A valóság és az eredeti

De a szavaink mélyén mit akarunk meglátni? Sebe tudta, hogy a fény, ami a tükrökből, a víz színéről visszaverődik, a Napból jön, és a nap nem más, mint Jel, amit az örökös Távollevő itthagyott nekünk. A nyelvtanulás, ez a kitartó szorgalmat igénylő elfoglaltság nem más, mint az eredeti, a latin szavak kutatása, a Jelek kezdetének rekonstruálása. E nélkül hogyan ismernénk föl, hogy a ló, a cheval, a caballo, a caval a régi, türelmes latin igáslóra, a caballusra megy vissza. De a gebe jobban hangzik, mint a caballus, gondolta, kár, hogy a legjobb magyar szavaknak nincs eredetük, nincs a többi nyelvben folytatásuk. Félálomban végiggondolta a nap közben tanult dalmát, dél-olasz, venetói és provanszál szavakat, egymással összehasonlítgatva őket eljutott a látható világ legszéléig, a latin gyökerekig. Az ébrenlét peremén is tudta, hogy gondolkodik, az agya egy titkos, önműködő szótárt ír, ahol az emlékezés és az idő viszontagságai módosítják-torzítják az ideált, a csanádi iskolában megtanult szépséges és eredeti latint.

Gellért püspök nagypapájának, nagymamájának, unokaöccseinek, unokahúgainak, távoli és közeli leszármazottainak felkutatása is beleillett a szótárkészítő munkába. Hiszen jeleket kell találni a múltban, nyomokat, igazi, tiszta, hamisítatlan nyomokat, gondolta Sebe álmában hánykolódva. Legalább egy unokatestvért, aki ugyan nem emlékezhet Gellértre, mert már meghalt, de elmondta fiának a Legfontosabbakat: Gellért háromévesen valami különöset álmodott, a papokat teológiai tudásával elkápráztatta a Templomban, megállította a szeleket Velencében, és egy különös, Tisza nevű folyóról, egy vad népről mesélt, amit a rokonok megrökönyödve hallgattak. A mai latin szavak mögött Sebe az eljövendő legenda morzsáit gyűjtötte egybe, igyekezett megtalálni az eredetit, a romolhatatlant, a hamisítatlant. De Sebébe még álmában is beleszúrt az aggodalom, hogy tanítójának, mesterének még az igazi nevét sem tudja. A Gellért név német vagy sem, kérdezték tőle Reichenauban a szerzetesek és a latin grammatikában is jártas Panasztikosz apát, a bizánci követ. Sebe, aki Gellértről beszélt nekik, elismerte, hogy a Gellért név olyan, mintha német lenne, talán nem is német, hanem gót, de nem tudhatunk mindent, mondta, a nyelvek, mint a mégoly tiszteletreméltó családok, néha csalafintán összekeverednek.

A látható jelek összegubancolják a mélyértelmű és igaz dolgokat. De ha a jelenségeknek nem is, az előképnek igaznak kell lennie. Még ha homályosan látunk is, gondolta, az igazi Gellértből, ahogy a kasztíliai, nápolyi, provanszál szavakból, fel kell ismerni az eredetit. Hisz a szentek egyetlen dolga – hasonlítani. Hasonlítani egymásra és mindenfajta szentség ősi, egyetlen, kimondhatatlan forrására, Krisztusra. A nyelvtanulás értelmét a hasonlóságok felidézése adja, gondolta álmatlanul forgolódva, a sok-sok különféle eltorzult és elhasonlott latin szó megerősíti a hitet a Tökéletes, Egyetlen és Igazi Latinban. Ilyen latint csak a beavatottak tanulnak az iskolákban és a legtökéletesebben a pogányoktól fenyegetett monostorok mélyén, a Magyar Alföldön, ahol az élő nyelv hangsúlyai nem szennyezik be a latin eredetit.

De mire hasonlítanak a magyar szavak? Sebe ezt nem tudta. Az utazgatás a nyelvek között fogékonnyá tette a képzelt összefüggések felidézésére is, de a magyar és a latin között nem voltak még képzelt összefüggések sem, noha Sebe, tanulásra biztatva az örökösen hadakozó királyok által, kezdetben igyekezett a latin és a magyar közt sok hasonlóságot találni. A béke a nyelvekben van, mondta a jóindulatú bölényhez hasonlatos Béla király, mért üldöznék a magyarok a papokat, ha képesek lesznek őket megérteni? Sebe bólintott, nem várta meg, hogy a hatalmas testű, de csecsemőszagú király hátba veregesse; Sebe rettegett Béla jóindulatú lapátkezétől, kissé előregörnyedt, hogy a barátságos ütlegelést elkerülje. Eltelt néhány hónap, és Sebe már látta is magát, ahogy a székesfehérvári udvarban aranyos trónuson, hófehér ornátusban a térítőket, a sok eljövendő boldog és boldogtalan vértanút magyarra tanítja. Megmutatja a gebe, az alma, a gyökér, a tündér, a fej, a láb, a kéz etimológiáját, miközben Béla vagy egy másik Legifjabb Árpád megérzésekbe burkolózva, álmosan bólogat, és felébred minden mélyértelmű eszmefuttatásnál. Csak a taps ébreszti fel az Ifjú Királyt, ábrándozott Sebe régen, a lelkes, ütemes hangzavar, mikor egy-egy szép levezetés után a jövendő vértanúk lelkesen tapsolnak, pedig a tapsolás végén nem lesz több vér és tanú, hiszen ezek az eljövendő mártírok gyorsan megtanulnak magyarul.

