A fiatal férfi szégyenlősen tapogatja a mentéjét. A ruha fölhasadt szövetén bizonytalanul siklik végig az ujja, míg végül puhát és meleget érez. Látja már, ahogy a szuronyt visszarántották a hasából, a hideg vas magával vonta a beleit is, melyek most, akár a vastag hajókötelek, kilógnak a testéből. A fiú tétován felnéz, és a szerb felkelő hirtelen hatalmassá növő arcába pillant. A másik száját vastag, gennyes var borítja, és úgy liheg, mintha nem kapna levegőt. A szerb tüdeje sípol, szabad öklével ütögeti a homlokát. A sebesült nemzetőr megcsóválja a fejét, néhány pillanatig még tartja a beleit, ahogy a kötényünkbe szedett gyümölccsel állunk a fonott kas vagy az abroncsos hordó előtt, majd imbolyogva megindul, aztán zuhan arccal előre. Fájdalma irtóztató, fuldokolva lélegez, s alsó testét fölvonva, hasát a talajtól eltartva vergődik, mintha fejjel akarna belebújni a földbe. Szíve dermedten verdesi az utolsókat, s a szikkadt fűcsomókat harapdálva csakhamar eszméletét veszíti, és elvérzik.

A harctéren maradt tetemekről vándorcigányok húzkodják le az összevérzett katonagúnyákat. Nagyon meleg van, fekete fürtökben zümmögnek a döglegyek, a bokrok hűvöséből kóbor kutyák leselkednek, s türelmetlenségükben, hogy nem férnek a tetemekhez, egymást is marják. A távolban még eldörren egy-egy karabély. Amíg az asszonyok gyors és szakavatott mozdulatokkal vetkőztetnek, s a férfiak értékek után kutatnak, a Somnakaj nevű gyereklány az árokparton virágot tépked, s hurkol az engedetlenül csavarodó szárakból a nyakába rózsafüzért, kutyatejvirágból sárga láncot. Olyan a szél, mintha élő, de láthatatlan emberalakok körül táncolna, a halottak lelkei itt maradtak, s most fényes, áttetsző csapatokba gyűlve gyászolják az elhullott testeket. Egyre erősebbek a szagok. A kislány önfeledten dúdolgat, majd egyszeriben megborzong. Amerre csak ellát, kitekert testű, vérben ázó halottak hevernek. Még mindig didereg a bőre, holott nem rendíti meg különösebben a látvány, látott ő már halált eleget, tanúja volt cigány, török és szerb pusztulásának éppúgy, mint osztrák határőr katona haláltusájának. Homályos emlékei most Szarajevót idézik. Az apjával egyszer, már nem is tudja, miért, hosszan, nagyon hosszan, órákon át bolyongtak a városban, vékony lépcsősoron kaptattak fölfelé, aztán visszafordultak, másfelé indultak, s a kislánynak az volt az érzése, hogy végérvényesen eltévedtek. Este lett, hideg. Az apja nem szólt, erős kezével csak húzta maga után a gyermeket. Aztán egy sikátor végén fény világlott rájuk, a piciny ablakokban gyertyák imbolyogtak, s a szőnyegbe csavart és így agyonvert fiatal bosnyák holtteste ott hevert Somnakaj mezítelen lába előtt. Az apja szó nélkül taszította hátra, majd kicsavarta a szőnyegből a tetemet. Somnakaj kíváncsian előrefurakodott. Nem volt a fiún egyetlen vércsepp, egyetlen ütésnyom sem, s az arca olyan békéről árulkodott, mintha csak álmodott volna.

Somnakaj hunyorog, majd ingerülten, hogy kéretlen emlékei megzavarták a szórakozásában, a magasba pillant. Fent szelíden fodrozódnak a bárányfelhők, s már vadmadár is köröz a közeli füzes felett. A kislány megérzi, hogy nézik. Sápadt férfiarc bámul rá a földről. S mintha mondana is valamit a magyar katona, a szája félig tátva, foga között földmorzsa és gyökérdarab sötétlik, vér szivárgott az állára, s úgy feketedett meg, mintha sötét virágú tulipán szirma ragadt volna a szőke borosták tüskéire. A katona arca nyugodt, holott fájdalma iszonytató lehetett. Nem, a halott mégsem őt nézi, állapítja meg a kislány, majd közelebb hajol. A fiú arca előtt gyepűrózsa virága ingadozik.

Letépem, suttogja mosolyogva Somnakaj.

Nem adtad nekem, ér ujja a katona állához, csak megmutattad, mondja még a lány, s valóban letépi a virágot. S nem látja meg, vagy csak nem akarja észrevenni, hogy a szirmok ragadnak, mert még mindig véresek.

Nem sokkal később Szép Klára a Fekete sas utcabéli házban a gyermekéhez lép, mert szoptatni akart.

Délután van, és hőség.

Olyan hőség ez, dörmögi Koszta Nyikiforov néhány utcával odébb, ahogy ellép a kócbabától, hogy a szívekig kúszik.

Szép Klára áll az ablaknál megdermedve, nem szoptat, fázik.

A fiatalasszony sorsa példázat arra, hogyan lehetséges három férfit szeretni egyidejűleg és folyamatosan s legfőképpen háborítatlanul. Lehetséges három szerelmet dédelgetni és gyötörni, lehetséges egyszerre három szerelemben teljessé tenni és a fenékig üríteni azt az életet, amely sokszor egyetlen hiábavaló vágyakozásba is beleromlik. Szép Klára méltó volt mindegyik szerelméhez, s a hűség, melyet a lelkében gondozott, valódi és őszinte volt.

Klára gyermekként olyan, mint egy könnyű, hajlékony faág. A festett papírszalag elszakad a kezében, de a fűszál az ujjára tekergődzik, és még másnap is frissnek tetszik. A tenyere közepén, épp az életvonalon van egy piros folt, olyan, mint egy pici lábnyom. Vagy inkább virágszirom? A gyermek sokszor képzelődik arról, vajon a dolgok hogyan látják őt.

Ez az ablak, csicsergi az anyjának, ez az ablak, anyukám, nem akarja, hogy most kinézzek rajta.

Ez a konyhatűz, anyuskám, azt akarja, hogy simogassam meg a szívét, mert a tűznek is van szíve, tudod-e.

Az anyja összeszorítja a száját, nem válaszol. Sápadt, kedvetlen arcát szinte kettévágja a fény. S amikor a kislány könnyel telt szemmel fut hozzá, s a megégett ujját tartja elé, csak annyit mond, magad csináltad, akkor magad is gyógyítsd meg.

Klára gyereklány még, amikor egy esőverte, unalmas délután az apja fontoskodó ábrázattal magához inti, majd elébe helyez három pici fadobozt, hogy a kislány válasszon. A gyermek szemében kék fény villan, és kacagva kapja fel mind a három dobozt, mind kell neki, mind. Az apja megjátszott kelletlenséggel csóválja a fejét, s a metszőfogát kivillantva elmosolyodik. A gyermek sebesen kiüríti a dobozokat. Mind a három dobozkában papírszeletre lel, az egyikre az volt írva, hogy NEM, a másikra: IGEN, a harmadikra: TALÁN. Klára így tanulja meg, hogy soha nem lehet több, amit az embertől elvesznek, mint amennyit adnak neki, ám a döntése még így is kétségtelenül helyénvalónak tűnt. Mert azt már ekkor is tudja, hogy amit el lehet venni, el is kell venni. S az apja, akinek tartozásai ekkoriban az eget ostromolják, nevetve vonja magához.

A fiatalasszony újra próbálkozott. A kicsi azonban elutasította a duzzadó mellbimbót. Klára összerántotta magán az inget, s ingerülten dobta vissza a bölcsőbe a gyermeket, aki nyomban felsírt. Az asszonyban napok óta gyűlt a feszültség.

Hallgass már!

Elég legyen!

