„Mind jól tudjuk, egy holttest

történetet rejt magában."

(Geoffrey Hartman)

 

„Hagyjon már békén ezekkel az

időre vonatkozó kérdésekkel!"

Nincs semmi értelmük."

(Beckett: Godot-ra várva)

 

Reggel. Hat óra. Ököllel verik az ajtókat a Munkácsy Mihály utcai vöröskeresztes otthon folyosóin. A szobaparancsnokok gyülekeznek. Na, srácok, jön vissza a szobába a nagyobbik Riegler, a testvérek várnak ránk, irány a gettó vagy a Duna-part.

A szalmazsákokon ülve pakolunk a hátizsákjainkba. Öt percet kapunk rá. Van már ebben gyakorlatom. A lépcsőfordulóban egy csendőr parancsokat osztogat. Indítják a lányokat a második emeletről. Lábujjhegyre állok, de nem tudom Verát felfedezni. A felügyelők karján a vöröskeresztes karszalag. A nyilasok őket is közénk lökdösik.

Arccal a Délibáb utca felé hármasával sorakozunk. Felfedezem Verát, tizenöt-húsz méterrel áll előttem. Bal kezével Judi kezét fogja, jobb kezében a kiskofferja, Edo annak a fogójába kapaszkodik. Vera svájcisapkája alatt kendő, a fülét melegíti.

Gizi kirohan az épületből. Vöröskeresztes karszalagja van, egy géppisztolyos belöki a sorba. Gizi kiabálva követeli, hogy beszélhessen a parancsnokkal. Odajön egy másik nyilas. Gizi igazolványt mutat. Előrevezetik. Egy honvédhadnagy visszaengedi az épületbe.

A nyilasok három csoportot alakítanak, Vera a két kisgyerekkel a második csoportban van. Én a harmadikban. Mindegyik csoport élén két géppisztolyos. Csendőrök az utóvédek. Gizi újra kijön, tárgyal a hadnaggyal. Amikor elhalad mellettem, súgom a nevét. Próbáljatok várni, súgja vissza, akkor is, ha parancsot adnak az indulásra, mondd meg a többieknek, próbáljatok várni. Riegler röhög. Ha közben a seggedbe lőnek, akkor is próbálj csak várni?

A felügyelők közül többen kilépnek a sorból. Odamennek a kicsikhez és a lányokhoz. Tanácskoznak Gizivel.

Indítják az első csoportot. A puskákra felkerülnek a szuronyok. Jobb kéz a géppisztoly tusán. Parancsszavak a második csoportnál. Verát eltakarják előlem a magasabb lányok. Az Andrássy út felől fekete Pacard kanyarodik be. Fékez. Láttam már a szemüveges férfit, aki kilép a kocsiból. Az asszonyt is, aki vele van.

Gizi rohan az autóhoz.

Egy alezredes is érkezett a kocsival. Magához rendeli a honvédhadnagyot. A hadnagy vigyázzban áll előtte, azt mondja, neki végre kell hajtania a felettesétől kapott parancsot. Két géppisztolyos nyilas lép mellé, az alezredesre fogják a fegyverüket. Az asszony fényképezőgépet vesz elő, az egyik géppisztolyos kirántja a kezéből. Az alezredes csőre tölti a pisztolyát. A szemüveges férfi felmutatja az igazolványát. Az alezredes azt mondja a hadnagynak, hogy a külügyminisztériumból jött, a magasabb parancs érvényes, a diplomáciai megállapodásokat minden katonai rendfokozatú egyénnek végre kell hajtania. Kitépi a géppisztolyos nyilas kezéből a fényképezőgépet, visszaadja az asszonynak.

A hadnagy tiszteleg. A hölgy fényképez. Odaszól Gizinek, állj ide te is, drágám, legyen végre egy fényképem rólad. Gizi nem mozdul. Az asszony lefényképezi őt ott, ahol áll. Lehet, hogy rákerültem én is a fényképre.