Sebe a legkedvesebb szavakkal, a széllel és a madarakkal kezdte, de akármilyen kedves és szép szavak voltak, ő még a csanádi monostor magányában sem találta az etimológiájukat. A szélben nem volt semmi, ami a latin ventusra hasonlított volna. Semmi, semmi, dünnyögte Sebe, és rögtön rátért a grammatikára. Az igék, gondolta, az igék nem csaphatnak be, de kezdetben még az alanyt és a tárgyat se találta a magyar mondatokban, a szavak, mint a játékos gyermekek vagy mint egy zűrzavaros ország földönfutóvá lett lakói, a mondaton belül is változtatták a helyüket. Hol itt bukkant fel a szubjektum, hol ott, de ez nem volt elég, a szavak változatos, csak egy idegen számára kötetlen előfordulása befolyásolta a mondatok jelentését, én élek vagy élek én, vagy én meghalok vagy csak meghalok, egyáltalán nem jelenti ugyanazt, töprengett Sebe. Csak a rövid életű, becsvágyóan optimista Béla király képzelte, hogy a térítő papok egy-egy pergamenlapot kapnak a határátkelőhelyen, amelyen egy ábra szemlélteti a magyar nyelv szabályait. A kiterített királyon, a Legjobbszívű Árpádfin, Bélán látta is a karjára tetovált, titokzatos betűk és számok szövevényéből felépített titkos, pogány varázsköröket.

De a magyar nyelv szabályait összefoglalni még a varázskörök sem segíthettek. Ahogy nem segített a latin, olasz, német vagy francia helyesírás sem a magyar hangok jelölésében. Mintha csak a madáréneket vagy a tavasz hangjait, a szelek fütyülését, a széltépte bokrok félelmét akarta volna Sebe lekottázni. Próbált magyar mondatokat latin vagy görög betűkkel leírni, de néhány hét múlva már maga sem tudta elolvasni, milyen magyar imádságot fordított le idegen betűkre. A latin már nem ideális eszmény volt a szemében, mint egy frankofón vagy velencei szerzetesnek, hanem nyűg, betegség, ami eltorzítja a magyar szavakat, és nem mutat meg bennük semmilyen eredetet, semmilyen igazabb vagy teljesebb értelmet. De nem szabad, hogy így történjen Gellért püspök életével, gondolta. A jeleket a majdani legendában úgy kell csoportosítani, hogy az Eszményképre, minden Történet forrására, Jézus Krisztusra utaljanak.

Sebe a tengerről beáramló szélben úgy mosolygott, mintha álmában ráébredt volna a megoldásra. Hisz én előbb láttam Gellértet, mint hogy Jézusról olvastam, gondolta félálomban. De épp az elfogultság segít majd az igazság feltárásában. Egy legendát, egy kanonizációs jegyzőkönyvet le lehet írni latin betűkkel és latin szavakkal, nem kell a szerzőnek megküzdeni a magyar hangokkal, az ide-oda vándorló szubjektummal, az ide-oda vándorló praedicatummal. A magyar helynevek, szúrt belé, a magyar neveket nem fordíthatom le latinra, minden magyar névnek különös, semmihez nem hasonlítható, az idők mélyéből felbukkanó varázsa van. Sebe büszkén gondolt a saját nevére, az övé úgy hangzott, mint egy olyan birtokviszony tagja, ahol a birtokos kimondhatatlan. Ilyesmit nem lehet idegen nyelven vagy fordításban kifejezni, gondolta. De ennyi hiba, ennyi veszteség kell is, hogy Isten az én munkámban felismerje a sajátját, gondolta Sebe a reggeli madárcsivitelést várva, miközben a jól megszokott, kedves, reménykedő hangok egyre csak késtek. Nem szabad elfelejtenem, gondolta, hogy egy tengerre épült városban vagyok, ahol se fecskék, se sólymok, se gólyák nem élnek. Talán minden hajnalnak nedves, születés előtti, női haj-illata van, gondolta, miközben szundikálva beleburkolózott ezekbe a különös illatokba. De nem szabad elfelejtenem, hogy az Atyával ellentétben Jézus a vizet szerette, talán ő volt az, aki jól érezte volna magát egy tengerre épült városban.

Hiszen Ő máshol is járhatott volna. A népet magához ölelhette volna a pusztaságban, beszélhetett volna a villámokból, a viharból, a Hóreb-hegy gyomrából, a lángoló csipkebokorból. De nem tette, a sivatagba is csak a Lélek hurcolta, pedig a Keleten járt zarándokok elmesélték, hogy a Messiás kereshetett volna magának a Szentföldön pusztaságokat, igazi homoktengert, ahol a szorongástól vagy szomjúságtól elfáradt utazó csak az Égi Jegyesben, az egyetlen Velük-utazóban reménykedhet. Milyen furcsa, gondolta a madárhangokra várakozó Sebe, Jézus egy süppedős ölű tavat választott az igehirdetésre, ahol a fürdés, a séták a parton, a hirtelen felbukkanó halrajok, a könnyelmű viharok és bárkák oly megbízhatatlanná teszik az embereket! Sebe, a bölcs és tiszteletreméltó püspök – alacsony, csenevész termettel – nem is igen bízott ilyen Partmenti Népekben, akik este halászgatni indulnak, akik a szelektől, madaraktól, a halrajok titkos, láthatatlan útjától függnek, néha betérnek egy-egy idegen kunyhóba, otthagynak néhány pontyot a konyhában, az asszonyok hasában pedig egy gyereket. Sebe még álmában is elkomorult, mert igazán nem szenvedhette az ilyen híveket. De Jézus szenvedte őket, és megszenvedett értük, amikor eljött az ideje. Elviselte a parti szél csalogatta asszonyokat, a könnyelműen éneklő halászokat, akiket se püspök, se intéző, se földesúr, se ispán nem ellenőrizhetett. Ez volt a Fiú társasága, gondolta beburkolózva a tengerről áradó szellőbe.

