Elszoktunk már attól, hogy így is lehetne építkezni. A kilincset kereső kéz valahol a has magasságában kotorászik, pedig a horizont fölé kellene emelkednie. Talán a gondolatokat is érdemes kicsit átrendezni, mielőtt belép ide az ember. A Magyar Tudományos Akadémia székházában járunk, Budapesten. Végre egy hely, ahol nem a tíz négyzetméteren uralkodó, bőrfejű hatalmi mámor tornyosul a belépő elé.

– Menjen csak az emeletre, a professzor úr már várja! – invitál kedvesen a szemüveges portás bácsi. Belépek a tágas lépcsőházba… Olyan furcsa ez, nem is érti az ember! Évente ötször, ha elővesszük a társasjátékot. Pedig mindenki azokat az estéket szereti. Fölfelé lépkedni is ilyen térben jó. Tudjuk mind, mégis olyan szűk lépcsőfordulókat építünk, hogy a bútorszállító szitkait hallgatva mi érezzük a tervező szégyenét. Végre fölérek az első szintre, és némi keresgélés után belépek Bartók Béla egykori szobájába. A zeneszerző 1934-től hat éven át működött itt, egészen addig, amíg el nem ment Amerikába. Állítólag a népdalgyűjtéseit dolgozta föl ezek között a falak között. Levegős, szerény, de kitűnő ízléssel berendezett helyiség. Az MTA alelnöke fölemelkedik az íróasztala mögül, elém siet, kezet nyújt, majd szinte ugyanazzal a mozdulattal hellyel kínál. Befogad a hatalmas bőrkanapé, őt pedig elnyeli egy füles fotel.

Hámori József Fegyverneken született, 1932. március 20-án. Édesapja orvos volt, édesanyja történelem–magyar szakos tanár. Felmenői között – anyai ágon – olyan személyiségeket találunk, mint Kosztolányi Dezső vagy Csáth Géza. Törökszentmiklóson, a Bercsényi Gimnáziumban érettségizett. 1950-ben Szegeden kezdte, majd ’55-ben Budapesten fejezte be egyetemi tanulmányait, kutatóbiológusi diplomával. Saját bevallása szerint ha nem agykutató lett volna, történész válik belőle, annyira érdekelték a múlt összefüggései. Végzés után Pécsre került, ahol 1963-ig volt az Anatómiai Intézet munkatársa. Ezt követően a Semmelweis Egyetem Anatómiai Intézetében dolgozott főmunkatársként, tudományos tanácsadóként, később kutató professzorként. 1989-től tizenhárom évre visszatért Pécsre, az Állattani és Neurobiológiai Tanszéket vezette, emellett két évig ő volt a Janus Pannonius Tudományegyetem rektora. 2000 óta a Pázmány Péter Katolikus Egyetem informatika szakán is oktat. Egyetemi doktorátusát még 1958-ban szerezte, 1966-ban lett kandidátus, rá hat évre pedig akadémiai doktor. Professor emeritusi kinevezését 2002-ben kapta meg. 1990 óta levelező, 1998 óta rendes tagja a Magyar Tudományos Akadémiának. A legutóbbi választások óta alelnök.

Közleményeit elsősorban idegen nyelveken jelentette és jelenteti meg. Számtalan könyv, így egyebek mellett a Mi a neurobiológia?, Az idegsejttől a gondolatig, a Nem tudja a bal kéz, mit csinál a jobb, Az emberi agy aszimmetriái című kötetek szerzője. Ötletszerűen kiemelek egyet idegen nyelvű publikációi közül: Degeneration and electron microscope analysis of the synaptic glomeruli in the lateral geniculate body (Szentágothai és Tömböl társszerzőjeként, 1966.). Kutatási területe: az idegrendszer szerkezetének, továbbá a fejlődő és érett idegrendszer alkalmazkodóképességének vizsgálata. Tagja többek között a Neuroscience és az International Journal Development Neuroscience című szaklapok szerkesztőbizottságának, számos külföldi társaságnak és egyetemnek, sok más mellett az Európai Művészeti és Tudományos Akadémiának is. Kitüntetéseit nehéz volna felsorolni, így csak találomra: Akadémiai-díj (1972), Széchenyi-díj (1994), Ambassador-díj (1996), Grastyán-díj (1998). 1999-ben megkapta a UNESCO Einstein Arany Díját. 1998-tól másfél éven át Magyarország kultuszminisztere volt. Négy gyermek édesapja.

