Ha valaki csak felületesen ismeri Klaniczay Gábor eddigi munkásságát, annak némiképp talán meglepetést kelthet új kötete. Adva van ugyanis egy neves, nemzetközileg is ismertségnek örvendő történész, középkorkutató, aki egyszerre csak kiad egy könyvet az 1970-es és 80-as évek szub- és ellenkulturális irányzatairól. Azonban amint az ember belelapoz a könyvbe, hamarosan magyarázatot kap csodálkozására, mivel kiderül, hogy alapvetően nem friss munkáról van szó, hanem a szerző huszonegynéhány év máshol már publikált tanulmányaiból állított össze válogatást (a legrégebbi szöveg 1980-ban, a legfrissebb pedig 2003-ban íródott). Vagyis Klaniczay érdeklődési körében már történészi pályája elejétől ott van a jelenkori kultúra problémája – persze már az olyan korábbi munkák is árulkodhattak erről, mint például a szerző által társszerkesztett Divatszociológia című tanulmánykötet, melynek előszavát e most megjelent könyv is tartalmazza.

Így Klaniczay új könyve két szempontból is érdekes lehet. Egyfelől mivel benne a szerző történészként elemzi saját kora kulturális jelenségeit, másfelől pedig a kötet írásai tulajdonképpen magyarázattal szolgálnak Klaniczay korábbi szaktörténészi munkáinak témaválasztásaira, kutatási területére. A szerző első műve, az 1990-ben kiadott A civilizáció peremén ugyanis olyan témák köré szerveződik, mint a középkori eretnekség, samanizmus, boszorkányság vagy a szentkultusz (melyek magyarországi vetületeinek pár éve Klaniczay már egy teljes kötetet szentelt) – vagyis (kissé talán a mai terminust visszavetítve) a középkor ellen- és szubkultúráiról. A civilizáció peremén előszavában Klaniczay nyíltan meg is fogalmazza: „A hatvanas-hetvenes évek »ellenkultúra«-ideológiái és életforma-kísérletei tettek érzékennyé a könyvben tárgyalt problémákra." („Előszó", in: Klaniczay: A civilizáció peremén, Magvető Kiadó, 1990. 10. o.) Az Ellenkultúra-kötet utószava (mely sajátos módon a könyv elején található) még nyíltabban árulkodik erről. Talán érdemes kicsit bővebben szólni e pár oldalas írásról, mivel itt Klaniczay a könyv tanulmányait saját személyes élettörténetének kontextusába helyezi. E személyesség fontosságát mutatja egyébként a könyv belső borítóján látható három fotó is: mindhárom a szerzőt ábrázolja, különböző időszakokban, az első 1973-ban, a második 1978-ban, a harmadik pedig 2003-ban. Az első kettőn egy hosszú hajú hippit láthatunk, aki vigyorogva, cigarettával a kezében (talán enyhén kapatos állapotban) néz a kamerába, a harmadikon pedig a mai Klaniczayt, a konszolidált-konszolidálódott történészt, a CEU tanárát.

Az Utószó élettörténet-konstrukciója meglehetősen szimbolikus és eléggé különleges magyar értelmiségi pályaképet fest le. Mint a szerző írja, 1968-ban Párizsban tartózkodott, láthatta a diáktüntetéseket, habár a májusi eseményekből éppen kimaradt, mivel haza kellett jönnie érettségizni. Ezután augusztus végén bevitték katonának, szerencsés módon Csehszlovákiába nem kellett ugyan bevonulnia, ám – mint a foucault-i elmélet iránti érdeklődést személyes élményeiből magyarázva vagy Foucault teóriáját saját élethelyzetére visszavetítve kifejti – a kaszárnyaélet világosan megmutatta a hatalom fegyelmező stratégiáit, működését. A hetvenes évek nagyrészt itthon teltek, s megérintette a rockzene, a neoavantgárd és (néhány külföldi ösztöndíjnak köszönhetően) a nyugati elméletek és szubkultúrák szelleme. Így kerülhettek látóterébe azok a szerzők, irányzatok, akikkel-amelyekkel a kötet írásai foglalkoznak, ám több volt ez puszta teoretikus érdeklődésnél, hiszen, mint az Utószóban egy helyütt Klaniczay megjegyzi: „az Andy Warhol inspirálta művészetben, a David Bowie-t követő rockzenében, az Umberto Eco-féle ironikus történelmi játszadozásban, a Michel Foucault nyomdokain haladó filozófiában, »bio-történelemben«, s a lengyel Szolidaritás mozgalmától fellelkesülő magyar »demokratikus ellenzék« törekvéseiben új támaszt találtam, újra tudtam rendezni életemet" (12–13. o.). Az élettörténet a nyolcvanas években a tudományos világba integrálódással folytatódik, s így, mint ő maga megfogalmazza, kultúrkritikai tevékenysége peremre szorult (bár azt mondhatnánk, inkább a történészi munkájába, „a civilizáció peremére").

