsuzsa szerkesztői munkája). Kétségtelen, hogy e művek nem tartoznak Krúdy fő alkotásai közé, nem említhetők egy lapon a Hét bagollyal, a Boldogult úrfikorombannal, az Asszonyságok díjával s még nagyon sok Krúdy-remekművel. Így az Urak, betyárok, cigányok - mely tulajdonképpen egy hosszabb elbeszélés, esetleg kisregény - sem mérhető hozzájuk, ám a Krúdy-életműben az egyik középponti helyet elfoglaló narrációs kérdés tekintetében, miszerint a valószerűség és a teremtett valóság milyen viszonyrendszerben áll a szerző szövegeiben, ez a rövidebb s talán kevésbé közismert szöveg is érdekes lehet; szintén rávilágíthat bizonyos elbeszélői eljárásokra és azok fontosságára a Krúdy-életműben.

Az a tény azonban, hogy az említett alkotói periódusban Krúdy szövegei tárgyszerűbbek, érezhetőbben alapozódnak valóságos személyekre és eseményekre némileg megtévesztő is lehet. Kétségtelen, hogy történelmi regényeihez forrásmunkákat is használt, az sem vitatható, hogy a Budapest vőlegénye tárcasorozatához olvasta Podmaniczky Frigyes naplóját, a Primadonnához Pálmay Ilkáról gyűjtött anyagot, A tiszaeszlári Solymosi Eszterhez Eötvös Károly munkáján kívül egyéb iratokat is tanulmányozott, de nem mindig bánt tanulmányíróként a nyersanyaggal, pontatlanságok be-becsúsztak ezen és más írásaiba is. Az önéletrajz ihlette munkákba pedig különösképp, bár itt inkább a korábban is említett „regényesítés" fogalmát alkalmaznám. De a kérdés úgy is fordítható: lényeges-e egyáltalán, hogy Krúdy ezen alkotásai milyen mértékben függenek esetleg más típusú művektől, illetve tárgyszerűségükben mennyire kereshető a tárgyias pontosság, vagy inkább lényegesebb az az elbeszélői technika, narrációs mód, mely e korszakát és a korábbiakat egyaránt átjárja. Az önéletrajzi szövegek esetében a pontatlanság, a „regényesítés" fokozott szerephez jut, hiszen Krúdy bennük nyilvánvalóan, ha nem is kizárólag, emlékekre és anekdotákra, azaz a családi emlékezetre hagyatkozik. A tárgyszerűbb stílus tehát az önéletrajzi jellegű írásokban egyáltalán nem feltétlenül köthető össze egy tárgyiasabb, úgymond realistább szemlélettel, világképpel, s valóságtartalmuk is nehezen „ellenőrizhető". Persze bizonyos történetek, események akár igazolhatók is a Krúdy-család más tagjainak visszaemlékezéseiből, de ezek legfeljebb az író közvetlen életére vonatkozhatnak csak, az előtte járt nemzedékekére már aligha. Ám még ekkor is megszorításokkal kell élnünk, különben meglehetősen meglepő és téves következtetéseket vonhatnánk le például az N. N. egyes passzusaiból. Mindemellett a Krúdy-szövegek telítve vannak önéletrajzi elemekkel, melyek egy része egy valóságos biográfiát is képezhetne - igaz, soha nem teljességre és lekerekítettségre törekedve. Nem véletlen, hogy a családtagok visszaemlékező életrajzai Krúdyról, vagy a népszerűbb hasonló típusú, szakmailag is megalapozottabb kiadványok számtalanszor idéznek Krúdy novelláiból, regényeiből részleteket, mintegy így bizonyítva az élettörténet egyes eseményeit, tényeit. Noha nem kellene feltétlenül bízni az író esztétikailag is értékelhető elbeszélői „memóriájában". Nem azért, mert „hazudik", nem azért, mert emlékezete megcsalhatja, kihagyhat, hanem elsősorban azért, mert a „nem megbízható elbeszélő" narratív, poétikai típusa a Krúdy-szövegek egyik alapvető jelentésképző alakzata. Ebben a kontextusban szeretném tehát érzékeltetni, hogyan és miért önéletrajzszerű az Urak, betyárok, cigányok, valamint azt, hogy a benne felsejlő apafigura mennyire valóságos és mennyire költőileg alakított.