Klára megvonta a vállát, s tétova mozdulattal nyúlt hajának egy elszabadult tincse után. S ahogy megemelkedett a keze, akkor látta meg, hogy a gyermek ujja véres. S véres a szája is, és vér piroslik az ő ujján is. Hirtelen úgy érezte, mintha egy álom legfényesebb, utolsó pillanatában lenne, amely oly közel van már az ébrenléthez, hogy csak a szemünket kell rányitni. Mintha valaki azt kívánta volna, hogy az ablakon át bezuhogó fény, a még mindig kavargó utcapor, s egy távoli kiáltás, mely rekedt, mély torokból hangzott a Kárász utca felől, egyként késztesse arra az asszonyt, amit nemsokára valóban tenni fog. Klára teste megfeszült, majd elernyedt. Óvatos tapintásokkal sebet keresett a kicsin. Aztán saját véres ujjbegyére bámult. Zavartan ingatta a fejét, majd lehajolt, s a nyelve hegyével megérintette a vércseppet. Olyan finoman tette, ahogyan az asztalra szóródott porcukrot vesszük magunkhoz egy gyors nyalintással. A tenyere az arca elé emelkedett, s a vért óvatosan szétkente az ínye húsán. Majd mozdulatlanul állt a késő délutáni fényben. Mintha megfestették volna az alakját. A haja csillogott, nyakának fehér ívén ezüstösen ragyogtak a pihék, a bőrén ezer apró gyöngyöt vetett a borzongás. Véres volt a szája, véres volt a nyelve, s végre a gyermek is elhallgatott.

Klára napok óta rettegett, éjszaka többször is felkelt, és langyos, cukros tejjel igyekezett nyugtatni magát. Egyszer imádkozott is, de rögtön szégyen fogta el, mert az imát mindig is a lélek gyengeségének vélte. Nem imádkozni kell, hanem azt is meglátni és meghallani, amit mindenáron el akarnak rejteni előlünk. Ha a nő félt, megfájdult tenyerén a piros folt. Klára végre fáradt megnyugvást érzett. Napokig folyamatosan ágyúztak, s ha felhagytak a lövöldözéssel, nem lehetett tudni, mikor kezdik újra. A túlpartról áthallatszó dörgés, az ágyúgolyók sivítása, majd becsapódása a legszörnyűbb viharokat idézte. Éjszakánként világító lövedékek festették lilára az ég hasát, s látni lehetett, hogyan kapnak lángra a túlpart házai. Olykor egy-egy lövedék derékba kapott egy nyárfát, s a meghasadt és kettétört törzs úgy nézett ki, mint valami hatalmas fogpiszkáló. Szép Imre írt, végig jegyzetelt az utolsó napok alatt, kissé ittas is volt talán, s ahogy járkált fel s alá a lakásban, kelletlenül bólogatott. A szél a város fölé sodorta a lőporszagot. Aztán egy reggel csönd lett, csönd és hőség. Ezen a napon volt a szőregi csata.

Klára végre felsóhajtott.

Pallagi Ádám meghalt.

A vér az övé volt, Ádám vére, Klárának erről a leghalványabb kétsége nem volt, mert jól ismerte ezt az ízt. S Klára megérezte a vérben a halált is, holott amikor először ízlelte, akkor az élet ízével találkozott. Véletlen találkozás volt ez, néhány évvel ezelőtt a Főtér forgatagában. Klárát voltaképpen kapaszkodók és közös élmények nélküli szerelem kapcsolta Pallagi Ádámhoz, s ez a szerelem egy pillanatra sem csábított a beteljesülés mámorával, ám a boldogtalansága sem volt elviselhetetlen. Mégis nyugodt szerelem volt ez, mert annyi ígérettel sem bírt, amennyit egy óvatlan taszítástól, egy kedves mozdulattól vagy meggondolatlanul elejtett szótól várhat az ember. Ezt a szerelmet nem mérgezte hazugság, sem pedig félreértés, nem kezdte ki a türelmetlenség indulata és a mértéktelenség heve, nem rakódott rá az unalom penésze. Olyan szerelem volt ez, amelynek nem volt szüksége a világ támogatására, játékos ravaszkodásokra vagy körmönfont számítgatásokra. Olyan szerelem volt ez, amely magából fogant, magát táplálta, s amikor elérkezett az idő, magába pusztult bele, de mindig maradt belőle egy rossz fényű fillér, amellyel meg lehetett kötni az újrakezdés első üzletét, s e tranzakció aztán további forintokat és aranytallérokat hozott a léleknek eme különös vállalkozásában. Ha valaki megkérdezte volna Klárát, miért szereti ezt a fehér bőrű, komoly tekintetű, gyakran mégis gúnyra és megvetésre ingerlő fiút, a lány azt mondta volna,

mert távol van.

És soha nem lesz közelebb.

Mert érinthetetlen.

Mert általa én is érinthetetlen vagyok.

Néhány esztendővel a forradalom kitörése előtt történt. Nyár volt, május vége, szerte a határban pipacs és kankalin virágzott. Klára és a szolgálólány a Főtér északi sarkán sétáltak el, mögöttük sárgállt a városháza, a túloldalon a nagy fehér mészfoltokkal gyógyítgatott, erősen omladozó várfal húzódott. A lányok a Frei Teréz nevű asszonyságtól tartottak hazafelé, mert az idős, nagyszájú, de fürge ujjú hölgy, Klára régi ismerőse, a viseltes szalmakalapokat újra divatossá tudta varázsolni. Klára leadott az asszonyságnak kettőt, mert apja utolsó hajóútjára készült. S kalap, kendő vagy napernyő nélkül nem volt ajánlatos gőzösre szállni, ha tiszta volt az idő. Az „Arany golyóhoz" címzett vendéglő előtt ifjak vitatkoztak emelt hangon, egyikük még az öklét is felemelte, kiabálva fenyegetőzött, szokás volt akkoriban a politikát a közterekre és egyéb nyilvános helyekre vinni. A szolgálólány egy pillanatra elbámult, de Klára, akárha megérezte volna, hogy valami fontos történik, türelmetlenül magával vonta. Nagy és kietlen terület volt a város főtere, s ha éppenséggel nem lepték el az árusok, a szekerükből gyümölcsöt, zöldséget, kenyeret, posztót és gyapjút kínáló kereskedők, a várbeli katonaság fölvonulásra és gyakorlatozásra használta. A téren sokáig tiltották a fák ültetését. Klára éppen ellegyezett maga elől egy pimasz legyet. A rovar percek óta az arca előtt körözött, s a lánynak az volt az érzése, a szeme tükrére akart mindenáron rászállni. Ekkor pillantotta meg a fiút. Pallagi Ádám egyenesen feléjük tartott, és merőn bámulta a lányt. Klára tenyere hirtelen megsajdult, s a lány arra gondolt, hogy ezt az ártatlanul tolakodó, erőszakos, de mégsem kellemetlen tekintetet, mely akárha valami bimbózó virágfej fénye lenne, már soha többé nem képes elfelejteni. Bosszantó nemtörődömséggel lovas katona ügetett el egészen közel mellettük, s úgy tetszett, az állat tompora elsodorja a fiút. Ám ő az utolsó pillanatban oldalt perdült, s mert közben megcsúszott a szennycsatorna ázott falán, némi komikus kapálózás után jókorát esett. Hallani lehetett a karcsontja reccsenését. A fiú szeme kikerekedett, és tekintetében inkább megdöbbenés látszott, mint fájdalom. Feltérdelt, s közben újra Klára szemét kereste a tekintete. A lány és a mellette topogó szolgáló egyszerre nyúltak a fiatalember felé, ám Klára hirtelen visszahúzta a kezét, nem segített a feltápászkodó fiúnak. Nem ért hozzá. Nem mintha illetlenségnek gondolta volna, hogy egy szerencsétlenül járt ifjúnak kezet adjon. Úgy érezte, ha csak hozzáér a fiúhoz, már akkor is végérvényesen elront valamit. A fiú pillantása végigfutott a gyöngysoros mellényen és a vörös bársonyszoknyán, majd váratlanul elnevette magát. A lány egyáltalán nem értette, mit nevet a karját rázogató fiatal férfi, akinek olyan fehér az arca, mint a tej, s a szeme szomorúbb, mint a nézése. Ádám nem vette észre, hogy vércsík ereszkedik az ingujja alól s ráfolyik a kézfejére, s mint aki végképp szabadulni akar a fájdalomtól, újra megrázta a karját. A lány megérezte a szájára csapódó meleget, nyelve önkéntelenül az ajkára tévedt. Klára ekkor ismerte meg Pallagi Ádám vérének ízét, ám a valóságban eztán sem, soha nem érintette a fiatalembert. Nem ért a kezéhez, nem érintette az arcát vagy a szőkén göndörödő, vastag szálú haját, nem ért viseltes kabátja ujjának szegélyéhez, nem ismerte meg a testét, a testének illatát és kipárolgásait, csak a tekintetét tudta, furcsa, egyszerre nyílt, mégis már-már szégyenkező nézését, és persze tudta a vérének ízét. Pallagi Ádám újra felnevetett,

ugyan semmiség, hölgyeim,

biccentett hetykén a nők felé, majd a fiatalemberekre jellemző hirtelen horgadó bosszúsággal az öklét rázta a már rég eltűnt lovas után.

