Kora reggel az alakulótéren Csudnovszkij százados a következőképpen fejezte ki magát:

- Ha valaki a köpenyét akár csak egy ujjnyival is megkurtítja, meg fogjuk fenyíteni!

Aztán elgondolkodott, és valahogy nagyon nem katonásan hozzátette:

- Ráadásul ez már nincs is divatban, ha hinni lehet a Sziluett folyóiratnak…

Gajenko őrvezetőnek le volt vágva, fel volt varrva a köpenye, ennek ellenére éppen csak kilátszott alóla fényesre suvickolt borjúbőr csizmája.

Gajenko őrvezető az utolsó volt a sorban. Ő, és csak ő volt az, aki az esti szemlén kilépett, és kihívóan felkiáltott:

- Ellenőrzés befejezve!

A barátja, Rjabov őrvezető, mint ez gyakran megesik, Gajenko ellentéte volt. Magas volt, lassú és erős, de félelmében összezavarodott, ha rákiabáltak, és mindenkit, aki csak csillagot hordott a váll-lapján, istenített.

A szerelmi történetek, amelyeket Gajenko takarodó után mesélt, felizgatták Rjabov őrvezetőt, és előtte, az isten háta mögötti Borovljanka szülötte előtt titokzatos világot tártak fel, csodaszép özvegyasszonyokkal, éjszakai taxizásokkal, jó kis verekedésekkel, rejtélyes, finom szavakkal, olyanokkal, mint dekoltázs, budoár, gonorrhoea…

Rjabov őrvezető tisztelte a barátját, éjszakánként gyakran felébresztette és halkan megkérdezte:

- Andrjusa, tényleg van olyan madár, hogy kolibri, és akkora, mint a hüvelykujjam?

Rjabovnak nehéz gyermekkora volt, ennek ellenére Vaszka simulékony ember maradt. Apja, egy komor borovljankai lovász, sajátos módon büntette a fiát. Lábánál fogva föllógatta egy faágra…

Rjabov jól érezte magát a katonaságnál. Büszke volt ócska szövetmundérjára. Serényen tisztelgett a szakaszvezetőknek is. És nagy erőfeszítéssel, habár minden lustaság nélkül küzdötte le a katonai tudományt…

Gajenko őrvezető a permi huligánok közt nőtt fel, ahol is kétes élettapasztalatra, hisztérikus vakmerőségre tett szert, beszédét cikornyás argófordulatokkal gazdagította.

A katonatudományt könnyen sajátította el, a szakaszvezetőkkel tegeződött, mundérját állandóan átszabta, és a politikai tisztet szerette fondorlatos kérdésekkel bombázni:

- És az mitől van, hogy abban az USA-ban minden embernek kocsija van, nálunk pedig csak a docenseknek, tábornokoknak és jöttmenteknek?

Rjabov gyakran kapott csomagot, és az őrvezető szívesen megosztotta barátjával, akinek édesanyja, egy óvoda dadája, csak írni szokott neki, azt is ritkán:

„Lehet, hogy a hadseregben valami emberforma válik belőled. Különben nem tudom, mit is kéne tenni. Ezt mondtam az őrnagynak is a sorozóbizott-ságban: vagy ember válik belőle, vagy tartsák lakat alatt. Féltelek, Andrjusa, és úgy lógsz fölöttem, mint a Demokratész kardja…"

Az elöljáróság Rjabovban az engedelmességet értékelte, Gajenkónak pedig sok mindent megbocsátott az esze meg az úgynevezett fifikássága miatt. Egy alkalommal Gajenko leitta magát, elejtette az ivóvizes kannát, és Kucipak szakaszvezetőt generalisszimusznak szólította. Behívták a hadosztály Komszomol-gyűlésére.

- Ígérem - mondta szinte sírva az őrvezető -, ígérem, elvtársak, hogy többet nem fogok. Nem fogok többet inni!

Aztán leült és halkan hozzátette:

- De kevesebbet se.

Ennek ellenére szerették. Ha Rjabov tiszteletet váltott ki, akkor Gajenkót éleselméjűségéért, kissé ostoba, vagány függetlenségéért, vidám alaptermészetéért, és ami a fő, amiatt szerették, mert jól tudott mindenféle történeteket mesélni, amit Oroszországban igen nagyra tartanak, mert megszépíti a hétköznapokat. Az orosz nép megbélyegzi ugyan a fecsegőket és naplopókat, magasztalja a dolgos és hallgatag embereket, de lám csak, egy csodabogár az építkezésen vagy a műhelyben egyszer csak beletörli kezét a kóccsomóba, rágyújt, és halkan szövögetni kezdi a történetét:

- Hát nálunk meg mi történt a múlt évben, egy ember ivott a forrásból az erdőn, és hát nem befészkelte magát egy békalárva a fejébe, ott aztán elkezdett szépen élni, nőtt-növögetett az ember agyában, annak meg egyszer csak fájni kezdett a feje; hát ez bizony szörnyű dolog, szóval az orvosok meglékelték a koponyáját, és látták ám, hogy ott ül bent neki egy olyan fehér béka, mint a kalács, mert klorofill nélkül fejlődött odabent…

És már nyújtogatják is e fecsegő és naplopó felé a cigarettatárcájukat, mosolyognak rá: „hogy tud lódítani", de hát mégiscsak hallgatják, kacagnak rajta, vendégségbe hívják…

A két barát negyedik hónapja szolgált Leningrád mellett, de kimenőt még csak egyszer kaptak, akkor is csupán a faluig jutottak, az Ermitázshoz nem volt érkezésük elmenni, mindössze három órára engedték el őket. Az út egy óra oda, egy óra vissza, a maradék egy óra alatt nem tombolhatja ki magát az ember, a falu meg itt van mindjárt, a közelben, van ott egy klub is, hangszóróval, meg biciklik, amiket a bejárat előtt nekitámasztottak a fenyőfáknak, meg vannak ott komor, selyemsálas pasasok is meg nadrágba bújt lányok, akik a katonákkal nem akarnak táncolni…

Most viszont reggeltől takarodóig elengedték őket.

Tíz órakor Gajenko és Rjabov már a kapu felé lépdelt, és mindkettő ott szorongatta zsebében a kiállított szabadságos levelet.

A komor, ablaktalan élelmiszer- és lőszerraktárak nem állták útját az őszi szélnek, amely száraz leveleket, papírdarabokat, szemetet kotort végig, és apró örvényeket kavart a kihalt térségen. A közeli cementgyár kéményei élesen kiváltak a szürke, láthatatlan égbolt hátteréből, párhuzamos törzsük az egyetlen biztos pontnak látszott ebben az elmosódó, homályos őszi tájban. A vizes háztetők fölött kifehéredett, szeptemberi lombok hajladoztak, és még maguk ezek a tetők is komoraknak hatottak, ebben a nedves csillogásban nyoma sem volt a reggeli színkavalkádnak…

Gajenko és Rjabov kiment a peronra és megállt az óra alatt.

- Na, hová menjünk? - kérdezte Rjabov őrvezető.

- A programunk a következő - felelte a barátja -: először természetesen az Ermitázs, aztán a Bronzlovas, aztán tovább a Péter-Pál-erőd, és végül a Tretyakov Képtár.

- Ennyi minden egyetlen nap alatt?

- Rendben van ez így. Különösebben nem mélyedünk bele sehol a dolgokba. Megyünk, lefényképezzük, aztán gyerünk tovább… Szóval az általános fejlődés érdekében.

- Nem volna rossz lányokkal is összejönnünk - mondta álmodozva Vaszka Rjabov -, egyetemistákkal.

- Úgy bizony - értett vele egyet Gajenko -, vennénk egy kétdekást vagy valami likőrt, és felmennénk hozzájuk a kollégiumba…

- Az egyetemista lányok vodkafélét úgysem isznak - jelentette ki Rjabov.

- Még hogy nem?! - sértődött meg az egyetemista lányok nevében Gajenko. - Hiszen azok vödörszámra vedelik, aztán nem járnak előadásra, míg ki nem józanodnak.

- Miket nem mondasz - hitetlenkedett Rjabov.

- De hát én… - kezdett el perlekedni Gajenko -, de hát nekem volt egy rakás, volt vagy ötven ilyen egyetemista csajom.

- Ötven? - ijedt meg Rjabov.

- Na, jól van, öt - könyörült meg rajta Gajenko -, isten bizony, Emkának hívták, gáztüzelési technikumot végzett, csupa ötöse volt mindenből…

Jegyvétellel nem bajlódtak, de becsülettel a peronon utaztak. Az ablakok ki voltak verve, a becsapó hideg széltől nem tudtak rágyújtani. Az ajtóval szemben ott ült egy lány, elbűvölő kötött sapkában, de amikor Vaszka gyönyörködni kezdett a pomponban, a táskájából azonnal elővett egy könyvet, és belemélyedt az olvasásba.

- Csak kacérkodik - állapította meg Gajenko -, csak csábítgat. Cselekedj Vaszja, ne habozz!

De Rjabov nem cselekedett, nem is igen gondolt ő arra, csupán jólesett, hogy nézheti a lányt, és nézte, hogy olvas, amíg a vonat meg nem állt a Moszkvai pályaudvar peronjánál.

A két barát akkora tömegben találta magát, hogy azonnal szem elől tévesztette a lányt, aztán Gajenko előkapta a térképet, és úgy próbálta szétteríteni a szélben, mint egy vitorlát.