Krúdy, bár jó néhány írásában emlékezett édesapjára, jóval több művében érinti például nagyanyja vagy nagyapja alakját. Több oka is lehet ennek: ok lehet az, hogy az apa valóságos figurája kevesebb lehetőséget rejtett magában arra, hogy „regényesíthető" legyen. Idősebb Krúdy Gyula a család múltbéli, illetve az író jelenkorában is élő tagjaihoz képest „konzervatív" polgárember volt. Átvette ugyan apjától az ügyvédi irodát, s ennyiben folytatta a családi hagyományt, ám politikai nézeteiben sokkal kevésbé volt radikális 48-as, mint az öreg „gróf" (ahogy legidősebb Krúdy Gyula honvédszázadost „becézték"). Életformája még inkább különbözött mind apjáétól, mind a családi legendáriumból előbukkanó más családtagokétól; nem maradtak fenn róla „csínytevések", duhaj kocsmai emlékek, mert nem is történtek vele ilyenek. Idősebb Krúdy az autentikus visszaemlékezők szerint is inkább visszahúzódó, családjának élő polgár volt, akinek a munka és a tisztes polgári élet többet jelentett minden másnál. Vélhetőleg ebben, alkati vonásokon túl, közrejátszhatott „rangon aluli" házassága Csákány Júliával. (Katona Béla hívja föl a figyelmet arra, hogy Nyíregyháza „jobb körei" emiatt soha nem fogadták be maguk közé.3) A sors fintora, hogy az apa története - legalábbis bizonyos elemeiben - majd megismétlődik Krúdy életében, házasságkötésében: ahogy a nagyszülők ellenezték az apa házasságát, ugyanúgy állt ellen az apa Krúdy házasságának, igaz, más okokból. Különböző forrásokból az is tudható, hogy az apa szigorú polgár volt, kemény élet- és nevelési elvekkel. (Például Krúdyt már kilencévesen Szatmárba, majd Podolinba adatja gimnáziumba, aki így egészen korán kiszakad a családból.) A fiú jövőjéről is határozott elképzelései voltak: végső soron jogi pályára szánta azzal, hogy hozzá hasonlóan ő is folytassa a családi ügyvédi praxist. Tudjuk, ebben (s az ő szempontjából bizonyára még sok másban is) csalódnia kellett, már Krúdy kamaszkorában lényegében eldőlt, hogy erről szó sem lehet. Mégis, az apa tulajdonképpen élete végéig nem törődött bele abba, hogy Krúdy nemcsak hogy nem folytatja a családi tradíciót, valamint azt a polgári életformát, melyet kijelölt számára, de egyenesen azzal kibékíthetetlenül ellentétes pályát és életet választott. Sok példát lehetne erre hozni, csak néhányat említek: ha igaz Krúdynak az az önéletrajzi megjegyzése, akkor az apa elégeti a kamasz első könyvének példányait (kéziratát?),4 a már Pesten élő Krúdy után megy, és ráveszi, hogy mégiscsak elkezdje egyetemi tanulmányait, maga íratja be (persze az egészből nem lesz semmi), sokszor rendezi ugyan adósságait, de nem támogatja anyagilag rendszeresen, s végül végrendeletében ugyan nem tagadja ki, de jóval kevesebbet hagy rá, mint testvéreire. Nem lehet nem észrevenni a két ember valóságos viszonyában azt a korban művészileg amúgy meglehetősen gyakran tematizált viszonyt, melyet a polgár és a művész ellentétével jellemezhetnék. Katona Béla Krúdy korai korszakával foglalkozó kismonográfiájában5 szól arról, hogy a tizenöt-tizenhat éves író novelláiban, publicisztikai írásaiban milyen gyakran bukkan fel e téma, ráadásul nem mindig abban a formában, ahogy várnánk: azaz, hogy az elbeszélő egyértelműen a művészi létet választaná. Különösebb lélektani búvárkodás, részletező elemzés nélkül is kijelenthető, hogy Krúdy számára ez a valóságban meglehetősen szerencsétlenül alakult kapcsolat döntő hatással volt személyes sorsára, de általában véve írói világképére és elbeszélői attitűdjére is. Immár a valóságtól elemelve, az az ontológiailag is értelmezhető probléma, mely a világban való otthonosság, illetve az abban való elveszettség („belevetettség") egzisztenciális élményének feszültségében rejtezik, Krúdy minden alapvető művének visszatérő jellegzetessége. Szimbolikus, hogy egy évvel saját halála előtt írja meg az apa halálának „igaz" történetét, ám itt is összefonja az apa alakját mint polgáralakot a művész vele ellentétes figurájával.

