Akárcsak az empiristák, elsőként rögzítsünk egy tényt, majd próbáljunk rá magyarázatot adni: jó másfél éve vadonatúj fordításban megjelent John Locke filozófiai főműve, az Értekezés az emberi értelemről, s a kötet mind ez idáig még minimális kritikai visszhangot sem váltott ki. Úgy tűnik, a 17–18. századi brit empirizmus egyik reprezentatív szövege ma Magyarországon elsősorban a szűken értett szakmai olvasóközönség érdeklődésére tarthat számot – míg a korszak kontinentális filozófusai (a 20. század kontinentális és amerikai filozófusairól nem is szólva) a művelt nagyközönség előtt beszélnek. A „művelt nagyközönség" csupán technikai segédfogalom, vagy ha így jobban tetszik, termékeny fikció: az, hogy milyen filozófiai szövegek vagy filozófiai szövegekről szóló írások jelennek meg egy kulturális folyóirat hasábjain, attól függ, hogy a szerkesztők mit feltételeznek az olvasó filozófiatörténeti tájékozottságáról és érdeklődéséről. Descartes, Kant, Heidegger, a kései Wittgenstein vagy Rorty gondolatmeneteinek, érveinek és terminológiájának legalább érintőleges ismeretét elvárják az olvasótól, a locke-i gondolatmenetek, érvek és terminusok esetében viszont rendszerint nem ez a helyzet.

Az első magyarázat szerint tehát az Értekezés az emberi értelemről 2003-as új fordítása azért nem válthatott ki értékelhető kritikai visszhangot, mert hiába reprezentatív alapmű, Locke filozófiája nem állandó hivatkozási alap a magyar kulturális diskurzusokban. Egy igazi magyarázat azonban nem áll meg ezen a ponton, hanem megpróbál választ adni arra a kérdésre is, hogy vajon miért hiányzik Locke főműve a nem-szakmai diskurzusokból. Az egyik lehetséges ok ezen diskurzusok természetében kereshető: ma leggyakrabban művészeti és társadalmi-politikai kontextusban hivatkozunk filozófusokra. Locke-nak viszont nincs művészetelmélete (például alig párszor hozza szóba a metaforát, akkor is kizárólag negatív összefüggésben) – annál inkább van társadalomfilozófiája, ám ezt nem az Értekezés az emberi értelemről című kötetben fejti ki, hanem az Első és Második értekezés a polgári kormányzatról és a Levél a vallási türelemről címet viselő írásokban, amelyek tényleg sokat idézett és a nem elsősorban szakmai diskurzusokban is bőven tárgyalt szövegek. Másrészt a legutóbbi időkig az angolszász filozófusok egyébként sem voltak könnyű helyzetben, hisz a magyar filozófia nyelve, amióta csak létezik magyar filozófia, jellemzően nem az angol. Ennek is köszönhető, hogy bár az angolszász analitikus filozófia néhány klasszikusa és fontos előfutára már a múlt század hetvenes éveitől kezdődően olvasható magyarul is, az analitikus filozófia tényleges elterjedésére szinte az ezredfordulóig kellett várni. Az analitikus filozófusok számára Locke különösen fontos szerző; ennek leglátványosabb példája: szinte nincs olyan kézikönyv, amely a személyes azonosság problémájának tárgyalását ne Locke megoldásának bemutatásával kezdené. (Az Értekezés szerzője volt az az újkori filozófus, aki a személyes azonosság kérdését kiemelte a teológia kontextusából.)¹ Nem meglepő, hogy az Értekezés újrafordítása időben egybeesett az analitikus filozófia érzékelhető térhódításával, ám az sem, hogy a szakmai olvasókon kívül kevesen figyeltek fel a kötetre: az analitikus filozófia sem igen lépte még át a szakmai és a nem szakmai közeget elválasztó (rendkívül elmosódott) határt. Harmadrészt a 17–18. századi empirizmus és az épp megszülető modern természettudományok szoros kapcsolatban állnak egymással, akárcsak a 20–21. századi analitikus filozófia és a fejlett természettudományok. A mai magyar kulturális diskurzusokról viszont a legnagyobb jóindulattal sem mondható el, hogy különösképpen természettudomány-orientáltak lennének.

Az eddig javasolt magyarázat az újrafordított Locke-mű kontextusára hivatkozott, ám lehet, hogy tévúton járunk, s a hiba magában a szövegben van. Nincs kizárva, hogy Locke filozófiája mára már teljesen érdektelenné vált, vagy egyszerűen hozzáférhetetlen az olvasó számára: a 17. századi empirista filozófia és a mai filozófiai gondolkodás közti történeti távolság legyőzése szakembert kíván. Megeshet, hogy a locke-i ismeretelmélet ugyan izgalmas kérdéseket vetne fel, ám a szöveg fordítása csapnivaló. Valamint az is elképzelhető, hogy sem Locke-kal, sem a fordítással nincs semmi baj, ám a kötet az igényes filozófiai könyvekkel szemben támasztott legelemibb igényeknek (informatív utószó, gondosan megválogatott irodalomjegyzék, használható név- és tárgymutató, pontos kétnyelvű terminusszótár) sem felel meg. Három lehetőség, mindhárom részletes vizsgálatot kíván.

Locke, oly sok filozófussal ellentétben, relatíve kevés fogalomból építkezik. Ezek viszont nagyobbrészt speciális filozófiai terminusok (idea, reflexió, szubsztancia, modusz, intuíció stb.). Noha ismeretük elengedhetetlen Locke érveinek értelmezéséhez, olvasás előtt nem szükséges szakirodalmi segítség után nyúlni, mivel az Értekezés tartalmazza a szövegben használt legtöbb fogalom meghatározását. És nem csupán nem érdemes, de kifejezetten árthat az olvasás előtti szakirodalmi tájékozódás: a másodlagos irodalom vitái, kis túlzással szólva, nem is annyira az eredeti érvek pontos rekonstrukciója, mint inkább a locke-i alapfogalmak helyes interpretációja körül forognak.

A recenzens is így jár el, először nagyon röviden és tárgyszerűen, lehetőség szerint mindenféle szakirodalmi értelmezésről elfeledkezve, szemügyre veszi a locke-i elmélet legfontosabb kategóriáit, abban a formában, ahogy azok megjelennek az Értekezés oldalain.

Locke filozófiájának alapfogalma az idea. Az Értekezés két szöveghelyén a következő meghatározásokat találhatjuk.

