Proust írja egy helyen, hogy vannak az „igazi események" és ezekkel szemben létezik „a könyvek párlata keltette valóság", de – és ezt már Sándor Iván teszi hozzá – „a valóság… gondolatban átszűrt valóságként is hiteles lehet".¹ Régi dilemma, hogy a jelölnivaló és a jelölés miként hozható összhangba, s a művelet vajon nem eleve halálra ítélt-e. Hiszen az emlékezés, az eltűnt idő megragadása is fikció, a szüntelen újrakezdés pedig fölismerése annak, hogy a fölidézésben semmi sem pontos, mivel eleve nem lehet az: „De hát mi ez? Emlékek? Az én történetem? Van történetem? Azt mesélem? Ez volna az én történetem elmesélése? Mivel rendelkeztem? Volt gyermekkorom. Nem mindenkinek volt. Ez ajándék? Ajándék. Volt ifjúságom. Nem mindenkinek volt. Mit tudhatok még meg magamról?

Jó volna nem írni tovább… Vagy ha tovább írja, úgy írni, hogy minden perccel elszöszmötölhessen. Milyen volt például a sátorban várni… Hogy lehet ezt negyvenkét évvel később leírni? Nem is tudom már, milyen volt. Elképzelhetek valamit arról, hogy milyen volt ott várni akkor, de ezt most képzelném el. Aki visszagondol, az egy másik ember. Miközben ugyanaz. Ki azonosítaná azt, amit 1995-ben leír arról, amit 1953-ban érzett? Csak ő maga. A kudarc be van építve a leírásba." Sok regényíró ezen a ponton megrémül. Ám Ottliktól Kertész Imréig (A kudarc) számtalan példa igazolja, hogy a fölismert helyzet termékenyítő is lehet. A valóság dokumentumai is fikcionalizáltak, s az Én írott valóságát létrehozó retorikai-irodalmi technikák már ezt az „anyagot" hozzák működésbe. Hogy elszakadoznak a szálak, melyek a szöveget a szerző múltjához, életvilágához kötik, természetesen minden fikcionális szöveg létrejöttére jellemző. A Tengerikavicsban azonban nem egyszerűen a közvetlen élmények és tapasztalatok átalakulásáról és e folyamatnak a fikción belüli megmutatásáról van szó. Sándor Iván a fikcionalizálás romboló aspektusának fölmutatásával e küzdelemnek mintegy egzisztenciális érdekeltséget ad. A hajdani képek, mozdulatok, jelenetek találkoznak azzal, amit most érez, ahogy azokat a képeket, jeleneteket, mozdulatokat látja, pontosabban elképzeli. Az emlékező aztán odáig is eljut, hogy „a mozdulat elképzelése most a jelenben ugyancsak hiábavaló". Ám ez a reflektív mozzanat mégsem tagadja teljesen a szövegben konfigurálódó élet- és családtörténet előzetes tapasztalatainak közvetlenségét, azonosságát és rekonstruálhatóságát. Tagadja viszont a dolgok és történések körülhatároltságát és linearitását. Az 5. fejezetben Ottlikot idézi: „Minden megszakad, félbemarad, tépné ki magát belőlünk. Hát fordítsd el a fejed. Forduljunk el. Amikor a valóság széttépi folytonosságodat, iszonyattal és elborzadva fordítsd el a tekintetedet…", „…de ne hagyd széttépni a folytonosságodat – írja Sándor Iván –; nem azért, mert az amúgy is vereségre ítéltnek (Rilke) ez az egyik győzelmi esélye (az ilyen viadalok meglehetősen mulatságosak), hanem azért, mert a folytonosságod hozzád tartozik, nélküle (nem egyszerűen nem vagy az, aki) alkalmatlan vagy rá, hogy a múltat élővé tedd, ami nélkül viszont semmit sem tudsz kezdeni a múlttal…"