Az Urak, betyárok, cigányok tulajdonképpen keretes elbeszélésnek tekinthető, ám a típusnak sajátos krúdys változata, ugyanis a keretbe foglalásnak csak az indító része van meg, az elbeszélés végén elvileg „kötelezően" visszatérő záró rész hiányzik. Ám az indítás is mindössze egyetlen tőmondat: „Egy úriember beszélte", mely után már rögtön kezdődik maga az elbeszélés. A nyitás tehát formailag zárt, lekerekített narrációt ígér, melyet az elbeszélés egésze nem teljesít, hiszen elmarad a záró keret. A keretes elbeszélés mint forma nem kifejezetten a modern epika eszköztárába illeszkedik, inkább egy korábbi elbeszélői állapotot tükröz, melyben a narrátor egy olyan elbeszélői szituációt próbál létrehozni, ahol a történet fikciós jellegét „igazszerűsége" egyensúlyozza. Jelen esetben azonban a keret hiányossága, valamint redukciója epikailag éppen ez utóbbi ellen hat. Éppen csak jelzett volta azt sugallja, hogy az elbeszélő számára nem fontos, pusztán csak formális epikai eszköz, mely nem lényegi eleme a szövegnek. Ez a fajta narratív megoldás Krúdy műveiben gyakran feltűnik, az egyik legismertebb a Boldogult úrfikoromban című regényében olvasható, ami ráadásul még szóhasználatában is erősen emlékeztet az Urak, betyárok, cigányok indítására („Egy középkorú úriember így szólt a Duna-parton..."). A keret tehát hagyományos értelemben nagyrészt funkció nélküli, s e minőségében a főszöveg fikciós „valóságát" hangsúlyozza, noha - mint majd látható a szöveg menetében - a kettő másfajta, tartalmi kapcsolatában inkább a realitás valóságára utal (egy úriember beszél egy másik úriemberről, aki előbbinek az apja).

