– Na, de azt tudod-e, hogy Kolumbusz miért Amerikát fedezte fel, és miért nem mondjuk Szibériát, ami, akárhonnan nézzük, akkor is közelebb van?

– Miért?

– Mert mi a túrónak? Olyan problémás… és kinek van szüksége problémákra? Meg még hideg is van ott, és az egész amúgy is olyan szörnyű… ráadásul még olyan szép se lett volna…"

Jevgyenyij Griskovec: Tél

Dalos György XIX. századi utazó. Nem azért, mert Csehov nyomdokain indul el Szahalinra, az úgynevezett orosz szigetre, amelynek mintha a neve is tabu lenne, hanem mert századunkban, az ezredfordulóról már nem is beszélve, nem utazók vannak, hanem turisták. A turista élvezeteket keres, üdül, múzeumokba jár, művelődik, s lehetőleg mindezt egyszerre teszi. És nincs egyedül. Mert ha nem is csoportos utazásra fizetett be, bizton számíthat arra, hogy ott, ahova megy, várják őt, számítanak rá, pénzéért pedig szolgáltatások kap. Ha nem is napfény, pálmafák, langyos tengerhabok, papagájok és olajos bőrű nők fogadják, de legalább múzeumok által legitimált értékek, olyan dolgok, tárgyak, amelyek kiszakadtak környezetükből, hogy a távolból érkező is rájuk vethesse rövid, felületes pillantását. A turista könnyedén jön-megy a világban. Útlevele, repülőjegye, bankkártyája elég biztosíték rá. Az utazó – és nem csak a XIX. századi – megkínlódik érte. Nem kell ahhoz távoli exszovjet sziget, elég, ha tőlünk Keletre indul. Nem Japánba, de Ukrajnába vagy Romániába. És nem csak Csehovnak kellett hónapokig előkészítenie 1890-es útját, de még egy civilizált országból (Németország) az ezredfordulón útra kelő Dalosnak is. Útra készülnie csak az utazónak kell.

Vannak a világnak olyan pontjai, ahol nincsenek turisták. Háborúk, diktatúrák, katasztrófa sújtotta országok, városok. Vagy egyszerűen csak érdektelen helyek. Egzotikus állatok, fűszoknyás bennszülöttek és jelentős képtár nélküliek. Miért menne el az ember Magnyitogorszkba, Fehérgyarmatra, Ploieºtire vagy Szahalinra? Hacsak nincs ott valami dolga.

Márpedig az utazónak dolga van. Azért utazik.

Dalos hűen követi Csehovot, legalábis ami az útvonalat illeti. Talán túlságosan is hűséges hozzá, nem meri meghaladni, a maga képére alkotni a szigetet. Dalos György „dolga" Szahalinon ugyanannyira homályban marad, mint a Csehové. Pedig a „csehovegyenyije", a Csehov-szakirodalom oly rég óta firtatja azt, hogy miért utazott Anton Pavlovics éppen Szahalinra, az akkor még működő cári börtönszigetre, és nem, mondjuk, Baden-Badenbe. Miért vállalta a nehéz utazást, amikor orvosként pontosan tudta, hogy nem saját gyógyulását szolgálja ezzel, hanem épp ellenkezőleg? Mit akart megtudni, megvalósítani, elérni, bizonyítani 1890 júliusa és októbere között? A szigetre utazó Csehov valóban „csak" szociográfus lett volna, aki mindössze egy könyvet akart írni, amelyben feltárja és ezáltal javítani kívánja az elítéltek helyzetét? Vagy ihletért utazott, emberi szenvedést akart látni? Menekült Moszkvából? Magyarán szépíró volt-e Csehov az utazása alatt, vagy inkább szociográfus, orvos, társadalmilag elkötelezett mozgalmár? Bizonyára az utóbbiak. De írói énjét nem hagyhatta Moszkvában.

Első és egyetlen magyar követője, Dalos György is menekül valami elől, akárcsak elődje. Mint egy beszélgetésben megfogalmazza: „először el kellett mennem Szahalin szigetére, hogy minél távolabb kerüljek a magyar kultúrpolitikától" (ÉS, 48. évfolyam, 44. szám). De a könyvbe – egyik könyvbe sem, sem Csehov Szahalin, sem Dalos Szahalin – Csehov szigete című könyvébe – nincs beleírva, hogy írójuk ki vagy mi elől, s milyen céllal utazik ide. Dalos is úgy tesz, mintha. Mintha őt is „csak" a kíváncsi, tudni vágyó utazási ösztön hajtaná.

Csehov számára az emberi szenvedés még közvetlen tapasztalat volt, hiszen testközelbe került a rabokkal, megismerhette életüket. Dalos legfeljebb a leszármazottakkal találkozhat, az ő látogatása idején már csak romos házak, korhadt fakeresztek őrzik az egykori katorgások nyomait. Másfajta emberi nyomorral kell neki szembesülnie: egy, a szovjet múltat igencsak őrző, kapitalizálódó, ellentmondásos világgal, hiszen egy olyan szigetre utazik, amely a fővárostól 10417 km-re fekszik, évi átlaghőmérséklete pedig +2,1 Celsius-fok. Jevgenyij Griskovec kortárs író-színész az „orosz szigeten" töltötte kötelező három éves flottai szolgálatát, amelyet számtalan művében megírt. A Hogy ettem kutyát című drámájában megállapítja: Moszkvához közelebb van Afrika, mint a Sziget.