Hámori József teával kínál, és elnéző mosollyal kíséri, ahogy a citromlevet kilöttyintem kicsit. Nem ró meg, de szerencsétlenkedésemet látva kölcsönadja a szemüvegét. Magatartásában amúgy is van valami tanáros. Néha határozott gesztusokkal a levegőbe rajzol, oktatni látszik, majd fölhúzza a szemöldökét, szigorúan rám emeli a tekintetét – mintha vizsgáztatna. Főbólintása olykor talán azt jelzi: igen, egyetért, majd a biccentés fejcsóválásba fordul, mintha nem értene egyet. Eltart egy darabig, míg végre rájövök, hogy egyikről sincs szó. Hámori József megérteni próbál. Munkatársai, egykori kollégái széles műveltségű, nagyvonalú, de kitartó, szigorú és következetes embernek ismerik. Beszélgetésünk elején tizenöt évvel ezelőtti találkozásunkat idézzük föl. A professzor akkoriban nagyon bizakodó volt, mert úgy tűnt, hogy az 1990-es évek végre az agykutatás esztendei lesznek. Lassan arra terelődik a szó, hogy vajon megalapozott volt-e az a fél emberöltővel korábban oly indokoltnak látszó optimizmus?

 

 

H. J.: – A kilencvenes évek először is jelentős anyagi támogatást biztosítottak a rendszerszintű kutatásoknak. A megfelelő infrastruktúra ugyanis elengedhetetlen feltétele az előbbre lépésnek. Az agy működését néhány esztendeje nemcsak közvetlenül, hanem – az úgynevezett leképező módszerekkel – közvetve is képesek vagyunk megfigyelni. Ezek a technikák most már Magyarországon is napi használatban vannak. Ilyen például az MR, a mágneses rezonanciavizsgálat. Tudnunk kell, hogy nagyon drága műszerekről van szó. Az agy évtizede épp azt tette lehetővé, hogy mindezek széles körben elérhetők legyenek. Másodszor pedig a molekuláris szint kutatása gyorsult fel – ehhez is rengeteg pénzre van szükség. Különösképpen most, hogy a genomika előtérbe került. A genomika nem csak a biotechnológiában, az agrártechnológiában fontos, hanem az idegrendszer kutatásában is. Hiszen az agy kétszázmilliárd idegsejttel rendelkezik, és körülbelül tízezerszer ennyi kapcsolattal, úgynevezett szinapszissal. A szinapszisok molekuláris szinten működnek. Ismeretesek az ingerátvivő anyagok – transzmittereknek hívjuk ezeket –, illetve a receptorok, amelyek vagy gátló, vagy serkentő módon, vagy e kettő kombinációjában működnek. A lényeg azonban, hogy szerkezetüket sikerült többé-kevésbé pontosan felderíteni ebben a tíz évben. Ma már ott tartunk, legalábbis az állatkísérletek szintjén, hogy lehetséges bizonyos gondolati működéseket modellezni. Például ha egy majom a banán után nyúl, akkor az agyáról három-négy helyről el tudjuk vezetni az ezzel kapcsolatos hullámokat, amelyeket komputer segítségével rögzítünk.

Sz. K. I.: – Mire jó mindez?

– Kétféle haszna lehet. Egyfelől például művégtag mozgatható így. Másfelől azonban, ha a hullámokat egy másik állatnak visszatáplálják, akkor anélkül, hogy nézne valamit, elkezd a karjával ugyanúgy működni, mint az az állat, amelyikről elvezették a hullámokat! Azt hiszem, érzékelhető, hogy milyen fantasztikus lehetőségek nyílnak meg így.

