bámuló 1

Fölülről (mint jó negyven éve mindig) le-letekingetett az udvarra, ahol a közeli iskolából a tízperces szünetre kitódult nebulók zsongtak, sivalkodtak, és a nagy ricsajozásban egyszerre fülébe csendült egy kiáltás, a leghangosabb gyerek kiáltott valamit, időbe telt, mire megértette, hogy ama ritka név ez, amely annak idején – jó negyven éve – megtetszett neki (valamelyik sikerfilm hősét becézték így), egy név, ami aztán a fiáé lett, ő akasztotta rá, s rajta is maradt a gyereken. Annak idején is sűrűn ki-kitekintett az ablakon, s mindig elmosolyodott, mikor ezen a néven szólították a barátok a fiát. Később aztán, ahogy a gyerek felcseperedett, és már nem az udvaron játszott, hanem a város más helyein bandázott, vele eltűnt a környékről a neve is, az a különös név, amit ő akasztott rá. Az iskola persze maradt a helyén, a gyereksereg folyamatosan cserélődött, kirepültek, berepültek, ő már nem is igazán tudta követni ezt az őrületes forgást, jobbnak látta, ha oda se figyel, csupán megszokásból nézett le olykor… – (igen, negyven év az negyven év; negyven év alatt történt egy s más a világban, a világgal, vele és a családdal, hisz neki, kétségtelen, mindig is az volt a világa, a család, mára igencsak széthullt, ahogy a világ is szüntelenül alakul, változtatni ezen nem lehet, nem is szabad, ugyan minek!…) –, és akkor most egyszerre megtapadt figyelmével a kiáltáson, hosszú évek óta először észlelt valamit, nem mondhatja, hogy új dolgot, hiszen ez éppen nem új volt, nagyon is régi, ugyanakkor annyiban mégiscsak új, ahogyan az egész hirtelen bejött, ahogyan észlelte, magukat a gyerekeket is, ám nemcsak őket, hanem fölfedezte, hogy: hiszen tavasz van, pontosabban, télies tavasz vagy ilyesmi, zöldellő bokrok a fagyos szélben, és ahogy tovább hallgatózott, s most már innen is, onnan is felhangzott az udvarból a kiáltás, ama ritka névnek a kiáltása, már nem volt kétséges számára, hogy a fiát szólítják oda…

 

(még nem)

Még nem törték be a nyelvedet, még épp csak elkezdtél járni – jószerével először vágtál neki egyedül a világnak –, mikor egy nyári reggel olyan igazán szabad lélekkel bekiabáltál az utcáról a szemközti szomszédotok udvarába:

Ájbuvja dizidej bvua!

Az öregasszony babot fejtett a gangon, ütemesen kopogtak a tálban a babszemek, csámpás szemüvege lecsúszott az orra hegyére, fölötte lesett kifelé az utcára.

Jó reggelt, fiatalúr! – üdvözölt melegen. – Köszönöm érdeklődésedet, jól aludtam éjszaka. Remélem, hogy te is jól aludtál.

Bvua! – horkantottad büszkén, azzal már fordultál is vissza az udvarotokba.

Másnap újra megjelentél a kapuban.

Ájbuvja dizidej bvua! – kiáltottad.

Az öregasszony már várta érkezésedet. Amint meglátott, felélénkülve, kedvesen bólogatott feléd. Mondta, hogy köszöni, jól aludt az elmúlt éjszaka. Érdeklődött, neked is szép álmod volt-e?

Bvua! – felelted. Így beszélgettetek reggelente, sok-sok reggel, sok-sok felhőtlen, fényes reggel, mindketten mosolyogva, tulajdonképpen boldogan, mígnem egy napon meghalt az öregasszony.

Azért te továbbra is megjelentél a kapuban, és rendületlenül mondtad a mondókádat. Akkor az öregember, az asszony férje jött elő, ő válaszolt, szintoly szívélyesen s kedvesen, ahogy nemrég a felesége. Köszöni szépen, a körülményekhez képest jól aludt éjszaka, mondta. Szívből reméli, hogy téged sem került el a vigaszt nyújtó álom.

Bvua! – vágtad rá, s már indultál is vissza az udvarotokba. Másnap megint mentél, mondtad, amit mondani tudtál, aztán elfutottál, reggel újra megjelentél, így teltek a napok, hetek, hónapok, mígnem egyszer az öregember is meghalt.

 

Először fordult elő veled, hogy ebéd közben kicsúszott a szádból a savanyú uborka. Egyszerűen kiesett. Pontosabban: kiejtetted. Ráadásul nem vetted mindjárt észre, hogy kiesett. Amikor aztán észlelted, azon nyomban lecsúsztál a széken, villámsebesen lementél érte, az uborkáért, hogy mielőbb helyrehozd a hibát. Majd fegyelmezetten visszaültél a helyedre. A lábad még nem érte el a székről a földet.