Hármas sorokban haladunk visszafelé. Az első csoportot már nem érték utol. Futva jön egy vöröskeresztes karszalagos férfi, már áthajtották őket a gettó deszkakapuján, mondja.

„Szálasi nemzetvezető a zsidó gyermekotthonokra és egyéb zsidó karitatív intézményekre vonatkozóan a Nemzetközi Vöröskereszt memorandumát a védettségről csak annyiban veszi tudomásul, hogy ezek a működésüket csak a gettón belül folytathatják."

A Pacard elindul. Gizi is a kocsiba ül. Az előcsarnokban odalép hozzám a férfi, aki a hírt hozta, hogy az első csoportot már nem érték el. Nézi a halinakabátot. Te adtad kölcsön Soproninak a viharkabátodat? Azt üzeni, hogy ne haragudj, egyelőre nem tudjátok visszacserélni. Ez nagy nekem, mondom, és nehéz. Látom, de nem tudja. Miért? Számonkérő a hangom. Azért, öcsikém, mert akcióban volt és egyelőre szedik ki belőle a golyót, egyelőre mossák a vért a viharkabátodból.

Kedves asszony volt Gizi szerint Lutz felesége, mondja majd anyám, kicsit sokat ivott Gizi szerint, de akkor már Gizi is elég sokat ivott, akkor már biztosan lehetett tudni, hogy Bözsikét nem találja meg, de mégis végigkérdezett mindenkit, amikor bejött kétnaponként hozzánk a kórházba.

Megyünk vissza a szobáinkba. Vera integet a folyosókanyarban. A másik kezével fogja Judi kezét.

 

Karl Lutz próbál újra összeköttetést találni Bernnel. Utána Friedrich Bornt keresi. Nem találja az irodában. Gertrud maga hívja elő a filmet, amit a nyilas akcióról készített, az egyik sötétkamrául szolgáló szobában. Felrajzszögezi az új sorozatot a többi kép mellé a falra.

Az első képen Gizi látható, mögötte a Munkácsy Mihály utcai vöröskeresztes otthon bejáratánál két géppisztolyos pártszolgálatos. A következő képen Gizi mellett az indításra kész menetben három fiú. Tizennégy-tizenöt évesek. Az egyiknek feltűnően hosszú a kabátja. Gertrud még nem látott ilyen sujtásokkal mintázott kabátot. A gyermekotthonnal szemközti ház loggiáján idős asszony hajol előre. Kezében zsömle, éppen beleharap.

Gertrud a Szabadság tér felé haladó Pacardban is fényképezett. Az újabb sorozaton lebombázott épületek. Az Andrássy út 60. előtt nyilas őrség. A Hitler téren sárgacsillagos gyerekcsoport. A menet mellett kerékpáros fiú. Nem lehet több tizennégy évesnél. A katonaiskolások egyenruháját viseli. Rangjelzés nélküli zöld paroli. A tisztekéhez hasonló sapkáján két rézgomb. Gertrud akkor exponál, amikor elhalad mellettük, és megfigyeli a diplomáciai rendszámú kocsit. Nézi a fiút a falra rajzszegezett fotón. Tojásdad fejforma. A sapka a jobb szemöldökéig csúszik. Szigorú tekintet.

A frontvonal azon a napon éri el Gödöllőt. A szétvert 18. és 10. gyaloghadosztály zászlóaljnyi megmaradt legénységét német alakulatok alá rendelik. December 12-én a Tápiógyörgyénél bevetett, rosszul kiképzett tartalékosok nagy része megszökik. Pótlásukra kétezer önkéntes nyilas gyülekezik a Szentendrei-szigeten. Prónay alezredes, a tizenkilences fehérterror egyik parancsnoka előkészíti a különítményesei bevetését. A másik volt különítményes, Vannay László is zászlóaljat szervez nagyrészt tizenöt-tizennyolc éves fiúkból. A 22. SS-lovashadosztálytól szerez kiképzőket. Azon a napon, amikor Gertrud hosszan nézi a katonai iskolás kerékpáros kisfiút, a Vannay-különítmény a budai Toldy Gimnázium pincéjében és a Duna-parton több tucat embert gyilkol meg. Ők végzik ki a katonaszökevényeket és az elfogott szovjet katonákat. Szálasi Ferenc őrnagyi rangot adományoz Vannaynak, aki a zászlóalj veszteségeit úgy pótolja, hogy razziákat tart a pincékben, akit harcképesnek tart, annak puskát nyom a kezébe és kiképzés nélkül beveti.