– Ad absurdum, gondolatok ültethetők el egy emberben?

– Azért ne tessék azt hinni, hogy a gondolkodásunk hiányosságai azonnal megoldhatók. Hisz állatkísérletekről, egyszerű helyzetekről van szó. Az emberi gondolkodás sokkal több dimenziós, tehát nem tudjuk ilyen könnyedén leképezni. Erről egyelőre nincsen szó.

– Kétszázmilliárd idegsejtet említett az imént, professzor úr. Amikor a pályáját kezdte, hány idegsejtről volt tudomásunk?

– Roppant érdekes kérdés, amit feszeget: tízmilliárdról gondolkodtunk. Azután eltelt tíz-tizenöt év, és már ötvenmilliárdnál tartottunk. Húsz évvel ezelőtt százmilliárdot mondtunk, és néhány éve ismeretes ez a kétszázmilliárdos szám.

– Hol lesz a furcsa számvetés vége? Megjósolható egyáltalán?

– Nem az emberi idegsejtek száma növekedett, hanem a mérési eljárások javultak. Ma már olyan tökéletesek a módszerek, hogy ezt a kétszázmilliárdot stabil adatnak tekinthetjük.

– Ha már a számokon végigfutottunk, kérem, az ön pályáját is tekintsük végig!

– Budapesten végeztem, és az utolsó két évben az akkori Orvostudományi Egyetem Élettani Intézetében dolgoztam, Kovács Arisztid professzor csoportjában. Késő estig tartott mindig a munka, fiatalemberként ez nem jelentett problémát. Nem is voltam még házas satöbbi. A professzor történetesen kedvelte, amit csináltam. Tudni kell, hogy Szentágothai Jánossal nagyon szoros barátságot ápolt. Mikor aztán már arról volt szó, hogy ki hová megy majd dolgozni, Kovács Arisztid, tekintettel arra, hogy a szabályozási rendszerek érdekeltek, beprotezsált Szentágothaihoz. Szerzett egy akadémiai állást, menj le, mondta, jelentkezz be a legidősebb embernél, akit ott találsz, aztán majd meglátod. A legidősebb ember Flerkó Béla volt, a maga harmincegy évével. Már persze leszámítva a negyvenhárom éves Szentágothai Jánost, akit Öregnek is hívtunk. Fiatal, dinamikus intézet volt, a Dischka Győző utcában. Tehát jelentkeztem, és beosztottak Székely György mellé. Székely neurogenetikai vizsgálatokat végzett, illetve a szinapszisok kutatását is rábízta a prof. Közvetve vagy közvetlenül ez az egész életemet végigkísérte azután.

– Mi az alapja azoknak a legendáknak, amelyek az ott folyt munkát övezik?

– Általában reggel kilencre jártunk, és este kilencig voltunk benn. De nagyon élveztük. Az Öreg, mediterrán szokás szerint, két órakor eltávozott ebédelni. Kicsit, gondolom, le is feküdt, és fél öt körül visszajött. A kutatás este hatig folyamatosan, azonos színvonalon folyt, ám hat órakor Szentágothai kijött a szobájából, és érdeklődött, hogy mit csináltunk aznap. Akkor elkezdődött az eszmecsere. Részben a tudományról, részben a kutatásról, de szó esett irodalomról, képzőművészetről is. A professzor rengeteg mindenről rendelkezett ismerettel, és még több minden érdekelte. Tudott cserépkályhát építeni például, de készített vízfestményeket, tudományos illusztrációkat… Majdhogynem azt kell mondanom, hogy az egyik utolsó polihisztor volt. Ezek a beszélgetések akarva-akaratlanul is a nevelésünket szolgálták, és a Szentágothai-iskola fontos részét képezték. Az intézet zárt közeget jelentett, és az ott dolgozók a külvilágtól eléggé leválasztva, attól jóformán függetlenül, szabadon éltek, gondolkodtak.

– Tudom, hogy egy véletlen folytán 1956 önt Budapesten érte. Az elmondottak függvényében hogyan élte meg azokat a napokat?