De mi lenne a világból, mi lenne az üdvösség munkájából, ha csak fetrengenénk egy folyóparton, az Írással mit sem törődve! Márpedig Jézus nemcsak a folyókat, tavakat, vizeket, hanem a gyümölcsöskerteket is nagyon szerette. Egy szigorú Atya boldogan és akárkivel lakomázó fia, aki a halála előtt egy gyümölcsöskertbe vonul vissza virrasztani. Nem kellett volna Gellértnek meghalni, szorongott Sebe, ha Nagy Beszéde után (hisz Gellért imádta a közönségét könnyekig megható Nagy Beszédeket) nem marad hátra, hogy nagy vidáman, kézjelekkel és mutogatásokkal társalogjon a besenyőkkel. Hiszen annyi nép élt a Magyarok Királyságában, hogy jártukban-keltükben az emberek egymást csak kézjelekkel értették meg. A besenyők, Gellért utolsó testőrei, maguk is kézjelekkel magyarázták, hány gyerekük is van a messzi Keleten, miközben a veszedelem szaga beborította a dunai hegyeket; ez már valami illetlen szeretet, mondta Sebe félve és idegesen a püspöknek, de Gellért csak legyintett, és mosolyogva, továbbra is kézjelekkel tudakolta, hogy a besenyőknek van-e unokájuk. És akkor én is otthagytam őt, ahogy a többiek, mondta ki Sebe azt a mondatot, amit a betegsége idején is penitenciaként ismételgetett. Gellértből halott lett, Sebéből diplomata, püspök és főember, királyoknak magyarázta, hogy a bizánci császár hite miben különbözik a rómaiakétól – jó érzés volt, hogy milyen szégyenlős értetlenséggel hallgatják végig, hiába; Sebe olyan ember lett, aki előtt a nagyuraknak is szégyellniük kell magukat.

Ő maga elmenekült, soha nem tudta meg, hogy a legidősebb, legtiszteletreméltóbb besenyőnek vannak-e unokái a messzi Keleten. Illetlen, rövidlátó szeretet, gondolta sokáig, míg maga az Evangélium meg nem szégyenítette az előítéleteit, de a varázsló énekesek fiának, a tiszai nádkunyhóban született Sebének, akit a térítő lovagok karja elől csak a Gondviselés mentett meg, sokáig kellett várnia, míg feltárulhatott előtte a szent történetek értelme. Ha egyáltalán valami feltárult, gondolta az őszöreg túlélő, a hetvenöt éven át a félelembe burkolózó Sebe, ha ez a legendaírás, ha ez az utazás nem valami penitencia, és ha a tópar-tokon lakomázó, mindenkivel barátkozó vidám Jézusban nem a testőrök unokái iránt érdeklődő Gellértet keresem. De hát még nem láthatunk színről színre, vigasztalta magát, mikor immár ráébredt, hogy hiába várakozik a Magyarországon megszokott reggeli madárfüttyre. Madarak itt csak a mozaikokon vannak, gondolta, és felült, hogy a hajnali napfényt ezzel is siettesse. Mindennek ideje van, gondolta.

Bármelyik patríciust állítja elém Morosini, bármilyen intrikák, tervezgetések előzték meg a magyarok jöttét a Velencei Tanácsban, a velenceiek akármilyen genealógiát is fabrikálnak, én vagyok, aki a tények, a minden bizonnyal hamis tények révén összerendezem a Történetet, megtalálom a Gellért-jelenség etimológiáját, olyan magabiztosan, olyan művészi tökéletességgel, ahogy a magyar szavaknál sohasem sikerülhetett. A napfényre várakozva elpirult, hisz újból eszébe jutott legnagyobb kudarca, a Magyar Donatus, ez a vereség, ez a kudarc jobban fájt Gellért halálánál is. Ez a sors jóvátétele, gondolta, a Gondviselés ajándéka, az Úristen egyetlen adománya – hisz Sebe magát kisemmizett, szerencsétlen, örökös kudarcra ítélt menekültnek látta, aki mint egy merev bot, az örökös alkalmazkodástól túl göcsörtös, túl szigorú lett. Egy földi történet, gondolta, amit én éltem át, ami velem történt, ez fog visszavezetni az égi valóságba.

Ég és víz között

A reggelt Velencében nem a madárfüttyök jelezték, hanem a napfény, amely a függöny résein át megvillant a mozaikmadarak kiterjesztett szárnyain. A fény hasonlatos volt minden Igazi Fényhez, úgyhogy a nyugtalanul hánykolódó Sebe elszenderedett, és csak a tükrös teremben kora reggel gyülekező hangok ébresztették fel. Mogorván feltápászkodott, de a szívét megvizsgálva döbbenten észlelte, valami kis sugár az emlékezetéből vagy a lelkéből ott maradt a szelek határolta Alföldön, a „régi világban", Gellért testőrei között.

