„Kopott kövét a régi útnak

riasztó léptekkel verem.

S akácfalombok összesúgnak:

»nem ismerem…«

 

Tárt ablakon az éjszakába

egy nóta száll, halk, mint az ősz.

S a dal és aki zongorázza,

nem ismerős."

(Áprily Lajos)

 

 

Az első fele igaz. Valóban nem ismernek. A második fele nem egészen. Mert félig ismerem, félig nem. Persze az első felét is módosíthatom valamennyire. Legutoljára is hátba vert egy volt osztálytársam a Főtéren. A nyugati oldalon, a plébánia előtt. A templom főkapujával éppen szemben. Egy másik a Farkas utcában kiáltott utánam. A közepe táján. Túl közös iskolánkon, a hajdan volt Piarista gimnáziumon. Mégis magamra vehetem. Belül, lehet, sok minden ismerős. Kívül, biztos, sok minden ismeretlen.

Most szokásom szerint „szellemidézek". Könyvekből és emlékekből. Memória-gyakorlásnak sem rossz. Fényesebbé tenni az elhalványultat. Kinagyítani a végleg elmosódottat. Elméleti és érzelmi készenlétet lehet tőle várni. Meg valahogy jobban, szilárdabban állok vele a lábamon. Három könyv előttem az asztalon. 111 vers Kolozsvárról. Katona Éva és Veress Erzsébet szép válogatása. Essig Kacsó Klára tollrajzaival. Ez utóbbiak csak egyszer hoznak egy pillanatra zavarba. Hol is a Gilovics-ház? De gyorsan „képben vagyok". Látom már a szomorú romokat a Petőfi utca keleti felén, az északi oldalon. Meg ide teszem Kántor Lajos friss könyvét. Fellegek a város felett. Kolozsvár irodalom-, lélek-, kor- és kórtörténete huszadik századi regények fényében és árnyában. Város a Szamosnál. Magyar írók kolozsvári novellái. Sas Péter összeállítása. Végül melléjük veszem – amúgy „könnyű olvasmánynak" – George Sbârcea régebbi, kedves-lelkes könyvét. Szép város Kolozsvár. Afféle könnyen megható – öregedvén már hajlom erre – nosztalgia-leckének. A címet, ezt a bizonyos „versekben tündöklőt" egy másik könyv címéből – egyszerűen – eloroztam. Versekben tündöklő Erdély. Szentimrei Jenő válogatta valaha – még a vízözön előtt vagy éppen alatt – sok évszázad erdélyi vagy Erdélyről szóló költeményeiből. „Magánkönyvtáram" legrégibb darabja. Már szinte csak foszlányaiban létezik. És még a címet is leszedtem róla. Gyerekkorom mélyéről hoztam magammal. Amikor színhelyet, nem szülőhazát váltott az életem. Most én is – az elővett kötetekből – a versekre összpontosítok. Ahogy bennük és általuk nehezen feledhető szülővárosom bizonytalan árnyéka még bizonytalanabb emlékezetemben megemelve-megszépítve megjelenik.

E bizonytalan árnyékból és még bizonytalanabb emlékezetből néhány vonást kiemelek. Csomópontokat, amiket eddig nem idéztem. De a városra igencsak jellemzők. Nézőpontokat, amiket már majdnem elfelejtettem. De a csomópontokra igencsak kitekintenek. Minőségeket, amik a versekben kirajzolódnak. És a városban igencsak meghatározók. Az őszies város, a kísérteties város, a könyves város, az eleven város. Még egyszer mondom: ahogy a versekben „tündökölnek".

 

 

Csomópontok

 

„Apadt vizünk is vész után

felejti záporok haragját:

átszűrve sűrű lombszitán

finom zenével zsong a nagygát.

 

Itt nincsenek hangos viták,

babonás, tiltó öv határol.

Csak a halott jezsuiták

járnak át a Kálváriáról."

(Áprily Lajos)

 

„– Mesélem hát, hogy porbaomlott rég

A nagyapámék öreg háza,

De még a Hója-erdőben a szél

A nyögő fákat éppúgy rázza,

Mesélem: áll még Dónát, a kőember

A hegytetőn éppúgy, mint hajdanán,

De egy sziluett hiányzik alóla:

A bölcs öreg, szegény jó nagyapám."

(Reményik Sándor)

 

 

Megszokott emlék-nosztalgia sétáimban fontos elmozdulás. Általában belvárosibb, keletibb vonulatot járok be. Észak–déli irányban: az Óvártól a Házsongárdig. Nyugat–keleti irányban: a Kálváriától a Szentpéterig. Most – Áprilytól és Reményiktől – elém jön egy távolibb, nyugatibb vonal. Délt és északot köti össze. Közben – persze – átvágja a Szamost. Összeköti utakban: a Monostori utat a Donát úttal. Erdőkben: a monostori erdőt a Hója-erdővel. Helyrajzban: a Kálvária-dombot a hegy alatti kertekkel. Műemlékekben: az apátsági templomot a Donát-szoborral. Művészettörténetben a romanika maradványait, az apátságban a barokk emlékeivel, a szoborban. És mindenek felett, a végpontok között a nagygát a folyón.

Amit a költészet tárgyból alannyá tett. Képből jelképpé emelt. Közben az időben – nem a költészet, de a próza idejében – maga is megváltozott. Tájba illő korszerűtlen fagátból tájat romboló „korszerű" betongáttá alakult. Mindez, a Kálvária, nagygát, Donát-szobor, Hója, emlékeim-nosztalgiáim egy másik rétege. Ott, a Belvárosban az iskoláskor. Elemi a Farkas utcában, a gimnázium földszintjén. És a Főtéren, a Plébánia emeletén. És a gimnázium. A Farkas utca elején, a „katolikus részen". Meg ott a Belvárosban, a Piarista templomhoz közel a nagyapám háza. Itt, a városszélen az iskola előtti kor. A Donát úton és a Szamos-parton. Meg a Kálváriával szemben, a nagygáthoz közel, a Hója és a Donát-szobor alatt a nagyanyám kertje. Megpróbálom a megközelítési lehetőségeket is felidézni. Amúgy nyugat felől. Ahogy hat évtizede érkezni szoktam. Lehet országúton a Kálvária mellett. Lehet vasúton a Hója alatt. És képzeletben vízen is. A Meleg- vagy a Hideg-Szamoson, a nagygát fölött. Nos, vízen még sohasem jöttem. Mármint a valóságban. De lehetséges a képzeletben. Legalább egyszer, úgy, majd máskor meg is teszem. Most inkább csak megnézem e vízparti, dombok és erdők közötti Kolozsvárt. Hogy a versekben valóban „tündököl"?