- Szóval - mondta -, ez itt a Nyevszkij Proszpekt, az ott pedig akkor a folyó. Úgy hiszem, gyalog kéne mennünk, nem lehet messze.

Andrej széttárt ujjaival a térképre bökött.

- Szóval. A méretarány egy a tízezerhez. Ez azt jelenti… azt jelenti… Nagyjából úgy két kilométerre lehet…

Ezen a borongós napon a Nyevszkij Proszpekten a tömeg nagyon is tarkának mutatkozott, ugyanúgy, mint a megszámlálhatatlan kirakatok, a különféle színű autók, az egymásra egyáltalán nem hasonlító házak. Gajenko egyre-másra szétterítette a lepedőnyi nagyságú térképet.

- Szóval - mondta -, ez a Fontanka, mi pedig most itt állunk. Szóval, Vaszka, itt állunk most. Érted?

- Fantasztikus! - álmélkodott készségesen Rjabov.

Olyan gyönyörű lányokat, mint amilyenekkel itt, a Nyevszkijen találkozott, eddig csak A királynő nyakéke című külföldi filmben volt alkalma látni. Magasak, vékonyak, csinosak voltak, az arcuk nyílt és bátor, és olyan ráérősen sétáltak, mint párducok a dzsungelben, és a sűrűnek, áthatolhatatlannak tetsző tömegben bármelyik magára tudta vonni a figyelmét.

Rjabov addig bámulta a lányokat, míg egy kövér őrnagy meg nem feddte:

- Őrvezető, talán tisztelegni kellene!

- Értettem. Mulasztottam…

- … őrnagy elvtárs.

- Mulasztottam, őrnagy elvtárs!

- Kérem a szabadságos levelét!

- Kérek engedélyt - avatkozott most közbe az egyik lábáról a másikra álló Andrej Gajenko -, őrnagy elvtárs, hogy jutunk el innen az Ermitázshoz?

Az őrnagy arca valamelyest megszelídült.

- Végig a Nyevszkij Proszpekten, azután át a téren. Hányadik éve szolgálnak?

- Első, őrnagy elvtárs - rikoltotta átható hangon Gajenko, aztán már senkihez sem intézve szavait, hozzátette: - Milyen szép város! Akár úgy is mondhatnám, kész múzeumváros.

- Hú, te - mondta Gajenko a barátjának, amikor elmúlt a veszély -, a végén így még fogszira vágnak bennünket. De azért ügyesen rákérdeztem az Ermitázsra, mi? Tudod, barátocskám, ez a pszichológia. Az embereknek tetszik, ha kérdést tesznek fel nekik. Volt egy hasonló esetem Permben is. Egyszer kipécéztek maguknak a nehézfiúk a bal partról. Jönnek szembe velem, vagy tizenöt fazon, bicikliláncokkal, a hátam mögött meg zsákutca, elhúzni nem tudok. Az egyikük már hadonászni is kezdett. Olyan nagydarab, mint te, csak vállban szélesebb. Akkor azt mondom neki: „Hé, nem tudod, mit játszottak a mieink a svédekkel?" Hallgat. Leereszti a kezét. Aztán azt válaszolja: „Három-kettőt." - „A mi javunkra?" - „Dehogyis - azt mondja -, az övékére." Ezek után pedig már tán nem is ildomos megverni az embert. Egyszóval, a pszichológia megmentett. Odébb mentem vagy kétszáz méterre, jó alaposan lepocskondiáztam őket, aztán futás át a jobb oldalra…

Ettől kezdve Rjabov már nem a lányokat figyelte, hanem kizárólag a tiszteket, akikből pedig az alegységnél is volt épp elég…

Az Ermitázsban Vaszka csalódott, legalábbis ami a külsejét illeti. Úgy gondolta, hogy egy kastélynak föltétlenül hatalmas márványtömbökből kell állnia, a tetejét aranyozott kupolának és toronynak kell ékesíteni, ez pedig itt lényegében nem különbözött a Nyevszkijen álló bármelyik másik háztól, hiába volt kétszer olyan széles és volt szem előtt.

Levetették a köpenyüket. Aztán, hogy fölvették a papucsot, ügyetlen járással felfelé iramodtak a széles márványlépcsőn.

Vaszka rábólintott az enteriőrre. Először megnézte a kincseket, medáliákat, fegyvereket, elrongyolódott zászlókat, de akkor Andrej Gajenko hirtelen odasúgta neki:

- Gyerünk, megmutatok neked egy Rembrandtot, az aztán a művész. Egy meztelen nő van ott nála lerajzolva, de olyan keményen, hogy még csak föl se áll… A témát a vallásból vette…

- Meztelen? - kérdezett vissza erőlködve és hitetlenkedve Rjabov.

- Mondom, hogy meztelen. Menjünk.