„Galántay Ervin, a Vannay-zászlóalj önkéntes hírvivőfutárja mint kőszegi katonaiskolás." Fénykép, aláírás Ungváry Krisztián Budapest ostroma című, 1998-ban kiadott könyvének 91. oldalán. Tojásdad alakú fej. A katonai sapka a jobb szemöldökre húzva. Szigorú tekintet.

Karl Lutz átjön a másik helyiségből. Nézi a falra rajzszögezett új fotókat. Legtovább azt, amelyiken a kíséretében lévő Bagossy alezredes fegyvert fog a nyilas karszalagos hadnagyra. Nem értem ezt a Bagossyt, mondja Karl Lutz, az is egy vadállat. Arra gondol, hogy a képek titkai máshol lehetnek, mint amire az ismeretei kiterjednek. Ő azért fotózik, hogy azt rögzítse, amit más nem fedez fel. Gertrud is. Lehet, hogy a felfedeznivaló ott van a képen, de nem az, amit ő annak gondolt? Sok részlet azonosíthatatlan a számára, holott mintha mindenre emlékezett volna. A tekintetek, a hely, az idő... mintha mégsem... Próbálja azokon a fényképeken, amelyeken ő is látható, a korábbi önmagát felidézni. Minden látható, ám mégis mintha elveszett volna valami. Két hete készített egy képet a berni külügyminisztérium bejáratáról. Kedve támadt néhány városi fotót készíteni. Keresett valamit az épületbejáraton, de erre most ébred rá, miközben nézi a falra rajzszögezett képet. A külügyminisztériumban minden kérdésére azt válaszolták, hogy megkapták a jelentéseit, összesítették. Holott azt kellett volna mondaniuk, hogy elhallgatták, a fiókok mélyére süllyesztették.

Gertrud konyakot tölt magának. Karl Lutznak nem tölt. Meglepi, hogy kér.

Te sem szeretted a zsidókat Palesztinában, mondja. Ezek mind hazudnak, rekonstruálja évekkel később Lutz azt, amit erre felel. Kik? Hát Bernben, a külügyben mindenki. Persze, mondta Gertrud, írja majd Lutz. De te mégis ezeknél akartál karriert csinálni, most is közöttük akarsz...

Lutz leteszi az asztalra a teli konyakospoharat. Gertrud elfordul. Talán arra gondolt, írja majd Lutz, hogy amit mondott, azt mégsem kellett volna kimondania.

Annyit válaszol a feleségének, hogy szerencsés véletlen volt a találkozásuk Feinével Palesztinában.

De te akkor sem mondtál el nekem mindent, amit tudtál, ugye, drágám, és most sem.

Nem mondtam el.

Helyesnek találod?

Szolgálati titkok.

Az is, amit Feinétől tudtál meg?

Megesketett...

Mind hazudnak, akkor mit számít az, hogy megesketett.

Erre széttártam a karomat, írja majd Lutz.

Átmegy a másik szobába.

Azt se mondtam el, hogy Feine azzal búcsúzott, maguk ezt, Karl, nem érthetik, mi tudjuk a jövőt, most csak nem sikerült.