Miután véleményem szerint ez a szó a leginkább alkalmatos annak megjelölésére, ami az értelem tárgyát alkotja, valahányszor csak az ember gondolkodik, annak kifejezésére használom, amit az elmebeli képmás, képzet, faj szavak jelentenek, bármi legyen is az; tehát annak kifejezésére, mondom, amivel az elme a gondolkodás során foglalatoskodik (...). (I. I. 8.: 36)²

Bármit észlel is az elme önnön magában, illetve bármi légyen is az észlelés, gondolkodás avagy értelem közvetlen tárgya, azt ideának hívom (...). (II. VIII. 8.: 140)

Locke megkülönbözteti az egyszerű és az összetett ideákat: az egyszerű ideák az érzékszerveink vagy az elme önmagára irányuló megfigyelése, a reflexió segítségével jutnak az elmébe, az összetett ideákat viszont az elme alkotja meg a rendelkezésére álló egyszerű ideákból. Azaz minden ideánk forrása a tapasztalat: az egyszerű ideáké közvetlenül, hisz ezek a tapasztalatból származnak, az összetetteké közvetve, hiszen a tapasztalat szolgáltatja az összetett ideák „alapanyagát". Az egyszerű ideák közvetlen észleletek: érzetek (egy tapintásérzet, egy hőérzet, egy színérzet stb.) és introspektív megfigyelések (egy észlelés-aktus tudata, egy akarati aktus tudata stb.). Az elme nem teremthet egyszerű ideákat, azaz nem tudhatom, milyen az ananász íze, amíg meg nem kóstoltam a gyümölcsöt. Ha minden feltétel adott, az elme nem akadályozhatja meg, hogy egyszerű ideákhoz jusson, azaz ha nyitva a szemem, nem tudom elkerülni, hogy a látás ideákat juttasson az elmémbe.

Locke háromféle összetett ideát különböztet meg. A szubsztanciák, pontosabban a szubsztancia-ideák a külvilágbeli dolgoknak megfelelő összetett ideák (Locke leggyakrabban alkalmazott példája: arany). A moduszok „a szubsztanciák tartozékai vagy jellemzői" (I. XII. 4.: 175), olyan összetett ideák, amelyeket az elme hoz létre saját tetszése szerint, függetlenül attól, hogy az ideában összefoglalt tulajdonságok valóban együtt járnak-e a külvilágban (például: háromszög, hála, adócsalás, lemondás a lottófőnyereményről). A viszonyok viszont olyan összetett ideák, amelyek az ideák egymással való összevetéséből származnak (például: több, azonos, unokatestvér stb.).

Locke filozófiájának másik alapfogalma a szó. Míg az ideák kategorizálásával, az ideák és a dolgok viszonyának leírásával az Értekezés második könyve, addig a szavak és az ideák viszonyának meghatározásával az Értekezés harmadik könyve foglalkozik. Ez a rész tartalmazza Locke jelentéselméletét: a szavak elsődleges és közvetlen jelentésükben a beszélő ideáinak jelei. Azaz a szavak nem közvetlenül vonatkoznak a külvilág dolgaira, hanem elmebeli ideákat jelölnek.

Az Értekezés negyedik könyve Locke tudáselméletét fejti ki. A legmagasabb rendű, mert leginkább bizonyos tudás az intuitív tudás: az elme közvetlenül, intuíció révén észleli két idea egyezését vagy nem-egyezését. Valamivel alacsonyabb rendű tudás a bizonyításra épülő tudás: az elme más ideák láncszerű közvetítésével észleli két idea egyezését vagy nem-egyezését. A bizonyítás folyamata is az intuícióra épül, hisz az elme ennek segítségével látja be az egyik idea és az első közvetítő idea mint bizonyíték egyezését, majd az első és a második közvetítő idea mint bizonyíték egyezését, és így tovább, végül az utolsó közvetítő idea mint bizonyíték és a másik idea egyezését. A legalacsonyabb rendű tudás az érzéki tudás: az elme az intuíció révén észlelt egyedi ideák alapján az ideák segítségével jelölt külső tárgyak létezésére következtet. Amikor az ideák egyezését vagy nem-egyezését nem észleljük, akár közvetve, akár közvetlenül, hanem csak meghatározott valószínűségek alapján feltételezzük, nem beszélhetünk tudásról, csupán becslésről. (Az észt meghaladó ismeretek birtokába a kinyilatkoztatás révén juthatunk, ezek az ismeretek a hit tárgyai – Locke hangsúlyosan jelzi, a hit csak és kizárólag az észt meghaladó ismeretek kapcsán jöhet szóba, minden olyan ismeret, amely az ésszel megegyezik, vagy az intuitív tudás, vagy a bizonyításra épülő tudás, vagy az érzéki tudás, vagy a becslés hatókörébe tartozik.)

Mindaz, amit a fenti, kissé száraz, ám legalább rövid összefoglaló tartalmaz, megtalálható bármelyik filozófiai kézikönyv Locke-kal foglalkozó fejezetében.³ A recenzens úgy is fogalmazhatna, ezek azok az állítások, amelyeket (talán) minden rivális Locke-interpretáció elfogad kiindulópontként. Akárhogyan rekonstruálják is az Értekezésben szereplő érveket, abban nincs vita, hogy az egyszerű ideák vagy az érzéki tapasztalatból, vagy a reflexióból származnak; hogy az összetett ideákat az elme alkotja meg ezen egyszerű ideákból és egyszerű ideák alapján; hogy a szavak az ideák segítségével vonatkoznak a dolgokra; hogy a tudás ideák egyezésének vagy nem-egyezésének intuitív vagy bizonyításon alapuló észlelésében, illetve az ideák alapján külvilágbeli dolgok létezésére való következtetésben áll.

A legkisebb egyetértés sincs viszont abban a tekintetben, hogy valójában mit kell értenünk az idea, a szubsztancia, a modusz stb. fogalmán. Márpedig ettől függ, hogyan rekonstruálható Locke észleléselmélete, jelentéselmélete, egyáltalán: hogy van-e a szerzőnek észlelés- vagy jelentéselmélete. És ettől függ, hogy végül képes volt-e filozófiai céljait elérni – és természetesen az is vita tárgya, hogy milyen célok vezérelték Locke-ot. Kezdjük a végén, a legutóbbi kérdéssel.