Vaszka nem tudta rászánni magát, hogy a Danaéhoz odamenjen, csak megállt az ablak előtt, és onnan leste lopva. Vaszkát azonban mégis valami más képesztette el. Szemüveges, még egészen fiatal kislányok sétálgattak a termekben, és nem fordultak el, hanem nyugodtan szemlélték a meztelen kőférfiakat. Még beszélgettek is közben valamit, mintha megvitattak volna ezt-azt…

„Tisztára megvesztek ezek a városiak - gondolta Vaszka Rjabov, és gondolatban azonnal hozzá is tette: - Ha valami ilyen szégyentelennel megismerkedhetnék…"

Egy órát töltöttek az Ermitázsban. Gajenko aztán bejelentette:

- Hát, ennyi. A lényeget kiragadtuk. Ideje ebédelnünk.

Pénzük volt sok, két érintetlen illetmény, vagyis hét-hatvan.

Az időjárás ekkorra megváltozott. Az ég szürke szövetén láthatatlan varratok feslettek szét, itt is, ott is kék foltok bukkantak elő, mint mikor megindul a jégzajlás a folyón, és a napon a reccsenő jégtömbök között megcsillan a víz…

Odamentek egy önkiszolgáló étteremhez, figyelmesen áttanulmányozták a falra kitett étlapot, és máris kezdték volna lecsatolni a derékszíjukat, de akkor Andrej Gajenko megszólalt:

- Menjünk innen. Az önkiszolgálásból éppen elég a laktanyában is.

Húsz perc múlva már egy csillár alatt ültek egy kis asztalnál, amelyen a só- és borsszórón meg egy kis mustáros edényen és egy ott felejtett poháron kívül még egy darab gyűrött cigarettapapír is hevert, elmosódott, rosszul nyomtatott szöveggel. Vaszka Rjabov félszegen izgett-mozgott, egyre-másra nekikoccantva rézplecsnijét az asztal szélének. Gajenko türelmetlenül körbenézett. Odament hozzájuk a pincérnő, unott arccal, széttaposott házicipőben, rozsdafoltos kötényben. Szótlanul megállt, kezében aprócska noteszt tartott, és fáradtan várakozott.

- Szóval - mondta Gajenko -, kezdetnek három entrecote lesz.

- Elfogyott - mondta alig hallhatóan a nő, és ismét hallgatásba burkolózott, láthatóan minden erő elszállt belőle.

- Akkor - mondta Andrej elvörösödve és kissé felemelkedve -, akkor - mondta most kétségbeesetten nekilendülve -, akkor hozzon sült krumplit valamivel!

- Fasírttal? - ajánlotta lagymatagon a pincérnő.

- Igen - mondta Andrej -, öt fasírttal.

- Öt adaggal? - pontosította a pincérnő.

- Igen, és hozzon még sört is. Két üveggel. Vagy inkább hárommal. Meg egy csomag Kazbeket.

- Vagyis kirúgunk a hámból? - suttogta elragadtatottan Rjabov.

A pincérnő egy tálcával jött vissza.

- A fasírt makarónival - mondta.

- Jó lesz - válaszolta leereszkedőn Andrej.

Lassan ettek, dohányoztak, szóba elegyedtek a kapatos vendégekkel. Gajenko tréfálkozott, vagy kétszer koccintott is valakivel, és mindez nagyon nem hasonlított a laktanya étkezdéjére, ahol az asztalokat kék viaszosvászon borítja, a sarokban meg hangosbeszélő függ, és ahol mindenki sietve, oda sem figyelve eszik, öt perc múlva már kint is van, és ha valaki megkérdezi: „Mit adtak ma vacsorára?", már rég nem emlékszik, halat-e vagy kását…

- Három húsz - mondta hűvösen a pincérnő.

- Négy - nyitotta szét a markát az előre belekészített, gyűrött pénzzel Andrej -, fogja ezt a négyet - és hangjából fenyegető felhangok hallatszottak ki -, nem kell a visszajáró!

Közben hűvösebbre fordult az idő. A nap érdektelenné vált. A két barát úgy ment át az Anyicskov-hídon, hogy a kerítésnél alig lassította le a lépteit. A csónakház teteje felett agyonmosott, fakórózsaszín zászló lengett. Az oldalukkal szorosan összetapadó csónakok legyező alakban terültek szét a szürke, fából épített mólótól.