Gertrud az egyik karosszékben ül. Kis köröket ír le a lábfejével. Mélyeket lélegez. Behúzza, kifeszíti a hasizmait. Nyakkörzés. Feláll. Megtölti a kávéfőzőt. Alágyújt. Háromszor forr fel a víz a lombikban. Óvatosan benyit a másik szobába. Lutz már alszik a nemrégiben hálóhellyé alakított helyiségben a franciaágyon. Az állólámpa nincs lekapcsolva. Ez szokatlan. A lámpa fénye a kis, kerek asztalon. Az asztalon dosszié. Narancsszínű, zöld zsinór fűzi át. A zsinór masnija kioldva, a dosszié nyitva.

Gertrud még nem látta a narancsszínű dossziét. Nincs kétsége, hogy az ő számára készítette oda a férje. Leoltja az állólámpát, visszamegy az irodába.

Huszonöt perc múlva éjfél.

A dossziéban legfelül Karl Lutz feljegyzései. Az elsőt már Budapesten írta.

Dr. Jezler 1942. július 30-án szigorúan bizalmas jelzéssel jelentette a központi rendészeti hatóságoknak a borzalmas keleti eseményeket, melyek a wannsee-i konferencia döntéseinek a következményei. A berni központ reagálása: a kölcsönös rágalmakat kritikával kell fogadni.

Gertrud cigarettára gyújt. Ki az a dr. Jezler? Mi az, hogy kölcsönös rágalmak?

Miért nem vezetnek jegyzőkönyveket a Szövetségi Tanács üléseiről? – írja Lutz a következő lapon. Nem akarják, hogy a svájci nép értesüljön arról, amit ők már tudnak?

Fénymásolatok: „Franciaországban gyermekeket szakítanak el brutálisan a szüleiktől, olyan jeleneteknek lehetünk szemtanúi, amelyek a betlehemi gyilkosságok emlékeit ébresztik fel. A jelek szerint egyetlen főcél van: a zsidóság teljes kiirtása." A luzerni Schweizerische Kirchenzeitung 1942. augusztus 27-i számából.

Albert Oeri nemzeti tanácsnok 1942 októberében felhívást intéz az első svájci menekültügyi gyűléshez: „Nem lehet mindent hivatalosan közzétenni, amit tudunk. De állíthatom, ami a határainkról visszavont menekülni vágyókra vár, sokkal rosszabb a halálnál is."

Vilniusban hatvanezer zsidót gyilkoltak meg, írja az egyik svájci lap 1943 februárjában.

A zürichi munkasegélyező egylet 1943 márciusában felhívja a figyelmet arra, hogy a határról való visszautasítás gyakorlatilag egyenlő a halálos ítélettel.

1943. július 27-én a zürichi zsinagógában bejelentik, hogy családok százezreit irtották ki.

Gertrud géppisztolysorozatokat hall az utcáról.

Éjfél múlt öt perccel.

Dr. Heinrich Rothmundnak, a központi rendőri szervek vezetőjének utasítása a határőregységnek 1942. december 29-én: „Mindenképpen ügyelni kell rá, hogy a visszautasítandó menekültek senkivel, sem közvetlenül, sem közvetítők révén telefonösszeköttetésbe ne kerülhessenek."

Gertrud inna még a konyakból, de úgy érzi, kihányná.

Iszik.

Nem hányja ki.

Mindent a szemükre vetettem, amikor a múlt héten Bernben voltam, írja Lutz.

Gertrud látja a dátumból, hogy ez két hét előtti feljegyzés. Bólogattak, olvassa, másról kezdtek beszélni. Nemcsak magukat alázták meg, engem is. Mégsem bánom ezt az utat. Tisztábban látom azt a vétket, amelyben nem vagyok részes, de akár lehettem volna, és ennek a szégyenét viselem. Tegnap megtaláltam az amerikai követség itthagyott könyvtárában A Karamazov testvérek angol példányát. Éjszaka olvasgattam. Gertrud, hál’ istennek, nagyon nyugodtan aludt. Aljosa szavait olvastam: jók vagyunk, jók... Mikor voltam utoljára templomban?