 

 

(beszéltél)

Beszéltél a félelmeidről édesanyádnak. Már a java katonaidődet letöltötted, amikor először hazalátogattál. Édesanyád tüstént megkérdezte: „Valami rosszat tettél, fiam, hogy nem engedtek el előbb?" „Ne aggódj – mondtad roppant udvariasan édesanyádnak –, semmi rosszat nem cselekedtem." A gang szélén ültetek, a lábad már leért a földre; itt van két pár láb, amely leér a földre, gondoltad elmélázva s körbetekintve az udvaron, hirtelen fájó hiányérzeted támadt; persze, hisz nincs már meg a vén diófa!… Édesanyád elmondta, hogy a fát, azután, hogy bevonultál katonának, az alsó szomszéd kivágta. Az övé volt, azt csinálhatott vele, amit akart. Jóllehet évtizedeken át a ti udvarotokban növekedett, mégis a szomszéd gyűjtötte be a termését (ezt azóta sem érted). S ami emlék még előtört ott benned a fa kapcsán, egyszerre végtelenül nehéz szégyenérzettel töltött el: tél; éjszaka; anyád rendszeresen a fagyos hó tetejére fekszik, apáddal dacolva; nosza, te is odafekszel melléje újra és újra, mindenre elszántan!…

„Ha nincs veled semmi baj, fiam, mért nem jössz haza gyakrabban? Talán bennünket nem akarsz látni?"

Nézted édesanyád csámpás lábbelijét, a pacsker letaposott sarkát, vajon miért tapossa le ilyen csúnyán? Lehet, hogy lusta rendesen felhúzni a lábára?

Azt felelted, sajnos, nem tehetsz róla, te kiskorodtól fogva minden rosszat, ami ért, újra és újra átélsz. Neked ez, megvallod, tulajdonképpen rettenetes így. Ugyanakkor azt is meg kell mondjad, szükséged van e rettenetre. Mert – így mondtad, szó szerint – mára ez a te egyetlen bizonyosságod…

Édesanyád kapkodva kioldotta a fején baboskendőjét, száraz bot-ujjaival hátrakotorta leomló haját, ám így is visszakunkorodott az arcába pár csökönyös, ősz szál.

„Megöregedtem, látod" – ennyit mondott nagyon halkan.

 

(másik alkalommal)

Másik alkalommal már kimondtad édesanyádnak, ami a szívedet nyomta, azt, hogy sajnálod; sajnálod, de nem tudsz, pontosabban: nem bírsz teljes felmentéssel viseltetni iránta hajdani, már-már kegyetlennek tetsző cselekedetei miatt, szerinted ugyanis, „és amit most mondok – mondtad –, ne vedd fellengzős ítélkezésnek rólad, s ne is úgy, mintha előrehaladott korodra akarnék ezzel célozni", szerinted mindenki elérkezik egyszer oda, amikor el kell döntenie: beisme-ri-e ártó tetteit, hiszen – (ezt nem mondtad, csak gondoltad) – úgy könnyebben halunk, vagy továbbra is konokul kitart amellett, hogy ami fájót cselekedett, azt máshogyan, más módon nem tehette volna. „Azok a féktelen, dühödt, vad kirohanások, világgá futások, s majdnem mindig télen, tömlöcsötétségben, hogyhogy nem szakadt meg a szíved!?…" – És, folytattad, itt mindjárt fontosnak tartod, hogy Tomiról és magadról is szólj, „a gyerek, hisz láthatod, olykor kiállhatatlanul eleven, persze te akkor látod csak, amikor nagy ritkán eljössz hozzánk, vagy amikor mi megyünk el hozzátok, én éjjel firkálok, nappal dolgozni járok, aztán megjövök, s vele vagyok, hisz vele kell legyek; jó, mondani lehet erre: addig örüljek; én is így gondolom; mert volt, ugye, a másik, a Második, vele már senki sem lehet; örülök hát, hogy vele vagyok, örülök, hogy ő velünk lehet. Kis kitérő, ám szorosan idevág: évek óta haragban vagytok a volt barátnőddel, aki mindenféle hazugságot terjeszt rólatok a faluban, téged, úgy tudom, leköpött a fia, apámat megütötte, vagy őt inkább a melák szomszédotok verte meg a határ miatt?; nos, rémlik, hogy emezzel, a Janikával is összejött egyszer apám, emlékszem, sírva panaszkodtatok nekem; én elhatároztam, hogy megkeresem és lebököm azt a disznót; ám akkor lett nekünk a baj a kicsivel: meghalt; azóta mintha már nem vicsorgatnátok a haragosaitokra; hát annyit mondhatok, ha elő is hozakodnátok gyűlölködésetekkel, hangsúlyozva a titeket ért sérelmeket, én már nem hallgatnám végig panaszaitokat; meglett fejjel mire nem lettem volna képes érettetek!, holott, biztosra veszem, amint indultam volna bottal vagy baltával, te, igen, te álltál volna rimánkodva elém, hogy: jaj, csak azt ne tedd, fiam!; míg ugyanakkor büszkén feszítettél volna mások előtt: lám, mindenre kész értünk a fiunk! – nem, ne szakíts félbe, még nincs vége, anyám! –; tudd: amint leülök firkálni, Tomi máris jön, megáll előttem, s kéri, követeli a figyelmemet, a jelenlétemet, folyton szólongat; olyankor, megvallom, eszembe jut ahogy én álltam egykor elébed hóban, fagyban húgyosan… Mit akartál mondani az előbb? Most mondd!…"