Klára három férfit szeretett egyszerre és mindörökre, három különböző férfi uralta a testét, a vágyait, a lelkének hangulatait, s bár ő hivatalosan Szép Imre, e bogarasnak mondott, néha napokra elhallgató s a dolgozószobájába húzódó férfi mellett döntött, e választás korántsem csak a korszellem felé tett szükségszerű gesztus volt, amennyiben a férj nélkül maradt vénlányokat már ekkor is lenéző gúny vagy óvatoskodó idegenkedés övezte. Bármennyire különös, ez is valódi és őszinte szerelem volt. Klára valóban boldog volt, hogy ennek a nyugodt tekintetű, ábrándos férfinak az asszonya lehet, akiről azt tartották, hogy tavasszal titokban virágokat ültet a Főtéren, tulipánhagymákat és kikericshagymákat kapar el a poros földbe, és aztán azt figyeli, ezen a lehetetlen helyen hogyan és mikor nőnek ki a növények. Azon a napon, amikor a férfi eljött hozzájuk, és némi zavart torokköszörülés, ám minden felesleges bevezető nélkül megkérte Klára kezét, a bukott vagy, engedékenyebb fogalmazással, a vállalkozását meghatározatlan ideig szüneteltető hajótulajdonos, Pelsőczy László szinte nyomban igent mondott.

Szép Imre természetes nyugalommal tekintett Klára arcába, s ettől a lány zavarba jött. Érezte, hogy elpirul, és ettől dühös lett. Szép Imre tekintete semmit sem ígért, távolról nézett rá, és nyugalmat sugárzott. A férfi újra az apa felé fordult, majd magyarázni kezdett.

Tudja, uram, a minap fölkerestem Klára kisasszony édesanyjának a sírját. Igen kedves, láthatóan nagy gonddal megépített síremlék, ám ha tanáccsal szolgálhatnék néhány új növény és virág ültetésére, mert ön igényt tart rá, nos, szívesen élnék a lehetőséggel. Annyi mindent ígérhetnék e kézkérő alkalmával, jólétet, biztonságot, napfényt, ám én nem ígérek semmi különöset, ha csak annyit nem, hogy Klára is olyan lesz mellettem, mint az én mimóza virágom. Mimosa pudica, mint bizonyára tudják, ez a növény hivatalos neve. Pelsőczy úr nyilván jól ismeri e virág különös tulajdonságát is. A legkönnyebb, legodaadóbb érintésre is sértődötten rejti el magát, a szépségét, s nagy sokára nyílik a világra újra. Én megtanultam úgy érinteni a virágomat, hogy e közelítés neki már nem kellemetlen, duzzadó levelei mit sem törődnek tolakodó, ingerlő ujjaimmal, feszesen és nyugodtan nyújtóznak a fényben tovább. Maga, Pelsőczy úr, gyönyörűen tud ígérni. Valóságos költészet, ahogyan teszi, már megbocsásson, de akaratlanul is fültanúja voltam egy-egy üzleti tárgyalásának. Azt ígérem hát önnek, hogy a lánya virágzását bántani nem fogom. Azt ígérem, hogy nem fog elhúzódni, s magába fordulni, ha érintem, csak mert óvni, szeretni vagy megismerni akarom.

Ez mind igen szép, bólintott a hajótulajdonos Pelsőczy, hanem a legfőbb kertész mit szól e dologhoz, a plafon felé pillantott, majd a lányára mosolygott. S miután Klárát kiküldte a szobából, a két férfi még alkonyatig beszélt, s nyilván ittak is, mert amikor Szép Imre elköszönt, igencsak gyanúsan csillogott a szeme.

Az esküvőt néhány hét múlva megtartották

Szép Imre pontosan tudta, hogy nincs egyedül az asszony életében. A férfi tudta, hogy osztoznia kell a feleségén, s ez a talán túlságosan is nyugodt, a semmittevés biztonságát inkább választó, mintsem kockázatos pénzügyi vagy politikai kalandokba bocsátkozó, ám a lelke mélyén mégis kéjenc férfi bölcsen elfogadta a látszatra bonyolult helyzetet. Tudta, hogy türelmesnek kell lennie, és bámulatra méltó természetességgel bízott magában. Olykor a türelem egyszerűsít a világi történések kusza szövedékén, mondogatta egy-egy virágát vagy földdel teli s ébredni nem akaródzó hagymát rejtő cserepét vizsgálgatva. Holott a dolgot még az is bonyolította, hogy a tejfölösszájú Pallagi gyerek mellett, akinek egyébként Szép Imre a fiút elkönyvelte, a saját testvérbátyja, a nálánál alig másfél évvel idősebb Péter volt a harmadik rivális. De Szép Imre soha nem úgy gondolt a másik két férfira, mint vetélytársakra, akikkel küzdenie, harcolnia kell. Osztozott az asszonyon, adott belőle és kapott belőle, ám amit elnyert Klára testétől és lelkétől, az őt tökéletesen kielégítette. S afelől sem nyugtalankodott, hogy amennyit ő ad, kielégíti-e Klárát, elég-e neki a viszonylagos, bár biztos lábakon álló, házias jólét, a havonta megvásárolt ruhák, a bálok fényessége, a nem túl gyakori, ám annál hevesebb és olykor váratlan helyzetekbe torkolló szerelmi együttlétek illékony öröme. Szép Imre nem gondolta, hogy adhatna többet, mint ahogy azt sem gondolta, keveset ad. A férfi tudatosan soha nem harcolt az asszonyért, talán azért, mert nem is tudta, miként kell egy másik emberért megküzdeni. Amíg élt, soha nem tépett le virágot.

Szép Imre mosolya dühítette és féltékennyé tette Klárát a házasság első hónapjaiban , ám lassan megértette, hogy ez a távolról érkező, különös derű mégis neki szól, nyugtatni és erősíteni kívánja őt, s igazából ő sem vár mást a férfitól, mint ezt a belátó nyugalmat, a gondoskodásnak eme kiszámítható rendszerét. A férfi soha nem bántotta az asszonyt. Soha nem kiabált vele, tenyere nem csattant Klára arcán, nem tette ki a haragjának vagy a rosszkedvének, váratlan szeszélyre és látszólag ok nélküli ingerültségre inkább a fiatalasszony volt hajlamos. A nő olykor minden előzmény nélkül támadt a férfira, félelmének és elkeseredésének özönét zúdította rá, vadul és süketen vádolta, miközben Imre a társalkodó ajtajának dőlve fújta a pipafüstöt, s komoly, már-már megértő tekintettel hallgatta, amint Klára a szemére veti a lustaságát, az önzését, a tehetetlenségét és a korlátoltságát, majd hirtelen elneveti magát. Klára úgy tudott nevetni, hogy gyakorta azt hitték, sír. A nő végül nagyot fújt, dühösen a férfi felé csapott, és már ő is mosolygott. Aztán csak ültek egymás mellett, mígnem szétterült a város fölött a sötét fátyol, az utcákon elzörögtek az utolsó szekerek és a birkaprémmel megrakott kocsik, kigyúltak fent a csillagok, és Szép Imre lassan kibontotta a ruhából az asszony testét.

Később Klára olvasott, a férfi tekintete pedig úgy járt fel s alá a szobában, úgy vette számba a tárgyakat, a falakra aggatott préselt virágok tükrös kis képeit, az apró vitrinekben ragyogó kövecskéit, mintha leltárt készítene. Néha kintről kiáltás harsant, futó lábak zaja halt el a Mars tér felé, szokás szerint részeg suhancok háborgatták a környéket. De ha esni kezdett, Szép Imre mindig kitárta az ablakot, és sokáig hallgatta a monoton kopogást. Ha végképp besötétedett, a férfi gyertyát gyújtott, és írt. Úgy sercegett a tollhegy, mintha a papírt megsebeznék a mondatok. Különös feljegyzéseivel megteltek a fiókok, kapcsos ládák, füzetek.