Áprily rajzolja meg először az ívet. Északról, a Donát út felől. Topográfiailag és poétikailag is. Nyárvégi hangulatban. Amikor béke kint a természetben és bent a lélekben is. Két pontosítás azonban kívántatik. Nem nyárvégi hangulat van, hanem nyárvégi csend. A csend lehet hallgatás, a zaj hiánya. És lehet bezárkózás, a lélek állapota. Az első csak átmeneti lehet, amit zaj előz és követ. A második tartós is lehet, amit a lélek megmerevedése előz és követ. Itt az elsőről van szó. Amit zaj előz és követ. Éppen ezért – ahogy a verscím is utal rá –, nem béke van tehát a természetben és a lélekben, hanem fegyverszünet. Egy pillanat mindössze. A lélek pszichológiai, a költészet poétikai kegyelmi állapota. Amiben a nyár még ott van. De azonnal ősszé lesz. A virágzás még ott van. De azonnal hervadássá lesz. Az érettség még ott van. De azonnal felbomlássá lesz. Az élet még ott van. De azonnal halállá lesz. És a múlt is ott van még. De az is azonnal jelenné lesz. Az átmenet kimerevített, a valóságban múlónak maradt, a költészetben örökké tett pillanata e fegyverszünet. A versformák, a négysoros szakaszok nyugodtan hömpölygő párosrímei az elsőt, a nyarat, a virágzást, az érettséget, az életet, a múltat hordozzák vagy inkább csak sejtetik. A metaforák, az ellenséges sors, a ragadozó idő, a mozdulatlan ölyv a másodikat, az őszt, a hervadást, a felbomlást, a halált sugallják, de inkább már jelentik. És valószínűleg errefelé hívnak a Kálváriáról át-átjáró halott jezsuiták is. Ne feledjük: a fordulóponton, a még létező fegyverszünetben, a két birodalom, elevenség és elmúlás, nyár és ősz között ott a nagygát. Rajta közlekednek, a Kálváriától a Donát út felé, a halott jezsuiták. Mellette mozdul majd a ragadozó idő. Fölötte csap le majd a megmerevedett ölyv. Most még finom zenével „zsong" a két birodalom között. De a ragadozó időtől és a megmerevedett ölyvtől meg is remeg. E középponti helyzettől és kettős szereptől válik a versvilág lelkévé. Tárgyból alannyá, képből jelképpé. És mint ilyen az egész felrajzolt topográfiai ívben a legelevenebb.

Reményik rajzolja tovább másodszor az ívet. Ő is északról, a Donát út felől. Főképpen az északi oldalát. A gáttól a Donát-szoborig. A leghangsúlyosabban a gátat. Természetesen már tárgyból alannyá, képből jelképpé változottan. Csakhogy már nincs átmenet. Azaz már nincs fegyverszünet. Elmúlt a lélek pszichológiai, a költészet poétikai kegyelmi állapota. A nyár már nincs ott. Ősszé lett. A virágzás már nincs ott. Hervadássá lett. Az érettség már nincs ott. Felbomlássá lett. Az élet már nincs ott. Halállá lett. És a múlt sincs már ott. Jelenné lett. Állandóan üzen a gát. Az őszbe, hervadásba, felbomlásba, halálba, jelenbe merevedett Donát úti házba. Ám ez a ház önmagában is a fegyverszünet utáni állapotot hordozza. Nemcsak sejteti, hanem jelenti is. A költői vízió egyértelművé teszi. Fejfákká lesznek a ház körül a fák. Temetővé lesz a ház körül a kert. Ezt tudja a gát is. Talán már át is mentek mellette a Kálváriáról a halott jezsuiták. Így üzen a háznak. Nem tudni pontosan: a ház alakváltásától lesz-e ilyen a gát üzenete. Vagy a gát üzenetétől lesz ilyen a ház alakváltása. A megválaszolatlan-megválaszolhatatlan kérdésben a költészet termékeny talánya. Egy bizonyos. A gát nem harmonikus vagy harmonizálható zenét zsong. De diszharmonikus vagy harmonizálhatatlan fenyegetést dörög. Igaz, ez több hangárnyalatból, jelentéslehetőségből tevődik össze. Érdemes pontosabban megfigyelni. Mintha csak egy dalt dalolna. Az elmúlás szomorú monotóniájával. Mintha a megnyugvás meséjét mesélné. A végső megnyugvás érzetével. Mintha szinte fájdalmas crescendókat zengene. A növekvő félelem zaklatottságával. Mintha zúgna a csillagok alatt. A kozmosz feloldatlan békétlenségével. Meg hát egyszer lázad is. Igaz, nem a gát. De a Szamos a gáttól, a gát fölött. Az örvényben megfordul. Irányt változtat. A torkolat helyett a forrás felé. Mintha nem előre akarna folyni. A Fekete-tengernek. Hanem hátra akarna folyni. A Gyalui havasoknak. Nyugtalanságában felforgatná a természet rendjét. Csak nem a könyörtelen elmúlás ellen lázad?

A gát tehát jelkép. Mindenképpen elmúlás-jelkép. Azzá emelte Áprily Lajos. Ilyenként értelmezte Reményik Sándor. Így vizionálta Jékely Zoltán. Elsiratván a hajdani, Szamos menti nyarakat. A porondos vízmosásokat a folyó partján. A rozsdás kis tavakat az árterületen. A roppant fürdéseket a vad hetekben. Vizes arcokat, nyirkos testeket, kék trikókat. Ám mindezek mögött egy metaforává emelt alakzat valami döbbenetet éreztet. Mintha örök tragédiába fordítaná a pillanatnyi idillt. A víz alatti tönk. Amint halottként fekszik a folyófenéken. Ettől esik baljós árnyék „a bronztestű" lányok érzéki alakjára. Akiket a folyóban megállított a már korábban elmúlás-jelképpé avatott gát. Hogy a röpke idill tragédiába forduljon. Mert egy „vén halász" talán ki is fogta őket. „Mint réges-rég Oféliát."