A kisregény címe hármas tagolású, és ez a tagoltság pontosan visszatükröződik a szövegben. Az első, rövidebb rész az elbeszélő apjának haláláról tudósít, a másodiknak (a szöveg terjedelmének körülbelül háromnegyedét teszi ki) Radics János „atyafi", az apa rokona áll a középpontjában, a harmadik, mindössze néhány lapnyi rész Benczi Gyula cigányprímás alakja köré szövődik. Mindegyik részhez hozzárendelhető - az előbbi sorrendben - a cím egyik szava, ám mint látjuk, ik szava, ám mint látjuk, n az „urak, betyárok, cigányok" általánosító jelentésű, míg a részeknek egy főszereplőjük van, egy konkrétumra utalnak. (Összefüggésbe hozható e sajátos viszony Krúdy különleges időkezelésével, mely minden művében kimutatható: azzal nevezetesen, hogy ami egyszer történik, az valójában mindig történik.) A középső „fejezet" csak abban különbözik a másik kettőtől, hogy e rész elbeszélője ugyan Radics János, de az elbeszélteknek valóban többes számú hősei vannak, különös betyárok. Mindhárom rész valóságos személyt takar, méghozzá Radics és Benczi alakjában tényleges nevükön nevezve. Radics János Radics Mária, Krúdy nagyanyjának testvére, Benczi Gyula országosan is, de kivált a Nyírségben híres cigányprímás. Más a helyzet az első rész apaalakjával: a Krúdy-életrajzot valamelyest ismerő olvasó számára elvileg nyilvánvaló, hogy a haldokló apa magának Krúdynak az édesapja; több momentum is utal erre (a szülői ház leírása, a „K. Jánosok, K. Pálok" vagy a Kandurok címerpajzsának emlegetése, s egyéb, itt fel nem sorolt szövegrészek, melyek egyként más Krúdy-művekből ismerősek lehetnek, tehát mintegy önidézetek), ám a Krúdy név teljes kiírása (azonosítása) körülbelül a kisregény felénél bukkan csak föl, Krúdy Kálmán történetének elbeszélésében, aki az író nagyapjának „testvéröccse". Ettől kezdve azonosítható csak biztonsággal a haldokló „úriember" idősb Krúdy Gyulával. Ha e ponttól visszamenőleg rekonstruáljuk a szövegről való ismereteinket, akkor egyfelől „megnyugodhatunk", valóban önéletrajzi művel állunk szemben; másfelől nyugtalanító lesz az a tény, hogy az elbeszélő (akit immár hajlamosak vagyunk ténylegesen Krúdy Gyulának tekinteni) a szöveg elején nem mond igazat, de legalábbis súlyosan téved apja elhalálozásának dátumában. A kisregény harmadik mondata így szól: „Az esztendő utolsó napján, Szilveszter éjszakáján halt meg", majd nem sokkal ezután még egyértelműbbé teszi az időpontot: „1899 Szilveszter délutánján fekete madár szállott az eperfára". Idősb Krúdy Gyula azonban 1900. december 30-án halt meg, s másnap, december 31-én, tehát Szilveszter napján már el is temették. Sajátos, bár talán nem véletlen, hogy Krúdy húga, Ilona is úgy emlékezett vissza később, hogy apját 1900. január elsején temették6 - azaz minden úgy történt, ahogy azt Krúdy megírta, s nem úgy, ahogy a valóságban. Nem szőrszálhasogatás talán, ha feltesszük a kérdést: először is, lehetséges-e, hogy Krúdy egy teljesé vet tévedjen; ha nem lehetséges (hiszen emlékezetét mondjuk halotti bizonyítványnak vagy egyéb dokumentumnak meg kellett volna erősítenie, s feltehető, hogy a családnak lehetett ilyen a birtokában), akkor mivel magyarázható a tévedés; illetve feltehető az a kérdés is végül, hogy Krúdy nem tudatosan „tévedett-e", s más, nem hétköznapi megfontolásokból változtatta meg saját apja elhalálozásának idejét, valamint az is megkérdezhető, vajon valóban a szó szoros értelmében vett önéletrajzi írást olvasunk, ahola szerző és az elbeszélő valóban azonosítható?