De mi is történt a besenyők unokáival a Messzi Keleten? Sebe ezen töprengett a nagyteremben, miközben a fel-alá járkáló Morosini és a hadonászó fiatal magyarok képmásai egymást keresztezték a tükrökben. A püspök a kialvatlanságtól rosszkedvűen, félig lehunyt szemmel hallgatta a Törekvő Fiatalembert, az ifjú most már nemcsak a velenceiek dicsőséges küldetéséről szavalt, hanem kíváncsi lett a horvátországi magyar előrenyomulás részleteire is. Ő, Andrea Morosini, hajtogatta a Fiatalember, igenis büszke, hogy velencei lehet, igenis örül, hogy példát mutathat a többi velenceivel, hiszen így más népeknek is jut a Fényből, a kultúrából, melyet a velenceiek a dalmát partvidéken terjesztenek el.

Ujjai között morzsolgatva egy kenyérdarabot Sebe bólintott, hiszen ez igazán nem kötelezte semmire; s míg a többiek vidoran figyeltek, a Fiatalember a saját mondatainak a foglya lett. Az unokák, ábrándozott Sebe, az unokák ma már talán maguk is nagyapák, őszöreg besenyők, akik nem is tudják, hogy szóba kerültek a Kelen-hegy alatt azon a nevezetes reggelen. Búsulnak a besenyők, tréfálkozott magában az agg, tiszteletreméltó püspök, ahogy a hullámok hullanak, a szavak szavalnak, mondogatta magában, míg észrevette, hogy a fel-alá járkáló, izgatott Fiatalember most valami különösen érdekes dologról beszél. Talán nem a Magyar Királyság nagyhatalmi arroganciáját bizonyítja, hogy egy vele ellenséges Városállam fia segítségével akarja magát az uralkodói dinasztia legitimálni? Miért nem jó a magyaroknak egy bajor vagy morva szent, miért kacsintgatnak az Adria felé még a kanonizációs eljárás folyamán is?

De a mellét kidüllesztve hiába várt a válaszra – Sebe úgy érezte, nem olyan kérdés ez, amire neki kéne válaszolnia. Figyelte a tükrökben megsokszorozott, fel-alá járkáló Elfoglalt Fiatalembert, mellette a tükrökben megsokszorozódó Magyar Fiatalembereket, most már ők is ott hadonásztak a fiatal Morosini mellett. Bosszúsak a besenyők, mondogatta magában, noha a besenyő testőröknek – akikről Sebe sohasem tudta meg, hogy áldozatok voltak-e vagy a pogány törzsfők megvesztegették őket – most fiaik, unokáik vannak a Kárpátokon túl, gondolta irigykedve; de az irigység bánatossá is tette, hiszen eszébe jutottak saját testvérei. Úgyhogy inkább a fiatal Morosinit hallgatta, aki felajánlotta, hogy Legdrágább Idejéből szakítva néhány órácskát még ma elkíséri Sebét a Gellért-rokonokhoz. Az öreg püspök rámeredt (nemigen bízott a Fiatalember vagy a Morosinik önzetlenségében), míg kísérői, a magyar kanonokok vidáman felpattantak, hiszen mi sem lehet kellemesebb, mint egy idegen városban megtekinteni az asszonyokat, gyerekeket, mozaikokat. De még be se léphettek a csónakokba, Sebe megállította őket a hangjával. Mielőtt találkozom a Tiszteletreméltó Gellért-rokonsággal, szeretnék misét hallgatni az egyik templomban, mondta szigorúan. Az egyik kanonok lába megállt a levegőben, de hát a fiatalok mit tehettek, Sebe meg akarta erősíteni a testét az Oltáriszentséggel, és a kutatás előtt alaposan szemügyre venni a velenceieket.

Mikor a Dómhoz értek, Sebe már tudta, a reggeli mise ideje elmúlt, hiba volt, súlyos hiba reggelinél az Oltáriszentséget emlegetni. Nemcsak a besenyők, ő is bosszús lett – mégpedig a püspökhöz méltatlan későn kelés miatt: egy szigorú főpap, akit a szent harangszó sem szakít ki az álmodozásból, akit a Szent Liturgia sem csalogat ki az ágyából. Betértek a templomba, Sebe kedvetlenül keresztet vetett, és már indult volna, hogy megfigyelje a Dóm előtti téren, a zsebkendőnyi szárazföldön nyüzsgő tömeget, mikor az aranytól ragyogó mozaikszentek megállították. Ők nyitott szemmel, ébren várakoznak Krisztus visszatérésére, gondolta bűntudattal. Visszafordult hozzájuk, és azt kérte tőlük némán mozgó ajkakkal, ne engedjék, hogy a világi érdekek, a sok politikai intrika beszennyezze a legendaírást. Csak az igazságot, kérte az aranyruhás szentektől. Résnyire nyitott szemmel, szigorú arccal lépett ki a térre, ahol mint egy keleti piacon – melyet csak a zarándokok meséiből ismert – illatszerárusok, tolvajok, koldusok nyüzsögtek körülötte. A levegőben röpködő görög, venetói, nápolyi hangok, a sóváran figyelő arcok között észrevett néhány kimért léptekkel közeledő patríciust, akik utat törtek maguknak a tömegben. Sebe tudta, nem érdemes gyanakodva méricskélni őket, ezek a húsos férfiak nem rejtegetnek talizmánokat a köpenyükben, nem mormolnak az otthonukban sem pogány varázsigéket. Hiába, a civilizáció nem más, mint a felejtés magabiztos formája, sóhajtott Sebe.