Azok, akik szerint az Értekezés egységes filozófiai koncepció jegyében olvasandó, kiindulópontként gyakran a jól ismert s természetéből adódóan elnagyolt, pontatlan gondolkodástörténeti sémát alkalmazzák: Locke az újkori empirizmus egyik alapító filozófusa, aki álláspontját a nagy rivális irányzat, a racionalizmus (s ezen belül is a legjelentősebb racionalista filozófus, Descartes) tételeivel szemben fejtette ki. Az empirizmus és a racionalizmus vitája ismeretelméleti jellegű, ugyanarra a kérdésre adnak alapvetően eltérő választ: honnan származik a tudásunk? A racionalista szerint csak az ész mint velünk született képesség helyes használata vezethet szükségszerű ismeretekhez, és csakis ezek a szükségszerű ismeretek képezik tárgyát a valódi tudásnak. Érzékszerveink működése megbízhatatlan (lásd illúzió-argumentum, álom-argumentum), ezért az empirikus vizsgálódás útján szerzett ismeret csupán valószínű; ám nem vagyunk ezekre a csupán valószínű ismeretekre kárhoztatva, mivel velünk születtek bizonyos szükségszerű ismeretek. A velünk született szükségszerű ismereteket az elme ismeri fel intuíció révén, s ezekből kiindulva a velünk született következtetési szabályok körültekintő alkalmazásával felépíthetjük tudásunk megbízható rendszerét. Az empirista tagadja, hogy tudásunknak lennének nem-tapasztalati forrásai. Minden ismeretünket a tapasztalatból merítjük, egyik sem születik velünk; azok az állítások, amelyek igazságának eldöntése nem szorul rá a tapasztalatra, vagy semmitmondó, pusztán a kijelentések formája miatt igaz állítások (későbbi terminológiával: analitikus állítások), vagy értelmetlen kijelentések. Tehát a tudás nemhogy nem független a tapasztalattól, hanem a tapasztalat kimondottan a tudás próbája. És mivel a tapasztalat nem vezethet el minket univerzális ismeretekhez, minden tudásunk egyedi tényekre vonatkozik.

Az empirista szerint nincsenek velünk született ismeretek, ezért ésszerűen építkezik Locke, amikor az Értekezés első könyvében – még mielőtt bemutatná ideaelméletét, jelentéselméletét, azaz még mielőtt az olvasó megismerkedhetne ismeretelméleti, metafizikai és szemantikai álláspontjával – hosszan cáfolja a velünk született ideák tanítását. Először megtisztítja a terepet egy kártékony és téves, de a korban a kontinensen komoly népszerűségnek örvendő nézettől, majd az így megtisztult terepre felépíti az empirizmus nagy locke-i rendszerét.

A racionalizmus és az empirizmus fenti jellemzésével sok baj van. Még ha eltekintünk is a történeti pontatlanságoktól (például nem akadunk fenn azon, hogy míg a racionalizmus egyike a korban használt terminusoknak, amely azt az álláspontot jelölte, miszerint léteznek velünk született ismeretek, addig az empirizmus utólagos filozófiatörténeti konstrukció), akkor is erősen kérdéses marad, hogy Locke egyáltalán empiristának tekinthető-e a fenti értelemben.

És bizonyos történeti pontatlanságoktól nem érdemes eltekinteni. Egy korábbi tanulmányában Forrai Gábor,⁴ akárcsak a kötet utószavában Faragó-Szabó István,⁵ meggyőzően érvel amellett, hogy az Értekezés első könyvének fő ellenfelei nem a racionalisták, s különösképpen nem Descartes. Locke azt állítja, hogy nincsenek velünk született elméleti elvek (ilyen lenne például: ami van, az van), továbbá nincsenek velünk született gyakorlati elvek (például hogy az ígéreteket meg kell tartani), valamint nincsenek velünk született ideák. Locke szerint azok, akik egyik-másik elv velünk születettségét bizonygatják, a következőképp érvelnek: tapasztalati tény, hogy vannak általánosan elfogadott elvek, és mivel egy elv csak akkor lehet általánosan elfogadott, ha velünk született, így vannak velünk született elvek. Locke megmutatja, hogy mindkét premissza téves: nem igaz, hogy egy elv általános elfogadottságát csak a velünk születettséggel lehet magyarázni, továbbá nem igaz, hogy létezne akárcsak egyetlen általánosan elfogadott elv (hiszen sem a gyerekek, sem az elmebetegek nem mindig fogadják el ezeket az állítólagos elveket), bárhogy finomítsuk is az „általános elfogadottság" kritériumait. A célpont azonban nem Descartes: a francia racionalista nem az egyetemes elfogadottságot tartotta a velünk születettség bizonyítékának. Fontos megjegyezni, hogy Locke valóban vitatkozik Descartes-tal, de nem az Értekezés első könyvében: itt Locke a velünk született gyakorlati elvek kapcsán az erkölcs- és politikafilozófiai dogmatizmust képviselő kortárs angol filozófusokkal és teológusokkal, a velünk született elméleti elvek kapcsán a cambridge-i platonistákkal (Ralph Cudworth, Henry More stb.) száll szembe. Az első könyv érvelése kissé ki is lóg az Értekezés gondolatmenetéből, hisz Locke-nak valójában a velünk született ideák létének tagadásával kellene kezdenie: ha nincsenek velünk született ideák, nem lehetnek velünk született elméleti és gyakorlati elvek sem. Azaz a terep megtisztítása valójában csak az első könyv utolsó fejezetében veszi kezdetét.

Ám ennél súlyosabb problémák is vannak az imént felrajzolt képpel. Igaz, hogy Locke szerint minden idea végső soron a tapasztalatból származik – viszont az összetett ideákat az elme alkotja meg az egyszerű ideákból. És az elme képességei nem csekély hatókörűek, nem merülnek ki az egyszerű ideák összeillesztésében. Az elme az elvonatkoztatás segítségével absztrakt ideákat hoz létre, sőt meglévő egyszerű ideáiból tetszése szerint alkothat olyan összetett ideákat, amelyek nem vonatkoznak külvilágbeli létezőkre (például létrehozhatja a kentaur ideáját). S az sem igaz, hogy az elme csupán passzívan fogadná be az egyszerű ideákat, Locke egy helyen megjegyzi, gyakran előfordul, hogy az ítélőerő automatikusan átalakítja az elmébe jutó látási ideákat (például a színes, árnyékolt, ovális alakú látványt az elme rögtön „átfordítja" egy domború edény képévé [II. IX. 8.: 153]).