- Ha lennének egyetemista lányismerőseink - mondta Vaszka Rjabov -, most elmehetnénk velük csónakázni…

Mentek vagy kétszáz métert a Nyevszkijen, befordultak a Lityejnajára, megálltak egy céllövölde előtt. A lőállást kopott futószőnyeg takarta. Négy fémburás lámpa fényesen világította meg a túloldalát. Arra az oldalra durva, ízléstelen, golyónyomoktól foltos figurákat aggattak ki. A figurák rendre elfordultak, fejjel lefelé lógtak, egy kövér, cilinderes burzsuj helyére ibolyaszínű, összeszorított öklű néger került, az oroszlánok karikákon ugráltak át, egy malom lapátjai összefüggő körré olvadtak össze, és amikor egy továbbszolgáló tengerész beleeresztett egy golyót egy alig látható fehér pontba, előbb sistergés hallatszott, aztán felhangzottak egy háború előtti dal hangjai:

Régi levelek poros kötegében

Nemrégiben találtam egy olyat,

Ahol a gyöngybetűk tengerében

Egy sor lila folttá olvadt…

Valamit nem beszéltünk még meg,

Amikor szerelmünk fonala elszakadt…

- Á! - kiáltotta a céllövölde sánta tulajdonosa. - Majd a vitéz urak megmutatják, hogyan kell lőni.

- Ez nem éppen harci fegyver - vetette ellene Andrjusa -, egy igazi harci fegyverrel megmutatnám, de ezeknek a célgömbje le van törve, a röppályájuk meg olyan, mint egy futball-labdáé…

A két barát rákönyökölt a lőállásra. Rjabov egy ludat vett célba. A célpont akkora volt, mint egy teáscsésze alátétje. Rjabov még hallotta, amint egy pajeszos, kövér fiatalember előrehajolva, arcát le sem véve a puskatusról, azt mondta a barátnőjének:

- A céllövöldében jobban érezhetjük, mint bárhol másutt, az erőfeszítések és az eredmények azonosságát.

„Látszik, hogy nem orosz" - gondolta Rjabov.

Gajenko bakot lőtt. Vaszka is. Egy perc múltán elfogyott a golyójuk.

- Micsoda fegyvereid vannak neked, mester - mondta Andrej -, ilyen puskával dinoszauruszra lehet csak lőni, arra is csak támasztékkal. Hallottál már a dinoszauruszokról? Azok olyan jó nagyok…

- Célozni tudni kell - nevette el magát a sánta -, nézz csak ide!

Fölkapott egy puskát, és azonmód tüzelt: egy zöld dinnye rögvest kettéhasadt.

- És még te beszélsz - mondta nem éppen odaillően Gajenko, és a két barát odébbállt a céllövöldétől.

Észrevehetően besötétedett. A járókelők arca a neonfényben haloványnak, megnyúltnak tetszett. A világ kíméletlennek, titokzatosnak, nehéznek látszott. Minden az élet titokzatos mélységére és változatosságára emlékeztetett.

- És most hová? - kérdezte Vaszka Rjabov. - Milyen jó lenne megismerkedni valami lányokkal - tette hozzá álmodozva -, elmenni hozzájuk vendégségbe, nem is azért, hogy szabadjára engedjük a kezünket, hanem csak úgy elüldögélnénk, vennénk teát, cukrot…

- Mi sem egyszerűbb - mondta Gajenko -, mi az, hogy! Csak mutasd meg, melyik tetszik.

- Mit tudom én - jött zavarba Rjabov -, mindegyik jól néz ki.

- Ez itt túlságosan kövér - mérte végig az egyiket Andrjusa -, az meg ott túlságosan is merengő. Lehet, hogy szifiliszes…

- Csak nem? - csodálkozott el Vaszka. - Nem gondoltam volna róla: szemüveges, aktatáskás…

- Ja-ja - bizonygatta Gajenko -, az ilyenek a legveszélyesebbek.

A két katona elhaladt egy Dinamo-kirakat előtt, az üveg mögött egy IZS-Jupiter motor meg egy sor kétcsövű puska állt, aztán egy cipőbolt, egy süteménybolt, odabent hatalmas tömeg, aztán egy kariatidás, bordó homlokzatú ház, a Lityejnaja és a Csajkovszkij utca zajos kereszteződése, ahol aztán a házak hirtelen széthúzódtak és kifutottak a rakpartra.

- Nézd - súgta hirtelen Gajenko -, látod?

Két, egyforma rövidkabátot viselő lány szinte elfutott mellettük.

- Lányok - mondta elváltozott, magas hangon Gajenko. Ez az alacsony, görbelábú fiú alig bírt velük lépést tartani. - Lányok, nem minket vártok véletlenül?

Azok pedig, vissza sem fordulva, meggyorsították lépteiket. Gajenko azt mondta:

- Biztosan dolguk van. Talán vizsgázni fognak.

- Valószínűleg - helyeselt Rjabov, majd hozzátette: - Nekem van itt Leningrádban egy lányismerősöm.

- Neked?! - csodálkozott el a sértődöttségig Gajenko.