Olyan vagyok, mondta egyszer egy ilyen estén Szép Imre, mint aki egész életében valami nagy hibára vár.

Miféle hibára, pillantott fel az asszony egy könyvből, és kérdőn fölvonta a szemöldökét. Klára maga sem tudta, miért, de kedvelte a férfinak ezeket a hangulatait. Talán azért, mert jó volt a másikat elesettnek és bizonytalannak is látni? Imre a fejét ingatta, tenyere lassan végigsimított a halántéka ezüstjén, hirtelen nagyon fáradt lett.

Úgy van ez, kedvesem, magyarázta, s az arca elvékonyult, mint mindig, ha bölcselkedni kezdett, úgy van ez, ismételte, hogy minden, ami tudható, az embertől tudható. Énnekem Isten még semmit sem mondott. Jó, korábban kérdeztem erről, arról. Most már nem kérdem. De persze azt nem állítom, hogy nem szólít majd egyszer, ám túlságosan nem várom ezt a pillanatot. Vannak virágok, melyek levelei nem kedvelik a napsütést, és a túlzott fényben alszanak. Egyszer majd mutatok magának madársóskát.

A férfi vállat vont, és felállt.

Túlbonyolítja, Imre, mosolygott az asszony, s a tekintete újra a könyv lapjára esett.

Persze, vont vállat a férfi, és rágyújtott. Aztán a vitrines szekrényhez lépett, kis ideig tétovázott a borosflaska, a likőrösüveg meg az ánizspálinka között, végül az utóbbi mellett döntött. Majd kérés nélkül vitt az asszonynak is egy pohárral, melynek vékony üvegfalán virágszirom derengett kéken. S ahogy ilyenkor szokták, Klára hagyta, hogy a férje ujjbegye a nyakán nyugodjon, míg az édes szirup leszalad a torkán.

Pallagi Ádám leginkább az asszony vágyaiban élt, könnyű mozgású alakja ritkán léptette elő az álmai világából. Ám ha előbukkant, annak mindig jó oka volt. Ha Klára a távolt fürkészte, ha éjszakánként útra kelt a lelke, ha álmodott, Ádám volt a társa. S ezek az együttlétek annyi érzékiséggel bírtak, hogy e képzeletbéli, álom szőtte játékban néha érintették egymást, megfogták a másik kezét. Ám csak ilyenkor. A fiú elhullott szempillát csippentett le a lány arcbőréről, óvatosan kiemelte a hajába hullott hársfalevelet, egy felfelé kanyargó csigalépcsőnél a kezét nyújtotta, hogy segítsen a magasba lépni, ám több soha nem történt. Van olyan mámor, amely nem piszkít be, tűnődött Klára. Ha lett volna valaki, akinek beszélhet erről a kapcsolatról, ha elmondhatta volna, nyilvánvalóan a bizalom szót írja körbe. Azt mondta volna, mindenekfelett megbízik ebben a fehér bőrű, zavart mosolyú fiúban. S talán azt is hozzáteszi kelletlen vállrándítással, mint akit zavar a maga igazsága, nyilván azért van ez így, mert az igazi bizalom nem más, mint hatalommal bírni a másik ember természete felett. Bízol benne, tehát ismered. Bízol benne, hiszen jól tudod, mit tesz most vagy holnap, miféle gondolatokkal küszködik, miféle kételyek sanyargatják, és miféle örömök vigasztalják, bízol benne, mert bár távol van, de soha nem jöhet közelebb, mint ahogy távolabbra sem kerülhet soha. Klára sokáig el sem tudta képzelni, hogy a fiú igazán bajba kerülhet. Szép Imrét többször megálmodta holtában, Pétert látta haldoklani, s egy végső, dühödt kiáltással az életből kiszakadni, Ádámot azonban soha nem képzelte el testi bajban. A fiú sebezhetetlennek tetszett. Klára nem hitte, hogy Ádám éppúgy elpusztulhat, mint bárki más, s hogy éppolyan rettenetes testi szenvedésben is lehet része, mint akárki halandó emberfiának. És amikor megtudta, mert a rózsaszirmon sötétlő vér íze elmondta neki, hogy Ádám nem él, Klára a fájdalomba csaknem beleőrült.

Ha a nő figyelme a világ tapasztalható része felé fordult, ha apró, de vonzó tárgyak felületét figyelte, ha kézbefogott egy barna héjú diót, s az ujjbegye végigjárt a durva csontfelületen, ha letört egy göcsörtös nyírfaágat, vagy játékból az árokparti csalánból tépett, s könnybe lábadt szemmel engedte magába az égető fájdalmat, ha tejbe áztatott kiflit emelt a szájához, ha a sáros utcákon szekér vájta kátyú felett torpant meg, hogy megbámulja az apró hegycsúcsokhoz hasonlatos sárcsimbókokat, a harmadik férfi, Szép Péter volt vele. Péter hatalmas termetű, nyers modorú, de őszinte férfi volt, alakra és természetre éppen az ellentéte a testvérének. Mintha a fivérek szülei Péterbe tékozolták volna az összes szenvedélyüket, s Imrének csak a rezignált nyugalom maradt volna. Péter őszintesége gyakran sértő és bántó volt, de aztán a megbánása viharos színjátékának nem lehetett ellenállni. Letérdelt, bömbölt, a mellét verve harsogott és fogadkozott. Mindkét kézfejét és egész felsőtestét, beleértve a hátát is, vastag szőr borította. Akárha állati erő szunnyadt volna benne, mely minden pillanatban robbanni készül. Péter igazi barbár volt, ám érzelmes barbár. Bömbölve sírt, de némán ütötte a legnagyobbakat. Sokszor mulatott át éjszakákat cigányokkal és külvárosi lumpokkal, hogy aztán reggel Klára észrevegye, az ablakuk alatt álldogál, kint a még néptelen, derengő fényű utcán, dús, fekete haja fehér a hótól, és a véreres szemével csak néz, bámul felfelé, mintha megvakult volna. Nem igaz, hogy Péter mindig akkor csapta ki az utcai kaput, amikor Klára szerette volna, és vágyott a férfi jelenlétére. Péter hetekre eltűnt, elmaradt, nem is üzent. Azt se tudták, él-e, hal-e, vagy megint lefogták valami könnyelmű károkozásért, hirtelen haragú rombolásért, egy pimasz alak jogos, de túlzásba vitt fölpofozásáért, mely vádpontok igen gyakran váltogatták egymást Péter hosszú bűnlajtsromán. Szép Imre csak mosolygott ilyenkor, s egy hajtással babrálva szórakozottan bólogatott, előkerül, az én fivérem mindig előkerül. Ne félj, Klára, ölelte meg a feleségét, és az asszony megnyugodott. A férje ujjain megérezte a föld szagát. És amikor Péter újra jött, egyszeriben Klára feszült lett, éles és sérülékeny. A fiatalasszony gyakran napokig hiába várakozott az ablaknál. Hiába fürkészte a hajnali utcát, hiába bámult a lassú és vontatott derengésbe, hiába nézte végig a város ébredését. Aztán egy reggel váratlanul megjelent Péter. Hatalmas volt, fáradtsága vonzó, nyakán harapásnyomok sötétlettek, állt az ablak alatt, és bámult felfelé. Klára dühösen rántotta össze a függöny nehéz szövetét, majd percekig állt ökölbe szorított kézzel. De megint Péter győzött, mert Klára újra világosságot csinált, a függönyt félrevonva bosszús ökölrázással fenyegette meg a férfit. Péter csak állt, bajusza fénylett a nyáltól, és mosolygott. S ha Klára intett, Péter mintha álomból ébredt volna, megrázta a fejét, csatakos haját hátracsapta, majd döngő léptekkel bezúdult hozzájuk, s úgy ereszkedett a társalkodó asztalához, hogy félő volt, a nagyot reccsenő szék nyomban összeomlik a súlya alatt. Aztán úgy kortyolta a konyhában a forró kávét, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy hajnalban a testvéröccsénél időzik, és annak fiatal feleségéhez beszél fojtott torokhangján mindenféléket. Csizmája alatt jókora tócsa fénylett. Péter végre elhallgatott. Hosszan elbámulta az asszonyt, aztán benyúlt a kabátja belső zsebébe, pontosan a szíve fölé, majd óvatosan kiemelte a színültig teli likőrös-pohárkát, és Klára felé nyújtotta. Efféle mutatványokra csak ő volt képes. A világvégéről is eljött a mellényzsebbe süllyesztett pohárkával, hogy annak tartalmából egy csepp sem hiányzott. S mikor mivel udvarolt Péter, néha diólikőrt, ánizst, rumpuncsot vagy ötvenfokos málnaszirupot hozott. Egyszer tévedésből vagy huncutságból, mert hiszen barátai közt régen híre ment, kinek viszi hosszú lumpolásai után az engesztelő likőröket, méregerős köményes pálinkát öntöttek a kicsiny, aranyszegélyes pohárba. Péter józanodva szagolgatta az áttetsző folya-dékot, elvörösödött dühében, a keze megremegett. Klára felkacagott, és úgy hajtotta le az italt, akárha mindennap élne ilyesfajta lélegzetelállító szeszekkel. Fuldokolva köhögött aztán, a szeme könnybe lábadt, előbb tátogott, mint aki megnémul, majd gyors, apró csuklások közepette mondani akart valamit. A férfi felhörrent, magához vonta, de nem fogta meg, két kifordított csuklóját szorította az asszony karjához, úgy húzta a testét a magáéhoz. Mintha piszkos lett volna a tenyere. Aztán a szája megkereste a száját, a köményszagú ajkak még mindig remegtek.