Valami ilyesmi a Kulcsok Kolozsvárhoz című kötetben a Donát úti perspektíva is. Persze a próza szemléletében és közegében. Orbán Ferenc kesernyésen ironikus publicisztikája. Benne a borús ténymegállapítással. (Tőle tudom én is.) A természetbe illő, jelképet teremtő fagát természetet sértő, jelképet oszlató betongáttá lett. Pedig hát hajdan még csuszamos deszkapallót látott rajta az egyik jelképteremtő, Reményik Sándor is. Talán éppen ettől pusztulnak a déli oldalon a világ legfeketébb tücskei. És talán ettől halnak el a már szennyezett vízben a márnák. Kimondatik a rezignált következtetés. Lehet, nem is a világ közepe a nagygát. Amott, Szászfenes és a Burgyakert között.

Az ív két végével pedig bajban vagyok. Igaz, megvan a déli végén a Kálvária és északi végén a Hója is.

A Kálvária megvan. De mintha megsüllyedt volna. Alacsonyabban van az úttesthez képest. A templom és a domb is. Persze tudom. Nem a Kálvária süllyedt le, hanem az úttest emeltetett meg. Amikor a közlekedést az új lakótelepszörnyhöz kivezették. De borús pillanataimban fordítva látom. Ha már egyszer éppen a jelképeknél tartunk. Meg nem tudom, mi van Dsida hársaival. Magyar fáknak látta őket – jelképteremtő hangulatban. Ahogy mennek Nagypénteken a Kálváriára.

A Hója is megvan. És benne a szél a „nyögő fákat" nyilván „éppúgy rázza". Ahogy Reményik hallotta nagyjából nyolc évtizede. De most nem is tudom, mi van Donáttal, a „kőemberrel". Reményik ugyancsak nagyjából nyolc évtizede ott látta-tudta a hegytetőn. A kertek fölött, a Hója alatt. És ott láttam-tudtam nagyjából hat évtizede magam is. Tehát bizony ugyancsak hajdanán. A rémtörténetet – persze – hallottam. Hogy lefejezve ledöntötték. Vagy ledöntve lefejezték. De mintha helyrehozták és visszaállították volna. (Mindezt, ledöntést, lefejezést, helyrehozást, visszaállítást Király László növeszti költői jelképpé.) Csak képét nézem most egy albumban. Ahogy vigyázza a hegytetőn az elpusztult szőlőket. Ez is, a pusztulás őrzése is lehet jelkép? Igazán nem tudom.

Nem láthatok a jövőbe. A saját jövőmbe végképpen nem. De talán még egyszer a Kálváriánál a hársakat, a Hójánál a szobrot megkeresem?

 

 

Nézőpontok

 

,,Állj meg itt utas, ha jössz Felek felől.

Egy pillanatra állj meg és nézz le a völgybe,

mielőtt továbbmennél.

Ez itt a Város, Városod, Kolozsvár!

 

Gépkocsiddal húzódj az út szélére.

Vagy ha gyalog vagy, ülj a kilométerkőre,

s tárd ki szíved a látvány előtt

És nézzed, nézzed!"

(Bartalis János)

 

„A kép jobb sarka a Hója-erdőt mutatja az ablakon

keresztül, a szép erdőt, s odébb a Kányafőt.

Szent Donátos szobra sajnos nincs a helyén, de ez az erdő

Nekünk ma már amúgy sem azt jelenti, mint régen; ez az

Erdő Szilágyi Domokos kedves sétálóhelye volt –

és halálának helye."

(Király László)

 

 

Kolozsvár gazdag kilátópontokban. Amelyek egyúttal nézőpontok is. Ahonnan teljes panoráma nyílik. És e panorámában a város szerkezete jól látható. A szerkezet. Amiről Kós Károly a városépítész szemével értekezett. Maksay Albert a tudós elmélkedőével. Magam mindegyiket megjártam. Mindegyikről láttam. De időben távol egymástól. És nem mindegyiket őrizte meg egyformán a bizonytalan emlékezet. És – természetesen – nem minden részletet. A részleteket. Ahogy Bartalis János mondaná: Szászfenes (nyugat) és Szamosfalva (kelet) között.

A legevidensebb kilátópont – temészetesen – a Fellegvár. A domb a Szamos északi partján. A lábánál, szemben vele a Magyar Színház. Első színházi élményeim, a forró han-gulatú szombat délutáni ifjúsági előadások „szakrális" színtere. Némelyik szereposztását még most is mondanám. No, de vissza a Fellegvárhoz. Sziklás emelkedő. Tetején erőd. Később kaszárnya. Ma szálloda. Nyugati oldalán, emlékezetből és irodalomból is tudom, hajdanán szegénynegyed. Most amolyan séta- és kilátóhely. Csúcsa a fellegeket nemigen ostromolja. De mégiscsak kilátóhely, ahonnan áttekinthető a város. Gyerekkoromban fel-felszaladtam a rendezetlen tetőre. Mostanában – látogatóként – felkísérnek a rendezett tetőre. És felsétálok magam is. Ha a rövidre szabott időben jut egy óra. És nem nagyon fáradtak a lábaim. Tisztán északról látni a várost. Valamelyest keletebbre attól, ahonnan Houfnagel klasszikus, 1617-ből származó metszetén a nemes asszonyok és a nemes kisasszony nézték Kolozsvárt, a Transilvaniae Civitas Primariát. Igaz, nem is olyan nagyon nézték. Úgy tűnik, nem nosztalgiáztak. Az egyik nemes asszony és a nemes kisasszony el is fordul. Csak a középső asszony nézi a várost. Ő is kicsit nyugatnak fordul. Legfeljebb a bal szemével látja a Szent Mihály templomot. De most a kilátóról, pontosabban a tetőn lévő sétányról igazán jól látszik a város szerkezete. Ám valamelyest túl közelről. Kós Károlytól is tudjuk a város pompás arányait. A Főteret az egész városhoz viszonyítottan. Ahogy a városközépen monumentálisan elhelyezkedik. A nagytemplomot az egész Főtérhez viszonyítottan. Ahogy a térközépen monumentálisan elhelyezkedik. No meg a szimmetrikus főutcákat. Ahogy keletről és nyugatról a Főtérbe betorkollanak. Ahogy északra és délre a Főtérből kierednek. Csakhogy itt érződik talán: túl közel van. A főutcákat inkább oda kell képzelni, mint oda lehet látni. Jól látja, aki jól tudja: biztosan ott vannak. Igaza lehet Balla Zsófiának. Innen „térdig panorámában" nézhetők a háztetők. Ez egy kicsit a Fellegvár „végzete" is. A könnyűség-közelség-gyakoriság megkoptatja. Közhely-kilátóvá, könnyű-nosztalgiává teszi. Márai Sándor ´’41-es „őrjáratán" magasból, a repülőről látta Kassát. Más, emelkedettebb nézőpontot kapott. A főutcára, a székesegyházra, a Bankóra. És így lehet az is, aki a Cenkről nézi Brassót. Gyönyörűen bontakozik ki Brassó városarchitektúrája. A városháza előtt összefutó Kapu- és Kolostor utca. És odább a Fekete templom kelet felé utolsó gótikus őrállása.

