Kiss Ottó új kötete ismét novellafüzér, vagy ha tetszik, kisregény, mint első prózakötete volt, a Szövetek (1999). Ugyanaz a takarékosan érzéki írásmód. Ugyanaz a biztos kezű mondatfűzés és pontos leírás-technika. Ugyanaz az immár jellegzetes Kiss Ottó-i atmoszféra. Ugyanaz a vidék adja a helyszínt, ugyanaz az emberanyag szolgáltatja a szereplőket, ugyanúgy a (gyaníthatóan önéletrajzi elemekben gazdag, de lehet, hogy csakis kizárólag a kivételes írói fantázia gazdagságát dicsérő) gyerekkor és kamaszkor áll a történések hátterében és középpontjában. S ugyanúgy nem összefüggő, nem zárt, hanem laza szálakból szőtt, ha tetszik, szellős és nyitott az elbeszélés, csak míg ott, a Szövetekben harmincegy rövid villanásnyi szöveg rendeződik mégis valamilyen nagyobb formába, itt mindössze öt hosszabb darabból áll a „könyv". A legrövidebb éppen a Regényrészlet című, utolsó szakasz.

A Regényrészlet fejezetcímben ott a regény fogalma, ugyanakkor ez a „fejezet" épp hogy lezáratlan, inkább csak félbeszakad egy ponton, nemhogy befejezné, összehúzná a könyvet, hanem éppen nyitottá, elvarratlanná teszi az elbeszélést. A kötetcím is erre a logikára épül: a Javrik könyve cím a megformált, testes, komoly, felépített munkára is mutathat, melyet kezünkben tartunk (s amely könyvnek biztosan könyv ugyan, de regénynek nem biztos, hogy regény), ám a cím utalhat mindössze arra a történetben fontossá váló kötetre is, melyet Javrik és Salió Anna különös módon egyszerre olvasnak (Cuj Pen: Az elágazó ösvények kertje), és utalhat arra a könyvre is, melyet Javrik megírni szeretne, de ki tudja, hogy megír-e. A címekben felbukkanó „könyv" és „regény" cseles szerzői kacérkodást jelez a regény műfajával. Akarom is, meg nem is, adom is, meg nem is, tekinthetjük is annak, meg nem is, fontos is ez a kérdés, meg nem is.

Nem olyan fontos persze, de értelemszerűen fölmerülhet. Az talán fontosabb kérdés, hogyan gazdálkodik Kiss Ottó azzal a sajátos írói tapasztalattal, ha tetszik, életanyaggal, amivel rendel-kezik. Jól gazdálkodik, szögezném le máris. Újragondolja, variálja, bővíti és mélyíti azt a karakteres világot, amit a Szövetekben és az azt követő novelláskötetben, az Angyal és Tsa címűben (annak is főleg a Szávó udvara című ciklusában) megragadott. Nagyon tud gyerekszemmel gyerektörténéseket láttatni (lásd a Hangyák élete elejét). Nagyon tudja a kamasz-nosztalgiát nem érzelgősen, nem sziruposan kezelni (lásd például a 134. oldal „Leányfalun..." kezdetű bekezdését). Nagyon tudja a kamaszkori erotikát szelíden, hamvasan megközelíteni (lásd az egész kötetet).