– Egy percig sem fordult meg a fejemben, hogy akár el is mehetnék. Úgy látszik, ahhoz túl erősek a gyökereim, amiket elsősorban a szülői ház, a neveltetés növesztett ilyenné. Édesanyám szabadkai volt, édesapám budapesti, de valahogy mind a ketten rajongtak ezért az országért. Mi ezt a példát láttuk, ezt tanultuk tőlük. Az ember ugyanis nagy mértékben a környezetének a terméke. Később, amikor már lehetségessé vált, hogy utazzunk, azt hiszem, ’68-ban, New Yorkban, a Columbia Egyetemen tartottam egy előadást. Épp anatómust kerestek, az ottani professzor megkérdezte, hogy volna-e kedvem ott maradni, adnának egy öt évre szóló állást. Akkoriban csak disszidálással nyílt volna erre módom, tehát megköszöntem az ajánlatot.

– Gondolom, ilyesmi később is előfordulhatott.

– Komolyabban talán még néhányszor merült fel, elsősorban Amerikában, ahol ez természetes dolognak számított. Emlékszem rá, egyszer meghívott Sir John Eccles, aki már akkor Nobel-díjas volt, hogy menjek hozzá laborvezetőnek Chicagóba, két évre. Szívesen el is fogadtam volna, de akadémiai státuszban voltam, és az akkori vezetés azt üzente, hogy nem mehetek, mert már be van töltve a lista. Pedig nem magyar pénzen utaztam volna ki, az államnak ez egy fillérjébe sem került volna. Később azonban eljutottam Kaliforniába többször, New Yorkba pedig még többször, tehát elrendeződött minden, de kezdetben komoly nehézségeink voltak.

– Térjünk vissza 1956 Magyarországára, a pécsi intézetbe!

– Pécsett is volt hasonló élményem, az akkori vezetés torpedózta meg az első nyugati utamat. Mondván, még túl fiatal vagyok. Egyébként ’56 után folytatódott az előbb már vázolt intézeti élet, épp csak annyi történt, hogy a Rákosi-korszakot felváltotta a Kádár-korszak, bár mindebből vajmi keveset érzékeltünk. Naponta kilenctől kilencig dolgoztunk, de szombat esténként itt vagy ott volt egy kis összejövetel.

– Persze, a szombat akkoriban még munkanap volt!

– Igen, és ha az Öreg valakivel ki akart szúrni, akkor szombat délutánra rendelte be, hogy számoljon be. És a hét a szombattal még távolról sem ért véget! Szentágothai ugyanis nagyon szeretett kirándulni, vasárnaponként, a Mecsekbe. Vitte magával a társaságot. Rendkívül élvezetes együttlétek voltak. Megint csak nagyon sokat tanulhattunk tőle. Ráadásul kiderült róla, hogy ragyogó gombász. A gombákat nagyon jól ismerte. Tudta, hogy melyik az ehető, melyik a mérges, és azt is tudta, hogy a mérges gombát hogyan kell úgy kezelni, hogy mégis ehető legyen. Akkoriban a Mecsekben, a patakokban élt még rák. Két ok miatt is kellett fognunk. Egyfelől, mert az intézetben foglalkoztunk a rák idegrendszerével, másfelől pedig Szentágothai szerette a rákot. Szóval, ilyen volt az az iskola.

– Miért szakadt vége?

– A professzort Budapestre helyezték.

– Hogy alakult az ön személyes sorsa azután?

– Vitt magával. Elektronmikroszkópos labort vezettem, és az egyik téma, amivel foglalkoztunk, a kisagy kutatása volt. Milyen a szerkezete, tanul-e vagy sem, ilyesmik. Jóval később, a kilencvenes évek elején sikerült kidolgoznunk egy olyan módszert, amivel azt is lokalizáltuk, hogy a kisagy melyik része tanul. A látórendszerrel foglalkoztam még, harmadik területem pedig e rendszerek fejlődése volt. Azt is vizsgáltam, hogy lehet optimálisan fejleszteni – ez részben kapcsolódik már a pedagógiához.