Gertrud sárgás hányadékot köp a perzsaszőnyegre. A cipője talpával szétkeni.

Tegnap Friedrich Born átadta az auschwitzi jegyzőkönyv német fordítását. Tőle tudom, hogy 1944. április 7-én a tábor ellenállási szervezete megszöktetett két szlovák zsidó férfit, Walter Rosenberget és Alfred Wetzlert, akik álnevet vettek fel. Bemutatták bizonyítékaikat, a táborrajzokat, az adatokat a meggyilkoltakról, a Cyklon B ciánpreparátumról. Jelezték, hogy Auschwitzban már készülnek a magyar zsidók fogadására és elpusztítására. A jegyzőkönyv terjedelme magyarul 38 oldal, 1130 gépelt sor. Ismertetik a tábor helyszínét, felszerelését, őrzési rendszerét, a gázhalálra ítéltek szelektálásának módszereit.

A jegyzőkönyvet Magyarországon szűk körben terjesztik, írja Lutz. Júniusban kapom meg a példányt. Tudomásom szerint ugyanekkor kapják meg a genfi zsidó szervezetek, amelyek továbbítják a sajtóhoz. A sajtó nem közöl részleteket sem. Tudomásom szerint ugyanekkor kapják meg a Vatikánban. Magyarországon megkapja Angelo Rotta pápai nuncius, Serédi Jusztinián hercegprímás, Ravasz László református püspök, Horthy Miklós, az ország kormányzója.

A következő lapköteg nagyalakú gemkapoccsal van összefogva. Külön iratcsomó a dossziéban.

Gertrud elolvassa az első oldalt, türelmetlenül lerántja a gemkapcsot, hogy könnyebben tudjon lapozni. A mozdulattól a lapköteg kicsúszik a kezéből, mintha huzat is csapott volna a szobába, belekap a lapokba.

Feláll. Mindenekelőtt azt akarja megállapítani, hogy melyik ablak vagy ajtó nyílhatott ki. Mindent csukva talál. Letérdel, a mozdulattól megszédül. Feltápászkodik. Elindul a fürdőszobába. Nem veszi észre, hogy a jegyzőkönyvoldalakon tapos. Hideg vízzel lemossa az arcát. Arra gondol, hogy talán megint a vérnyomása zuhant le. Lefekszik a fürdőszobába a szennyespadra. Lelógatja a fejét. Vár. Visszamegy a szobába. Az imént olvasta, hogy az auschwitzi jegyzőkönyv harmincnyolc oldalas. Nem mer lehajolni a szétszóródott lapokért, attól tart, hogy újra elszédül. Lassan négykézlábra ereszkedik. Kezdi összeszedni a lapokat.

Éjfél múlt egy óra húsz perccel.

Nem tudja, mennyi ideig olvasott, mennyi ideig volt a fürdőszobában, mióta gyűjti a szétszóródott lapokat.

Hoz egy kancsó vizet, de előbb öblöget a mosdó fölött. Szájvizet használ, svájci fogkrémet. Givenchy kölniből tesz néhány cseppet a halántékára. Visszaül a karosszékbe. Mintha olyan idő telne, amely nem az övé, de mégis a részese. Kívül van ezen az időn, mégsem vonhatja ki magát belőle, megállapíthatatlan, hogy a valóságos idő az olvasás tartama, vagy annak az ideje, amit olvas.