Másrészt Locke, az empirista filozófusról imént rajzolt képhez méltatlanul, a tudás szükségszerűsége mellett érvel, ráadásul az érvelés során segítségül hívja az intuíció fogalmát. Az elme vagy közvetlenül intuíció révén észleli két idea egyezését vagy nem-egyezését, vagy közvetítő ideák egyezésének vagy nem-egyezésének intuitív észlelése révén bebizonyítja két idea egyezését vagy nem-egyezését. A moduszok olyan ideák, amelyeket az elme tetszése szerint alkot meg, tekintet nélkül arra, hogy az ilyen ideában összefoglalt tulajdonságcsoportok valóban együtt járnak-e a külvilágban. A moduszok közé jellemzően a matematikai és az erkölcsi fogalmak tartoznak. A moduszok körében igenis szert tehetünk univerzálisan bizonyos hipotetikus tudásra. Egy „ha x, akkor y" formájú állítás akkor és csak akkor hamis, ha x igaz és y hamis, minden más esetben igaz. Ha létezik a világban derékszögű háromszög, akkor minden tétel igaz, amit bebizonyítunk vele kapcsolatban (például a Pitagórasz-tétel), ha nem létezik, akkor is. Ha létezik a világban gyilkosság, akkor igaz, amit bebizonyítunk vele kapcsolatban (például hogy elkövetése bűn), ha nem létezik, akkor is. Az erkölcsi állítások elvileg épp annyira bizonyíthatóak, mint a matematikai állítások, a különbség csupán gyakorlati, mivel erkölcsi ideáink általában sokkal zavarosabbak, mint a matematikai ideáink. Az ilyen típusú tudás bizonyos értelemben a priori, hiszen kizárólag a moduszok alkotóelemei, az őket felépítő egyszerű ideák származnak a tapasztalatból – azaz csak olyan tulajdonságokat helyezhetünk bele egy ilyen összetett ideába, amelyekkel már találkoztunk hétköznapi tapasztalatunk során, ám e tulajdonságokat úgy kombinálhatjuk, ahogy nekünk tetszik (az egyedüli megkötés: nem hozhatunk létre önellentmondásos ideát). És ezen tulajdonságok alapján olyan tulajdonságok meglétét is kikövetkeztethetjük, amelyeket nem mi helyeztünk el közvetlenül az összetett ideában.⁶

Persze ez a gondolatmenet sok nehézség elé állítja Locke-ot és Locke értelmezőjét. Hiszen a szerző megjegyzi, hogy amikor egy összetett ideáról annak egyik összetevőjét állítjuk (például: a háromszögnek három oldala van), általános ítélethez jutunk ugyan, de ez tökéletesen semmitmondó. Azaz képesnek kell lennünk megkülönböztetni az összetett ideában elhelyezett és az összetett ideában elhelyezett tulajdonságok alapján kikövetkeztethető tulajdonságokat – és erre az Értekezés nem ajánl egyértelmű módszert. Ha máshol nem is, ezen a ponton világossá válik, hogy Locke filozófiájában miért nem kap helyet az analitikus állítás kategóriája. Az analiticitással foglalkozó modern szakirodalomban elterjedt (és persze sokak által vitatott) az a nézet, mely szerint nem csupán a tautológiák tartoznak az analitikus állítások közé, hanem a fogalmi igazságok (például: minden agglegény nőtlen férfi) és a matematikai-logikai igazságok is. A tautológiákról és bizonyos fogalmi igazságokról Locke készséggel elismeri, hogy tartalmatlan általános igazságok, ám azt tartja, hogy más fogalmi igazságok és a matematikai igazságok ténylegesen bővítik tudásunkat. A logikai igazságok (Locke szóhasználatában: a maximák) szintén nem ismeretbővítők, és nem absztrakt formájukban ismerjük meg őket, azaz nem általános ideák, hanem konkrét, egyedi ideák egyezését érzékeljük. Intuitíve tudjuk, hogy ami fehér, az fehér, s ha úgy érezzük, szükségünk van rá, kimondhatjuk az ami van, az van általános tételét is. Minden tudásunk konkrét, egyedi idea-viszonyok észlelésében áll – ennyiben Locke mindenképp hű az empirizmusról alkotott fenti képhez.

Egy igen elterjedt értelmezés szerint Locke jelentéselmélete az eredetileg Arisztotelész által kidolgozott mentális jelentéselmélet új változata. A külvilágbeli tárgyak kauzális folyamatok hatására ideákat, azaz minden emberben azonos mentális képmásokat hoznak létre. Az egyes beszélők ezekhez a mentális képmásokhoz neveket kapcsolnak (lásd a jelentés tulajdonnév-modelljét). Két beszélő akkor érti meg egymást tökéletesen, ha ugyanazokhoz a szavakhoz mindketten ugyanazokat az ideákat társítják.

Locke elmélete viszont, szól az értelmező, sok kellemetlen következménnyel jár. Először is feltételeznünk kell, hogy a külvilágbeli tárgyak minden ember elméjében tökéletesen egyforma ideákat hoznak létre – ez viszont bizonyíthatatlan feltevés, hiszen más emberek ideái per definitionem nem megismerhetők, minden ember számára kizárólag saját ideái adottak. A locke-i elmélet híve nem tudja érdemben eloszlatni a szkeptikus aggályokat, gondolatmenete a szolipszizmus kényszerű elismeréséhez vezethet.

Másrészt jelentéselméletként sem állja meg a helyét. Nagyon nehéz elgondolni, hogyan alkalmazható az elmélet a szinkategorematikus szavakra, azaz a fogalmi tartalommal nem rendelkező kifejezésekre. Arról nem is beszélve, hogy nem oldja meg az eredeti problémát, hanem csupán eltolja egy szinttel: azt kérdeztük, hogyan magyarázható a fizikai hangsorok megértésének jelensége, mire azt a választ kaptuk, hogy a fizikai hangsorokat azért értjük meg, mert megragadunk bizonyos mentális, pszichológiai entitásokat, amelyeket a fizikai hangsor váltott ki az elménkben – ám ezek az entitások, az ideák, maguk is jeltermészetűek, hiszen külvilágbeli dolgokat reprezentálnak. Az ideák mentális képek, és a kép szemantikai szerkezettel rendelkezik. Miért rendelkeznek szemantikai szerkezettel a hangsorozatok? Mert összekapcsolódnak szemantikai szerkezettel rendelkező mentális entitásokkal – ez nem válasz, csupán a kérdés megkerülése. Ráadásul: az elmélet azt állítja, hogy a szavak jelentése a beszélő privát mentális entitásaival azonos, ám így Locke védtelenné válik a wittgensteini privátnyelv-argumentummal szemben. (Vajon nyelvhasználatnak, azaz szabályvezérelt cselekvésnek nevezhető-e az a tevékenység, amelynek során a cselekvő elvileg soha nem bizonyosodhat meg arról, hogy jól alkalmazta-e a szabályokat?) S szintén jogos ellenvetés, hogy Locke magyarázata introspektíve hamis: miközben beszélünk, csak nagyon ritkán érzékeljük, hogy a szavak elhangzásakor képek jelennének meg „lelki szemeink" előtt.⁷

Locke elmélete tisztázható a fenti vádak alól, ám ez nem minden esetben könnyű feladat – és még ha adott esetben sikerül is megmenteni az elmélet egyik-másik állítását, kérdéses, hogy biztosítható-e az Értekezésben kifejtett filozófiai nézetrendszer koherenciája.