Hirtelen a tegnap éjszaka magyar lányhangjai értek a füléhez, egy magyar kérdés, egy magyar válasz, egy rövid kis kuncogás, milyen furcsa, nem értek semmit, de érzem, hogy ezek a hangok magyarul beszélnek, és szigorúan rávillantotta a szemét az éneklő kanonokokra, hogy ne forgassák hátra a fejüket. De ha nem értem, hogy mit mondanak, vajon honnan tudom, hogy magyarul beszélnek? A hangsúlyból, villant belé, és a felismerés oly örömmel töltötte el, hogy legszívesebben felpattant volna, hogy a nem-létező Magyar Donatusba ezt az ötletet is feljegyezze. Hát persze, gondolta, a hangsúlyból, a latinok többnyire az utolsó előtti szótagot hangsúlyozzák, az ő beszédjük azért tűnik éneklőnek, míg mi a szó első szótagját nyomjuk meg. A zsivajgó tömegben meglátta a nagy grammatikust, Pananosztikosz urat, az Esztergomban is járt követet, aki a világpolitikai helyzetre, a kiújult bizánci-magyar viszályra való tekintettel elfordította a magyarokról a tekintetét. Kár, gondolta Sebe, Pananosztikosz apát értelmesebb minden Morosini-unokaöccsnél, vele lehetne beszélgetni etimológiáról, fordításról, a szövegek álruhájáról, álruhás kémekről vagy a magyar szavak hangsúlyviszonyairól is.

A fájdalom ma reggel újra beleszúrt a bordái közé. Sebe az illat- és hangfelhőben hirtelen reszketni kezdett, ujjaival megnyomkodta a csomót, ha én irányítom a fájdalmat, elviselhetőbb, képzelgett. De elaludtam a reggeli misét, pedig hamarosan itt a húsvét, itt a Feltámadás ünnepe, és én csak a sok hiábavalóságot gyűjtöm a szívembe, talán itt halok meg, hasított belé. Rosszul érzi magát, atyám, hajolt fölé az egyik kanonok, de Sebe tudta, ha sajnálja magát, vagy engedi, hogy mások sajnálják, nem maradhat életben. Gyorsan a csónakok felé kormányozta őket, miközben elkapta Andrea Morosini megkönnyebbült pillantását: jöhetnek a tanúk, ellentanúk, a sok politikai intrika, amit a velenceiek a kanonizációs eljárás ruhájába öltöztetnek. Elöntötte újból a bosszúság, hogy a Város egy ilyen ostoba fiút küldött, hogy félrevezesse, így hát mosolygó arccal Andreához fordult, és megköszönte a Morosini-család önzetlen segítségét, pártfogó gondoskodását. Hogyan boldogulnánk mi, magyarok Velencében ilyen család segítsége nélkül? És vajon a tiszteletreméltó Morosinik mióta törődnek Gellért emlékével ily önzetlenül?

A Jövő Diplomatáját azonban nem hozhatta zavarba egy ilyen kis cselfogás. Közölte, hogy családjukban mindig elevenen élt Gellért, a Magyarországon meghalt szent vértanúpüspök emléke. Majd alázatosan megjegyezte, hogy Velencében „legendák keringenek" a tiszteletreméltó püspök, Sebe élet- és emberis-meretéről, a teológiában való „csodálatos jártasságáról" is. Sebe hümmögött, de a fiatalember erőt vett magán, és nagy alázatosan a tiszteletreméltó püspök úr rokonsága felől érdeklődött, reményét fejezve ki, hogy a Messze Északon mindannyian jó egészségnek örvendenek. Sebe elmondta, hogy ő egy pogány énekes fia, apja nemcsak a nagyurakat szórakoztatta a dalaival, hanem – ha a szükség úgy hozta – elítélendő, kárhozatos varázslatokat is végzett. A fiatal Morosini megreszketett, de igazából nem tudta eldönteni, hogy a püspök tréfál-e. Sebét mulattatta a fiatalember zavara, ezért elmesélte, hogy rokonsága nincs jól, édesapja, édesanyja és testvérei áldozatul estek a polgárháborúban, sajnos elhunytak, mielőtt még az életadó szentségekben részesedhettek volna. Andrea hitetlenkedve megrázta a vállát, most már biztos volt benne, hogy a „csodálatosan jártas" püspök csak tréfál, de ezt ő, egy világi fiatalember, mégse tehette szóvá. Fülig elvörösödve a csónakhoz tuszkolta Sebét és kíséretét, és komoly hangon elmagyarázta, hogy most egy nagy és tiszteletreméltó család ősi fészkéhez indulnak, a híres aranyhímzők otthonába, a városszéli Morosini-palotába. Sebe megfontoltan bólintott, mintha módjában állt volna választania a Pellegrinik, Morosinik, Tommasinik vagy a magisztrátus akármely ötlete között.