A szűkebb értelemben vett tábor, olvassa, egy kb. 500x300 méteres területen fekszik, kb. 3 méter magas betonlapsorral van bekerítve, az oszlopokat magasfeszültségű áram köti össze. Az őrtornyok 5 méter magasak, gépfegyverekkel és fényszórókkal vannak felszerelve, negyed háromkor olvassa, hogy hetenként kétszer, hétfőn és csütörtökön a tábori orvos megállapítja azoknak a számát, akik elgázosítás útján megsemmisítendők, a hullájuk elégetendő, tíz percig próbálja összeadni az elgázosítottak beérkezési transzport szerint részletezett számát, a szám olyan hatalmas, hogy nem képes tovább a műveletre, három óra körül olvassa, hogy 1943-ban nyílt meg az újonnan épített gázkamra és krema-tórium Birkenauban, a krematórium hamuját a Hermannsee nevű mezőgazdasági telepen mint trágyát értékesítették. „Kilenc kemence egyenként négy nyílással, mindegyik nyílás három hullát fogad be, amelyeket másfél órán belül hamuvá éget. A napi befogadóképesség kétezer hulla. A krematórium felava-tására, amikor nyolcezer krakkói zsidót gázosítottak el, előkelő vendégek érkeztek Berlinből. Szorgalmasan használták a gázkamra ajtajára szerelt kémlelő lyukat, az üzemelésről nagyon elismerően nyilatkoztak", miközben olvas, tudja, hogy néhány hónappal előbb abból az országból, amelyiknek a fővárosában olvas, négyszázezer ember már ugyanerre a sorsra jutott, arra gondol, akiket tőle méterekre sorakoztattak az Óbudai Téglagyárban és akiket a budai hegyek között vezető országúton a szeme láttára elindítottak, minden bizonnyal ugyanerre a sorsra jutottak, fél négy körül befejezi az olvasást, próbálja a szokatlanul nagy gemkapoccsal egymáshoz erősíteni a jegyzőkönyv lapjait, visszahelyezi a dossziéba, egy lap közben kihullik, éppen a köpedékétől csúszós szőnyegre, felemeli, zsebkendőjével gondosan megtörli, összecsukja a dossziét, meglátja a még teli konyakospoharat, utánanyúl, nem a szájához emeli, habár az a szándéka, nem érti, hogy ha inni kívánna, miért nem a szája felé mozdul a poharat tartó keze, olyan erősen szorítja a poharat, hogy az üveg megreped, az egyik bútorhoz vágja, a csendülés után ajtónyitást hall, nem mer megfordulni, hogy szembe ne találja magát Karl Lutzcal.

Az ajtóban az egyik titkárnő áll pongyolában, segíthetek valamit, asszonyom, kérdezi, nem, semmit, mondja Gertrud, de hiszen vérzik a keze, mondja a titkárnő, kivezeti a mosdóba, lemossa a tenyerét, ahol a pohárszilánkok felsebezték, gézzel átköti, Gertrud arcon csókolja, aludni küldi, a dossziét magához szorítja, bemegy a hálószobának használt helyiségbe. Felkapcsolja az állólámpát. Karl Lutz nyitott szemmel fekszik. Gertrud látja, hogy Lutz látja, amint a dossziét visszateszi a kisasztalra. Mint egy halott, gondolja Gertrud. Leoltja a lámpát. Leveszi a pongyoláját. A fehérneműre húzza a hálóingét. Lefekszik Lutz mellé, a közös takaró alá bújik. Úgy érzi, olyan közel van most a férfihoz, amilyen közel soha. Szeretné átölelni, de úgy sejti, hogy Lutz ezt most akkor sem kívánná, ha tudná, hogy nem szeretkezni akar.

Reggel fél hétkor ébrednek. Együtt készítik el a garzonkonyhában a reggelit.

Nem beszélnek.

Együtt mennek át a hálóhelyiségbe.

Gertrud Karl Lutz íróasztalának legalsó fiókjába teszi a kisasztalon hagyott dossziét.

 

Anyám mutatja a fotót, amin Gizi látható a Munkácsy Mihály utcában. Azt mondta, mondja anyám, hogy róla készült egy másik is, ezt nekem adja, mert te is rajta vagy, ott állsz a sor szélén.

A felsorakoztatottak mögött, a szemközti ház loggiáján látható az asszony, aki éppen egy zsömlébe harap.

 

*

 

(A regény előző fejezeteit a 2003/5., 2004/1. és a 2005/1. számunkban közöltük. - A szerk.)