Dalos könyve tárgyilagos, higgadt hangú, szenvtelen; leírásai, amelyek a szerző személyét olykor egyenesen zárójelbe teszik, valóban csehoviak. Olyan ez, mint a görög színház: maga a véres tragédia mindig el van rejtve a néző szeme elől, nincs a színpadon megmutatva. Ebben a könyvben nincs dramatizálás, sem a múlté, sem a legalább annyira kiábrándító jelené. (Bár lehetne: megrázó például a 2001-es fűtési válságot taglaló fejezet.) Dalosnál nem fedezhető fel a russian egzotika divatos, hivalkodó, szenzációkereső, hírtelevíziókra jellemző attitűdje, hiszen a szerző úgymond nem most veszíti el szüzességét: sokat tud ő a szovjet múltról, valamikor Moszkvában tanult, ismeri e régi, jó és még mindig létező világ rugóit. Efféle ismeretek nélkül el sem juthatna Szahalinra az ember. A 2000-ben, utazása idején játszódó vízum- és meghívólevél-tortúrái a régi zárt városok világára emlékeztetnek. „Az biztos, hogy úgy, mint Anton Csehov – olyan könnyen vagy olyan nehezen –, manapság senki sem juthat el Szahalin szigetére" – írja Dalos (125. old.). De ott lenni sem egyszerű. Dalost, akárcsak nagy elődjét, helyi kísérők fogadják és követik, a régi reflexek szerint éberen figyelik és bizonyára jelentik, hogy mit csinál ott náluk egy külföldi.

Dalos kíváncsi utazó, felkészült szociográfus, érzékeny szemlélődő. Műfajilag vegyes könyve szociográfiának személyes és kevéssé szigorú, (úti- vagy gálya-)naplónak viszont személytelen. Műve három fejezetből áll. Az első némiképp Csehov Szahalinjának sűrítménye, túlságosan ismerős. Ugyanitt dolgozza fel a poszt-csehovi orosz/szovjet korszak Szahalin-történetét, amely viszont egyedülálló anyagot kínál a magyar historiográfiában. A mű legérzékletesebb fejezete a második, amely saját, tizenhárom napos utazásának történetét rögzíti. E helyszíni szemle számos megállapítása sok orosz vidéki városra nézve is megállná a helyét. Dalos e rövid idő alatt Csehov nyomdokain haladva városról városra, faluról falura jár, szemügyre vesz szállodától, helyi múzeumtól, étteremtől, vécéhelyzettől kezdve mindent, amit jellemzőnek vagy furcsának talál – leírásai, megállapításai gyakran ismétlődnek. Embereket szólít meg, hivatalnokokat, művészeket, tanárokat és bárkit, aki útjába akad. Mit akar megtudni tőlük? Mit keres? Homály fedi. Talán ha könyvébe is beleírta volna azt az első mondatot, amelyet bemutatkozásképp bizonyára oly sokszor el kellett mondania oroszul, hogy kérem szépen, én Dalos György vagyok, magyar író, és azért jöttem magukhoz, mert. Miért? Volt-e Dalos György magyar írónak olyan kínzó kérdése, amely ilyen messzire hajtotta őt, mint amilyen egy másik magyar írónak, Krasznahorkai Lászlónak volt, aki legalább olyan messze utazott – nem tizenhárom napra, de tíz évre –, hogy a Rombolás és bánat az ég alatt című utazókönyvében minden lehetséges végső kérdést feltegyen?

Dalos könyvének harmadik fejezete, a látogatását követő korszak (amely nyilván sajtódokumentációból állt össze) túl sok esetleges és műfajilag idegen szöveget tartalmaz: van itt újságcikk, privát e-mail és családtörténet, mintegy ízelítőként a szahalini diaszpórából. Ez utóbbi rendkívül szövevényes, már-már követhetetlenül tömény. Az embernek az a benyomása: szahalininak lenni nem is földrajzi meghatározottságot, hanem már-már népet jelent. Olyan nép ez, mint a többi, hazára nem lelt nép: az erdélyi magyarok, örmények, zsidók.

Nem színes, szélesvásznú útikönyv ez, drága papíron, étvágygerjesztő fotókkal és rejtett szállodareklámokkal. Csupán néhány, a lehetségesnél is szerényebb és kevesebb fénykép illusztrálja a sűrűn teleírt könyvet. A mű első harmadában az olvasónak számtalan hibán, szerzői-fordítói-szerkesztői rendetlenségen kell keresztülrágnia magát (merthogy a könyv eredetije németül íródott). Az orosz nevek helyesírása bizonytalan, a mű egyik kulcsszava, a katorga, katorzsnyik (száműzött, kényszermunka) eleinte kátorga, kátorzsnyik formában szerepel, majd áttér a – legalábbis szerintem – helyes alakra. Az orosz „jerü" átirása hol ü, hol i. A Cseresznyéskert főszereplőjéből, szegény Lopahinból Lopatyin lett (43. old.), Vologyából meg németes Volodja (44. old.); van lábjegyzet, amely a főszövegbe is bekerült (9. old.), és elírt évszám is akad (46. old.). A második, a személyes utat rögzítő fejezettől kezdve a hibák is eltünedeznek. Emlékszünk még, mint mondott Nádas Péter a nyomdahibáról (ami persze nem tudom, mit jelent a számítógép korában…): ott valami baj van.

Már csak azt kellene megkérdezni e könyvtől: megtalálta-e Dalos, amit keresett, ha keresett egyáltalán valamit. Végül is hozott-e megnyugvást neki Szahalin? Miért, kérdezne vissza ő, Csehovnak talán hozott?

(Fordította Dunai Andrea. Helikon, h. n., 2003, 224 oldal, 2500 Ft)