Megérinthetem, kérdezte szelíden a férfi.

Megérinthet, csuklott bele Klára a férfi szájába, s persze jól tudta, ha nemet mond, Péter akkor is megérinti, megfogja és lihegve végigtapogatja. Sokáig tartott, míg a férfi megtanulta, előbb kérnie kell azt, ami egyébként régen az övé már. Klára később a férfi kézfejére fektette az arcát, s amikor Péter komótosan cihelődni kezdett, megcsavarta az orrát. Péter nőtlen volt, de nem volt hű Klárához. Szép Péternek szeretői és lotyói voltak mindenfelé a környéken, a közeli Dorozsmán vagy a folyó mellé települt Algyőn, és persze kurvákhoz is járt, néha bordélyban virradt rá, kétes hírű színésznőcskékkel flörtölt, ám Klára nem bánta a kicsapongásokat. Maga sem értette, hogyan is lehetséges ez, de soha nem volt féltékeny erre a durva és erőszakos, ám olykor a végletekig érzelmes emberre. Ha Szép Péter megérintette az asszonyt, annak mindig nyoma maradt Klára testén, egy karcolás, sárga szegélyű kék foltok, lila harapásrózsák a combok belső párnáin, egy gyengéden átvérzett bőrfelület a váll vagy a csípő fehér hullámán. Péter szerette hosszan csókolgatni a nő tenyerén a piros foltot. Ilyenkor beszélt is ahhoz.

Tudja, lelkem, amikor kicsi voltam, én álldogáltam ott, és vártam, hogy észre vegyen.

Aztán sokáig várt-e, Péter?

Ó, nagyon sokáig. Éheztem. Fáztam. Szomorú voltam. Kivert kutya voltam.

És aztán dühös lett, nyílt tágra az asszony szeme játékos borzadállyal.

Igen, igen, egészen méregbe gurultam, hogy hiába várok.

És akkor dühében nőni kezdett.

Igen, igen, nagyon megnőttem. Hahhh, ekkora lettem, szívta tele levegővel hatalmas mellkasát a férfi.

Mint egy hegy, Péter, jaj, ez fáj, nevetett az asszony, holott tényleg fájt neki, ahogy megfogták a derekát.

A férje, Imre néha észrevett egy-egy sebet. Hümmögve bámulta kis ideig a szivárványos bőrfelületet, aztán gyógykenőcs után nézett, s akkurátusan bekente a sérült testrészt.

Szép Imrét azért választotta Klára, mert ő hasonlított leginkább az apjára, a szerencsejátékos, a kártyás és mindig a szakadék szélén táncoló Pelsőczy László hajótulajdonosra, aki, míg élt, oltalma és bizodalma volt a gyereklánynak. Holott Szép Imre nem kártyázott, nem kockázott, nem járt uzsorásokhoz, és főként nem bonyolódott kétes kimenetelű vállalkozásokba. A pénzt sem szórta, csak annyit költött, amennyi volt neki, nem úgy, mint Pelsőczy László, aki után mindenhol kisebb nagyobb kölcsönök és váltók maradtak. Más közös, szavakkal nehezen elmagyarázható tulajdonságokkal bírtak ők ketten, a tiszai hajótulajdonos és ez a furcsa virágember. Pelsőczy, ki nem igen kedvelt otthon, boldogtalan felesége nyomasztó társaságában időzni, ha csak tehette, kézen fogta, és a városba, a természetbe vitte a kislányt. Egy álmos délután bemutatta neki Koszta Nyikiforovot, aki a Tiszát bámulva fütyörészett egy vízimalom tövében, melyből több is úgy sorakozott felfelé a folyóparton, mint holmi kövér, életunt óriás.

Érzed a lisztillatot, gyermekem?, kérdezte az apa.

Rajzolj arra a fehér lapulevélre napot, Klárika.

A kislány kuncogott, és fürge ujjbeggyel napot kerekített a lisztporos lapura, olyan napocskát, amely sok ház homlokzatát díszítette ekkoriban Szegeden. Ó, nagyon szép nap, bólogatott Koszta Nyikiforov, és jól megnézte magának a gyermeket. A kislány, mint aki hirtelen rosszat érez, közelebb húzódott az apjához. Pelsőczy László eztán elvitte a gyereklányt a piacon áruló Mama Gyökérhez, hogy a hatalmas asszonyságnál céklát és fehér gyökereket, frissen szedett málnát, epret, áfonyát vásároljanak. Illetve kölcsönbe vételezzenek. Mama Gyökér figyelmesen körbetapogatta Klára vékony kis testét, s aztán gondterhelt arckifejezéssel tolta az apa kezébe vissza, ah, nem értem én ezt a gyermeket, hajós úr, dünnyögte. Pelsőczy tekintete ravaszul csillant, közelebb hajolt, nem is érteni kell, hanem segíteni, Mama.

Hát itasson vele az úr sok tejet, ellenkezett Mama Gyökér.

Itt van, majd legközelebb elszámolunk, s egy kicsiny kast nyomott a férfi kezébe.

Annak az úrnak a neve pedig Féreg, mutatott Pelsőczy László egy kellemetlen arckifejezésű, vékony kis emberre, aki néhány méterrel odébb, egy kenyereshalom mellett állt, és aki nyomban megérezte, hogy róla beszélnek, mire figyelmeztetőleg ingatta feléjük az ujját. Éppen tárgyalásban állt egy idősebb, nagy kalapú és dús pajeszú úrral, s az úr ingerült, már-már haragos mozdulatai arról tanúskodtak, hogy igencsak szeretett volna Féreg úrtól valami számára becses dolgot visszakapni. A kislány kiöltötte a nyelvét, mire a Féregnek nevezett úr dühödt arckifejezést vágott, és megindult feléjük. Klára az apja mögé bújt, egészen megijedt, hevesen kalimpált a szíve.

Nézd csak, az pedig a Féreg barátja, Levél úr, bátorította gyengéden az apja. A kislány óvatosan kikukkantott az apja dereka mögül, ugyan miképpen lehetséges, hogy egy féregnek levél a barátja. A toporzékoló Féreg urat egy elegáns öltözékű, hosszúra nyúlt férfiú intette türelemre, a vállára engedte szarvasbőrkesztyűs kezét, majd a fejét csóválva elővette a pénztárcáját, s színes bankókat nyomott a hirtelen megnyugvó s a kislány felé gúnyosan grimaszolni kezdő Féreg úr kezébe. De Féreg úr nem sokáig vigyoroghatott, mert a következő pillanatban mellette termett a nagy pajeszos úr, és a bankókat a kezei közül szinte kiszakítva, Féreg urat alaposan mellbe taszítva, diadalittasan fölkiáltva a kasok és az árus gyékények között elviharzott.