Ő igazán nem, kezdte édesanyád óvatosan, igazán nem akar sem tiltakozni, sem kimagyarázkodni, de még csak szólni sem sokat; nem mintha annyira sietne, tényleg ráér, egyszer az esti busszal is elmehet haza, hanem hát neki nincsenek ennyire eszében azok a régi dolgok; világért sem tagadja, ha valami úgy volt, ahogyan volt; őszintén megmondva az a helyzet, hogy bár elő-előjönnek képek, jelenetek, a gyakoribb eset mégis inkább az, hogy abból az időből, melyet te, a fia, itt most rettenetes időnek kereszteltél el, számára nem bukkan föl semmi, és hát máskor is, mikor hasonló kérdésekkel, vagy nem is tudja, minek mondja, álltál elébe, ő csak értetlenül hallgatta, neki, meg kell vallja, majdhogynem idegen világ, amit az apává lett gyereke felidéz, amiben olyan otthonosan mozog, mintha bizony örökösen ezzel foglalkozna, „nem tehetek róla – folytatta édesanyád –, hozzám közelebb áll, ami időben jóval távolabbra esik", így például az, amikor az anyja, vagyis a fia nagymamája (tehát a mama), „s maradjunk is tovább abban, hogy: a mama – fűzte a szót édesanyád –, mikor tehát a mama, az én anyám is ki-kiszaladt a házunkból, persze nem azért ám, ami miatt annak idején én kiszaladtam; vékony, te nem is hinnéd el, mennyire vékony, télen-nyáron egyformán sápadt lány voltam én; még nem ott laktunk, ahol laktunk veled, veletek, hiszen Elvira, a nővéred is van, és legelébben is ő lett, ugye; elhiheted, Elvira sokszor kikapott, ő lány volt, te fiú, egy lány, az mindig nagyobb gond az anyának, mint a fiú, pláne amilyen világ akkor volt; Elvira mindenhol ott volt, mindent kikövetelt magának, ami más lánynak megvolt; Tomika lehet most hasonlóan eleven, mint Elvira volt akkoriban; Dóra, a feleséged maga mondta, hogy ő kiskorában mindig csöndes volt, azt meg én tudom legjobban, hogy náladnál csöndesebb gyerek nemigen volt a faluban; te igen későn, jóval Elvira után születtél; akkor már kicsit jobb világ volt, a pap – mi már az egyház szolgálatában álltunk akkor –, állítólag a pap mondta volna apádnak, hogy most, most meg kellene még ragadni az alkalmat… ez volt, ugye, ötven... ötvenkettő, apád harminchárom, én meg harminckettő; no és így volt, igen, így volt, fiam, hogy megszülettél..."

„Tudom – mondtad édesanyádnak, mindkét kezedet a zsebedbe mélyesztve, miközben elsétáltál az ablakig és vissza –, tudom, úgy tűnhet most neked, hogy könyörtelen, hogy idős anyjához könyörtelen, épp ezért igazságtalan a fia, mert hát, gondolhatod, ki tudja, mi a célja ennek a kölyök-embernek, ennek, aki szakadatlanul (ő mondja így) firkál, ez az ember az írásért mindenre hajlandó; jó, addig rendben, hogy már gyerekfejjel eltökélte, írni fog, ki tiltja neki, írjon, az ő dolga, írjon a világról, írjon a szépről, írjon, hogy ne legyen háború, de a szentségit! – (ezt már én mondtam) –, hisz írt, ugye, a halott fiáról, írt a feleségéről, megírta, hogyan csalta meg és kivel, ennek az embernek semmi sem szent, semmi sem tabu, ez az ember egy szörnyeteg!…"

„Nem, dehogy!…" – sóhajtotta édesanyád. Ő sosem mondott ilyet.