– Szentágothaival tehát folyamatos maradt a kapcsolata, ám Péccsel megszakadt.

– 1989-ben mégis visszamentem. Nagyon szeretem azt a várost a mai napig. A kultúra városa, ez nem vitás. Nemcsak a múzeumok, az olyan festők, mint Martyn Ferenc, például, hanem a színház, az irodalom is hozzátett az ottani levegőhöz. És az afféle nagy formátumú professzorok, mint Romhányi György, Lissák Kálmán, Kerpel-Fronius Ödön, Ernst Jenő. Némelyikükkel még futballmeccsen is lehetett találkozni. Ugyanis azokban az esztendőkben volt egy jó focicsapat a Mecsek alján.

– És még el lehetett járni meccsekre anélkül, hogy az ember közvetlen életveszélynek tette volna ki magát.

– Sőt, a város mellett az egyetemnek is volt egy zseniális csapata, a PEAC.

– Nyilván mégsem ezek miatt tért vissza.

– A korábbi főiskolából kialakult egy egyetem. A kezdeményező a bölcsészkar volt, és Ormos Mária emelte az intézményt igazán egyetemi rangra. Meg kellett erősíteni a természettudományi kart, így meghívtak az Általános Állattani Intézet élére. Ebből lett aztán – mégiscsak neurobiológus vagyok – ma is használt nevén az Állattani és Neurobiológiai Intézet. Pécsett lettem egyetemi tanár és akadémikus is. Jó időszak volt… Felnőttünk a bölcsész, a jogász, a közgazdász karok mellé. Magam mégis inkább csak lejáró ember maradtam végig.

– Pedig közben még rektornak is megválasztották.

– 1992-ben, valóban, ezzel együtt a családom ezekben az években is Budakeszin maradt. Nehéz foglalkozás egyébként, és bár kapacitáltak, még egy ciklust nem vállaltam. Hetvenéves koromig voltam egyetemi tanár, akkor professor emeritussá emeltek. Vagy süllyesztettek, nem is tudom. 2002-ben tehát befejeztem pécsi működésemet. De máig rengeteg szál köt oda, elsősorban barátok, akik közül talán idősebb Méhes Károly nevét emelném ki. Ragyogó szervező, kitűnő tudós és csodálatos ember. A barátságok nem szakadhatnak szét, és nem is szakadnak szét.

– Ha nem is Pécsett, ám ön aktív maradt.

– A budapesti Anatómiai Intézetben, még Szentágothai életében kialakult egy akadémiai, neurobiológiai kutatócsoport. Amikor az Öreg meghalt, én vettem át, máig működik. Emellett meghívtak egy másik egyetemre, a Pázmány Péterre is, ahol ugyancsak professor emeritusként tanítok. Tehát folytatom a munkát, de most már Budapesten.

– Imént pár szóval érintette a három fő kutatási területét. Ezek milyen eredményeket hoztak?

– Három nagyon vaskos területről van szó. Az egyik a látórendszer. Megértéséhez egy kicsit messzebbről kell elindulnom. Amikor látunk, a retinánkról egy elektromos jelekké teljesen szétbontott kép kerül be az agyunkba. Az is fantasztikus dolog, hogy hogyan lesz ebből megint kép. De nagyon fontos rész az átkapcsoló állomás, amelyből a pályák a látókéregbe mennek. Mi ezt az állomást kutattuk. Részben New York-i ismerőseimmel, kooperátorokkal együtt, tizenöt éven keresztül, míg rá nem jöttünk arra, miképpen működik az átkapcsolás, és hogy az ráadásul információgazdagodással jár.

– Hogy kell ezt értenünk?