Mama Gyökért, Féreg urat és Levél urat, nem kevésbé Koszta Nyikiforov fűmuzsikust Szép Imre is jól ismerte. Sőt, nemcsak afféle felszínes utcai ismeretség volt ez, hanem titokzatosan virágzó kapcsolattartás is, amelynek lényegét Klára sokáig nem láthatta. Arról pedig a házasság után ő nem szólt Szép Imrének, hogy Koszta Nyikiforovot bizony ő is jól, igen jól ismeri. Hogyan is mesélhette volna el, hogy a fűmuzsikus többször járt az ő lányszobájában is évekkel ezelőtt, bakfiskorában, s ha manapság egymásba botlanak a piacon, a színház vagy a zsinagóga előtt, hát a fűmuzsikus mosolya mindig emlékezteti ezekre a titkos találkákra.

Néhány hónappal az esküvő után a háziorvosuk, az öreg német, aki Klára édesanyját is ápolta a haláláig, megállapította, hogy a fiatalasszony várandós. Tél volt, az 1848-as esztendő januárja, fagyott, deres ágak karcolták a levegőt, s az utcán elszórt meleg, gőzölgő lószar fölött visongva veszekedtek a verebek. A doktor újra bólintott, hófehér haja a szeme elé hullott. Klára elnézett az öreg válla fölött, s meglepetten látta, hogy az ablakpárkányon sirály nézelődik. A nő nem szerette a sirályokat, s ezért kissé megrémült. De az öreg doktor csak bólogatott, so ist es, so ist es, így van ez, így van ez, kérem szépen. Amikor Péter megtudta a hírt, hogy Klára gyermeket hord a szíve alatt, felhorkantott, mint egy ló, és aztán egész hétre egy Szeged határában lévő kocsmába vette be magát, ott mulatott, ordított és dajdajozott, míg el nem ájult, s tágra nyílt szemmel, hörögve aludt három napig egyfolytában. Szép Imre csak a fejét ingatta, amikor az asszony a hasára vonta a kezét, de látszott rajta, hogy boldog. Köhécselt, megsimogatta az asszony arcát, aztán pipára gyújtott, és elégedetten pöfékelt.

Úgy telt el a viselősség kilenc hónapja, mintha az asszony végigálmodta volna. Az első néhány napban különös, egyúttal egészen szórakoztató volt, hogy egy másik világba lépett, aztán szinte jólesett Klárának, hogy képtelen felébredni. Folyamatosan, szinte megállás nélkül álmodott. Péter hajolt fölé, véres szemmel vizsgálgatta, álom volt. Pallagi Ádám követte az utcán hosszan és kitartóan, egész közel merészkedett hozzá, Klára a kezét nyújtotta, álom volt. Ha mennie kellett valahová, úgy érezte, könnyű, színes fátylakat húz maga után. De mintha apró kavicsokon lépdelt volna. Nem fájt. Olykor káromkodás riasztotta, a kocsis a bakról üvöltött rá, mert Klára csaknem a lovak alá lépett. Klára fölnevetett, mire a ló is abbahagyta az ágaskodást, s a durva arcú férfi elhallgatott, majd vigyorogni kezdett maga is. A fiatalasszony csak néhányszor öklendezett. És nem hízott, mind jobban gömbölyödő terhét is úgy hordta, mintha a viselőssége is ennek a tündöklő, lassú álomnak a része lenne. Egy napon arra riadt, hogy sokaság tolong a házuk előtt. Üvöltöztek, lökdösődtek odalent az emberek, fölkavarták a port, fényes kalapok repültek az ég felé, és Klára lassan megértette, hogy az emberek ünnepelnek valamit, háborút, szabadságot. Szerette, ha esik az eső, ilyenkor a férje mellé ült, vastag pléddel takarta be magát, és elhallgatták a szelíd kopogást. Egy júliusi napon, a legnagyobb melegben, doktor Schützöt hívatta, majd azt mondta a meglepett doktornak, hogy rettentően fáj valamelyik testrésze, de ő mégsem tudja, hol a fájdalom helye. Az öreg doktor sokáig vizsgálta Klárát, mígnem végre rálelt a baj okára. Az asszony egyik őrlőfoga gyulladt be, menteni már nem lehetett. A doktor, ki értett az ínybetegségekhez és a foghúzáshoz is, nyomban kloroformot javasolt, mire Klára csak ingatta a fejét, nem kell, nem kell, úgysem fogja érezni a fájdalmat. S valóban, Klára egyetlen jajszó nélkül tűrte, hogy kihúzzák a fogát, és ínyének megszakadt húsába vattát tömködjenek.

Aztán ősz lett, október.

Amikor Szirom született, vér folyt a szülőszobában, és áldozati vér sötétlett szerte a város kövein és porában. Míg a Szép-lakásban vajúdtak, a városban öldököltek. Október tizenötödikét írták, pergett a levél, hajnalonként vattázott a köd. Az órák óta fájdalommal küszködő, s most a megkönnyebbülés közvetlen közelébe sodródó Klára egy pillanatra, feledve a kínt és a fájdalmat, elcsodálkozott. Lassan kiemelkedett a testéből. Ám közben látta magát, úgy nézte meg-megránduló testét, a görcsös erőlködést, mintha egy másik embert figyelne. A fájdalom függönyén át ott lebegett belőle valami távoli, ami ő volt, s Klára egyszeriben megtudta, hogy a lelke elhagyta a testét.

Most egy kicsit meghalok, suttogta.

A családi doktor, Herr Schütz ráemelte a tekintetét.

Nem hal meg, Klára, ne mondjon ilyeneket, dörmögte kelletlenül. Minden a legnagyobb rendben van.

Az asszony nagyot sikoltott. A szolgálólány langyos ronggyal törölt végig az arcán, a keze remegett. A doktor hirtelen úgy döntött, vágni kell a gáton. S a következő pillanatban meg is tette. A zavarosan elfolyó időben olykor pillanatokra fölfénylik az, amit a léleknek nevezhetünk. Amikor az ember azt mondja, látom őt és tudom őt. Én itt vagyok fent, lélekből vagyok, és ott vagyok lent is, és vérből, fájdalomból, földből vagyok. De nem volt ez ilyen egyszerű mégsem. Klára néhány nappal a szülést követően gondolt utána, hogyan történhetett ez a különös különválás. Arra jutott végül, hogy egy érzés nem lát magára. S hogy megpillanthatta alant a véres szülőágyon heverő, vergődő magamagát, annál valóságosabb nem is történhetett vele.

Megértette, hogy felébredt végre.

Október közepe volt, kövér, dühös darazsak dongták tele a levegőt. A Franciahegy nevű városrésznél egy parasztnak a nyelvébe csípett egy rovar, s a szerencsétlen, mert nem vitték idejében orvoshoz, alig egy óra múltával megfulladt. Néhány napja maga Kossuth Lajos járt Szegeden, és nagy hévvel előadott szónoklatával tovább tüzelte az egyébként is zaklatott idegállapotú várost. Szeptember első napjai óta egyre vadabbul folytatódnak a harcok a Béccsel kokettáló, a kamarilla által föltüzelt szerbek és a magyarok között.

Egy rémhírből a rémség feltétlenül igaz. A magyarok közt hetek óta az a hír járja, ha a szerbek egy magyar honvédet elfognak, testét gombolyaggá gyűrik, botra fűzik, s így hurcolják el, aztán szemét kiégetik, a bőrét lenyúzzák, és a többit a Tisza partján várakozó vérszívókra bízzák. Koszta Nyikiforov sem mutatkozik hetek óta, talán az életét félti, talán sürgős elintéznivalója akadt. Meg nyilván nem nyúzták volna, csak a torkát vágják el, és a hátába baltát vágnak. De ez csak rossz képzelődés. Hiszen úgy hullámzik a fű Szeged határában, mint valami selyemzöld tenger. Mennyire más az októberi fű, mint a tavaszi élénkzöld vagy a sárgára égett augusztusi kopaszság! Mintha a nagy halál előtt még egyszer újjáéledne a végtelenbe nyújtózó rónaság. A rókusi szőlők tőkéi között szüreteltek. Októberre a harcok elmérgesednek délen. A magyarok árulónak hitt szerbeket koncolnak szerte a vidéken, mire a szerbek elkeseredett támadásba lendülnek. Végül elfoglalnak néhány bácskai és bánáti várost, s jó néhány lángoló ház, árokparton heverő, vérben ázó tetem mutatja a felkelők dühét.