Az első vádat viszonylag egyszerű megválaszolni: nem igaz, hogy szükséges lenne feltennünk, hogy az észlelés során mindenkiben tökéletesen egyforma ideák jönnek létre. Elég azzal a sokkal gyengébb feltevéssel élnünk, hogy az észlelés során mindenkiben jelekként egyenértékű, ám minőségüket tekintve adott esetben eltérő ideák jönnek létre. Azaz csupán azt feltételezzük, hogy ugyanazok a külvilágbeli minőségek mindig egyforma képzetet váltanak ki az egyes ember elméjében, azt nem, hogy ezek az ideák minden ember elméjében egyformák. Így nincs lehetőség a félreértésre: lehet, hogy amit én kéknek hívok, és amit a beszélgetőpartnerem kéknek hív, arra különböző minőségű ideák segítségével utalunk, de ugyanazokra a dolgokra utalunk az ideákkal.⁸ Persze a sokkal gyengébb feltevés is bizonyíthatatlan feltevés – nem véletlenül figyelmezteti olvasóját Locke az Értekezés első könyvének legvégén, tehát filozófiai elmélete kifejtésének kezdetekor, hogy „ne várjon megkérdőjelezhetetlen, kényszerítő bizonyításokat, hacsak föl nem ruház azzal az előjoggal, melyet mások nemritkán megkapnak, hogy alapelveimet külön igazolás nélkül lefektethetem; s akkor, semmi kétség, én is adhatok majd bizonyításokat" (I. IV. 25.: 104).

Locke nem fektet különösebben komoly energiákat a szkeptikus aggályok eloszlatásába. A szkepticizmus önfelszámoló jellegére hivatkozik (a szkeptikust, ha következetes, nem lehet meggyőzni semmiről, hiszen bármikor kételkedhet az őt meggyőzni kívánó személy létezésében és a meggyőzés céljából felhozott érvek igazságában), valamint a kognitív és a morális tudás közti különbségtételt alkalmazza – jóllehet nem használja ezeket a terminusokat, csupán annyit mond: igenis tudásnak, bár a tudás legalacsonyabb szintű fajtájának felel meg, amikor ideáink alapján az idea által megjelölt dolgok létezésére következtetünk. Hétköznapi életünk során nem is tehetünk mást, a szkeptikus aggályok nem integrálhatók mindennapi életmenetünkbe.⁹ (A külvilág létezésének kérdése kapcsán illene szót ejteni Locke bonyolult és izgalmas szubsztanciaelméletéről,¹⁰ vagy alapvonalaiban ismertetni a szerző híres megoldását a személyes azonosság problémájára, ám a recenzens a terjengősség elkerülése végett kényszerűen elhallgat, és inkább a hozzá közel álló nyelvfilozófiai témák felé fordul.)

A Locke nyelvelméletével kapcsolatos problémák tárgyalása szintén messzire vezet. Az biztos, hogy az Értekezés több helyen állítja, csupán az elsődleges minőségek egyszerű ideái hasonlítanak magukra az elsődleges minőségekre. Az elsődleges minőségek: tömörség, kiterjedés, alak, mozgás, szám; a másodlagos minőségek valójában a dolgokban rejlő képességek, méghozzá arra irányuló képességek, hogy a dolgok ideákat váltsanak ki az elmében. A másodlagos minőségek a dolgok érzékelhetetlenül parányi apró részecskéinek elsődleges minőségeitől függnek, azaz a másodlagos minőségek nem léteznek magukban a dolgokban. Tehát ha észlelem a narancs alakját, akkor ideám hasonlít magára a dologra, amikor viszont a színét észlelem, akkor nem, hisz a narancs színéről tudósító idea csupán a narancs érzékelhetetlen részecskéinek alakja, száma stb. miatt jött létre az elmémben. Faragó-Szabó István az Értekezés utószavában egyenesen azt írja,¹¹ hogy egyedül az elsődleges minőségek ideái reprezentálnak, a másodlagos minőségek ideái nem reprezentációk, mivel nem hasonlítanak kiváltó okaikra. Azt gondolom, ez nehezen tartható állítás, hiszen a hasonlóság se nem szükséges, se nem elégséges feltétele a reprezentációnak. A hasonlósági és a reprezentációs reláció különböző relációk. A hasonlóság szimmetrikus, reflexív és általában tranzitív reláció: ha egy tojás hasonlít a másikra, a másik is hasonlít az egyikre, minden dolog hasonlít önmagára, méghozzá tökéletesen, és ha Locke hajviselete hasonlít Descartes-éra, Descartes-é viszont hasonlít Spinozáéra, akkor Locke-é is hasonlít Spinozáéra – a reprezentációra viszont egyik tulajdonság sem igaz: Mona Lisa nem reprezentálja a Mona Lisa című festményt, egy dolog nem reprezentálja önmagát és a transzvesztitát utánzó személy nem egy nőt utánoz (az utánzás tipikusan reprezentációs tevékenység).¹² Épp az aszimmetrikusság, irreflexivitás és intranzitivitás miatt lesz a két dolog (ti. az elmebeli idea és a világbeli tárgy) közti viszony szemantikai jellegű. Egy jelentéselmélet akkor sikeres, ha képes megmagyarázni, miért rendelkezik a reprezentáció-reláció ezekkel a tulajdonságokkal. Azaz: bár igaz, hogy Locke szerint kizárólag az elsődleges minőségek ideái hasonlítanak az általuk jelölt dologra, ettől még bárki érvelhet úgy, hogy Locke elméletében minden idea a külvilág bizonyos részleteit reprezentálja – és ezek a mentális reprezentációk a szavak jelentésének feleltethetők meg. (Az viszont valószínűleg hibás ellenérv, hogy Locke elméletében minden nyelvi elem jelentése idea, lásd erről az Értekezés harmadik könyvének hetedik, a partikulákról szóló, sajnos igen rövid fejezetét.)