És igenis, folytattad nekibuzdulva, igenis hajlandó vagy megírni mindent, bár igazán magad sem érted, mi ez a belső kényszer nálad, korántsem harag a forrása, korántsem valamiféle elégtételre spekulálás a régi dolgokért (amit a beszélgetésetek elején mondtál, hogy: döntenünk kell, s valóban döntessék! – erről lehet inkább szó!), persze, lehet, hogy nem kellene neked szakadatlanul körmölnöd, hogyha nem azt és nem úgy élted volna át gyerekként, amit és ahogyan átéltél, s ezek után akár kérdezhetné is tőled édesanyád, hogy te, a fia, talán bizony az írásért való örök ínségedet, a folytonos és gyötrő szükséget, a sehol-soha-nyugtot külön a múlt utóhatásaként is fölrovod?, „hát szó sincs ilyesmiről, anyám, írnom azért kell, mert az jó; te talán még soha nem eszeltél ki magadnak szép és fájó játékokat?…"

Erre – emlékszel – semmit nem válaszolt édesanyád, csak a kendőjét oldotta ki az állán. Az arcán – ezt is megfigyelted – mintha felhő árnyéka suhant volna át, egyszeriben elhomályosultak a színek.

„Mért nem dobod le már azt a bumfordi kendőt, az előbb is mondtam, hogy dobd le!…" – és nem véletlenül szóltál keményebben, mint szoktál. Hasonlattal úgy lehetne ezt körülírni, hogy két vége volt a közöttetek láthatatlanul feszülő fonálnak, s mert te voltál az egyik végén, édesanyád a másikon, e fonál finom rostjain át – a köldökzsinór lehetett közöttetek ilyen érzékeny vezeték – az egyébként észrevétlen rezzenéseket is tisztán érzékelhettétek egymás irányából. S így esett, hogy mintegy elébe menve, elébe ugorva édesanyád készülő kifakadásának, vágtad az arcába: „Mért nem dobod le a kendődet, már mondtam, hogy dobd le!…" Persze édesanyádnak esze ágában sem volt levenni a kendőjét, valamit motyogott csak, hogy régóta nem mosott hajat, meg hogy különben is, ő a kendőhöz hozzá van szokva, „ezek itt, oldalt – mondta s mutatta a lelógó haját huzigálva – mindig kibújnak és karmolják az arcomat", a bőre, hiába hogy már az évei számát tekintve is megedződhetett volna, ma is olyan kényes, mint kislánykorában volt, neki aztán nem lehetett a haját még kicsit sem piszkosabban hagynia, egy hét, maximum, „de hisz neked nem kell magyaráznom – folytatta –, ugyanolyan foltok jönnek rám, mint amilyenek a te arcodon is ki-kiütköznek, ha ideges vagy, én is észrevettem, az is számít, ha csak kicsit is idegesebb vagyok, olyankor véresre tudnám vakarni, persze nem szabad, még hozzáérni sem szabad", szerencsére a krém, amit legutóbb tőled (a fiától) kapott, nagyon jó hatású, és – ha már itt tart – meg is kérdezné tőled, hol lehet azt a krémet beszerezni, ugyanis a régiből alig van már neki otthon…

Emlékszel, te akkor szó nélkül kimentél a szobából, szó nélkül vissza is jöttél hamar, s az említett krémet egy tégelyben szó nélkül letetted eléje. – „Milyen furcsa, hogy nincs a házban a Tomika hangja!… – nézett körbe édesanyád zavartan. – Látod, most nyugodtan írhatnál, kieszelhetnél ezt-azt, amíg nem kell érte menned, de most meg, ugye, éppen én zavarlak…" – „Egyáltalán nem zavarsz!" – „Mennyibe kerül? – mutatott a krémre édesanyád fontoskodva. – Kifizetem, ha neked ez már nem kell…" – Erre egészen mélyről harsant a hangod, s kapásból vágtad oda: „Fizeted ám a nagy büdös lófaszt!…" – Igen, hétfő volt aznap, s meglehetősen csatakos idő, reggel, mikor a gyerekkel az óvodába indultál, Tomi még visszakéredzkedett az ajtóból, mondván: annyira esik, hogy az esőköpenye mellé, biztonságképp’, az esernyőjét is magával vinné; hétfő volt, semmi kétség, rém csatakos idő.