– A retináról érkező elektromos jeleknél az átkapcsoló állomást külső kérges testnek hívjuk. Itt egy lassú és egy gyors gátlás teszi azt lehetővé, hogy információgazdagodás következzék be. Nagyon sok részlet már itt újra összeáll. Azután a jel továbbhalad a kéreg felé. Egyik munkatársam foglalkozik mostanában azzal, hogy ott mi történik. Tudni kell, hogy csak akkor lesz az információból látás és látott tárgy, ha már szerepel a lexikonunkban. Létezik ugyanis a fejünkben egy hatalmas lexikon, ahol az összes, már látott dolgot rögzítjük. Ezt azután össze lehet hasonlítani bármilyen képi információval, ami bejön.

– Mi történik, ha nincs olyasmi a lexikonunkban, amit éppen nézünk?

– Akkor azt egyszerűen nem látjuk. Nagyon furcsa dolgot fogok most mondani: az ember körülbelül húsz százalékát látja a környezetének! Ha mindent látnánk, rettenetes anarchia alakulna ki a kéregben.

– A lexikon vajon születésünktől megvan bennünk?

– Nem, össze kell gyűjtenünk. A látást is meg kell tanulnunk. Minél gazdagabb környezetben élünk, annál több látásinformáció kerül bele a lexikonba. Minél szegényesebb a környezet, annál szegényesebbé válik a látásunk. Az ember általában arra gondol, hogy itt egy tárgy, ezt látom is, de nemcsak tárgyakat kellene látni! Ezt azért is mondom el, mert az új, analóg elven működő komputer, amelyet Roska Tamás dolgozott ki, attól függően, hogy mit táplálnak be, mindent lát. Aminek a robotikában lehet óriási jelentősége, hisz sokkal pontosabban működhet, mint egy ember. Tehát van egy ilyen aspektusa is a látáskutatásnak. A másik terület a kialakuló idegrendszer vizsgálata. Elsősorban a szinapszisok fejlődésére voltam kíváncsi, illetve arra, hogyan formálódik ez a fantasztikusan stabil képződmény, az agy. Természetesen állatkísérleteket végeztünk, és kiderült, hogy amikor szaporodni kezdenek az idegsejtek, sokkal több lesz belőlük, mint amire végül szükségünk lesz. Kétéves korig van az emberben ez a túlszaporulat, azután lecsökken a működőképes idegsejtek számára.

– Vajon miért történik mindez?

– Ez teszi lehetővé az optimális kiválasztódást. A kevésbé jól működő idegsejtek eltűnnek. Na de a mi kérdésünk az volt: hogy néz ez ki egy dimenzióval lejjebb, a kapcsolatok, a szinapszisok szintjén? Sikerült kimutatni a kisagykéregben, a kisagyban és a látórendszerben is, hogy sokkal több szinaptikus szerkezet alakul ki, mint amennyi végül megmarad. Ismeretes, mi is dolgoztunk ezen, hogy például a macska látásának van egy periódusa, körülbelül négy-hathetes koráig tart, amely kritikus lehet. Ha addig nem engedik látni, akkor utána már hiába nem kötik le a szemét, a látása korlátozott lesz. Azért, mert az a kapcsolatrendszer, amely fontos a jó látóképesség kialakulásához, nem tud rendesen fejlődni. Ennek következtében a működés sem teljes. Idézőjelbe téve tehát, a létért való küzdelem a fejlődő idegrendszerben is felismerhető.

– Korábban gyakran mondogatták, mainapság mintha kevesebbszer hallanám, hogy húszéves kor után az agy már nem fejlődik. Ön hogy értelmezi ezt a tételt?

– Fejlődni már nem fejlődik, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne képes a működésre. A jó pap holtig tanul – ugye, ezt is szoktuk mondani. De nemcsak a papok, hanem mindenki képes arra, hogy élete végéig tanuljon, ha egyszer megtanult tanulni. Óriási ebben az iskola szerepe. Legfőbb funkciója ugyanis nemcsak az ismeretanyag átadása, hanem a nevelés. A harmadik pedig, hogy tanítson meg tanulni. Aki az alap- vagy a középfokú oktatásban megtanul tanulni, felnőtt korában is képes lesz rá. Magyarán szólva az idegrendszerünk olyan, hogy az új dolgok befogadásának képessége nem vész el. Sőt, tovább megyek, még fokozható is. Viszont ha nem figyelünk például arra, hogy mit eszünk, sok zsíros ételt fogyasztunk, nem ügyelünk az ereinkre, túl sok alkoholt fogyasztunk, sejtpusztulás is előfordulhat. Egyébként, egészséges életmód mellett, az agy idegsejt-száma nemigen változik.