A versek most megnyitnak két másik nézőpontot. Az egyiket Bartalis János, a másikat Király László. Az elsőt tudom követni, a másodikat nemigen.

A Bartalis megidézte Feleki-tetőről – természetesen – láttam a várost. Nem egyszer, ha nem is sokszor. Gyerekkoromban gyalog messze volt. Biciklin magasan volt. Autóversenyekre – ugyebár – nem jártam. És ´’40 és ´’44 között a határon volt. Nem is tudom pontosan, melyik oldalán. Később vittek néha autóval. Torda felé menet vagy Torda felől jövet. De nem nagyon sokszor. Bartalist olvasva – persze – azonnal tudtam. Már a „lila teknőnél", amely egyszerre gyullad fel. Meg gyöngysornál, pártánál, rubint ékszereknél, a gyémántokkal ki-kirakott nyakéknél. És főként a szép költői képnél. Az augusztusi égboltnál, amely legmélyebb csillagaival a földre került. A földeken elinduló csillagnyájnál. És véglegesen a szentjánosbogaraknál. Hogy nemcsak egyszerűen alkonyat van. És nemcsak egyszerűen alkonyatban nézzük a várost. De nem egész egyszerűen alkonyatban nézzük a várost, és Felekre megyünk. Hogy kihúzódjunk az út szélére. Netán le is üljünk a kilométerkőre. Hogy onnan nézzük a fényékszereket, csillagrendeket, aranyméheket, ahogy – képzeletünkben – az éjszakai Kolozsvárra leszállnak. És az irodalomból is tudom: az eltávozók innen szoktak elindulni. A visszajövők ide szoktak megérkezni. Itt mondanak Isten hozottat, itt mondanak Isten veledet. Sokat és sokfélét lehetne megidézni. De most csak Bánffy Miklós jut eszembe. Ahogy ´’14-ben, a katasztrófa küszöbén a hőse itt búcsúzik a várostól és a történelemtől is.

Király ablakából – természetesen – nem láttam és nem is láthatom a várost. Már ami belőle – ha jól értem – észak-északnyugati irányban látható. A Hóját, a Kányafőt és a Donát-szobrot. Külön-külön – persze – mindegyiket ismerem. A Hójában és a szobornál gyakran jártam is. De így együtt, egy képben, egy történelemben nem láthattam. A történelmet főleg a szoborra, de a Hójára is értem. Mert – ugye – a szobor sorsát tudom. De sorsa kanyarjait pontosan nem ismerem. Hogy mikor állt és mikor bukott. Mikor fejjel és mikor fejetlenül. Mikor éppen még ott volt. Mikor éppen már visszakerült. Csak a jelképet, a jelkép lehetőségét érzem benne. És bevallom: nem tudtam, hogy a Hója, gyerekkorom kirándulóhelye, Szilágyi Domokos sétahelye volt. És halála helye is. Meg sohasem hallottam ugatni a Kányafő kutyáit. Nem is hallhattam. Nem jártam arra. Vadul vonítani pedig végképpen nem. Minderre nincs is sok esélyem. A kakas szavát persze hallottam. A második kakasszót is. És közötte – mint tudjuk – három elárulást. De négyet sohasem. Ekkora megváltó ugyanis nem vagyok. Isten őrizzen meg tőle. De hogy jelképteremtés van itt is, annyit megérzek. S hogy megjelenik benne a város egyik minősége. A kísérteties. De most még nem tartok ott.

És – persze – lehet még legalább két nézőpont. Igaz, vers nélkül. Vagyis most nem találtam ilyet. Valaha mindkettő „megvolt" nekem. Azaz megjártam őket. Láttam onnan más-más szögben és más-más távlatban a várost. És bizonyára más-más megvilágításban is.

Először a város délnyugatról. A Botanikus Kertből. A víztorony tetejéről. Messze nem ugyanaz, mint Felekről. Mert közelebb van, és nyugatabbra is van. Majdnem az egész várost látni. De egy kicsit féloldalasan. Nyugat, Szászfenes felé halványabban lehet látni. Kelet, Szamosfalva felé fényesebben. Főként nyáron, késő délután. Amikor a lemenő nap Szászfenes felől Szamosfalva felé világít. Nagyon szép, de nem könnyű. Fel kell sétálni az egyre jobban emelkedő Majális utcán. És fel kell mászni – a számtalan lépcsőn – a víztoronyba. Talán még meg lehetne kísérelnem. Valami csendes, frontmentes napon. De kellene hozzá néhány igazán jó versszak.

Másodszor a város középről. A Főtérről. A Szent Mihály templom tornyából. A körerkélyről. A harangok mellől. A kereszt alól. Innen aztán pontosan látszik a város szerkezete. Minden irányból. A Főtérrel és a főutcákkal. Ahogy Kós Károly és Maksay Albert tudta. Ahogy talán Márai látta a repülőről Kassát. Csak hát – éppen ezért – egy kicsit magas. Azt hiszem, több a lépcső, mint a Notre-Dame-ban vagy a Stephanskirchében. Nem tudom biztosan. De azt biztosan tudom, hogy öregebb lettem. ’74-ben még felvittem a lányomat. Igaz, harmincegy éve volt. Vajon vihetem még az unokákat is? Ehhez kellenének csak az igazán jó versszakok.

Gyűlnek az adósságok. Gát, Kálvária, Donát-szobor, Felek, víztorony, templomtorony. Törlesztek? Nem tudom. Jobb, ha nem ígérek.

 

 

Minőségek

 

„…s rovom az utcákat vége-hosszat.

Nézem az alkonyt.

Nézem a reggelt.

S be nem telek Veled, drága város!

Én hozzád hű maradok

s veled leszek.

Mint anya gyermekét,

szerettél.

Mint gyermek az anyját,

szeretlek!"

(Bartalis János)

 

„Picit tán arra vágyom,

langyos hullámot ontson

egy enyhén déli tenger,

és Pesten is titokban,

ezerszer bár Kolozsvár.