Szegeden az otthonukból elráncigált népfelkelő nemzetőrök ittak napok óta. A férfiak ingerültek és dühösek, nagyokat böfögnek a pálinkáktól, és egymást licitálják túl a rémhírek színezésében és költésében. A szerbek kivágják a magyarok szívét! Csecsemőket vagdosnak falhoz, földhöz, szögekkel teleszórt fatörzsekhez! A városban szedett-vedett csapatokat szervez a gyűlölet.

Aznap vörös övet viselő román marhahajcsárok érkeznek a Tisza hídfőjéhez. A hajcsárok a nyugtalanító hírek hallatán útközben már többször visszafordultak volna, Makón egy testvérük a haját tépve sírt, jajveszékelve dobta magát eléjük a porba, hogy visszatartsa őket, de a hajcsárok a továbbhaladás mellett döntöttek. Különben ennyi marhával bajos tortúra nyugodt pihenőt találni az út mentén. Most pedig riadtan tekingetnek a túlpart felé, behúzzák a nyakukat, s a kezüket a késük nyelén nyugtatják. A víz fölött sirályok rikácsolnak, fehér árnyuk olyan, mint valami kísértetjáték. A veszély nem a túlpartról leselkedik rájuk, hanem a hídfő környékén rejtőző bokrosokból. A csőcselék lapul a bokrosban. Ág reccsen hirtelen, mintha jel lenne. Az egyik román fiú ordítva menekül. Kaszával döfik át a combját, előrebukik, fejszét vágnak a tomporába. A hajcsárok esély nélkül védekeznek. A szegecses botok nagyot reccsennek a koponyákon, a dorongok beszakítják az arcok tükrét és a mellkasok bordáit, kések szaladnak a gyomrokba, szívekbe és a hátak vékony húsába. A csőcselék, mely szegedi inasokból, iparosfiúkból és ittas nemzetőrökből verbuválódott, a hullákat a parton hagyja, majd a csorda állatait rikoltozva szertekergeti.

A szerbek és magyarok által közösen lakott Szőregen reggel óta lincshangulat van. A magyarok között az a hír terjed el, hogy a szerbek titokban fegyvereket osztogatnak egymásnak, és csak a jelre várnak, hogy nekik essenek. Több helyi szerbet megkéselnek, agyonvernek. Az öldöklés réme gyorsan felér Szegedre. Házának kapuja előtt ütnek agyon egy fűszerest, Zseravitz Jánost, aki nem tud szembefordulni a gyilkosával. A nagy testű kereskedőt a szerb templom előtt látják meg, onnan üldözik a házáig a lélekszakadva rohanó, útközben többször fölbotló s a horzsolásoktól csurom vér férfit. Még eléri házának kapuját, még megragadja a kapukilincset, de a kulcsot elfordítani nincsen ideje. Eltaszítják, megütik, a kaputól elrángatják, a földre lökik, aztán a tarkójára lépnek. A harag gyorsan a tehetősebbek ellen fordul, felfegyverzett, kaszás és késes csapatok vadásznak a városban. S most már teljesen mindegy, hogy szerb, magyar vagy zsidó az illető, ha tudvalevő, hogy pénze, gazdagsága és befolyása van, akkor méltó a népítéletre. Dögöljön az ilyen! Pusztuljon! Szekerekre kapaszkodó szerb családok menekülnek a deszki úton, egy szőke fiú dideregve meséli, látta, mint vették életét Szabics kereskedőnek is, a torkát vágták el, de még így is el tudott futni a következő utcasarokig, hüvelykujját a bugyogó sebre szorítva. Az utcákon ordítás keveredik jajkiáltással. Valaki alattomosan szíven lövi a szolgabírót, aki a lázongókat próbálná csitítani. A gyanútlan szolgabíró a csőcselék elé áll, megragadja a kaszával hadonászó, hangoskodó fiú karját, hogy nyugodjon, de nyomban odébb lökik. Valaki hátulról lesújt a fejére, a szolgabíró szédeleg, kapálódzó mozdulatokat tesz, lövés dörren. A meglőtt Beniczky Andor házfalnak zuhan, de állva marad, pedig már nem él, zubbonya lucskosan habzik a mellénél. Hörög, mint a disznó. A kaszás suhanc újra nagyot taszít rajta. Aranyforint gurul elő a földre eső férfi kabátjából, ott forog és peng a kövezeten, míg utána nem nyúlnak. Egy másik csoport megtámadja a városi fegyverraktárt. Az őröket, két részeg vásárhelyi fiatalt összevernek, egyikük a sarokig támolyog, ott esik össze holtan. A csőcselék puskákat, pisztolyokat és lőport rabol, már a helybeli nemzetőröket is ellenségnek kiáltják ki, több, fegyverét átadni nem akaró katonát leütnek, megkéselnek, leszúrnak. A zavargások éjszaka is folytatódnak. Mindenki fél, retteg. Az is, aki ölni akar.

Szirom egy ilyen napon születik.

Október tizenötödike van, az 1848-as esztendőt számolják.

Talán nem kellett volna az ablakba állnia. Talán nem kellett volna az utcát fürkészni, nem kellett volna hallgatózni, hol és merre csap föl jajkiáltás, melyik közeli utcában dörren fegyver, villan kaszavas. Szép Imre a függönyt félrehúzva mégis az ablakban áll már percek óta. Az arca nyugodt, tekintete figyelmes és komoly. Úgy tűnik, mintha egyáltalán nem félne, mintha ez a borzasztó nap nem érintené. A férfi Heliogabalus ragyogó merényletén tűnődik, miközben az utcát fürkészi. Az ókori császár az életére törő unokabátyját akarta olyképpen megmérgezni, hogy lezáratta az ünnepi terem kijáratait, majd annyi rózsaszirmot szórtak az előbb még meghatottan álmélkodó, majd zavartan köhécselő vendégseregre, hogy végül többen megfulladtak. Zuhog, zuhog alá a szirom, és finom illatból halálos méreg lesz. Szép Imre elmosolyodik. A ház elé futó fiatal férfi megtorpan, majd a szemét árnyékolva felpillant. Lihegve áll, alkarjával végigtöröl verejtékes homlokán. A következő pillanatban felemeli a pisztolyát, és a csövét az ablakban álló férfira irányítja. Szép Imre visszapillant, nem mozdul. Úgy érzi, folyton a másikra kell néznie, mert ha egy pillanatra is elfordul, máris elfelejti az arcát.

A belső szobában vajúdik a felesége, és a fiatal férfi még mindig rászegezi a fegyvert. Imre hallja, hogy az asszony feljajdul, s a sikolyra Herr Schütz dörmögő, nyugtató hangja a válasz. Hangoskodó csoport érkezik, a férfiak maguk előtt lökdösnek egy botladozó szerbet, Dusan Vuk kereskedőt. A foglyul ejtett férfi Szép Imrére pillant, aztán összeesik. A kereskedő a napokban kapott Szép Imrétől egy jelentősebb összeget, de a botanikus csak a tetemes summa felét tudta odaadni a ritka nőövényért cserébe. Egy idősebb férfi a szerb arcába rúg, majd úgy vonszolják tovább a nyomorultat, hogy a feje nagyokat koppan a kövezeten. Szép Imre ösztönösen cselekszik, amikor kitárja az ablakot. Még mindig a fegyver célkeresztjében áll. A férfi talán így akarja tudtul adni, hogy a ház olyan esemény színtere, amely védettséget kellene, hogy jelentsen. Talán csak közelebb akar lenni az életét fenyegető erőhöz. A fegyver abban a pillanatban dörren el, amikor a szülés fájdalmától megkínzott Klára a belső szobából újra kisikolt. Mintha forró kéz simítana végig a nyakán, Szép Imre megtántorodik. De a lövedék csak súrolta. A vér lassan ráfolyik a gallérjára és átitatja. Nem fordul meg, de jól hallja, hogy a falba fúródott golyó nyomában halkan peregni kezd a vakolat. Hirtelen úgy érzi, ő is ott tülekedik a kijáratot keresve a császár vendégseregében, és ő is fulladozik a rózsaszirmok rettenetes tömegétől. Tulajdonképpen nem is rossz halál, gondolja.