- Három évvel ezelőtt valakik kivették nálunk nyárra a verandát. És volt egy lányuk is, Natasa. Az arcára meg a családi nevére mindegyiküknek emlékszem, de a címüket elfelejtettem. Pedig hívtak vendégségbe is…

- De hát hogy találsz meg Leningrádban egy embert pusztán a családi neve alapján? Csak Petrovból van vagy egy millió.

- A helyzet az, hogy ritka családnevük van: Li.

- Hogy?

- Li.

- Egyszerűen csak Li?

- Hát éppen ez az.

- Menjünk a Len-infóba, van itt valahol egy ilyen bódé. Ott egy ötösért, akit csak akarsz, bármilyen körözöttet megtalálnak.

Egy öregasszony hosszasan lapozgatott egy vastag könyvben, állandóan visszakérdezett, és valamiért bosszankodott.

- Családi neve?

- Kié, az enyém?

- Ó, Istenem! Hát azé, akit keres.

- Li.

- Hogy?

- Li - ismételte meg tagoltan Vaszka -, lö, i-i, Li.

- Iniciáléi?

- Nem inosztranci, nem külföldi, hanem orosz.

- Azt kérdezem, hogy az iniciáléi?

- Mondom, hogy orosz. Az apjában van ugyan valami kínai beütés, de Natasa tiszta orosz…

- Na nem, maga egyszerűen szórakozik velem! A keresztnevére és az apai nevére van szükségem.

- Hát mért nem ezzel kezdte? Kiére, az enyémre?

- Én ezt nem bírom tovább… Annak a kereszt- és apai nevére, akit keres.

- Hát, azt bizony nem tudom, nem emlékszem rá…

Leningrádban, mint kiderült, két Li nevű család volt. Gajenko felírta mindkettőnek a címét: az egyik a Marat utca 12-ben, a másik az üdülőkörzetben lakott.

- Veszünk egy kétdekást? - kérdezte Gajenko. - Gondolom, ártani nem árt.

A Marat utcai házat stukkódíszes oszlopok ékesítették. A két katona átment a félhomályos udvaron. A sarkokban szemeteskonténerek díszelegtek. A satnya föveny, amit rozsdás csövek vettek körül, csak még jobban kiemelte ezeknek az újravakolt, sárga és vörös ablakrámás falaknak a masszív nyomorúságát. Egy bozontos pudlit vezető öreg megmutatta nekik az utat. A két katona fölment a negyedik emeletre.

- És nem vágnak ki innen bennünket? - ijedt be egyszerre Gajenko.

- De hisz ők maguk hívtak. Aztán pedig, talán részegek vagyunk, vagy mi?

Az ajtót egy termetes, durva, egyenes szálú hajú férfi nyitotta ki. Rövid, meleg házikabát volt rajta. Amint a két katonát meglátta a bejáratnál, idegeskedni kezdett. Gajenko tisztelgett neki.

- Jó egészséget - vágott bele élénken -, elnézésüket kérjük…

De a folyosón már jött is egy izgatott, vörös hajú lány, valami furcsa, háromszögletű pelerinben.

- Papa, hiszen ez Vaszja - kiáltotta -, a borovljankai Sura néni fia, emlékszel, aki bagózni tanított! Kerüljenek beljebb, fiúk, mit ácsorognak itt?…

A parketta úgy fénylett, hogy visszaverte a német importból származó falikarok fényét. Rjabov és Gajenko lehúzták a csizmájukat, a kapcákat a csizmaszárra tekerték. Amint mentek végig mezítláb a folyosón, a csizmanadrág szalagjait végig maguk mögött húzták. Gajenko elővette zsebéből a kétdekást, és úgy vitte maga előtt, mint valami fáklyát.

- De hát ide akár kosárlabdagyűrűket is fel lehetne szerelni! - kiáltotta.

A szoba tágas, nagy belmagasságú volt. Az ódon, sötét bútorok nyújtotta háttérből erősen kiváltak a tarka haszontalanságok, a rikító színű reprodukciók, a külföldi lemezborítók. A fotelben sovány, szomorú, intelligens képű fiatalember üldögélt. Háta mögött egy nadrágot viselő lány könyvet lapozgatott.

- Adok papucsokat - mondta Natasa.

- Nem szükséges, így is jól van - legyintett rá Gajenko. - Absztrakt festészet? Imádom - tette aztán hozzá, és egy képre mutatott.