De honnan jöttek a Morosinik, és ki küldte hozzám ezt az Ügybuzgó Fiatalembert, töprengett a csónakban Sebe. A napsugarak most szürke, alacsonyabb házak közt törtek meg, a női arcok már nem húzódtak vissza az ablakokból szemérmesen, egy álmos kar konyhai szemetet szórt a kanálisba; akik itt laknak, azok talán nem hordanak prémes bársonyköpenyt, és nem küldenek fiúkat az Álmok Földjére. Sebe felé egy régi magyar dallamot sodort a víz, amely a nyelvek és jelentések színjátéka révén életre kelt: hóba, jajba, kárba, bajba, haj… Sebe megrázta magát, emlékezett az utazásaiból, hogy a vándorokkal olykor a honvágy vagy a nosztalgia tréfálkozik. Ilyen érzések nem kímélnek egy agg püspököt sem, így hát követte a napsugarak útját a szemével, a fényét, amely bepillantott az ablakokon, belesett az asszonyok dereka mögé, és megállapodott egy kalickában csicsergő madárkán, amit egy fiatal lány akasztott az ablaka fölé. Hány madár élhet Velencében, kérdezte Sebe, de Andrea Morosini nem felelt, mert egész úton az öreg diplomata ellenállhatatlan ravaszságán töprengett – ő is megdöbbent hát, mikor az evezőket hirtelen megállította a nyílt tenger végtelen csendje.

Ez volt a legutolsó ház Velencében, a falain bömbölve törtek meg az Adria hullámai. Hány madár, kérdezte Sebe, de már nem mosolygott gúnyosan, mert az orrlyukaiban érezte a veszedelmet, míg Andrea elmesélte, hogy Gilberto Morosini, a Gellért néven híressé lett magyar püspök unokaöccse és felesége ma is ebben a házban élnek. Donna Morosini, ez a finomkezű asszony nem más, mesélte, mint Velence legnevesebb hímzőnője, az apró, szemrongáló, tükröcskékkel készített filigrán hímzések mestere. Az éneklő kanonokok – alig várva a találkozást a szép hímzőnővel – kipattantak a csónakból, és várakozóan Sebére néztek. Akármilyen híresek is voltak a velencei hímzőnők, a városvégi palota ablakai rosszindulattal, komoran meredtek a semmibe. Ez lenne hát az Ősök Fészke, a könnyelmű gondolatok melegágya, a szelek tanyája, gondolta Sebe óvatosan. A kapu a délelőtti és mégis oly szomorú fényben magától kitárult, írásos dokumentumok is bizonyítják, hogy Gellért ebben a házban született, súgta a Fiatalember. Hangosan köszönve léptek be, de a penészfoltos előcsarnok üres volt, a nagyteremben csak egy szép, finom hímzőkeret várakozott. Milyen gyöngéd, milyen kívánatos, gondolta Sebe, és ahogy a szeme megpihent a tárgyakon, tudta, hogy a nő, akié a hímzőkeret, már halott.

A paraván előtt megpillantott egy székre dobott, prémmel szegett bársonyköpenyt, de valami azt súgta Sebének, hogy ez a hivalkodó ruhadarab nem lehet Gilberto úré, a palota gazdájáé – a köpeny itt pontosan olyan idegen, mint az előcsarnokba belépő magyar püspök és kísérete. Megtelnek a tárgyak élettel, mikor körülveszik a halottak őket, gondolta Sebe, és visszaemlékezett arra, amit apjától tanult, attól az apától, aki az emlékezet legutolsó házában, a legszélső szobában várakozik. A fiatalok szívét összeszorította a rettegés, nyugalom, nyugalom, mondogatta Sebe, nektek itt kéne maradnotok. Nem tudom, mi történhetett, dadogott Andrea, úgy beszéltük meg nagy-nagybácsikámmal, Morosini úrral és a nejével, hogy itt lent, az előcsarnokban várnak minket. Sebe a háta mögé tolta a venetói fiatalembert, a magisztrátus sem rendezhet el mindent, dünnyögte, imádkozzatok, szólt hátra a magyarokhoz, és egymaga vágott neki a lépcsőnek.

Sebe mindig tudta, mit kell a halottak között tenni, hisz mindig kiismerte magát ott, ahol mások szerint nem volt szabad semmit ismerni. Belévillant egy emlék, ahogy éjszaka odalopakodik a Kelen-hegy alá Gellért holttestéhez, de most, ahogy a lépcső dülöngélt a léptei alatt, még jobban rettegett, mert tényleg nem értette, hogy az öreg takács és a filigrán hímzőnő halálának mi köze van az ő érkezéséhez. Még a legőszintébb gyászba, a legkínzóbb fájdalomba is vegyülhet valami a legalantasabb kíváncsiságból, gondolta. Amikor éjszaka a Kelen-hegy alatt könnyekkel a szemében Gellért csontjait gyűjtötte egybe, arra gondolt, hova lettek a testőrök, és vajon kiknek sikerült a besenyőket megvesztegetni. Végig kell gondolnom mindent, mondta magának, nem szabad hagynom, hogy félrevezessenek a Morosinik. A katasztrófa miért az ő érkezése napján sújtott a házaspárra – ő ugyanis egy percig sem hitte, hogy a magisztrátus az igazi Gellért rokonait találta meg. De most Andrea sápadt, a takács halott, a filigrán hímzőnő szellemkeze ott tesz-vesz a hímzőráma mögött, és ez a különös tengeralatti pára, gondolta Sebe, mindenütt, mindenhol. Alig tudott a rosszullétén erőt venni, mintha a lépcsőről gondolatok, levegőáramok érintenék, és megsimítanák az ujjait. Nem biztos, hogy halottak, nyugtatta magát Sebe, csak rossz érzés fogott el minket a kapuban, lehet, hogy ebben a nyirkos házban a levegő beteg, a levegő, ami elaltatta a lakókat. De ez az alvás a legrosszabb fajta lehet, gondolta, olyan erős itt a pára, mintha a falak álmodnának.