– Néhány éve hallottam, talán éppen Öntől, hogy a túlzott televíziózás is pusztíthatja az agysejteket. Mi módon?

– Természetesen csak közvetve. Japán kutatók állapították meg, hogy a préfrontális lebenyben csökkenhet az idegsejt-szám. Ha nincs használatban. Úgy kell elképzelni, mint az izmainkat, amelyeket ha nem használunk, sorvadnak. Hogy tudjuk a préfrontális lebenyben csökkenteni az idegsejt-számot? Ha nem működtetjük eleget, ha nem olvasunk eleget, például. Na most, aki televíziózik, jobbára az olvasástól vonja el az időt. A vizuális élményközpont hátul van ugyanis. Az olvasás, az eszmecsere, a másokkal való együttgondolkodás, a vita nem nélkülözhető, és nem helyettesíthető a televíziózással. A japánok szerint az idegsejt-szám akár tizenöt százalékkal is csökkenhet a préfrontális lebenyben. Következésképpen az agyunkat állandóan és megfelelően dolgoztatnunk kell. A négyórás napi televíziózás minden, csak nem megfelelő dolgoztatás, mert nagyon szűkre szabott. Nem is szólva arról, hogy leszoktat a gondolkodásról. És még valami: a képcsőnek nem lehet visszabeszélni. Teljesen egyoldalú információhordozó. Tehát rendkívül differenciáltan kell kezelni a készülékkel való kapcsolatunkat, és ebben is hallatlanul nagy szerepe lehet a hiteles, jó tanárnak, akire fölnéznek a gyerekek, és aki megfelelő felkészültséggel jó könyvet tud ajánlani az esti krimi helyett. Illetve aki meg tudja mondani azt is, ha valamit érdemes megnézni a tévében. Mert elvétve azért ilyen is akad.

– Jelentős lehet a szülők szerepe is.

– Sajnos látnunk kell, hogy többségüknél a kényelemszeretet odaülteti a kisgyereket a képernyő elé, mert addig is csöndben van az a kölyök, addig sem zavar.

– Kicsit elkanyarodtunk, de nem volt tanulság nélküli. Térjünk vissza az ön kutatási területeihez! Háromról volt szó korábban, s ezek közül kettőről beszéltünk részletesebben eddig.

– A harmadik a kisagy-kutatás. Érdekesség, hogy korábban azt hittük, csak a mozgáskoordinációban van nagy szerepe. Kiderült, hogy gyakorlatilag minden másban is. A bejövő érzékletek, a látás, a hallás, a testérzés nemcsak a kéregbe megy föl, hanem mellékúton a kisagyat is tájékoztatják. Másfelől, amikor hallunk valamit, mondjuk, egy zeneművet, általában a jobb nagyagyféltekénk élvezi a zenét. Ugyanaz bekerül a kisagy bal féltekéjébe is. Az is kiderült, hogy a gondolkodási folyamat egyes elemei is bekerülnek ide, és ez a folyamatra hatással van. Amikor beszélünk, az a kisagy nélkül nem is megy. Mindez azért érdekes, mert vezető tudósok rengeteget vitatkoztak arról, hogy mi a kisagy igazi funkciója. Komputer-e, amelyik nem tanul, vagy épp fordítva, igenis tanulóképes és tanítóképes is? E vita föloldásához járultunk hozzá azzal, hogy kimutattuk azokat a receptorokat, amelyek a tanulásban szerepet játszanak. Vizualizálni lehetett azt a struktúrát, amelyik felelős azért, hogy tanul a kisagy. Talán nem túlzás azt állítanom, hogy ez nagyon érdekes felfedezés volt 1993-ban.

– Legújabban mivel foglalkozik, professzor úr?