De mégis ő, ha most, s nem

holnapután, ha mégis,

hogy nem haragszik, indul,

hiszen csak ő, csak ő, csak

a téli éj, Kolozsvár."

(Orbán János Dénes)

 

 

Forró, patetikus, közvetlen – visszafogott, ironikus, közvetett vallomások. Mármint Kolozsvárhoz. Mint a nagy szerelmekben. Arról, hogy csak vele lehet. Meg arról, hogy nélküle nem lehet. De a vallomásban – ilyen a vallomások természete – hiányoznak a címzett, azaz Kolozsvár minőségei. Persze én is vallomást fogalmazgatok. De költő nem vagyok. Így többszörösen közvetetten tehetem. Csak mások, költők vallomásain keresztül. Ahogy kiválasztom és értelmezni próbálom azokat. És főképpen keresem bennük a város minőségeit. Esett róluk szó. Találok is négyet. Jöjjön hát: az őszies város, a kísérteties város, a könyves város, az eleven város. Ezekről egy-egy tételben:

 

 

Az őszies város

 

„A dombon ázott eb vonít,

a tölgyfalombot szél veri,

alatta füvek lengenek

az este germán, wertheri.

A felleg már a fákra dűl,

zápor alatt sóhajt a ház,

vihar-lovon kizúg az ősz

s a völgyön végig-harsonáz."

(Áprily Lajos)

 

„Mindig az ősz volt és most is kedvenc évszakom,

a kolozsvári őszök napja az én napom:

szelíd, gyümölcsös. Muskotály-szőlő garmadák

jelzik a szüretek langyos vénasszony-nyarát."

(Salamon László)

 

 

Salamon halk sóhaja egy szelíd évszakról szól. „Kedvenc" évszakról. A változó, érettségbe forduló természethez fűződő bizalmassággal. Majdnem pajtáskodással. Nincs vége semminek. Inkább kiteljesedik valami. A versforma is a békét sugallja. Majdnem hömpölygő, olykor szelíden szabálytalan párosrímeivel. Most érzi igazán jól magát. Az elmúlás előtti beteljesedettség pillanatában. Amelyben mintha el is zsongana az önmagát és a világot értelmező öntudat. A beteljesedettséget érzi csak. Az elmúlást nem. Az őszi napok saját napjai. Befejezettséget sejt. Ami nem tud a pusztulásról. Befejezettséget – érett gyümölcsökkel. Muskotályszőlők garmadáival. Nem a tél fenyegető közeledése ez. Inkább a nyár szelíd-halk búcsúja. Otthon van a békés szüretekben. A melengető, de nem égető vénasszonyok nyarában.

Nem is Salamon László a havasalji ősz nagy költője. Hanem Áprily Lajos. Nála jelennek meg az erdélyi, kolozsvári őszök nagy versmetaforái. Színek jelzik a végső változást. Nem sárga vagy barna a világ, hanem vörös. Nem az elhalványulás sárgája. Nem a merengés barnája. De a rettegés vöröse. Nem békés kiteljesedés üzenete. Inkább valami erőszakos halálé. Nem fáradt napfény barna alkonyatban Sztána és Szászfenes felől. Ám dermesztő szél vöröslő hajnalban Gyalu és a Vigyázó felől. Érdemes követni a színek poétikáját. A bokrokon már vörös bogyók. Az erdőben már vérrel pirosított hófolt és moha. Amihez a lélek is igazodik: „S a sápadtságom akkor összetörte / erős szárnyával egy piros vihar." Mindenütt a fenyegető vöröset látja. A természetben az első pár vörös folt már megjelent. Az erdőben is. De ekkor már a vörös üzenete néven is neveztetik: „Vér. Vérfoltos vadon." Igaz. Olykor szó esik halk, lágy, merengő őszi zenéről is. De az ősz alapmetaforáihoz nem ez vezet el. Hanem az ismétlődő vörös, a vér színe. És a portyázni kezdő szabad szél hangja. Ami a Gyalui havasokból süvít a város felé. Ebből nő ki az őszies város két nagy Áprily-metaforája.

Az első nagy metafora a germán, a wertheri őszi este. Mit is jelenthet? Csak a költői kontextusból értelmezhető. Nincsenek nyugodtan hömpölygő nyári keresztrímek. Mint nyár és ősz fegyverszünetének kegyelmi pillanatában. Csak szaggatottan felbukkanó őszi félkeresztrímek. Mint az ősz teljes győzelmének kegyetlen pillanatában. Pusztul minden. „Ritkul a hosszú mályvasor." „Fázósan megborzong a kert." „A Hajtásvölgyben köd terem." És – persze – láttuk már: „A dombon ázott eb vonít, / a tölgyfalombot szél veri." A „ritkul", a „fázós", a „megborzong", a „köd", az „ázott", a „vonít", a „veri" a kulcsszavak. A ritkulás fogyást jelez. A fázósság, borzongás, köd, ázottság, vonítás, verés félelmet. Talán az „eb vonít" a legjellemzőbb. A kutya helyett az eb jobban sejteti a domesztikáltság helyett a naturalitást. A humanizáltság helyett az animalitást. Az „ugat" helyett a „vonít" jobban sejteti a játékosság helyett a rettegést. Az oldottság helyett a kiszolgáltatottságot. Mindez együtt: a színek, a hangok, a fogyás, a félelem, a naturalitás, az animalitás, a rettegés, a kiszolgáltatottság adja az este a germán mitológia mélyrétegeibe való leereszkedésének képzetét. És ebből fakad talán a wertheri jelleg is. A virágzás nélküli hervadásnak, az érettség nélküli felbomlásnak, a megvalósulás nélküli elbukásnak a mély emberi fájdalma. Az önmagát kiteljesíteni nem tudó kreatúra kozmikus rettegése.