Az utcán kiabál, az öklét rázva őrjöng a szegedi csőcselék.

Lőj még!

Lődd le azt a mocskos kutyát!

Imre tétován a nyakához nyúl. Véres lesz a keze, hirtelen megszédül, jó lenne inni valami erőset, gondolja.

Kik vagytok ti, kérdezi tétován, holott több arcot ismert odalentről. Fuvarosok, napszámosok tolakodnak odalent, kocsmanép. S azt a fiatal férfit is jól ismerte, aki rálőtt. Annyira ismerte, hogy gyakran látta felesége arcában, mozdulatában, olykor azt is megérezte, hogy az asszony rá gondol. Szép Imre testvérbátyja, Péter ebben a pillanatban tűnik fel a sarkon, a Kárász utca felől fut döngő léptekkel, akár egy rohanó bika. Péter teli torokból kiált, valósággal elbődül, s aztán ököllel sújt le az első útjába kerülő alakra. Újra üt. Ketten máris a földön fetrengenek. Valaki késsel szúr a feldühödött férfi felé. Péter megragadja a fickót, majd a combjára ütve töri ketté a késsel hadonászó kart, amely úgy reccsen, mint a száraz faág.

A fegyveres most Péterre emeli a fegyverét.

Sápadtsága szinte világít, mozdulatlan az arca, és boldogtalan.

Lőj, lőj, kiabálnak neki.

A szívébe lőj, egyenesen a szívébe!

Állatok vagytok, hörögi Péter, s úgy tűnik, a következő pillanatban, mit sem törődve a szívére meredő fegyverrel, a fickóra veti magát. Ám az ablakkeretnek dőlő s azt összevérező Imre mögött fehér árny villan. Nem tudni, Klára honnan merítette az erőt, hogy megtegye azt a néhány lépést, amely a szülőszobából a férjéhez vezette. Nem tudni, a vajúdás fájdalmától meggyötört teste, zavaros tudata miképpen figyelmeztette, hogy ide kell jönnie, mert különben valami végzetes esemény történik. Klára a kezében tartja a csurom vér újszülöttet. Mögötte Herr Schütz tépi fehér haját, was macht Sie, meine liebe Frau, mit csinál, jajongott halkan, mein Gott, de nem tartotta vissza a nőt. Pallagi Ádám egyszeriben leereszti a karját. Hirtelen csend lesz odalent. A fiatal férfi a fejét ingatja, és közben mosolyog. Szelíd és eszelős mosoly ez. Kikapják kezéből a fegyvert, alaposan megtaszítják, de nem bántják, a csőcselék továbbvonul. Mintha kósza szellő pergetné egy elhagyott könyv lapjait, az utca túloldalán Koszta Nyikiforov muzsikál, két ujjára kötözve fűszál húrját pengeti a nyelvével. Végre mind elmentek, továbbszaladtak a gyilkosok. Csak a fiatal férfi áll még az ablak alatt, és mögötte toporog Péter, aki most egészen tanácstalannak tűnik. Aztán fújtatva megindul. Az asszony úgy vacog, hogy hallani lehet a fogai koccanását, s Herr Schütz végre veszi a bátorságot, hogy gyengéden átölelje és az ágyához visszatámogassa. Klára, Klára, Alles in Ordnung! Szép Imre tűnődve babrál a dohány után, majd rágyújt, de nyomban lerakja a pipát. A zsebkendőjét pálinkával itatja át, azt szorítja a nyakára. Már nem is vérzik annyira. Odakint csattant a kapubejáró. Péter vágja ki a bejárati ajtót, majd súlyos léptei alatt nagyokat koppan a folyosó köve.

Ott áll még?, didergi Klára az ágyból.

Ugye, nem ment el?

Herr Schütz okuláréja nagyot ugrik az orrán. A kezét tördeli, jaj, mit csinált, asszonyom, na de ilyet, hát normális dolog ez, hogy képzelte, még ilyet, nahát, nahát. Péter zúdul a szobába, mögötte Imre jön, s a férfiak körbeállják az ágyat. Imre gyengéden kézbe veszi a gyermeket, aki erre felsír. Péter a sűrű, fekete bajuszába dörmög, majd a kabátja belső zsebébe nyúl, s előhúzza az aranyszegélyű pohárkát, amely alig nagyobb, mint a hüvelykujja körme, s Klára ajkaihoz tartja. Sűrű állagú, bíborszínű folyadék van a gyűszűnyi pohárban.

Mi volt ez, kérdezi Klára, miután megitta a szirupot, piros csöpp sötétlik az állán. Péter megvonja a vállát, rózsalikőr, mondja. A doktor végre ellátja Imrét is, akinek sebe a sok vér miatt sokkal félelmetesebbnek tűnik, mint amilyen valójában. A férfi az állát fölszegve szótlanul tűri, hogy a doktor fertőtlenítse a sebet. Péter újra az ablaknál áll, mérgesen fölhorkan. Ez a nyomorult Pallagi Ádám még mindig nem kotródott el.

Kimegyek és elzavarom, dörmögi Péter, és már indul is.

Nem kell, Péter, kérlek, szólt ki Klára.

Kérlek.

A férfi megáll, nagyot sóhajt, a testvére pillantását keresi, mint aki szövetséget kötne, de Imre széttárja a kezét.

Lassan besötétedik. Már gyertyákat gyújtottak, Klára elaludt, a gyermeket a szolgáló ringatja.

Ott áll még?, kérdezi Péter, s majd lerakja a pálinkáspoharat.

Nem fog elmenni, hiszen jól tudod, vonja meg a vállát Imre, és újra tölt. S mennyire igaza van. Hiszen Pallagi Ádám még reggel is az ablak alatt áll, kékre fagyott szájjal, meggörnyedve, átázva várakozik. Vagy talán nem is vár semmit, csak elmenni nem tud.

Amikor Klára felébredt, Imre ült mellette, a férfi a kezét fogta. S szinte abban a pillanatban, ahogy az asszony felnyitotta a szemét, beszélni kezdett.

Tudja, Klára, az ember nem bízhat a képzelet hatalmában sem. És nem bízhat a szemtanúk hitelességében, az ember egyetlen esélye az, ha életét úgy építi fel, hogy mindig lássa magát, és csak ahhoz ragaszkodjon, amit szeret. Látja-e, hogy én mennyire ragaszkodom magához? Én látom kettőnket, és ha maga nélkülem sír vagy nevet, elviselem. Tudom, nem kedvel fohászkodni, és igazat adok magának. Isten nem azt látja, ami történik, fogalma sincs rólunk. De ott várakozik minden történés végén, és ilyenkor csodálkozva bólogat, nahát, nahát, ez is élt meg ez is, és miféle élete volt, miféle. Tudja, Klára, sokszor olyan világról álmodom, ahol minden megvan, szeretet és rontás, bűn és büntetés, és minden ésszerűen működik, ám ebben a tökéletes világban Isten már nem mozdulhat, mert nincs hely a mozdulatra, minden a maga helyén, és idejében ragyog vagy homálylik, és ha a teremtő csak egyet mozdulna, mint kártyavár, úgy dőlne össze a világ. Isten nem mozdul, és a világ a maga feje után megy.

Túlbonyolítja, Imre, suttogta az asszony, és megszorította a férfi kezét.

Halála előtt néhány pillanattal Pallagi Ádám hirtelen megnyugodott. Mintha kivonták volna testéből a fájdalmat, rettenetes kínját. A világ, amelyet elhagyni készült, immár semmit sem jelentett. Holott mindent látott. Vele volt az egész rövid élete, vele volt Klára arca és tekintete. Isten megmozdult, gondolta, és megnyugodva lehelte az utolsót. S ha még mondhatott volna valamit, talán csak ennyit szólt volna,

nem jobb a halál sem az életnél.

 

(A regény előző fejezetei a Jelenkor 2005/1. és 2005/2. számában olvashatók. - A szerk.)