 

 

(amint a)

Amint a bömbölő gyereket lefektette az ágyba, a fiatal apa határozott léptekkel elhagyta a szobát, s a konyhában, az asztalon tornyosuló irkák, folyóiratok, könyvek irdatlan halmára szegezte vibráló tekintetét. A gyerek, pillanatnyi szünetet sem tartva, tovább üvöltött. Ám még így is tisztán kivehető volt lélegzésekor a megfázásából eredő, a száraz celofán gyűrögetésére emlékeztető, zizegően fulladásos hang. Úgyhogy az apa nem is bírta sokáig cérnával, visszasietett a szobába, leült a gyereke mellé az ágyra, s magára erőltetett nyugalommal magyarázni kezdte a fiának, miért nem adhatja oda neki azt az éles, szálkás lécet, amit kinézett magának a kamrában. Nem vagy te már kisbaba, hogy ne értsd a szót. Te már igenis nagy vagy. Akkora vagy, mint egy ház. Mint egy toronydaru. Egy toronydaru sok mindent megért, ha akar.

 

*

 

Miután elzárta a televíziót, s az alvó gyerekre gyengéden ráterítette a plédet (odakinn száraz meggyfalevelek csörögtek a szélben), a férfi fáradtan kivonult a nagyszobából a konyhába, harapott egyet a PI-VI sóskekszből, miközben ujjnyi száraz fehérbort csurgatott a poharába. Egy hajtásra kiitta, majd összeszorított foggal és ajakkal a csaphoz lépett, s hosszan, csobogósan a kagylóba vizelve elnézegette egyre torzuló ábrázatát a tükörben.

 

 

bámuló 2

(nem szeretem)

Nem szeretem az arcom, mondta a borbély, ahogy hosszan nézte magát a tükörben. Nincs az arcomnak semmi titka előttem.

 

Egy leány, akit valaha nekem szántak, s engemet neki, már java asszonykorban járt, mikor újból összetalálkoztunk. Mint egy elnyűtt táska, agyonra hordott ruhanemű – ez volt a benyomásom róla. Ám iránta való tiszteletből „kifelé" mindegyre azon igyekeztem, hogy rá irányuló tekintetemmel a régi, üde, bársonyos leányarcát tükrözzem feléje. Ez sikerült is, abból gondolom, mivelhogy rajta egyáltalán nem látszott zavartság. Engem viszont teljességgel kimerített az igyekezet, láttam a tekintetében: hihetetlenül megöregedtem… – Ilyeneket firkál az üres blokk-szelvényekre a borbély, két példányban, mert indigós a lap. Van, hogy egyiket-másikat letépi és a falra ragasztja. Vagy egyenesen bele a panaszkönyvbe.

 

Reggelente a borbélyüzlet ajtajával szemben, a parkon túli fák mögül, a távoli négyemeletes fölső sarkát megszikráztatva bukkan elő a nap.

 

Különben ezen az oldalon, itt hátul, a postás nem jár. A borbély leveleit (ezek csakis számlalevelek) mindig valamelyik levélszekrény tetejére állítgatja. Onnan vagy a huzat, vagy a jóakarók lökik le a kőre. Örülhet a mester, ha egyiket-másikat egyáltalán megtalálja.

 

Amúgy csak a gerlék monoton burrogása meg a távoli, tompa motormoraj. Alig-alig rezdülnek a levelek. Itt-ott sárgulnak már a lombok. A fűben sánta rigó szökdécsel.

 

Az öreg škodás, nehezen lépő, szaggatott mozgású férfi (szürke póló, farmernadrág) kétnaponta megy borért a kocsijával. Ötliteres ballonban hozza. Indulás előtt még végigolvassa a sok szemét reklámújságot, szórólapot, amit a levélszekrényébe tömködnek a terjesztők.

 

A borbély szomszédja, a villanyszekrény-lakó rövidnadrágban s rövid ujjú, csíkos ingben hordja, osztogatja a reklámlapokat, -újságokat. A borbélyüzlet szürke kilincsére is tesz reggelente egyet.

 

Bizony, így van ez, leszarnak a galambok, bármennyire is elszomorító, sóhajtotta a borbély, és kiábrándultan nézte odakinn a lépcsőn a lepiszkított hirdetőtáblát – valamikor saját kezűleg pingálta rá a dekoratív betűket –, nézte, csak nézte, s egyre bizonyosabbá vált számára, hogy életének azon szakaszához érkezett, amikor el kell fogadjon immár végleges, megváltoztathatatlan állapotokat, jelesül ama sajnálatos tényt, hogy maga is, miképpen az üzlet ronda lépcsője és hirdetőtáblája, vastag guanó alatt fogja végezni, igen, motyorogta kesernyésen vigyorogva, hamarosan a szájamig beborít a szar.