A második nagy metafora a nyár nem elmúlása, de kivégzése. Pontosabban: véres kivégzése: „S a nyár ez a kilobbant forradalmár, / vérpadra hajtja szőke, szép fejét." Van ebben valami – nem eredendően revelatív – történelmi allúzió is. Ifjú arisztokraták brutális fejevétele az újkor vörösen derengő hajnalán. De nem ez a leglényegesebb. Hanem a nagy kozmikus közhely szubjektívan átélt költői újrafogalmazása. A maga konkrét topográfiai tényszerűségében. A havasalji kolozsvári őszben. A hervadás, az öregség, a halál győzelme a virágzás, a fiatalság, az élet fölött. A kozmikus közhely az egész költői összefüggésben kap metaforikus erőt. Kezdetben megvan benne egy szelíden szomorú elégia lehetősége is. Az októberi séta „szép, mint a halál és a szerelem". Bár egyértelmű: őszi, elmúlás-illatú szerelem ez. Ami a halálra asszociál. De ez a lehetőség gyorsan elillan. Mert a fák között – ugyanebben az októberi sétában – „láthatatlan kéz kaszál". És sorban jönnek az erőszakos elmúlás képei: „Szél indul, döntő támadás." Csak tönkök maradnak az erdőben. És égnek, mint halottak napi gyertyacsonkok. Még utolsót lobban a nyár. De tudni már: a vérpadon lehull a nyár feje. Vagy elhull a nagy vadászaton. Ettől kapnak vörös foltot a bükkök. Ettől lesznek vérvörösek a lehulló lombok. Áprily őszi látomása az erőszakban fogant elmúlás félelme. És át is vezet a másik minőséghez. A kísérteties városhoz.

 

 

A kísérteties város

 

„…De valahányszor hanyatlik a nap,

a sose sejtett, láthatatlan,

gigászi szobor hideg árnya

végigfekszik a balgák városán,

 

s ha fellobbannak a lámpa-lángok,

a suhogó, nagy lovas árnyék,

leléptet halkan a házak közé

s minden tizedik kapura keresztet ír."

(Dsida Jenő)

 

„Egy novemberi éjszakán, házkutatástól tartva, a

folyóba dobtam egy magnószalagot. A te hangod

volt rajta; hiszen tudod, melyik szalag lehetett

ez.

 

Azontúl még jóideig, valahányszor átmentem azon

A Szamos-hídon, mindig téged hallottalak a vízből."

(Szőcs Géza)

 

Két egyértelmű remek. Öt versszak a szobor gyilkos kísértetjárásáról. Hat sor a kísértetjárást szülő történelemről. Mindkettő átlépi a tapasztalati világot. A látható tapasztalatiból a láthatatlan sejthetőbe emeli a várost. A látható triviálisból a sejthető apokaliptikusba. A látható tapasztalati tudattalanul (vagy tudatlanul) kedélyes, talán boldog is. Ebből áll a trivialitása. A láthatatlan sejthető tudatosan (vagy féltudatosan) ijedt, talán rettegő is. Ebből áll az apokaliptikussága. Mindkettő a hétköznap alá vagy fölé visz. A rémületesbe süllyeszt vagy emel. De nagy a különbség. Szőcs hat sora évtizedek rémületét idézi. A konkrét, megélt históriát süllyeszti vagy emeli a rémületbe. A technizált rémületet dobja az érintetlen természetbe. Hogy tőle érintett, technizált természetté legyen. Technika és természet szimbiózisa a rémület hétköznapjaiban. Amiben a technika természetivé, a természet technikaivá válik. És a szelíd Szamos valami megbabonázott boszorkány-folyóvá. Ehhez át kellett élni, élménnyé kellett alakítani az utolsó félszázadot. Dsida öt verszaka évszázadok rémületét hordozza. A megéltté tett mítoszt süllyeszti vagy emeli a rémületbe. A város hétköznapi arcát vagy álarcát emeli le. Hogy megmutathassa alatta vagy mögötte a város facies hippocraticáját. Bibliai gyilkosságok vagy középkori rémtörténetek árnyait vizionálva a „balgák városának" „fecsegő korzója" mögé. Amelyre rávetül a sötét szobor hallgatag árnyéka.

A vers a Dsida-életmű egyik alappéldázata. Szerkezetéből érthetővé válik az egész életmű szerkezete. Középpontban a szobor kísérteties szimbólummá emelése. Az első szakasz éles szembesítés. A város önfeledt hétköznapja és a szobor sötét titka. A két következő ezt viszi tovább. Korzó, térzene, szerelem, játék a város tárgyi világának részévé élt szobor körül. Ám éppen ez sérti a komor bronzalak archaikus rémületeket őrző, magába zárt fenségét. E sérelemtől lesz profanitásból paradigmává. Árnyként lép le a vulgarizált talapzatról. Hogy kereszttel, az evangéliumi szenvedéstörténet és a középkori üldözéstörténet keresztjével jelölje meg az öntudatlan bűnösök házkapuit. A vers igazi döbbenete a prózainak és a paradigmatikusnak, a triviálisnak és az apokaliptikusnak az egymásba való átmenete. Ahogy a főtéri Mátyás-szobor a városképet meghatározó hétköznapi alakzata a meg nem nevezett bűnök világvégi megbüntetőjének rangjára emelkedik. Ahogy a hétköznap képe és az ítéletnap képzete egymásra csúszik. És egy kísértetváros képének körvonalait rajzolja meg.

Még a Sétatéren is. A város hétköznapjainak, csónakázásnak, korcsolyázásnak, napozásnak szelíd világában. De a Sétatéren végzetes, világvégét sugalló ősz van. A nagy allé keserves, őszi sétány. A fák süllyedt hajók árbocai. A bokrok nagy vízipókok. Az út nyúlós tengeri kígyó. A tó sötét álom a szív fenekén. Elátkozott táj. A padon ülőkben csontvázak víziói. A szívében feloldhatatlan magány. A halálra ítélt kreatúra magánya. Az utolsó novemberi fényben „penge leng" a feje fölött. És álomtalan éjszakában feje alatt „kigyúlt a párna". Mintha magával a teremtéssel lenne baj. Amelyben a költői én is részt vett. És ezt is – úgy mint a többit! – végzetesen elhibázta. Ettől lesz halálparkká a Sétatér. Egyetemes apokalipszissé az őszi tópart. És az „összezavart" teremtésben a rábízott, romolt világ „belefut az üstökösbe". Így most a világ, a „gigász beteg" fekszik a tóparton, a „törpe padkán". Legfeljebb a szerelem összebújása lehetne gyógyír. De nem adatik meg. Talán csak remélni lehet. A még vegetáló természetben. Felhőben, tóban, bokorban, napsütésben. Nem valószínű, hogy jönne. Hiszen ötvenhárom napja halott már Kuncz Aladár is. Akkor pedig fel kell menni a Kálváriára. Oda, ahonnan hajdan elindultak a gát és a Szamos felé Áprily Lajos halott jezsuitái. A Kálváriára, hogy „önmagát feszítse meg". Úgy tűnik, meg kell tenni. A sötét, kátrányos, szurokfekete égbolt se üzen semmit a Fürdő utcai éjszakában. A begyógyult seb vérzése is jelzi: az áldozat elkerülhetetlen.