A Locke-értelmezők talán legfontosabb kérdése, hogy valójában mit kell értenünk az idea fogalmán. Hiszen ha elfogadjuk, hogy az ideák pszichológiai természetű mentális létezők, a fenti vádak többsége áll. Noha nem igaz, hogy Locke szerint minden idea képi természetű lenne, számtalan szöveghely idézhető, amelyek határozottan arra utalnak, hogy minden idea elmebeli létező, méghozzá olyan elmebeli létező, amely a külvilág bizonyos aspektusait reprezentálja. És a vita tétje nem kicsi: nehéz megszabadulni az elképzeléstől, hogy a jelentés valamiféle mentális természetű entitás lenne, s ez az elképzelés a 20. századi nyelvészetre is erős hatást gyakorolt. Még Saussure-re is, aki helyenként a fogalommal, tehát egy mentális képpel azonosítja a jelentést; vagy teljesen más nyelvészeti területről hozva a példát, a kognitív nyelvtudomány is előszeretettel fogalmaz elmebeli entitásokra vonatkozó terminusokban – igaz, a kognitív nyelvészek nem azonosítják a „mentális fogalommal" a nyelvi elem jelentését, mert nem azonosítják semmivel, ugyanis számukra nem releváns kérdés, hogy mi a jelentés. Ez Locke esetében is kibúvót jelenthet: Locke nem kíván telivér jelentéselmélettel előállni, egyetlen célja van csupán, „egyszerű, történeti módszer" (azaz: kevés előfeltevéssel dolgozó leíró módszer) segítségével feltérképezni az emberi értelem működését. Forrai Gábor a következőképp foglalja össze Locke szándékait: mivel hétköznapi életünk során rendszerint feltételezzük, hogy szavaink mások ideáira és a külvilágbeli dolgokra is vonatkoznak, ám ez a két feltevés gyakran nem teljesül, ezért fel kell mérni, mikor jogosultak és mikor jogtalanok ezek a feltevések, valamint recepteket kell ajánlani, amelyeket ha megfogadunk, e két feltevés gyakrabban fog teljesülni.¹³

Vagy megtehetjük, bár ehhez sok interpretációs erőfeszítésre van szükségünk, hogy Locke ideáit nem mentális képmásokkal azonosítjuk. Hanem, például, azt állítjuk, hogy ezek tartalmak, azaz a külvilágbeli dolog elgondolásának módjai¹⁴ – ekkor viszont Locke elméletét a mentális jelentéselméletek egyik nagy riválisához, a fregei típusú jelentéselmélethez közelítjük.

Talán ez a locke-i filozófiáról készített hiányos madártávlati kép is megmutatja a lényeget: az Értekezés a mai filozófiai viták kontextusában sem veszített semmit érdekességéből. És ha feltételezzük, hogy a filozófiai viták nem csupán a szakmabeliek kíváncsiságát kelthetik fel, nincs okunk Locke szemére vetni az Értekezés 2003-as magyar kiadásának kritikai visszhangtalanságát.

 2.

Aki ismeri az Értekezés majd negyven éven át használatos Dienes Valéria-féle fordítását (első kiadás: 1964, második kiadás: 1979), alighanem elégedetten állapítja meg: nagyon jót tett a szövegnek az újrafordítás. Locke, valljuk be, elég redundánsan fogalmaz, visszautalás helyett általában ismét kifejti, amit már többször részletesen előadott, rendkívül körülményes, viszont viszonylag ritkán kalandozik el, s pár kivételtől eltekintve nem illeszt a szövegbe rövid történeteket, anekdotákat, amelyek illusztrálnák az elmondottakat, s amelyek esetleg pihentetnék, szórakoztatnák az olvasót, ezek helyét az aprólékosan összeállított gondolatkísérletek foglalják el – viszont Locke elég jó stiliszta: elegáns, hosszú körmondatos prózanyelvet beszél. Dienes Valéria a bonyolult szerkezetű, mégis áttekinthető körmondatokat szétdarabolta (van, ahol az eredeti hosszú mondat helyén négy tőmondatot talál a magyar olvasó), s Locke szofisztikált szójátékainak, szellemes fordulatainak is alig hagyta nyomát a magyar szövegben. (Pedig Locke vitahelyzetben nem fukarkodik a csípős és gunyoros megjegyzésekkel, az olvasó legnagyobb örömére.) Így lett az Értekezésből stilisztikailag cseppet sem vonzó, szikár, kopogós szöveg, Locke-ból pedig rendkívül unalmas, önismétlő filozófus.

Az új fordítás alapelve: amennyire lehet, közelíteni a szöveg beszédmódját Locke eredeti, elegáns és kiegyensúlyozott körmondatos stílusához. A fordítók, nagyon helyesen, úgy döntöttek, nem archaizálnak, s nem próbálják utólagosan megteremteni a nem vagy alig-alig létező 17. századi magyar filozófiai köznyelvet. És, egy-két eseti ügyetlenséget leszámítva (például: hagy helyett hágy [778], lesz helyett lész [728]), tartották is magukat döntésükhöz.

Az új Értekezés jóval nehezebben és lassabban olvasható, mint a régi, viszont sokkal ügyesebb értekező prózaírónak mutatja Locke-ot. Ám nem lenne tisztességes elhallgatni, hogy jelentős különbség van az új Értekezés két fordítójának teljesítménye között. Az első, második és negyedik könyv Vassányi Miklós, a harmadik Csordás Dávid munkája. S ha valamilyen kiadói hanyagság folytán lemaradt volna a negyedik oldalról a fordítók neve, az olvasó minden további nélkül megmondaná, hogy a szöveg két különböző személytől származik, és azt is meg tudná állapítani, melyik szövegrészek tartoznak ugyanahhoz a fordítóhoz. Csordás Dávid ugyanis egészen másféle körmondatot ír, mint Vassányi Miklós: Vassányi hosszú mondatai az esetek túlnyomó részében tökéletesen áttekinthetők, világos szerkezetűek, a tagmondatok leginkább mellérendelő viszonyban állnak egymással, míg Csordáséi néha az agrammatikusságig menően összetettek, a főmondatot szinte szavanként szakítják meg a beékelt mellékmondatok, így a kötelező bővítményt esetenként negyed oldalnyi szöveg választja el az alaptagtól. Egy példa a még pontosan érthető, de rendkívül nehezen olvasható mondatok közül:

Akkor pedig amit az általános szavak jelölnek, az a dolgok egy fajtája, és ezt mindegyikük úgy teszi, hogy az elme egyik elvont ideájának a jele, amely ideával, ahogy a létező dolgokat megegyezni találják, úgy is sorolják be őket az alá a név alá, vagy, ami teljesen ugyanaz, fognak abba a fajtába tartozni. (III. III. 12.: 463)

Nem kétséges, nem ügyetlenség, hanem tudatos fordítói döntés eredményeként olvashatunk a szövegben ilyen és ehhez hasonló mondatokat. (Csordás valamivel több fordítói lábjegyzetet írt a harmadik könyv szövegéhez, mint Vassányi a kétszer olyan hosszú második könyv szövegéhez.) Ez a fordítói döntés, legalábbis a recenzens ízlése szerint, nem volt szerencsés, ő a három magyarul beszélő Locke közül Vassányiét szereti a legjobban – noha Csordásét még mindig jobban kedveli, mint Dienes Valériáét.