A fentiek tükrében már majdnem lényegtelennek tűnik az elbeszélő egy másik különös pontatlansága, mely Benczi Gyula alakjához fűződik. A narrátor a szövegben azt állítja, hogy a halál másnapján „[E]béd után elmentünk Benczi Gyulához" (csak emlékeztetőül, a valóságban ez január elseje, mindegy, melyik évben), aki még e napon, muzsikálás közben, az elbeszélő szeme láttára meghal. Az elbeszélés utolsó mondata: „Atyámat másnap temettük" (megint csak emlékeztetőül, ez akkor január másodika lenne, mindegy, melyik, évben). Az apa halálának és temetésének valódi időpontját azonban már ne is firtassuk. Érdekesebb, hogy a fentiek szerint Benczi Gyula mintegy azonnal követte az apát a halálba, egy nap késéssel, ami akkor lesz szimbolikus jelentőségű, ha tudjuk, hogy idősebb Krúdy Gyulának valóban kedvenc cigányprímása volt: együtt lépnek le a „század színpadáról". A valóságos Benczi Gyula azonban 1914-ben halt meg,7 amely időpont szinte ugyanolyan szimbolikus, mint a századforduló (hiszen a Monarchia széthullása ugyanúgy jelképezheti azt, amire az egész elbeszélés utalna). Ha az apa halálának dátumával kapcsolatosan még lehettek esetleg kétségeink, hogy az elbeszélő csupán rosszul emlékezik, itt minden kétséget kizáróan többről és másról van szó. Krúdy mint elbeszélő sem tévedhet ekkorát.

A szöveg első és harmadik része a halálmotívum köré szerveződik. Különösen az elsőben érzékelhető, hogy az elbeszélő számára az apa halálát minden, a szülői házban és körülötte történő esemény megidézi. A motívum különféle elemei (a „halálképű" öreg favágó, az eperfára szálló kuvik, vagy magának az elbeszélőnek a szavai: „Meg akartam találni a halált, és elbánni vele …") mind a haldoklásra, a meghalásra utalnak, ám nem mint előzetes sejtetések, hiszen a szöveg eleve az apa halálának tényével indult. Az elbeszéltek tehát egy lezárt időre vonatkoznak, nem keltenek, nem kelthetnek meglepetést, a szöveg mégis úgy van alakítva, mintha a történésfolyamat jelen idejű lenne. Ez rekonstrukciós narrációt tételez fel, melyben a jelen lévő tanú, ez esetben az elbeszélő szemszögéből válik hitelessé minden esemény. Az elbeszélő viszonylag száraz tárgyilagossággal indítja a szöveget (a halál ténye, szűkszavú leírások az apáról stb.), ám igen gyorsan és radikálisan vált át olyan gyermekkori álmok, érzelmek megjelenítésére, melyek elbeszélésmódja erősen különbözik a korábban felmerült tárgyiasabb hangnemtől. Ettől kezdve majd a teljes szövegben is ez a „legendásító", álmot és valóságot keverő beszédmód lesz az uralkodó; az első rész lírai építkezésű legendáit, bár más hangvételben, folytatják majd a Radics János elbeszélte anekdotikus (e tekintetben „valószerűbb") legendák a nyíri betyárokról és „csínytevéseikről". E középső rész azonban alapvetően ironikus: nemcsak Radics János alakját, de az általa is megtestesített „régi" Magyarország furcsa, különc figuráit, nemzeti ellenállását is e távolított nézőpontból láthatjuk, annak ellenére, hogy itt és ekkor az elbeszélő lényegében átadta az elbeszélés fonalát Radicsnak. Ez sem egyértelmű azonban teljesen; Radics elbeszélésébe olyan elemek is beleiktatódnak - függő beszéd, elbeszélés az elbeszélésben, zárójeles önmegszólító típusú szövegrész, valamint nézőpontváltás -, melyek kérdésessé teszik, vajon valóban csak az öreg különc beszél-e. A harmadik rész már terjedelménél fogva sem illeszkedhetik a másik kettő lírai, illetve ironikus legendavilágához; Benczi Gyula alakja, művészfigurája csak néhány erős vázlatvonással van felrajzolva. Az elbeszélő ezekben a formákban is igen sok valóságos eseményre, személyre utal (csak egy példa: Ferenczy Teréz költőnőre és könyvére, a Téli csillagokra), ám mindez az anekdoták, legendák világába olvad már bele, s a szövegből első pillantásra aligha deríthető ki, mi az, ami ténylegesen megtörtént és valóság, s mi az, ami teremtett. Innét tekintve az elbeszélő apjának halála, a „pontos" dátum - tehát a tudottan igaz - státusa is megváltozik. Lényegtelenné válik, hogy alapvetően „igaz történettel" van dolgunk, amennyiben a szöveg transzparenssé tette, hogy a Krúdy-családról, Krúdy apjáról szól, és átbillen a művészileg alakított, teremtett „nem igaz" történetbe. Ettől kezdve a szöveg „tétje" megnövekszik és átformálódik, és két alapmotívuma lesz lényegessé, döntővé: az elmúlás és az elmúlás ideje, valamint az apa (mint polgár) és a cigányprímás (mint művész) kettős halála (az előbbihez még egy harmadik motívum csatlakoztatható, az elmúlás befejezetlenségének, lezáratlanságának vissza-visszatérő fenyegető lehetősége).