Csend állt be. Hogy valamivel megtörjék, a fiatalember, aki Fegyaként mutatkozott be, bekapcsolta a magnót. Szomorkás hangok csendültek fel. Gajenko, kezében a kétdekással, ütemesen topogni kezdett. Aztán megmozgatva mezítelen lábujjait, azt mondta:

- Odahaza nálunk, Permben, a következő eset történt. Egy pasas negyvennyolcas cipőt hordott. A boltban ilyet persze nem kapott. Ő pedig nem tudott kimenni a házból, mert a régi már elnyűvődött. Egyszóval, gubanc. Mit tegyen? Írt már a minisztériumba is, panaszkodott egy újságnak is, de semmi sem segített. Akkor azt mondta a felesége: „Jobb lenne, Pása, ha levágnád a tyúkszemeidet." Márpedig tyúkszemei voltak neki, ez ám a szörnyű dolog. A muzsik pedig hallgatott rá, megfente a gyíklesőt, és huss, le a tyúkszemekkel! Most negyvenhármas cipőt hord, és fütyül az egészre…

Egész idő alatt, míg Andrjusa mesélt, Natasa és a vendégei nyugtalanul pillantgattak össze. A végén az intelligens kinézetű fiú kényszeredetten felnevetett, Vaszka pedig elvörösödött.

- Inkább arról meséljenek, milyen a szolgálat - kérte őket Natasa.

- Pardon, ez hadititok - mondta tagoltan Gajenko.

És ismét csend állt be.

- Ha már ilyen szépen összejöttünk - állt fel Gajenko a kétdekással a kezében -, mit mondott az öreg Kis? - Azzal elhallgatott, és várakozón nézett a nadrágos lányra.

- Ne csak együnk, igyunk is - válaszolta ijedten a lány.

- Szóval akkor igyunk, hogy legyen…

- … húgyunk - suttogta alig hallhatóan a lány.

Natasa poharakat vett elő. Rjabov nagy ámulatára a lányok is ittak. „Ezek tényleg vodkáznak, Andrjusa nem hazudott."

- Meséljenek már valamit - fordult Vaszka Rjabovhoz Natasa.

- Mit meséljünk?

- Mit tudom én, akármit…

- Vaszka ki tud lökni egy százkilós súlyt - vetette oda Gajenko.

- Aha - mondta Natasa. - Fegya, te ki tudnád nyomni?

- Én sajna nem vagyok egy sportoló típus - mondta a fiatalember.

Aztán ismét csend állt be.

- Nálunk meg, Permben, micsoda eset volt - szólalt meg Andrej -, egészen fantasztikus.

Aztán, mint gyakorlott anekdotázó, hosszú hatásszünetet tartott, cigarettát vett elő, rágyújtott, az elhasznált gyufaszálat visszadugta a skatulyába, és így folytatta:

- Permben történt egy olyan eset, hogy az egyik barátom részegségében kiitta a szemét.

Natasa és a vendég lány nyugtalanul összepillantottak.

- A szemét? - kérdezett vissza Natasa. - A tulajdon szemét?

- A következő dolog történt. Már negyedik napja piáltunk Zseka Fikszatijjal. Én fórstekszben ittam, kölcsönkérni meg nem volt kitől. Elpasszoltam egy tízesért a vekkeremet. Elittuk azt a tízest is. Másnap összejártuk az egész várost, de nem volt mázlink. Már esteledett, de még mindig tiszta mákok voltunk. Akkor Zseka azt mondja: „Van egy ötletem. Anyám őriz egy alkoholba áztatott szemet." Az anyja botanikát meg zoológiát tanított az iskolában. És mindenféle embriók álltak neki ott sorban, üvegekben. Szóval elszaladtunk az iskolába. Zseka kihozott egy üveget. Benne egy szem. Akkora nagy volt, mint egy paradicsom, még el is csodálkoztam rajta. Fikszatij kihalászta, és belevágta a klozetba, az alkoholt meg azonnal beszoptuk. Zseka mindjárt okádni kezdett, habzott a szája, és én is elég tré voltam. No, rendben, az anyja meg éppen kijött szünetre, kicsöngettek. De belevaló spiné volt, nem csapott zajt, hanem mindjárt dokiért küldött.

Gajenko elhallgatott.

- Na és, mi lett aztán? - érdeklődött Fegya.

- Velem minden oké - mondta Gajenko -, de Fikszatij rosszabbul járt.

- Meghalt? - sikoltott fel halkan Natasa.

- Dehogy. Akkor még megmentették, rendbejött, de tavaszra bezsuppolták. Megcsiklandozott valakit a bálban. A bordájánál egy dikiccsel.

A vendégek lesápadva, némán ültek. Hangtalanul, kissé imbolyogva forgott a lemezjátszón a külföldi lemez.

- Ideje mennünk - szólalt meg Vaszka Rjabov.

- Jaj, de hát még meg sem teáztak - nyugtalankodott Natasa -, hiszen az csak három perc.

- Mennünk kell - makacskodott az őrvezető.

- Nem, így nem engedem el magukat.

Natasa kivett a szekrényből egy kristálytálat, ami tele volt almával.