 

Még nem látszottak, csak a beszédük hallatszott, a borbély szentül hitte: álldogálnak. Vagy az első emelet ablakán hajolnak kifelé? Hogy: milyen sötét van!, állapította meg a gyerek(hang). Mire a válasz az volt, hogy: be van borulva. És hozzátette az illető (női) hang: kisfiam. Tehát anya a gyermekével, konstatálta a borbély, miközben újra önnön ábrázatát méregette. De aztán, hogy tovább folytatódott a diskurzus („Mért nem kapcsolják föl az utcai lámpákat?" Válasz: „Majd csak este kapcsolják föl…, kisfiam"), kíváncsian az ablakhoz lépett, és egyre feszültebben leskelődött kifelé. Igazából még mindig nem tudta: állnak vagy (ha lassan is) közelednek a beszélők, a hangok szinte mindig ugyanazon távolságból hallatszottak. Végül egyértelműen arra következtetett, hogy álldogálnak. Ám akkor egyszerre feltűnt balról, az épület sarkánál egy pocak, egy jókora has. Egy hullámzó has. A borbély hirtelen annak a nőnek az irdatlan nagy hasát látta meg, akit először a múlt héten pillantott meg itt, igaz, csak futólag. Ott mindjárt azt gondolta: hormonzavarral küszködő vénlány. Most viszont, főleg mikor a gyerek alakja is körvonalazódott, ahogy unottan követte a nőt, világossá vált a borbély számára: ez egy ANYA. A fiú (semmi túlsúly; kb. hat-hétéves) hátratett kézzel ődöngött anyja után. Amaz viszont fáradtan, kimerülten vonszolódott, rakosgatta a jobbat a bal után, fújtatva, zihálva, hatalmas hurkák dagadtak, csüngtek az oldalán. Csak totyogott a hús- és hájtömeg asszony keservesen, s a fiú ugyanolyan lassan követte. (Vajon csúfolják-e a barátai, iskolatársai az anyja miatt? Van-e barátja? – töprengett a borbély.) „Este fölkapcsolják?" „Este föl, kisfiam…"

 

 

bámuló 3

(megállt a)

„Megállt a fisztulám, jön majd a Bérces Feri, engem keres, mondja meg neki, legyen szíves, hogy a központba küldtek. Megállt a fisztulám, tudja, oda kell most mennem" – mondja a portásnak Kluga Gizella.

 

Elnyűtt, kopott ruhában a művesés nő. Nemrég még nagydarab férfi kísérgette reggelente. Már egyedül csoszog, totyog. A valaha szép, sudár termetű asszony egész testében remeg. A haja szanaszéjjel, arca megnyúlva. Délelőttönként, míg a szállítóautót várja, elüldögél a bejáratnál, figyeli a betegforgalmat.

 

*

 

7.30. Csillagsapkás gyereket vezet az anyja, a gyerek hátán jókora batyu. Még erős a homály. A Föld még nem fordult a Nap felé itteni arcával. Az autók tompított világítással közlekednek. A Gömböc-büfé ablaka koromsötét. Csak a zöldséges és a virágos van nyitva.

 

Negyed kilenc. A filigrán nő, piszkavassal. Rajta: piros, mintás kendő, zörgős dzseki, posztócsizma. Széttúrja a kuka tartalmát, kiemel egy nejlonzacskót, megforgatja, visszadobja. Most meg már két kézzel vájkál, valami ruhafélét talált, fehér anyag, talán függöny volt valahol, széles ablakon, fűtött szobában, a gazda naphosszat az ablakánál ült és bámult kifelé a függönyön át, bámulta odakinn a kukázókat.

 

Drappos, kötött, pomponos sísapkában a férfi. Most bújik át a sövény foghíján. Jön és beszél magában, szélesen gesztikulál.

 

A papa is megérkezett a kordéval. A kordé feldíszítve mindenféle tartalmú nejlonzacskókkal. Az öreg mindennap felmálházza a kulikocsit. A rúd egyik szarvára ráhúzott egy zoknit, hogy ne marja a kezét a hideg vas, amikor belékapaszkodik.

 

Olyan alacsony a guberáló asszony, hogy csak ágaskodva tud behajolni a kukába. A keze viszont villámgyors, jobbra-balra kotor a bottal, csapkod, csattog, forgatja a portékát, aztán unottan elejti. A táskáját egyetlen lendülettel veti a hátára. S már kint is terem a forgalmas úttesten; bánja is, ha egy elhaladó autó épp elcsapja!…

 

10.55. Újra a papa a kordéval. Ma valahogy kevesebb a fityegő zacskó. Viszont talált az öreg egy jókora papírládát a sövény foghíjában, benne újságok, színes is. Egyiket mindjárt kiemeli, gyorsan fellapozza, kitép belőle egy lapot, aztán még egyet, gondosan összehajtja, zsebre dugja. Talán szexkép. Nem valószínű, hogy szentkép. Mindegy is, hogy milyen, valamilyen kép, ami majd meleget ad neki, valahányszor előveszi s kiteríti maga elé.