Ha meg is szűnt az a hiedelmünk, miszerint egymás után történnek velünk a dolgok, a nem egymásutániságok, a fragmentumok azonban mégiscsak alakítanak bennünket. A Tengerikavics nyomozó munkájának ily módon nemcsak a „ki vagyok?", hanem a „mi formált?" a tétje. Az elbeszélés narratív identitást teremtő hatalma azt a belátást erősíti meg, hogy éppen a valós élet megfoghatatlansága miatt van szükségünk a fikció segítségére ahhoz, hogy „az élő tapasztalatot mintegy visszatekintve megszerezzük…"² Ez a visszatekintés száműz mindenféle linearitást, mivel a múlt homályba süllyedt részletei, az emlékek, értelmezések, reflexiók a szövegrétegek „cseppfolyósságát" idézik elő. Az emlékezés vásznán folyamatosan jelennek meg a képek, de – mint némafilmvetítésen a műszaki hiba következtében – megszakadnak a képsorok, a közökbe újak nyomulnak: „nem folyamatosan ugyan, hanem porrá zúzva minden kronológiát, cáfolva az idő sorbarendező képességét, évtizedek távolságában is egymáshoz kapcsolódva". Az emlékező olyan tájakon halad, amelyeken talán a névtelennel foghat kezet. Sándor Iván regénypoétikájának is fontos mozgatórugója a vágyakozás, „ami a rejtett világ kitapintására ösztönöz".³

Hogyan hozható közös horizont alá a személyes emlék és a közvetlenül nem ismertek emlékvilága? Simul-e (s ha igen, miképpen) a megnevezett és a meg nem nevezett? Sándor Iván az utóbbi megszólításában a próza nagy lehetőségét, kihívását látja. Hiszen akad, amivel évtizedekkel később sem lehet elszámolni: „Az emlékezésnek is vannak változatai. Van, ami folyamatosan benned marad, van, ami képpé változik, és a megszólításra előhívódik. A legmélyebben a meg nem mozdított emléktömbök élnek, és ezeknek gazdagabb a tartománya, mint amennyi összesűrűsödik bennük, ezek őrzik a megmagyarázhatatlan lényeget, tartják az idő oszlopait." Ebben a másféle, gazdagabb tartományban, ahol már az sem világos, mennyi az emlék s mennyi maga az emlékező, talán megtalálhatók a „névtelenül élő" körülírásához szükséges szavak. Ezért mondja önmagáról (előbb harmadik személyben, majd hirtelen elsőbe váltva) az elbeszélő: „Úgy érezte, hogy kevesebbet mond el az emlékeiből, önmagáról, mint amennyi elmondható, de megértette, hogy ezt a leírás után érzi, annak a többletnek a birtokában, hogy miközben ő maga megteremti azt az önmagát, aki lejegyez, megjelenik a leírásban. Egy vagyok önmagammal, de ettől már más vagyok, önmagam befogadása megváltoztatja a befogadót, aki többet, mást lát, mert már az is emlék benne, hogy emlékezett." Így jön létre az imaginatív tér, amely évszázadnyi családtörténetet és életet befogadva az elbeszélő életét is jelenti.