A könyv öt „fejezete" (és legyenek akkor mostantól fejezetek) egy Javrik nevű fiú történetét meséli el, aki egy kisvárosban nő föl a 60-as, 70-es években, hogy aztán valamikor a 80-asokban kikerüljön a családi fészekből, és elkezdje felnőtt életét. Javrik apja körorvos, anyja a strand pénztárosa, rendes, mondhatni, normális és zavartalan gyerekkora van, semmi rendkívüli nem történik vele. A fejezetek nem haladnak szorosan időrendben, de azért egyfajta történeti ív mégis kirajzolódik. Az első fejezet (Pannon üledék) a kisiskolás Javrik zalai erdei nyaralásaira koncentrál; az első regisztrálása ez annak, hogy az idillnek mindig a betegség, a baleset, a romlás vet véget. A második fejezet (Hangyák élete) az óvodai és kisiskolás gyerektörténeteket eleveníti fel, például azt az óvodai szerelmi háromszög-történetet, melyben Lengyel Edit, a nagycsoportos Brandt és a kis Javrik szerepel, és melyben Javrik erősen harcol, és nem is teljesen sikertelenül a nagy Brandttal – Edit kegyeiért. A harmadik fejezet (Latin táncok) nagyrészt a kamaszkoré, a gimnazista időszak nagy testi-lelki kalandjaié, az Anna-szerelem, az íróság romantikus vágya és még mindenféle más szépséges izgalmak kerülnek itt elő. A negyedik fejezet (Mondatok vonattal) a katonaság és a debreceni egyetemi évek megidézése, ekkor hal meg Javrik apja, és – apróság, ámde szimbolikus jelentőségű itt a felnőtté válás alakulásfolyamataiban – ekkor tudja meg például, hogy az óvoda mellett van a hullaház. Az ötödik, befejező fejezet (Regényrészlet) mintegy lezárja hősünk nevelődésének, eszmélődésének kalandjait: egyrészt Javrik a diplomaosztása idején megtudja, hogy Lengyel Edit már fél éve elvált Brandttól, de ő már nem is emlékszik, ki az a Brandt, másrészt csontvelőgyulladása lesz (gyógytornásznője pedig éppen Edit!), és ez az ágyhoz kötöttség, a tényleges megtanulnivalók és az érzelmek iskoláit egyaránt lezáró erős betegség juttatja el hősünket odáig, hogy: „Határozottan úgy érezte, most már tudna írni." Így jut el ez a szépen felépített nevelődéstörténet a remélt cél körvonalazásáig: Javrikot most már a jóisten sem mentheti meg attól, hogy írásra adja a fejét.

Eszmélődő hősünk történetében semmi rendkívüli nincs, mondtam az imént. Semmi rendkívüli, már ha a szerelmek, a barátságok, a családi ügyek, a betegségek és a halálesetek, meg a perzselő nyári levegő, a tóparton sütkérező lányok bőre a napfényben vagy egy halszálka az ember apjának torkában, amit csipesszel kell kivenni, és például a hangyák nyüzsgése egy almadarabon nem volna rendkívüli. Merthogy itt az. Minden rendkívüli. Itt minden az élet, a világ dolgainak szépségéről és fontosságáról szól, meg arról, hogy ezek a dolgok éppen azért ilyen szépek és éppen azért rendkívül fontosak, mert elmúlnak. Emlékezni lehet rájuk, el lehet őket mesélni, de akkor már nincsenek, amikor meséljük őket, akkor már végük, örökre elmúltak, és hogy ez így van, azt éppen onnan tudjuk meg, hogy emlékezni kezdünk rájuk, és elkezdjük őket mesélni. Elégikus hangnem lengi be az elbeszélést, és ez az elégikusság Krúdy világszép mondatait idézheti fel az olvasóban. Pedig a téma merőben más. És mégis: az érzet ugyanaz. Hogy múlik el minden, istenem. De azért szép volt. Minél inkább távolodik, tán annál szebb. Kiss Ottó egyébként a legérzékletesebben a nyári hőség természeti képeit tudja megjeleníteni, a képen a vizet, a napsütést, a meleget, a meztelenséget élvező figurákkal: mintha sok élénk színnel megfestve látnánk mindezt. Gondolom, ezeket a jeleneteket télen írja.

Ezzel együtt és ennek ellenére Kiss Ottót három prózakötet után máris összetéveszthetetlenül egyéni hangütés jellemzi. Egyfajta hamvasság érződik a mondataiban az erős elégikusság mellett, álom- vagy meseszerűség, enyhe nosztalgikusság is (mely inkább valamifajta „korai" bölcsességet takar), tiszta (szinte gyermeki) erotika. Teljesen osztom Reményi József Tamás véleményét, aki azt írta: „A kortársak közül nagyon kevesen tudnak Kiss Ottóhoz hasonló gyöngédséggel írni a nőkről (pontosabban a lányokról), erotikájában is van valami szemérmes és álomszerű, anélkül, hogy szépelgésbe fúlna." (Élet és Irodalom, 2004. június 4.) Nagyon találó a zárójeles pontosítás is: itt a meghatározó nőnemű lények mind lányok. A hímnemű hősök meg mind fiúk. (Ezenkívül vannak még öregek, nagyszülők, nyugdíjas tanítók, óvónők, ilyesmik, de ők csak mellékszereplők.) A fontos emberi kapcsolatok, legyen szó akár barátságról, akár szerelemről, akár bajtársiasságról, mindig fiúk és lányok közt alakulnak ki, és igazából ezek a kapcsolatok, ha fontosak, mindig megőriznek valamit a gyerekségből és a kamaszvilágból az idősebb korban is.