Minden stilisztikai megfontolásnál lényegesebb kérdés, hogy vajon szakmailag rendben van-e a fordítás. Biztos nincs rendben szakmailag egy értekező prózai szöveg fordítása, ha a terminusok magyar megfelelői félrevezetik az olvasót, de mindennél nagyobb hiba, ha nem következetes a terminusok fordítása, azaz ugyanaz a kifejezés a különböző előfordulásokban más és más magyar megfelelőt kap.

Az új Értekezés, szemben a régivel, mindkét szempontnak tökéletesen megfelel: a terminusok fordítása pontos és következetes. A recenzensnek csupán pár apróbb kifogása akad.

A fordítók, nagyon helyesen, nem próbáltak mindenképpen erőszakosan magyarítani: így lett a reflexion reflexió (Dienes Valériánál, különösen szerencsétlen módon, eszmélődés) – ennek mintájára a faculty magyar megfelelője minden további nélkül lehetett volna a világos filozófiai tartalmat közvetítő fakultás, a köznyelvi tehetség és képesség helyett (hisz a Kant-fordításoknak köszönhetően a fakultás része a magyar filozófiai köznyelvnek), így el lehetett volna kerülni, hogy ugyanazt a terminust kétféleképp kelljen fordítani.

Vassányi kétféle alakban adja vissza a judgement terminust: hol ítélőerőnek, hol becslésnek fordítja. A judgementnek jellemzően a második könyvben felel meg az ítélőerő, és itt a terminus az elmének arra a tevékenységére utal, amikor az elme elrendezi az érzékelésből származó egyszerű ideáit. (Locke hangsúlyozza, hogy az ítélőerő gyakran átalakítja a látásból származó ideákat – s mint már volt szó róla, ez rendkívül fontos szövegrész, hiszen egyértelműen bizonyítja, hogy Locke szerint az érzékelés nem lehet teljes mértékben független a gondolkodástól, az elme nem egyértelműen passzív az egyszerű ideák befogadása során.) A negyedik könyvben viszont a judgement magyar megfelelője a becslés: itt, mint szintén volt róla szó, a terminus az elmének arra a tevékenységére utal, amikor az elme az ideák egyezését vagy nem-egyezését csupán feltételezi, nem pedig intuitíve tudja vagy bebizonyítja (lásd a negyedik könyv tizennegyedik fejezetét). Azaz Locke ugyanazzal a terminussal valóban elég különböző elmebeli tevékenységeket jelöl – a fordítói megkülönböztetés így védhető, ám nem ártott volna erről a döntésről tájékoztatni az olvasót. Annál is inkább, mivel a becslés nem is szerepel az angol-magyar terminusszótárban.

És még egy apróság. Locke a szubsztanciák esetében általában az arany példáját elemzi, s gyakran megemlíti az aranynak azt a tulajdonságát, hogy oldódik királyvízben, azaz sósav és salétromsav három az egyhez arányú keverékében. Míg Vassányi következetesen mindig királyvízként nevezi meg ezt az anyagot, Csordás, Locke-hoz hasonlóan, Aqua Regiát ír, azaz a latin nevet használja (vö. például a 497. és a 629. oldalt).

Az Értekezés új fordítása szakmai szempontból tehát minden dicséretet megérdemel (akadnak azért a szövegben félrefordítások is, de ezek a teljes mű terjedelméhez képest oly kis számban vannak jelen, hogy méltánytalan lenne felsorolni őket), és ez talán feledteti a harmadik könyv szövegét érintő stilisztikai fenntartásainkat. Megnyugodhatunk, most legalább negyven évig ismét nem kell újrafordítani az Értekezést.

Maga a kötet viszont már közel sem érdemel ennyi dicséretet. Pedig az Osiris Kiadó Sapientia humana sorozata láthatóan az igényességre törekszik: a szöveget (jelen esetben kitűnő) filológiai előszó és értelmező utószó kíséri, a függelék gondos válogatást közöl a szöveghez kapcsolódó másodlagos irodalomból, valamint a kötetben a tárgymutató mellett helyet kapott egy magyar-angol és angol-magyar terminusszótár is.

Az első, ami feltűnik az olvasónak, hogy a kötet nem árulja el, ki állította össze a javasolt szakirodalom listáját, s ki készítette a terminusszótárt és a tárgymutatót. A recenzens nem fogalmazhat finomabban, pedig szívesen tenné: ez vétkes kiadói hanyagság.

Mit várhatunk el egy terminusszótártól? Elsőként azt, hogy tartalmazza az összes terminusértékű kifejezést, még akkor is, ha adott esetben egyértelmű, melyik magyar kifejezés melyik angol megfelelője és fordítva (például az idea esetében). Másrészt elvárható, hogy a szótár működjön mindkét irányban, azaz ha az angol terminusnak megadja a magyar megfelelőjét, akkor a magyar megfelelőhöz is adja meg az angol eredetit. És ha egy kifejezést a szöveg különböző pontjain különbözőképp fordítanak, soroljon fel minden variánst (és lehetőleg adjon elfogadható indokokat a magyar terminusok szaporítására).

És mit várhatunk el egy tárgymutatótól? Leginkább azt, hogy adja meg az összes terminusértékű kifejezés összes terminusértékű előfordulását, külön jelezve ezen előfordulások közül a fontosabbakat (például ahol a kifejezés definícióval van bevezetve). Ám ha ez túlzottan nagy igényű elvárás, az olvasó megelégszik azzal is, ha olyan tárgymutatót talál a kötetben, amely csupán a fontos előfordulásokat sorolja fel. (Persze ez nem tökéletes megoldás, hiszen a határesetek problémát okoznak: elképzelhető, hogy az olvasó egy terminusnak olyan mondatbeli előfordulását keresi, amelyet a tárgymutató készítője nem ítélt lényegesnek; ekkor veszi kezdetét a lélekölő lapozgatás.)

Végül mit várhatunk el egy terminusszótártól és egy tárgymutatótól együttesen? Hogy kapcsolatban legyenek egymással, azaz hogy a tárgymutató tartalmazza legalább a magyar–angol szótár összes elemét. Visszafelé nem kell ennek működnie, nem szükséges megadni a tárgymutató minden tételének angol eredetijét.

Az Értekezés terminusszótára és tárgymutatója egyik elvárásunkat sem teljesíti. Következzenek a leglátványosabb hibák típusai, csupán jelzésszerűen. Mivel a recenzens nem ellenőrzött minden hivatkozást, nem vetette össze a szöveget az eredetivel, példái esetlegesek lesznek.

(a) Terminusszótárban is, tárgymutatóban is szereplő kifejezések nem érdektelen előfordulásai hiányoznak a tárgymutatóból. Például: reflexió (reflexion): 95., 98. old. – ezek a kifejezés első előfordulásai; szellem (spirit): 23. old., elme (mind): 36., 138., 281, 601. old.