Miért a folyamatos múltidézés? „A jelen, a jelenlét hitelesítése volna a hajtóerő?" Inkább a szembenézésről és arról a fölismerésről van szó, hogy olyan korban él az elbeszélő, „amelyben nem szimptóma az irracionális erők jelenléte, hanem maga a létélmény. A jelenségekről lefoszlott a misztikum, mindaz, amivel találkozott, áttekinthető életmechanizmussá szerveződött, ő pedig pertuba került a valószerűtlennel." Lengyel Józsefről írja, de rokon létélményt érzékeltetve: „Egyedüli abban, hogy műveiben együtt jelenik meg a század infernójának »egyensúlyba billenő« két alapélménye, az Auschwitz-világ és a Gulag-világ; és egyedüli abban is, ahogy (mindhalálig) föltárja azt a nagy »századtitkot«, amelyben a szolidaritás, az egyenlőség, a szabadság eltiprását a szolidaritás, egyenlőség és szabadság maszkjában lehetett végrehajtani." Az életmű nagy témája, regények, esszék, drámák visszatérő gondolata ez. Hogyan hánthatók le a téveszmék, miként mutathatók meg a maszkok mögötti arcok? Átvilágítás, szembenézés – a történelemben sodródó és eleve vesztes ember egyedüli esélyei. Az a gondolat sem kizárólag a Tengerikavicsban fogalmazódik meg, amely históriánk karaktereként „a megoldatlanságok továbbhurcolására, a lezáratlanságra való hajlamot" jelöli meg. Az pedig egyenesen a történettudomány újabb törekvéseivel összhangban fogalmazódik meg, hogy a történelem mozgásáról olykor több tudható meg a felidézett érzésekből és eseményekből, jól dokumentált részletekből, önkényes nézőpontú memoárokból és régi levelekből, mint adatokból, évszámokból, nagyívű összefoglalásokból. Ember és történelem bonyolult összjátékában az írót – a kortárs recepció találó megfogalmazását idézve – elsőként az érdekli, „hogy a történelem egyes eseményei milyen módon avatkoznak bele az egyén életébe. Nem arról beszél a szerző, hogy miként lehet meghatározni az én-t a történelem folyamatában, sokkal inkább ennek ellentettjéről, hogyan határozódik meg az én a történelem felől."⁴ A 8. fejezet tanúsága szerint az elbeszélő hajdani énje 20. századi Fabrizióként bolyong a harcmezőkön. Fogalma sincs, hol jár, miközben azt hiszi, mindent ért, a korszakban és önmagában is eligazodik.

A Tengerikavics elbeszélő módszere az újfajta történelemfelfogás (minden tényrögzítésbe bele kell kalkulálni a szubjektivitást) és a régi emlékiratírói szemlélet messzemenő poétikai konzekvenciáira épül. Vukovics Sebő leírásában például a „mindig kiemelt helyen" található „teleobjektív lencsét" méltányolja; a sűrűsödési pontok kapnak ily módon figyelmet, mialatt a kapcsolatok hálója sem vész el. A mögöttünk lévő század konfeszszionális prózájának nagy öröksége a személyes és a történeti közös horizont alá vonása, a személyesből áthidalások kiépítése idegen létterekhez. Szeszélyes, búvópatakszerű kapcsolódásokban események, sorsok láthatatlan hálói fonódnak: „Felismerésük nélkül is egymás mellé rendeződnek az időben, a térben látszólag összefűzhetetlen, ám a mélységekben mégis egymásról tudó érzések és események." Ezek a távoli dolgok, emlékfoszlányok, hangulatok, gondolatok az elbeszélésben jelentős metaforizációs folyamatokat indítanak.

Miként a múltból újabb múltakba, úgy a magántörténetből a köztörténetbe is szüntelen átjárás nyílik. Az emlékirat, a családregény, a konfesszió műfaji kódjai működnek a fejezetek első felében. A második fél azonban minden esetben egy olyan szöveg(részlet), mely korábban már valamely Sándor Iván-esszé része volt. A doni katasztrófa tanulsá-gairól A föld alá vitt tények üzenetében olvashattunk (1983), a lágereket megjárt lengyel íróról, Tadeusz Borowskiról pedig a Kelet-közép-európai kalandban (1980). Vukovics Sebő visszaemlékezéseit A memoárszindróma (1982), a tiszaeszlári pert a megjelenése óta több kiadást is megért A vizsgálat iratai (1973–1983) tárgyalta. Az ötödik fejezet saját levélrészletekbe montázsolt reflexióival a Karácsonyi szövegrétegekben (1993) találkoztunk. Noé és a Bárka példázata A kelepce genezise és a tamil csónakosból jön (Karácsonyi szövegrétegek című kötet, 1993), az 1952-es katonaévre való emlékezés a Sűrű erdőből (Az idő füstjele című kötet, 1986). Lengyel József naplójával Az (al)világjárás fragmentumai (1989), az ‘56-os emlékekkel Az idő oszlopai (1992), Sütő András Álomkommandójával A tetthiány némasága. A kommandók százada és Erdély (1987), az új kultúrkorszakba való „behatolás" dilemmáival az Innen és túl című esszé foglalkozott. Utóbbi A századvég szellemi körképe című gyűjtemény (1994) előszava volt. Az utolsó, tizenkettedik fejezet szakít a kettős szerkezettel. Az apai nagyapa halálával induló könyv az apai nagyszülők kiskunhalasi sírját fölkereső hős vonatútjával fejeződik be. Az elbeszélés – másféle időben – ugyanoda ér, ahonnan elindult. Miközben a Halasra induló és a Tiszaeszlárra érkező vonat füstjének „egybekígyózása" „egy közössé formált emlékhorizont alá álmodott metaforát" is emlékül hagy.