Mindezt már korábbi szövegeiben is fölfedezhettük. A mostani mű egyik fontos újdonsága viszont a vendégszövegekkel való játék. Ez a könyv e bevallott játékban Esterházy Bevezetése mögé bújik. Tizennégy szerzőt hagy meg Kiss Ottó a Bevezetés híres felsorolásából („E könyvben szó szerinti vagy torzított formában..."), a maga könyvének végére elhelyezett szövegben – ezáltal a Javrik könyvében felbukkanó megidézések jelzése maga is idézetként szerepel. A leglátványosabbnak számomra a Garaczi-vendégszöveg tűnik a halálról a Mondatok vonattal végén („Kedves gyerekek..."). (Esterházy híres idézet-mondatára egyébként épp Garaczi játszott rá először a Connie és Blyde-ban.) Érdekes, hogy a Javrik könyve ugyanakkor említ más szerzőket, vagy hangsúlyosan hivatkozik rájuk, de ezek nem szerepelnek a 171. oldalon. Ilyen például Arisztotelész és Kierkegaard. Jobb is lett volna őket kihagyni. Arisztotelészre egy kicsit lapos és itt nem igazán szerencsés esztétikai fejtegetés kapcsán hivatkozik a szöveg (54–55.), mely fejtegetés a „műfű" fogalmához érkezik el. A „műfű" a szobor, a festmény, a műalkotás metaforája, s hogy fontos szerepet szán neki a szerző, azt az is mutatja, hogy később visszatér a fogalom; mikor Javrik úgy érzi, most már tudna írni, akkor a könyvvel párhuzamban jelenik meg újra hangsúlyosan (164). Az írás egyszerre művi és művészi voltát, az élni és az írni egyszerre megvalósíthatatlan parancsát Goethe figuráján és művén keresztül villantja fel a könyv, de a legfontosabb író (pontosabban író-várományos) figura itt a fiatal Janus Pannonius, azaz a kamasz Csezmicei János, akinek története több ízben szóba kerül. Ők sincsenek ott egyébként a kötetvégi idézetlistán, miként Cortázar sem, akire szintén hangsúlyos utalás történik.

Míg Janus Pannonius figurájának komoly szerepe van a könyvben, bizonyos idézetekben kifejezetten vicceskedő módon és eléggé fölöslegesen idéződnek meg szerzők, művek, alapszavak. Mint például a már említett Kierkegaard műve: „Bízzál egy lányban vagy ne bízzál benne, mindenképpen megbánod, hogy elolvastad a Vagy-vagyot." (104) Vagy A Dunánál szöveghelye: „Szüzességét a szentendrei Fenyves Szállóban vesztette el, nyitott ablaknál, fenyőágak suhogása közben, aztán az esti Duna-parton együtt nézték, hogyan úsznak el a kivilágított hajók, valamint a dinnyehéj." (133–134.) Ez utóbbi esetben a József Attila dinnyehéjára való utalás nemcsak fölösleges, de el is rontja az enélkül teljesen jó mondatot.

Nagyon szép ugyanakkor Mészöly Miklós finom, érzékeny megidézése (míg a talán leglátványosabb vendégszöveg Garaczitól származik, a leghangsúlyosabban megidézett író biztosan Mészöly). Már az első rész címe, a Pannon üledék is Mészölyt villantja fel, aztán Kumria, rác apáca alakja vagy Stralsund német város megemlítése is, ahol tudvalevőleg Az atléta halálának Pécsi Picije táborozott nyaranként (itt Salió Anna jár arra a barátnőjével). Salió Anna vezetékneve viszont – újabb névjáték – feltűnően emlékeztet a Film Silió Péterének vezetéknevére. A Javrik könyve legerősebben azonban kétségtelenül Az atléta halálára játszik rá, és ez a megfontolt játék nagyon szép, nagyon is indokolt, egyáltalán nem felszínes, hiszen épp a kamaszkapcsolatok rejtélyessége által kötődik ez a könyv erősen a választott mesterműhöz. Nem találtam meg a könyvben a konkrét Mészöly-vendégszöveget, bár a szerző kijelentése szerint van ilyen. Abban azonban biztos vagyok: Kiss jó mestert talált magának Mészölyben. És úgy hatott rá Mészöly művészete, hogy közben következetesen a sajátját építette tovább.

(Árkád-Palatinus, Bp., 2004, 257 oldal, 2190 Ft)