- Vegyenek, mindenki kap egy almát, ne szégyenlősködjenek, látják, jut mindenkinek, Andrjusa, Vaszja…

Amikor húzták fel a csizmájukat, az előszobába bekukkantott az apa:

- A viszontlátásra, fiatalemberek - mondta -, őrizzék meg, mint mondani szokás, ifjúkoruktól a tisztességüket, éberen őrizzék a határainkat…

- A dolgozó népet szolgáljuk! - kiáltotta nem túl hangosan Rjabov.

- Minden oké lesz - biztosította Gajenko.

A lépcsőn úgy mentek le, hogy egymásra se néztek. Szemetelt az eső. A nedves félhomályban sárgán világítottak az autók reflektorai meg a szódavizes automaták. A tömeg egyre ritkult, és elvesztette színességét. Úgy tetszett, a sötétség a hangokat is letompította. A város nem túl hangosan, egyhangúan morajlott.

A két barát egy ideig szótlanul baktatott.

- Úgy láttam, tetszettél neki - kezdte óvatosan Gajenko.

Rjabov hitetlenkedve pillantott rá és hallgatott.

- Istenuccse - esküdözött Gajenko -, ha tudnád, hogy nézett rád…

Azzal kimeresztette a szemét, és egész testével igyekezett a női felindulást kifejezni.

- Csak mert megijedt - mondta Vaszka Rjabov.

Mindkettejük zsebét súlyosan húzta és erősen kinyomta az alma. Gajenko előhúzta a magáét és harsogva beleharapott. Aztán Rjabov is. Fejük fölött az óra hét negyvenet mutatott.

- Ráérünk még - mondta Gajenko, amint széthajtotta a térképet -, az állomásig öt perc, az elektricskán negyven, onnan meg már csak egy köpés…

Hirtelen elnevette magát, aztán azzal a kezével, amelyikben nem volt alma, keményen megmarkolta Vaszka derékszíját, és megpróbálta átdobni a combján. Vaszka azonban szélesen szétvetette a lábát, és minden nehézség nélkül meghiúsította ezt a kísérletet. Gajenko viszont azonnal kilépett balra, Vaszkát maga felé rántotta, hogy így adjon neki egy kecsketúrót. Az összegyűrt térkép az aszfaltra hullott. Az almacsutka végiggurult a villamossínen.

A két barát a röhögéstől egyre gyengülve huzakodott egy kandeláber alatt, a ritkuló járókelők pedig minden rosszallás nélkül nézték őket…

Egy óra múlva már a zöld kapu elé érkeztek. Mellette az őrbódé ablaka sárgállott. A napos rájuk sem nézve, csak a závárt megzörgetve engedte be őket. A kerítés, aminek tetején három sor szögesdrót futott, tíz méterre kezdődött. A sarkon őrtorony magasodott.

Az irodából tangóharmonika hangjai szűrődtek ki. Csudnovszkij százados, aki megpróbált valami boogie-woogie-t játszani, gyakorolt odabent. A harmonika billentyűi meg voltak számozva. Csudnovszkij filctollal jelölte be, mikor melyiket kell lenyomni.

- Nem késtek el? - kérdezte, miközben halkan tovább zenélt.

Gajenko megnézte az óráját, és odanyújtotta a szabadságos levelét.

- A folyosón nézzék meg a holnapi beosztást - mondta Csudnovszkij. - Rjabov külső pontra kíséri az őrizeteseket. Gajenko pedig Cvigun főfelügyelő rendelkezésére bocsátva. Újra megismétlem, a sittesekkel nem teketóriázunk. Tudják, a belügyes megint panaszkodott… Semmiféle tűzrakás, semmiféle cigarettaszünet… A rokonokat elzavarni! Ha a hipisen csak egy darab cukrot is találok, helybenjárás lesz, értettem?

- Értettem! - kiáltotta Rjabov.

- Minden oké lesz - biztosította Gajenko.

- A sittesekkel, ismétlem, keményebben kell bánni.

- Akár meg is fojtom őket, a férgeket! - mondta Andrjusa.

- Pontosan - erősítette meg Vaszka Rjabov.

- Mehetnek.

A két barát tisztelgett és kiment. Nyomukban pedig felhangzott:

Kalugában, Moszkvában,

Boogie-woogie-t járnának…

GORETITY JÓZSEF fordítása

 

*

Szergej Dovlatov (1941-1990) a XX. századi orosz próza egyik legeredetibb alakja. 1944-től 1978-ban bekövetkezett emigrációjáig - kisebb megszakításokkal - Leningrádban élt, ahol irodalmi munkásságát nem ismerték el. Életműve az amerikai emigrációban teljesedett ki, magyarul is megjelent művei: Ezek vagyunk mi, Puskinland, Kompromisszum, Külföldi nő című regények. (Szergej Dovlatov: Szobranyije szocsinyenyij v 4-h tomah [Azbuka, Szankt-Petyerburg, 1999.], Szoldati na Nyevszkom.)