(b) Tárgymutatóban szereplő terminusértékű kifejezések hiányoznak a terminusszótárból. Például: elvonatkoztatás (abstraction), elnevezés (naming), valószínűség (probability).

(c) Nincs összhang a tárgymutató és a terminusszótár között. Például: a magyar–angol terminusszótár közli, hogy az éleselméjűség megfelelője a sagacity, emellett elhallgatja, hogy az elmésség megfelelője a wit, viszont a tárgymutató az elmésség 165. oldalon való előfordulását felveszi az éleselméjűség előfordulásai közé. Vagy a már említett példa: a judgement fordítása hol ítélőerő, hol becslés, a becslés szerepel a magyar-angol terminusszótárban, ám nem szerepel a judgement megfelelőjeként az angol–magyarban, viszont önálló tétel a tárgymutatóban. Vagy a másik említett példa: a faculty hol tehetség, hol képesség, a terminusszótárban minden rendben van, a tárgymutatóból viszont hiányoznak a tehetség előfordulásai.

(d) Mind a terminusszótárból, mind a tárgymutatóból hiányzik pár egy előfordulásos terminusértékű kifejezés. Például a híres egyszerű, történeti módszer (historical, plain method), 32. old; vagy az ellenszenv (antipathy), 440. old.

Mindezeken felül a terminusszótár egy jóval egyszerűbben teljesíthető olvasói elvárásnak sem mindig képes megfelelni: tudniillik annak, hogy a szótári tételek ábécésorrendben kövessék egymást. Ez sem különösebben felhasználóbarát gesztus.

Pedig a kötetben örvendetesen kevés a sajtóhiba; bölcs szerkesztői döntés, hogy a paragrafusok sorszámát és címét a tördelő a bekezdések első sorába illesztette, folyamatosan olvasható szöveget hozva létre – egyszóval elvileg a legtöbb feltétel adott, hogy igényesen szerkesztett és jól használható kötet kerüljön az olvasó kezébe. (Esetleg érdemes lett volna megfontolni, hogy a szöveg két önálló kötetben jelenjen meg, ahogy az előző változat esetében történt – ám az egykötetes megoldás sem rossz, hisz az Értekezés mint könyvtárgy annyira azért nem monumentális, hogy ne lehessen vele mit kezdeni.)

Minden esetleges stilisztikai fenntartás és a terminusszótár meg a tárgymutató hiányosságai felett érzett jogos bosszúság dacára az újrafordított Értekezés megjelenése a magyar filozófiai élet jelentős eseménye. Akkor is, ha nem szóltak a fanfárok, és a kötet nem került azonnal a viták kereszttüzébe. A viták lassan amúgy is elindulnak, hamarosan megjelenik az első magyar nyelvű Locke-monográfia, s vita közben már nincs szükség fanfárokra.

(Fordította Csordás Dávid és Vassányi Miklós. Sapientia humana sorozat, Osiris, Bp., 2003, 890 oldal, 4500 Ft)

Jegyzetek

1 Erről lásd Szántó Veronika Trinitológia és személyes azonosság – Locke, Sherlock, South című előadását az Erasmus Kollégium 2004-es tanévzáró konferenciáján (2004. június 26–27., Budapest).

2 Locke szövegére négy szám segítségével hivatkozom: az első római szám a könyvet, a második római szám a fejezetet, a kettőspont előtti arab szám a paragrafust, a kettőspont utáni szám az oldalt jelöli.

3 Például a magyar nyelven elérhető egyik legkiválóbb analitikus filozófiai kézikönyv, az A. C. Grayling által szerkesztett Filozófiai kalauz (fordította: Ambrus Gergely, Farkas Katalin, Hidas Zoltán, Pléh Csaba, R. Török Gábor, Szári Péter, Tóth Lajos; Akadémiai Kiadó, Budapest, 1997) vonatkozó fejezetében: 526–546. old.

4 Forrai Gábor: „Locke az innátizmus ellen, Leibniz Locke ellen", in: Boros Gábor (szerk.): Ész és szenvedély. Filozófiai tanulmányok a XVII–XVIII. századról, Áron Kiadó, Budapest, 2002, 371–398. old.

5 Faragó-Szabó István: „John Locke az emberi értelemről", 825–853. old., 832. old.

6 Erről lásd Forrai Gábor Locke és Kant a matematika filozófiájáról című előadását az ELTE-BTK Filozófiai Intézete és Nyelvfilozófiai Kutatócsoportja, a Német–Magyar Filológiai Társaság, a Pécsi Tudományegyetem filológiai tanszékei által „Metafizika, ész, nyelv – kritikai perspektívák" címmel rendezett 2004/2005-ös tanévnyitó konferenciáján (2004. október 23–25., Budapest).

7 Lásd a magyar nyelvű szakirodalomból: Kelemen János: A nyelvfilozófia kérdései Descartes-tól Rousseau-ig, Kossuth Könyvkiadó–Akadémiai Kiadó, Budapest, 1977, 47–71. old.; Kelemen János: A nyelvfilozófia rövid története Platóntól Humboldtig, Áron Kiadó, Budapest, 2000, 99–103., 154. old; vagy lásd Faragó-Szabó Istvánnak az Értekezéshez írt utószavát, illetve a Filozófiai kalauz vonatkozó fejezetét.

8 Lásd erről Forrai Gábor recenzióját Kelemen János A nyelvfilozófia rövid története Platóntól Humboldtig című könyvéről („Nyelvfilozófiák", BUKSZ, 2003. tavasz, 10–17. old., 12. old.).

9 Lásd Faragó-Szabó István utószavát, 848. old.

10 Erről lásd az utószó mellett: Faragó-Szabó István: „Búcsú a szubsztanciától: Locke versus Berkeley", Világosság, 2003/11–12, 251–257. old.

11 Lásd 839. old.

12 Ezzel kapcsolatban lásd Arthur C. Danto: A közhely színeváltozása. Művészetfilozófia, ford.: Sajó Sándor, Enciklopédia Kiadó, Budapest, 1996, 73. old.; valamint: Farkas Katalin–Kelemen János: Nyelvfilozófia, Áron Kiadó, Budapest, 2002, 211–212. old.

13 Lásd Forrai Gábor: „A természeti fajták és neveik: Locke versus Kripke–Putnam", in.: Farkas Katalin–Orthmayr Imre (szerk.): Bölcselet és analízis, ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2003, 47–60. old.

14 Egy korábbi tanulmányában Forrai Gábor egy ehhez hasonló értelmezést ajánl („Locke szemantikája: védőbeszéd", Világosság, 2002/4–5–6–7, 108–112. old.), ám sajnos nem fejti ki részletesen. Feltehetőleg készülő Locke-monográfiájában ezt az álláspontot képviseli majd.