 

 

A könyves város

 

„De te, templom, őrized

lelki javát híveid legjavának,

tovább plántálod hited

s tartod magad évezredes kovásznak.

 

Szent kövek, szent tanítás,

templom az utcában, mely maga templom,

eleinktől a hibás,

hiú világ ellen a kész testamentom,

 

égi barlang, szent-terem,

te nem szerencsés balzsamos halottak

testét őrzöd! Jeltelen

múlt háza vagy: erdélyi Pantheon vagy!

(Jékely Zoltán)

 

„inkább bármitől szakadhatok el,

mint a könyvtáramtól,

inkább bármitől, mint a temetőimtől,

inkább bármitől,

mint önmagamtól."

(Lászlóffy Aladár)

 

A könyves város sokfelé lehetne. Például az egyetemnél. A Farkas utca elején. Vele szemben a Lyceum könyvtárral. A Király utcában. A Toldalagi-Korda palotánál. Ahol Bánffy Miklós is lakott. A New York kávéház környékén. Ahol a fél erdélyi irodalom tanyázott. Vagy netán az Egyetemi könyvtárnál. A Szent György téren. És még néhány lehetőség bízvást sorolható.

Most azonban egy sajátos félkörívről van szó. A Farkas utca déli oldalán kezdődik. Az eltüntetett födszintes háznál. Ahol Apáczai Csere János lakhatott. Innen megy a térré szélesedésig. A református templomig. Magában foglalja a régi református kollégiumot. Átvág a templom előtt. El a Szent György-szobor mellett. Így jut el a kollégiummal szemben a „tanári lakásokhoz". Ahol a történész-tudós Szilágyi Sándor, a költő-kritikus Gyulai Pál, az író-publicista Kovács Dezső, a költő-tanár Áprily Lajos lakott. És – persze – Áprily fia, a költő Jékely Zoltán is. No meg a félkör kiszögellésében ott volt a nyomda. A kollégiumi nyomda. A XVII. századból. Igen. Misztótfalusi Kis Miklós nyomdája. E félkörív költészete a versekben. Reményik Sándornál, Lászlóffy Aladárnál. És ezúttal főképpen e félkörívet a Kolozsvár-mítosz középpontjába állító Jékely Zoltánnál. Persze mindebből csak néhány adalék.

Itt ment át a Nagy Kúrián, az öreg kollégium és a Bethlen-bástya közötti hosszú udvaron, a templom déli fala és a Petőfi utca között hajdan Reményik Sándor. Amint leszállt a pincébe. Oda, ahol „apokaliptikus vasszörnyetegként" bömbölt a nagy rotációs. Itt adta át csendes verseit a hangos gépezetnek.

Tehát a kis tér. Az öreg kollégium és a református templom között. És szemben a „tanári lakások". Csak a „történelmi hűség" kedvéért: amikor úgy tizenhárom és tizenhat éves kora között itt lakik a kamasz Jékely, a Szent György-szobor még nincsen. Az Egyetemi Könyvtár előtt áll. A Szent György téren. Csak sokkal később, a második háború után kerül ide. És itt van igazán jó helyen. Tőle teljesedik ki a szeglet. Amit Jékely a költészetbe emel. Ekkor érinti meg az elmúlás és az örökkévalóság dilemmája. A templom ihleti és talán a gát is. A fürdés a „bronztestű lányokkal". Akiket Oféliává tehetett a lázadó Szamos. A Reményik megfigyelte örvényben. Amott a gát fölött. De most nem a gát sugallta örvényről, hanem a templom sugallta örökkévalóságról van szó.

A könyves város e szögletétől a költő nemigen szabadul. Novellában is megírja. A „tanári lakások" sejtelmes pincejáratait. Ahol megküzd az idősebb kamaszbarát alakította gonosz kísértethalállal. Megküzd vele és legyőzi. A pincejáratokban. Szemben a sejtelmes csigalépcsővel. Ami a templom padlására vezet. A templom tövében a játék legyőzi a halált. A templomban a történelem legyőzi az elmúlást. Hogy is van?

Nem ironikus-nosztalgikus novellában győzi le, de emelkedett lírikus-elégikus ódában. A templomnak és várnak a könyves város szimbólumává emelt mitológiájában. Ahogy égig nőnek átszellemített szervességben a templom falai. Furcsa ellentét. Szerves és szervetlen kettőse. Amiben a szerves az elmúló-halandó. A szervetlen a megmaradó-halhatatlan. Szervetlen, amit a szerves, halhatatlan, amit a halandó épített. Logikátlan a hétköznapi logika, logikus a költői logika világában. Ami a szervetlent átszellemíti. A szerves örökkévaló hordozójává avatja. Pontosan ez adja a templom éthoszát és mítoszát az elégiko-óda világában. Ami a seol, a pusztulás ellenében fogalmazódik. A vers szívében. Ahol két részre tagolódik. Pátoszát ráció és hit egysége adja. A racionalizált hit dicsérete. A végső dolgok feletti töprengés „pinceérlelése". A reformált hit vallomása. Benne egy átélt „templomtörténet" is. Amint katolikusból reformátussá lett. Elhagyta a más hit „kecsegtető pompáját". Pontos megjelöléssel: „mord lett és kálvinista". Ilyenformán alakult az elmúlás, a seol ellen épített ,,erdélyi pantheonná". Amott a könyves város keleti végében.

Ehhez tér vissza – a könyves város költészetének utóhangjaként – Lászlóffy Aladár. A kolozsvári könyvekhez és nyomdákhoz írt, mélyről jövő fohászában. Ahol a nem létező házon lévő emléktábla mögött „Kis Miklós mester / ipar-előtti hangtalan gépei / dübörögnek". Itt, a nyomdánál a félkörív keleti végén vagyunk. Innen lépünk át a nyugati végére. Ahol Apáczai olvas. Ma már ugyancsak nem létező lakóházában. És a leszállt ködben könyvtől könyvig elgyalogol. Csakhogy ő is érzi, mi is tudjuk: a könyvek mögött felsejlenek a házsongárdi fák.

 

 

Az eleven város

 

„Tavaszodik. Holt tavaszok

fáradt szívembe visszajárnak.

S fáradtan is köszönni kell,

köszönni kell a napsugárnak."