– Munkatársaimmal együtt azt kutatjuk, hogyan alakul ki a kisagynak ez a szerkezete. Hogyan vándorolnak a megfelelő helyre az idegsejtek, és miként lehet ezt befolyásolni. Ugyanis nyomába lehet eredni annak, hogy miként lehet kialakítani optimális kisagy-, illetve nagyagyszerkezetet, amelyik képes magasabb funkciók elvégzésére.

– Életpályájának egy állomását még nem hoztuk szóba. Avasson be bennünket, hogy lett önből kultuszminiszter?

– Mádl Ferenc vett rá, hogy vállaljam el. Az Orbán-kormány tagjaként másfél évig voltam ebben a pozícióban, és azt kell mondjam, rendkívüli módon élveztem. A labortól természetesen nem váltam meg, hetente kétszer bementem, tehát professzor maradtam e munka közben is. Igyekeztünk helyreállítani a vidéki kultúrházakat, művelődési házakat. Az úgynevezett revitalizációs programban elég sokat költöttünk erre a célra annak idején. Ennek következtében nagyon sok helyre eljutottam az országban. Amire azelőtt nem volt módom, hiszen jószerével a laborban éltem le az életemet. A másik nagy teendőnk pedig a külföldi magyar intézetek munkájának erősítése volt. A moszkvai intézetet például az én működésem alatt nyitottuk meg. Külön érdekessége, hogy abban az épületben kapott helyet, amelyben valamikor a Monarchia követsége, majd annak megszűntével a magyar nagykövetség működött. A nagykövetség később máshová került, de a tulajdonjog nálunk maradt. Nem figyeltek eléggé a szovjetek.

– Látom, élvezettel beszél róla. Miért lett vége másfél év után?

– Lehet, hogy örömmel beszéltem most róla, és büszke is vagyok ezekre az eredményekre, de az érdeklődésem középpontjában mindvégig a tudomány maradt. A kultusztárcának azonban semmi köze nem volt sem a kutatáshoz, sem a tudománypolitikához.

– Akkor végezetül ismét a tudóshoz intézem a kérdést. Vajon hogy vélekedik az agykutató a pár éve roppant népszerű, mostanra talán divatjamúlt agykontroll lehetőségeiről?

– Ami jó volt az agykontrollban, azt a pszichológusok már régóta alkalmazzák. Relaxációs tréningnek hívják.

– Mi lehet akkor a receptje annak, hogy agyunkat élethosszig megfelelő állapotban tartsuk?

– Furcsa módon visszamehetünk Széchenyi Istvánig ezzel kapcsolatban. Ő ugyanis régen rájött már arra, hogyan lehet fönntartani a kreativitásunkat, a munkaképességünket, a gondolkodási képességünket. Le is írta: tessék minél többet olvasni, tessék, ha lehetséges, írni is, és tessék nagyon sokat kommunikálni, vagyis emberekkel beszélgetni, vitatkozni, eszmét cserélni. Magam azt tenném hozzá, hogy fönn kell tartanunk a kíváncsiságunkat, ez nagyon fontos még. A kreatív ember egyik leglényegesebb személyiségjegye a kíváncsiság. Mindenevőnek kell lennünk, ahogy ezt Szentágothai mondta, és nem szabad beszűkülnünk. Pécs adottságai nagyon szerencsések. Ott van például a Csontváry Múzeum, nem szólva a többi múzeumról! Ragyogó lehetőséget biztosít az elmélyülésre, és egy múzeumot nem csak kétszer-háromszor kell megnézni. Újra és újra föl kell fedezni. Aztán szólhatunk a tudományos ismeretterjesztő művekről. Mégis, agykutató létemre is, a lényegesnek azt tartom, hogy a szépirodalmat és a költészetet hozzuk minél közelebb magunkhoz. A lényeg: foglalkoztassuk az agyunkat – és amennyire lehetséges (mert a kettő nem független egymástól!), a testünket is –, hiszen ma még jobban érvényes a régi mondás: ép testben ép lélek.