A szeme már a tetemeket kereste, de a tekintete az emeleten is alig tudta megszokni a mindent beborító párát. Aztán egy szempillantás alatt meglátta a holttesteket. A takáccsal a kalapács végzett, az agyveleje beszennyezte a vöröses kárpitokat, aki itt pusztított, az nem sokat törődött a művészettel, a vér madarak, fák és dombok közé freccsent, egy olyan tájra, amelyben a takács a szülővárosában nem gyönyörködhetett. Sebét egy levegőben reszkető kiáltás emléke sodorta a szomszéd kamrába. A gyilkosok elmentek, de a hímzőnő hangja és gondolatai a házban rejtőztek; pedig halott, ezerszeresen halott, gondolta Sebe, ahogy megvizsgálta a holtában a fal mellett kuporgó asszonyt és a híres ujjakat, amelyek most nem aranyfonalat, hanem egy apró, tollal rajzolt képecskét markoltak.

Hiszen itt szellemek is járnak, atyám, ugye, nem történt baja, hallotta a nagyteremből a magyar fiúkat; és ez a kiáltozás véget is vetett a meghittségnek, ami a halottak mellett Sebét elfogta. Hogy a nőt megvizsgálja és hogy a képecskét a csuhájába csúsztathassa, nem válaszolt azonnal. Összeszedte az asszony ágyára dobott kis hímzéseket, a pillantása újra végigsimított a nő arcán; legalább negyven évvel fiatalabb, mint a takács, gondolta, szép, fiatal lány, aki nem vitt mást a házasságba, csak a filigrán ujjakat. És kié lehet a prémes bársonyköpeny, tanakodott magában. Szigorú kapcsok fogták össze az asszony ruháját, és semmi sem vallott arra, hogy a takács a feleségét rajtakapta volna. Nem szerelmes, hanem intrikus típus, vizsgálta szakértő szemmel a nő arcát, aztán az alakját, olyan sovány, mint akit a becsvágy, a szorongás egy tizenöt éves kislány alakjába zárt. Sebe ránézett saját törzsére, saját lábára, Sebe volt a legalacsonyabb, a legsoványabb a királyi tanácsban – intrikus fajta, de őt senki sem tarthatta különösebben vonzónak. Erős szelleme van, figyeld csak, súgta a nőt az ő szemével figyelő édesapja. A különös párák vagy talán a halottak miatt Sebe élvezte, hogy érzései a saját családjához is visszatalálnak, de a nyugalmat megakasztotta a lépcsőn felfelé dübörgő fiatalok hangja. Hóba, jajba, kárba, bajba, haj, dúdolta Sebe, vigyázzatok, csak lassan, kiáltotta magyarul, aztán venetói nyelven. De a fiatalok nem siettek, szörnyülködő kiáltásokat hallattak a szegény takács, aztán a szegény hímzőnő holtteteme fölött; nyugalom, nyugalom, nyugalom, intette Sebe mindannyiukat, az egyik éneklő kanonok felrántotta az ablakot és belehányt a lent hömpölygő habokba. Sebe most már biztos volt abban, hogy a különös pára és nyirok nem a vízből, hanem a ház mélyéből születik mindig, újra és újra.

Velencében nincsenek rablógyilkosságok, a rendőrség éber, a polgárok erkölcsösek, a magisztrátus magisztrál, dadogta Andrea, akit mélyen, nagyon mélyen lesújtott ez a diplomáciai kudarc. Sebe elnevette magát, bár ő se gondolta, hogy a házban rablógyilkosok jártak volna, hiszen a hímzőnő filigrán ujjain drága aranygyűrűk csillogtak. De miért is kell egy ilyen becsvágyó családnak városszéli palotát fenntartania? Talán a gyilkosságok is a Gellért-örökségért, az etimológiáért, a nagy család eredetéért folynak. Egy keresztény szent utóéletéhez azonban a gyilkosság mégiscsak méltatlan, még ha a világban nem csak méltó dolgok történnek is, és most szégyenlősen gondolt a pergamenlapocskára és a filigrán öltésekkel hímzett képecskékre, amit a Megbízható Fiatalember orra elől a csuhája ujjába rejtett. Megvárta, amíg a fiatalok megtekintik a hullákat, óbégatva kiélveznek minden szörnyűséget, s aztán Andreához fordult. Délutánra az Orseolo-palotába várlak, kedves fiam, hogy elmeséld, ki volt ez az ember és hogyan is kapcsolódott az élete Gellérthez. De vajon kié lehet a prémmel szegett bársonyköpeny, hasított belé.