Maga a szerző is fölteszi a kérdést: „De hát mi ez?" A szövegek csereberéje, régi szövegek új kontextusba helyezése mintha Mészöly Miklós Hamisregényére emlékeztetne. Mintha Sándor Iván is szeretné próbálgatni, hogyan hat másként és megint másként összerakva ugyanaz. A poétikailag különböző erőterekbe állított mű izgalma éppen abból ered, hogy az emléktöredékekkel, elinduló és megszakadó történetekkel dialogizáló esszébetétek különös műfaji ötvözetet teremtenek. Sem esszének, sem memoárnak nem tekinthető a Tengerikavics. „Ha kizárólag emlékirat lenne, akkor ez kimondatlanul azt sugallná – írja Földényi F. László –, hogy családtörténetek ma is éppúgy írhatók, mint a műfaj virágzása idején. A személyes és történelmi katasztrófák huszadik századi sorozata azonban ezt kétségessé tette. Természetesen minden családnak megvan a maga története. Ám a klasszikus irodalmi megoldás (legyen az akár egy család felvirágzásának, akár hanyatlásának története) olyan egységet, lekerekítettséget, azaz értelmet sugall, amely a család tagjainak eltérő sorsaitól függetlenül is működik, mintegy kívülről kormányozva azoknak az életét. Sándor Iván mintha egyfolytában ezt a sorsokat működtető és felügyelő értelmet keresné. Mégis, könyve nem más, mint annak dokumentuma, hogy a visszaemlékező… egy olyan, »térben, időben láthatatlan hálónak« a részese, amelyben »az akaratnak nincs szerepe, a talányok pedig feltárhatatlanok«."⁵ Innen a töredékesség, a mozaikosság, a végső soron restaurálhatatlan családtörténet, ami távolról családregénynek látszik. Ám jóval a családregény vége után vagyunk, s nemcsak azért, mert Nádas Péter nevezetes művét megírta. Különösen a huszadik század második felének írói ismerték fel, hogy a klasszikus családregény alól kihúzták a talajt, minthogy éppen az azt éltető nevelődés, önépítés, művelődés és önképzés tűnt el.

Sándor Iván regényeiről esszéi nélkül nem lehet gondolkodni. A Tengerikavicsról sem. Sőt itt látható igazán, hogy a regény is ugyanarról szól, mivel ugyanaz az anyaga. Regény és esszé „filozófiája" is egyezik, s utóbbi jól érzékelhetően hipotetikus, sőt metaforikus érvényű, olyan fikciós jelleggel, ahogyan a regény jelenít meg emberi viszonyokat, személyes jellegű külső és belső történéseket, impulzusokat, felismeréseket, vallomásokat, helyzetjelentéseket, témákat. Regény és esszé hasonló módon veszi szemügyre tárgyát, anélkül, hogy teljességében ragadná meg. A Tengerikavics szerzője – nemcsak ebben a művében – talán éppen a teljességükben megragadott, kiterjedésüket vesztő és fogalommá dermedő dolgoktól iszonyodik legjobban. Ez a könyv nem azért esszéregény, mert esszébetéteket találunk benne. A megközelítés egésze esszéisztikus – akármelyik szövegrétegről lett légyen szó. A narratív részek nem valamely külső, drámai történés megjelenítéseként nyújtanak élményt, hanem a történésekben is a mélyrétegek után kutató érdeklődés révén. Joggal állapította meg Poszler György: „a Tengerikavics című regény beépíti szerkezetébe a korszak esszéinek legfőbb gondolati hozamát".⁶ A distancia és általánosítás kiemelt poétikai eszköze a harmadik személyű, néhol elsőbe váltó narráció. Távolságtartásnak és személyes érdekeltségnek különös feszültsége támad így. Az elbeszélő hangja kicsit a hős előtt jár, mivel annak életére fölülről, a „nyomozás" eredményei felől tekint. Az énforma azonban egyértelműen önéletrajzi, vallomásos jelleget kölcsönöz a szövegnek, jóllehet a regény lényeges pontokon tagadja a valóságos és az elképzelt megkülönböztetését, s a képzelet olykor egyenrangú az emlékezéssel.