Már a kisregény legelején rögzíti az elbeszélő az elbeszélés idejét: „Az esztendő utolsó napján, Szilveszter éjszakáján halt meg. Nem jött át a huszadik századba, holott minden életfelfogásával, gondolatával modern úriember volt, ahogyan az úriembert a háború előtt Magyarországon elgondoltuk." Tehát az idő az első világháború utáni időszak. Az elbeszéltek viszont mind kizárólag a XIX. századra vonatkoznak, az apa polgáralakjának megjelenítése csakúgy, mint a Radics elbeszéléséből kibontakozó anekdotikus világ. A szöveg első jelentésében az érzékelhető, hogy mintha a két század között az elbeszélő ellentétet sejtetne, ám ennek nem felel meg az a sugallat, hogy az apának mint modern úriembernek mégiscsak e században lett volna a helye. A Radics köré fonódó elbeszélés iróniája pedig arra utal, hogy a múlt század „hősisége", nagysága is megkérdőjelezhető, bár az elbeszélő erőfeszítéseket tesz romantikája és nem elidegenedett világa felmérésére is. Az apa alakja e világgal ellentétes - metaforikusan úgy érzékeltethető: inkább huszadik századi -, mégis „meghalasztja" az elbeszélő, méghozzá úgy, hogy a valóságos dátumot meghamisítja. Szimbolikus, hogy Krúdy úgy érezte, s alighanem ez a „magyarázat" a tévedésre, hogy az 1900-as év már a huszadik század (noha tudjuk, nem az), s így 1899-re tette a halál időpontját, művészi szempontból teljesen helyesen. Mindez az elbeszéltekre és idejükre vonatkozik, s meglehetős bizonytalanságot szül a szöveg értékállításaiban. Annál is inkább, mert az elbeszélés ideje egyáltalában nem jelenik meg a szövegben, tehát a szöveg sem negatív, sem pozitív értelemben nem nyújt támpontot az értékek lehetséges felfogásához, mint ahogy ahhoz sem, hogy megállapíthassuk, mi is az „úriemberség" tényleges időbeli jelentéstartalma. Ebből arra következtethetünk, hogy az elbeszélő - bár tanú jellegű narrátor - maga is értékválsággal küzd, s mint tanú sem tud többet (noha a típusnak éppen ez lenne a jellegzetessége), mint a befogadó. A bizonytalanság tehát kettős a szövegben, s ez kiterjed a kisregény teljes világára: eldönthetetlen, hogy az elmúló század és az újabb között az elbeszélő értékellentétet vagy épp azonosságot tételez föl. Nincs tehát „régi világ" és „új világ", csak az elmúlás és a szöveget minden rétegében átszövő halál gondolata az egyetlen „realitás". Ebben azonban az elbeszélő meglepő módon különbséget tesz: a polgár apa - minden érzékeltetett méltósága ellenére - kínos, elhúzódó haldokláson megy keresztül, amihez még hozzáfűződik az a szövegrész, mely így szól: „vajon itthon maradok-e atyám helyében, ha a házigazda lehunyja végleg gyötrelmes szemét?" Benczi Gyula, a hegedűs, a művész viszont egyszerre, egy pillanat alatt, muzsikálás - tehát alkotás - közben hal meg, „dől el" (mint a fa, tehetnénk hozzá a bújtatott képhez), „mintha csak érezte volna, hogy csak addig él, ameddig a hegedű zeng". Az Urak, betyárok, cigányok ebben a sajátos kontextusban értelmezhető, értelmezendő. A kétféle halál - mely az elmúlásban magában ugyan azonos - ellentéte a szöveg egyetlen értéksugallatát képezi meg, nevezetesen a művészi alkotás és a művészi megalkotottság mindenek felett álló valóságos értékét; minden más - a szövegből kifejthetően - bizonytalan, nem állandó, nem befejezett, sőt még a halál sem (gondoljunk arra, milyen erővel vetődik fel a Krúdy-szövegekben újra és újra fölbukkanó „tetszhalál" rémisztő képe). A kisregény így rejtetten választ ad az előbb idézett kérdésre is: az elbeszélő bizonyára nem követi apját, nem marad a helyén, nem folytatja az életét (s ez így pontosabb és biztosabb, mint az, hogy tudjuk, Krúdy valóban szakított apja életformájával és szemléletével). Más kérdés, hogy az elbeszélő az apa figurájának méltóságába a (polgári) otthonra való vágyódását is beleszövi, ami csak Krúdynak a tanulmány elején már jelzett kettősségét bizonyítja.