 

*

 

„Jó napot kívánok, a lelki betegek, tessék mondani, hová költöztek…?"

 

A férfit az Idegklinikára vinné a mentő – már hogyha jönne az a mentő. Mert ő itt van és vár. A haja teljesen ősz. Piros arc. Sárgás műfogsor. Ül a padon, előrehajolva, térdére könyökölve, az ujján reklámszatyrot himbál. A tekintete réveteg, ajka meg-megmozdul, nem lát, nem hall, csak mondja, mennyire nagyon mondja magában – de mit is? Innen a klinikára kerül. Nem gondolta? Rég tudta? Azok után, ami történt vele, ahová-amire jutott – csoda? Beszél és beszél magában. Rajta a sor. Ő van soron. A légzése egyre inkább fuldokló.

 

Az asszony csak áll a bejáratnál, céltalanul. Eltévedt volna? Aztán mégis bejön, és leül a fehér műanyagpadra. A táskáját maga mellé ejti. Kint az úton egy mankós férfi próbál átvergődni a zebrán. Oldalazva halad. Az autók megállnak, hosszú sorban várakoznak, hogy átmehessen előttük. A lépcsőnek hosszan nekikészül. Holtfáradtan becsoszog a folyosóra, s megy, vonszolódik tovább a földszinti rendelők felé. Akkor a padon ülő asszony is elindul, távolból követi a férfit. A hatos számú rendelő előtt leülnek egymás mellé a padra, de nem beszélnek, nem is néznek össze. Az asszony arca meglehetősen nyúzott, és homályosan árnyékolt, ami a sűrű hajszálerek kékes feketeségének köszönhető. Később, szintúgy, ahogyan jöttek, külön-külön távoznak. Az asszony előbb még leül kicsit a portával szembeni padra, és kis mozdulatokkal törölgeti a szemét. A lábszára is furcsán sötétes árnyalatú, mint az arca. A férfi még betér a vécébe. Aztán kijön, s megy tovább kifelé, rá se nézve a feleségére.

 

Kint, a csapóajtó előtt, foxi ül a korláthoz kötve. Tekintetével békésen követi a ki-bemenőket. Feketés szőrű, lesunyt fülű. A szájával ütemesen nyámmog. Számolja a bejövőket, kimenőket. A kocsikat is kíváncsian megnézi az úton. Szemöldöke, szakálla bozontos. Aprókat szimatol körbe. Noha nyugodtnak látszik, mégis a félelmét, az elbizonytalanodását érezni, főleg, amikor eltolnak mellette egy biciklit.

 

 

(ahogy most)

Ahogy most fölvitted a negyedikre a kulcsot, és kinyitottad az erkélyajtót, látod: három-négy ember áll ott lenn. Nézik a szemközti épületből kiugrott asszony szétroncsolódott tetemét. Gondosan letakarják fekete nejlonnal. A fényképész kirakata előtt. Fönt a kilencediken két rendőr terepszemlét tart. Kihajolnak. Nem nagyon, csak annyira, hogy letekinthessenek a korlát mellett. Mögöttük, a fejük fölött száradnak a ruhák. Almazöld színűek. Szépen ki vannak terítve. Gondosan kisimították valamennyit. Tegnap vagy tegnapelőtt mosták, teregették ki őket, lehet. Mostanra megszáradtak. Onnan néz lefelé a két rendőr. És ide is átnéznek, rád is vetnek egy pillantást, rád és a Katira. Mentő is van ott lent, de már fölöslegesen. Mondják, a kukára esett az idős személy. Nem látni, hogy be lenne horpadva az edény teteje. Abban a házban (tizenhét emeletes) lakik a Kati, a takarító, aki most a füledbe súg (mögéd bújt; szédül a magasban): ő ismerte az asszonyt, sűrűn öltögette a nyelvét. Állítólag olyan volt: öltögető. Hálóingben – ezt is a Kati mondja –, hálóingben ugrott a nő. Ha ugyan ugrott, veted közbe. Mert az is lehet, hogy kiesett. Netán kilökték? Kati szerint nem lökték ki, ő száz százalékra bizonyos benne, hogy magától ugrott az asszony, kicsivel nyolc előtt, tudniillik – így a Kati – a gyerekei eladták a feje fölül a lakást. „Azért ugrott, mert elege volt…"

 

(innen)

Innen, a falakon belülről másképp látni mindent, mint a falakon kívülről. Akik jártak már itt, tudják ezt, még ha nem beszélnek is róla. Ugyan kinek beszélnének? A szobatársaknak? Hiszen ők valamennyien falakon belüliek. A látogatóknak? A látogató, az mindig falakon kívüli. A falakon kívüli, bár mély részvétet mutat szemtől szembe, valójában részvéttelen a falakon belülihez, s tulajdonképpen el sem ítélhető ezért, hisz a falakon kívüliek mércéjével mérve így természetes. Nyúlok a sóért; megsózom az ételt. Nyúlok a cukorért; megcukrozom az ételt. A só a cukorban is só marad. A cukor a sóban is cukor.