Sándor Iván művében olyan laza narratív struktúra alakul ki, amely nagyon sokféle műfajt magában foglalhat. Az autográfia⁷ és regény keveredésével többféle szövegattitűd (fiktív, autografikus, tényszerű), narratív és nem narratív kifejezésmód (regény, önéletírás, történetírás, illetve esszé) van egyszerre jelen a Tengerikavicsban. Emlékezés, ön- és történelemértelmezés – a regény átjáróiban, labirintusaiban barangolunk, eldöntetlenül hagyva, melyik közülük az elsődleges. Mialatt nemcsak az elbeszélt történet értelmezésére, hanem a saját magyarázatot is felülvizsgáló önreflexivitásra is figyelnünk kell. Minden bizonnyal a szöveg eredendő dichotomikus jellege miatt érzékelhető a szüntelen ellentétezés és korrekció. Nem áll össze a családtörténet, de a mozaikok – szaggatottan és törésvonalakkal ugyan – mégiscsak körvonalazzák azt. A „ki vagyok én?" kérdésre nem adható egyértelmű válasz, a kérdés jogosultsága azonban aligha kétséges. A „nyomozás" áttekinthetetlennek, megfejthetetlennek mutatja ugyan a világot, ám az emlékező nem hiszi, hogy a létezés ténylegesen ilyen. Miként a cím is kettősséget takar: a kavics lekerekítettsége és teljessége egyfelől, a törések, repedések tektonikája másfelől.

A Tengerikavics epilógusában, melyet Sándor Iván már egy újabb regény, A szefforiszi ösvény írásszüneteiben vet papírra, az elbeszélői helyzetet azokhoz a Talmud-írókéhoz hasonlítja, akik „üresen hagyták nemcsak a sorok közötti, de a szövegalakzatok, a mondattömbök közötti helyeket is, hogy majd mások tölthessék ki a hiányokat a maguk sorsával, igéivel. Próbálom elképzelni, hogy ennek a szövegemnek is hasonló a tagolása és jönnek majd mások, akik rögzítik a mondataim közötti üres helyeken az életélményeiket."⁸

Jegyzetek

1 Sándor Iván: „Epilógus a Tengerikavicshoz", in: Séta holdfényben, Szeged, 2004. 172.

2 Ricoeur, Paul: „Az én és az elbeszélt azonosság", in: Válogatott irodalomelméleti tanulmányok, Bp. 1999. 403.

3 „Századvégi történet. Budai Katalin beszélget Sándor Ivánnal és Németh Gáborral a regényről", Alföld, 1995., 12. sz., 41.

4 Décsi Tamás: „Puzzle. Sándor Iván: Átváltozások kertje, Tengerikavics", Jelenkor, 1997. 11. sz., 1137.

5 Földényi F. László: „Az emlékek hálója", Élet és Irodalom, 1996., nov. 8., 12.

6 Poszler György: „Műfajok határán. Sándor Iván két évtizede", Forrás, 2000., 1. sz., 17.

7  H. Porter Abbott szerint az autográfia kifejezés bevezetésével az önéletírás a regényhez hasonló szerepet tölthet be. Lásd: H. Porter Abbott: „Önéletírás, autográfia, fikció: kísérlet a szövegtípusok osztályozására", Helikon, 2002., 3. sz., 303.

8 „Epilógus a Tengerikavicshoz", 172.