Az Urak, betyárok, cigányok az egyik legjobb példa arra, hogy mennyire óvatosan kell kezelnünk Krúdy „igaz történeteit". Ilyen típusú szövegei nem választhatók el szigorúan más elbeszéléseitől, mert struktúrájuk alapvetően azonos, alakításuk pedig nem az igazszerűség, hanem a megalkotott valóság logikája mentén formálódik, ily módon nem hétköznapi, hanem irodalmi tényekhez kötődve. Mindez vonatkozik a Sturm László könyvében elemzett, inkább „dokumentum" jellegű műveire (ahol természetesen Krúdy kezét azért megköti bizonyos adatok megváltoztathatatlansága), s természetesen a kifejezetten önéletrajzi jellegűekre is (ahol szabadabban mozoghat ugyan, ám ezekben még „hamisításra" is „vetemedik", ha a tények ellentmondanak a művészi alakítás koncepciójának). Ezért is kockáztatható meg, hogy a Krúdy-életmű különböző korszakaiban született alkotások között, bár kimutathatók stiláris, szerkezeti eltérések, az elbeszélői szemlélet (nézőpontok, nézőpontváltások, a belőlük eredő értékvilág stb.) lényegében mindig ugyanaz, mintha az egész egy olyan szövegfolyam lenne, melynek (idézet a kisregényből, Benczi Gyula nótájára) „igazából soha sincs vége: mindig újra lehet kezdeni, akár legelölről, akár a közepéről, anélkül, hogy a hallgató megunná a dal csapongásait".

A tanulmány B. Gy. 2002. júl. 27-én betöltött 75. születésnapjára, egy „Emlékkönyv" (erre megfelelő magyar szó nincs) számára készült. A könyv azóta sem jelent meg.

2

Sturm László: Hagyományok metszéspontján. Források, klisék és elbeszélésmódok Krúdy Gyula egy regénycsoportjában, Anonymus Kiadó, 2000.

3

Katona Béla: „Krúdy Gyula pályakezdése", in: It füzetek 75. Akadémiai Kiadó, 1971. 35. o.

4

„Krúdy Gyula levele id. Szinnyei Józsefnek", in: Születtem… Magyar írók önéletrajzai, Csiffáry Gabriella (szerk.), Palatinus, 1999. 211-212. o.

5

Katona Béla: i. m., 93-94. o.

6

Vö. Szabó Ede: Krúdy Gyula, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1970. 21. o.

7