Igen ám, de mi van, ha a falakon belülinek, mikor már beletörődött sorsába, egyszerre tudomására adják orvosai: tévedtünk, tévedésünk önre nézve örömteli, nosza, pakoljon, szedje össze holmijait, ha ügyesen szedelőzködik, a 10-es buszt elérve az ebédjét már otthon kanalazhatja!… Hogy mi játszódik le a fejében, s mire véli eddigi falakon-belüliségét – kérdés. Itt bent olyannyira lelassult; otthon föl kell vennie majd egy másfajta ritmust, bár ez a másfajta ritmus, sejti már, ezután sokkal fáradságosabb lesz számára.

Persze akadnak a falakon belüliek között olyanok is, akik végig megőrzik falakon kívüli fölényüket, függetlenségüket. Ők csak azért jönnek be ide néhány napra, hogy ne legyenek mindig otthon, s majdan hazatérve eldicsekedjenek ismerőseiknek: voltak ám ők falakon belüliek! Ők azok, akik a reggelinél rendszeresen repetáznak a mézből, a vajból, az esti tévézésnél övék a klubban a legjobb ülőhely.

Az igazán falakon belüli itt tikkel a folyosón, fekszik mélán az ágyán, kinyitja és becsukja a szekrénye ajtaját, valamit leemel a polcról, megforgatja, az ágyára dobja, és már indul is vissza a folyosóra, meglesni: beérkezett-e már a 10-es járat?

A szobatársak közül nagyot szellentve valaki még utánakiáltja:

– Ezt is vidd ki, pajti!…

Kint ott van neki a folyosó újra, a szürke kőlapok sora, a fal tövében a sárga csempe, valamilyen súlyos kerámia.

 

 

(mi a)

Mi a szakmája? Van szakmája? Mikor született?

(Megmondja.)

Itt, kérem, nincs. Ilyen egyén nálunk nincs nyilvántartva.

Ott vagyok, csak nem adja be a gép!

Türelem! Megnézzük újra…

 

 

bámulók bámulója

Hajat mostál, levágtad a körmödet (a bőrkeményedésektől is megszabadítottad magad; észrevetted, mennél gyakrabban vágod le a kemény bőrt, a következő réteg annál inkább megkérgesedik), kicsit átreszelted a friss vágás helyét (a rengeteg szarudarabkát a szennyestartó fedelébe gyűjtötted), azután megettél három hájas süteményt, töltöttél magadnak egy pohár bort, s míg iddogálva elszívtál egy cigit, folyamatosan érezted a pár évvel ezelőtti fejsérülésedből hátramaradt, zavaró valamit, belül a fejedben. S tulajdonképpen nem is csináltál mást. Illetve még odaálltál az ablakhoz, a holdat keresve, ám nem találtad az égen, viszont a kinti hideg arra késztetett, hogy csukd be az ablakot. No és akkor gondoltál arra, hogy valamikor régen, ugyanennél az ablaknál állva, a bolygórendszert magyaráztad a fiadnak (ha egyáltalán magyarázhattad, magad is tudatlan). S hirtelen emlékeztél, hogy az akkor négyéves fiad selypítve bár, ám határozottan azt mondta az égre felmutatva: őt komolyan érdekli az Univerzum.

 

 

a bámulás mint olyan

Először is, jó, ha van egy pont. Még ha irtózatosan messze is. Fontos, hogy ki lehessen venni, ki lehessen emelni a környezetéből. Képesnek kell lennünk a tekintetünket rajta tartani. Akár koromsötétben is. Botorkáljunk koromsötétben bár. Végtére is a sötétség nem lehet akadály. Olyan ez, mint az emlékezésből való eligazodás. Valójában persze nem emlékezés mégsem. Hiszen ha az volna, úgy akkor le is hunyhatnánk a szemünket. Csakhogy nem hunyhatjuk ám le. Kell ugyanis az a pont, amiben a tekintet megkapaszkodhat. Amin folyamatosan rajta csünghet. Amire bizton rácsimpaszkodhat. Hiszen csak így érzékelhetjük a helyet. Azt, hogy hol vagyunk, merre tartunk, merre van észak.