(Áprily Lajos)

 

„Alkonyat tájt hiába vont a szél

zord köröket a látóhatárra,

s hiába indította utcákhosszat

őszies szigorú patruláit.

Nem húztam összébb

nyakamban lobogó sálam.

És úgy jöttem, jöttem volna

egész hazáig,

de az egyetem előtt (én nem tudom, miért,)

hol éppen véget ért az óra,

s harsogva tódultak ki a lányok,

lassúbbra fogtam a lépést,

és mosolyogtam rejtélyesen,

mint aki minden titkok tudója."

(Kányádi Sándor)

 

 

Nos, tavasz van Kolozsváron. Áprily fáradtan köszön a napsugárnak, Kányádi minden titkok tudójaként mosolyog. De önmagában ez még nem reveláció. Áprily sorolja a költészet nagy – közkeletű – felismeréseit. A mezítláb malomkerekező gyerekeket. A vidáman rügyező almafákat. A kacagva ibolyászó lányokat. A barkaszagok aromáját. Friss vízben a halászatot. Termékeny feszültséget csak az ellentét ad. Az öreg szív és a fiatal természet, az őszi ember és a tavaszi fuvallat, a fáradt köszöntés és a harsogó visszaköszöntés ellentéte. Meg a holt, egykori tavaszok emlékezete és az élő, mai tavaszok jelenléte. Hervadó köszöntés a virágzó tavasznak. Egy megcsillanó költői kép hoz ez őszies tavaszba poétikai távlatot. A napfényben messziről láthatóan felragyogó főtéri aranykereszt. Ahogy az ősi jelképet kiemeli a hétköznapból. Ötvözvén a szakrálisat és a profánt, az archaikusat és a naturálisat. És ez az ötvözet adja meg e fáradt köszöntés csendes diadalát. Mert a fény ellenállhatatlanul elhozza a tavaszt ennek az őszies városnak.

Az igazi nem őszies, hanem tavaszias tavasz, az eleven város Kányádi verseiben. A színhely is megejtő. Tavaszköszöntés a Házsongárd fölött. Nem a temetőben, de a temető közelében. (Mintegy a temető ellenére?) De nem akarok semmit túlértelmezni. Tavasz hangokban: fütyörészésben, dalban, dudorászásban. Színekben: fekete-piros szabóbogarakban. Fényekben: ingujjra vetkőzött napsugárban. Mozgásokban: füvek növekedésében, tócsák kézfogásában. Illatokban: égett gazok kesernyés füstszagában. És mindenekfelett a költői én telet-elmúlást feledő hangulatában. A szélben szabadon lobogó sálban. Az egyetemről kitóduló lányok harsogásában. A költő titkokat tudó mosolyában. Vajon milyen minden titkokat tudhatott? Talán azt, amiről álkeleti bölcsességei gyűjteményeiben egyszer Füst Milán beszélt? A legfőbb költői igazságok megfogalmazásaként. Hogy a virágzó fáknak és a szép fiatal lányoknak mindig igazuk van. Gondolom, a Házsongárd fölött és az egyetem előtt is.

E költői bölcsesség emelkedik valami históriai igazolásba és folklorisztikus magaslatba a Malomárok és a Telefonpalota közötti járdaszigeten fogant versben. Ott, a Malom utca és az Óvár között. Amit nem költői bölcsességként, nem históriai igazolásban, nem folklorisztikus magaslatban Csirkepiacnak neveztek hajdanán. Valami profánnak induló, de mitikussá emelkedő himnikus dicséret ez. A csütörtök és vasárnap kimenős, fekete-piros népviseletben táncoló lányokhoz. A zeneszó és énekszó nélküli ritmikus-mitikus-mágikus tánchoz. Ami tagadhatatlan erővel, átütő hangulattal, nem jelentésbeli, de érzékelésbeli kettősségben, a mozgás ősnyelvében mozdulatról mozdulatra megfogalmazódik. A feketével a gyászt és szomorúságot is, a pirossal az életet és örömet is sejtethetve. Mozdulattá avatva a világot. Gesztussá költve az életérzést. Gesztussá, ami gyerekkori örömből és nyelv előtti ködből egyszerre jöhet. Koporsót és megváltójászolt egyszerre hozhat. Ám most mégis legerősebben valami tavaszian elevent hordoz. Az eleven város életlehetőségeit.

 

Valami ilyesmi kellett a végére. Derűsebb kicsengésnek. Legalábbis olyannak, amiben benne van a derű lehetősége. Talán így diktálták eredendően sematizmusra hajló beidegződéseim?

Lehet, mégsem. Sok arca van a városnak. Most ezeket ragadtam ki. Az arcokat nem formálhattam. De talán megidézni és értelmezni képes lehettem. Egyébként tudom, amit Molnos Lajos rezignáltan elmond:

 

 

„A Szent Mihály templom még a helyén.

A Mátyás-szobor még a helyén.

A Szamos, a Házsongárdi temető

és a Farkas utca is még a helyén.

Lám, a nyár is még nyárára esik,

És Kolozsvár is még Kolozsváron található."

 

 

Jegyzet

 

Írásomban az alábbi szerzőkre és versekre hivatkozom:

Áprily Lajos: Ritkul a hosszú mályvasor; Kolozsvári éjjel; Októberi séta; Fegyvertelen vadász dala; Juhok; Szeptemberi fák; Köszönet a napsugárnak; Fegyverszünet

Reményik Sándor: A gát; Amíg a nagy kúrián átmegyek; A lázadó Szamos; Válasz egy nagyon messziről jött levélre; Versek egy házikóról

Salamon László: Kolozsvári ősz

Bartalis János: Kolozsvárhoz; Látod amott a várost?

Dsida Jenő: Sötét szobor a város felett; Ősz a Sétatéren; Tóparti könyörgés; Út a Kálváriára; Kálvária; Immáron ötvenhárom napja; Hálóing nélkül

Jékely Zoltán: Seol ellen; Vízparti ének

Kányádi Sándor: Tavaszi séta; Fekete-piros

Lászlóffy Aladár: Emléktábla a nem létező házon; Az olvasó Apáczai

Molnos Lajos: Kolozsvári képeslap

Király László: Képes levelezőlap Méliusz Józsefnek; Szilágyi Domokos sétái; Dónát-út

Balla Zsófia: Utazások

Szőcs Géza: Kolozsvári horror

Orbán János Dénes: A téli éj, Kolozsvár