Hóba, jajba, kárba, bajba, haj… A csónakban Sebének eszébe jutott a gyermek Gellért, aki vidáman szalad fel a lépcsőkön, egy olyan házba, amit még nem szennyezett be a rettegés. Pedig az ilyen városszéli tanyán mindig is titkok, hírek, áruk cserélhettek gazdát, talán ezért is tartják fent a Morosinik ezt az elhagyott palotát, gondolta. De miért is érdekeltek a Morosinik a Gellért-örökségben, milyen céllal vezettek ide, és ki küldte a magyarok fogadására ezt az Ügybuzgó Fiatalembert? Sebe már kételkedett abban, hogy Andrea a magisztrátus megbízottja lenne, útközben vizsgálgatta a fiú arcát, de nem látott rajta a zavarnál egyebet. Hóba, jajba, kárba…, dünnyögte mélabúsan Sebe, de még nem a nyugalom órája jött el: ahogy a csónak az alacsony házak közé ért, észrevette Pananosztikosz urat és kíséretét, ahogy egy feldíszített hajócskán igyekeznek a városszéli palotához. Pananosztikosz apát arckifejezése most is oly fenséges, oly emelkedett volt, mintha csak az etimológiák értelmén, a szavak titkos történetén töprengene.

Mit akarhat a görög itt, kérdezte magától Sebe döbbenten. De a tépelődés hazatérve, a saját mozaikdíszes szobájában sem volt kellemes – Magyarországon még azt remélte, hogy a legendaírásra egy kolostor könyvtárában, s nem követek és Ügybuzgó Fiatalemberek között készülhet fel. Eltelt egy kis idő, mire a magyar kanonokok – élelemszerző körútra indulván – magára hagyták, és Sebe végre gyönyörködhetett a szép Morosininé filigrán hímzéseiben. Ne kapkodjuk el, mondogatta, és szégyenlős arccal maga elé tette az Aranyhímzőnő kezéből kitépett pergamenlapot is. Megvizsgálta a pókhálószerű ábrát, a furcsa kriksz-krakszokat; ez nem lehet talizmán, gondolta, és ismeretlen írás sem, mert a vonalak úgy keresztezik egymást, mint a folyók a térképeken. Térkép sem lehet, mert sehol se hívják a városokat számoknak. Miért ne, gondolta Sebe, ha egy oktondi rajzoló rejtjelezni kíván egy térképet, azt hiszi, elegendő, ha számokkal jelöli a városokat. A képen a hosszú vízszintes vonal olyan volt, mint egy partszakasz, melyet kikötők, köröcskékkel jelölt kis szigetek és miniatűr hajócskák szakítanak meg. Sebe figyelmesen forgatta a rajzot, de a pergamenlapra hajolva egyre csalódottabb lett: a legvalószínűbb, hogy ez a rajz a dalmát partvidék térképe. László király – kinyújtva Dalmácia felé a karját – most foglalta el Horvátországot, a készségesen segítőkész Morosinik pedig szintén Dalmácia iránt érdeklődnek. De Sebe iszonyodott attól, hogy a világpolitika – amely a püspök szerint nem érhet fel a hímzett- vagy mozaikmadarakkal – bármiképp is megzavarhatja a legendaírást.

Inkább a hímzett képecskéket vizsgálgatta, elmélázván a kiterjesztett szárnyú kétfejű sasokon, az ujját végighúzva az összeölelkező sólymokat díszítő virágfüzéren; te is messziről jöttél, nővérem, sóhajtozta. De vajon mit tettél, hogy ilyen borzasztóan végezted, kérdezte, mintha a vöröses hajfonatú Aranyhímzőnő, akár egy rossz magaviseletű apáca, ott térdepelne könnyes arccal, bűnbánóan a lábai előtt. Még a keresztnevedet se tudom, mondta Sebe fejcsóválva az asszony szellemének, aki lekuporodott a székéhez, és a sírást abbahagyva a püspökkel együtt gyönyörködött az ábrákat díszítő keskeny virágindákban. Az aprócska madarak nem hasonlítottak a delejes álmokat hozó pusztai sasokra, amelyek megtermékenyítették a Régi Világban a magyar asszonyokat, de Sebe mégsem hihette, hogy Donna Morosini madarai egyszerű díszítmények.

Ahogy ábrándosan forgatta őket, hirtelen elképedt, eszébe jutottak a Reichenauban látott birodalmi sasok – ilyen nagyravágyó terveket rejtenének ezek a címerállatok? Vagy maguk a Morosinik voltak azok, akik Gilberto úr nejével virágindák közé foglalt birodalmi jelképeket hímeztettek? A felismerés megdöbbentette, noha kényszerítenie kellett magát, hogy az ábrák értelmére és ne az Aranyhímzőnő kezére gondoljon. De mi köze a szép Morosininénak a dalmát partvidékhez, és mi köze van Gellértnek, az évtizedek óta halott magyar püspöknek a gyilkossághoz, töprengett, mígnem a tanakodásban éles, idegen hang zavarta meg. Sebe reszkető kézzel a csuhája alá akarta gyűrni a hímzéseket, és ekkor látta meg egy aranyfonállal hímzett griff mellett a nő nevét: Hroswitha. Nocsak, egy igazi teuton név, gondolta, de nem maradt ideje, hogy nyelvével ízlelgesse az érdes h és r hangot, az egymásnak torlódó, különös mássalhangzókat – a szobájába lépő idegenben felismerte Pananosztikosz apátot.

Kedves testvérem, nagyon örvendek, hogy itt látom, szólította meg Sebe. Kíváncsi vagyok, mi a véleménye a magánhangzókról a velenceiek nyelvében.