Vagyis Klaniczay mostani tanulmánykötete megmagyarázza és értelmezi a szerző szaktörténészi műveit, azt, hogy miként írta, írja – Foucault fogalmát kölcsönvéve, de nem teljesen foucault-i értelemben – a jelenkor történetét a középkoron keresztül. Persze, gondolom, az olvasók többsége nem ezért veszi kezébe a könyvet, hanem azért, mert tárgya a hetvenes és a nyolcvanas évek kultúrája, s ezt a szerző történészként próbálja meg elemezni. A kötet öt nagyobb tematikus egységre bomlik: az elsőben a szubkultúra és a divat jelenségeit vizsgálja, a másodikban három paradigmatikus figura munkásságát elemzi, a harmadikban a szexualitás és a tilalomszegés témáit járja körül, a negyedikben filmkritikák olvashatóak (a musicalek filmváltozataitól Jarmusch korai munkáiig), az utolsóban pedig részben szamizdatokban megjelent írásaiból, részint pedig későbbi, a szamizdat- és a zenei underground kultúrát vizsgáló szövegeiből válogat. A tanulmányok nagy erényei közé tartozik, hogy Klaniczay egyrészt nemzetközi kontextusból szemléli a hetvenes-nyolcvanas évek szubkulturális életét, másrészt pedig – szakmájából adódóan – messzemenően figyelembe veszi az egyes vizsgált jelenségek történetiségét, múltbeli gyökereit.

A nemzetközi kontextus szerepét (és Klaniczay elméleti és művészeti érdeklődését) legjobban talán a Három szerző című rész mutatja. Az itt vizsgált három figura – Andy Warhol, Michel Foucault és Umberto Eco – talán az egész kötet „hőseinek" tekinthető (legalábbis az első kettő mindenképp), olyan meghatározó személyiségeknek, akiknek a nézetei és tevékenysége köré a többi elemzés is épül. (Ebben a tekintetben egyébként A civilizáció peremén kötetnek is hasonló volt a felépítése, hiszen ott is három tudóst – Huizingát, Bahtyint és Norbert Eliast – vizsgáló teoretikus fejezet köré csoportosultak a történeti analízisek.) Van azonban egy negyedik „hős" is, akivel más fejezetekben két tanulmány is foglalkozik, s majd minden szövegében legalább megemlíti Klaniczay: David Bowie. Bowie több aspektusból is fontos figura: egyrészt – ha jól sejtem – Klaniczay személyes kedvence, másrészt szerepváltogatásaival, sajátos sztárkultuszával mintegy a pop-art ikonjaként mutatkozik meg, harmadrészt pedig (bár erről Klaniczay kevesebbet ír) erősen hatott a magyar zenei undergroundra is (például az alternatív zene kultikus figurája, Molnár Gergely írásai, előadásai, performanszai révén, vö. Havasréti József: „Anna Frank és Nagy Testvér. A társadalom ellen folytatott háború kérdése a Spions és az URH szövegeiben", in: Havasréti József–K. Horváth Zsolt szerk.: Avantgárd: underground: alternatív. Popzene és szubkulturális nyilvánosság Magyarországon, Kijárat Kiadó, 2003. 171–196. o.).

Klaniczay átfogó kultúraszemléletéről a leglátványosabban talán a Szuperkommersz. Tömegkultúra és ellenkultúra a hetvenes években című tanulmány árulkodik. E némiképp foucaultiánus kultúraelemzés a kommersz és az – ezzel szemben fellépő – ellenkultúra viszonyát próbálja meg feltárni. Klaniczay szerint a hatvanas évek nyugati ellenkulturális mozgalmai sajátosan viszonyultak a kommerszhez: miközben ideológiájuk a tömegkultúra hatalomlegitimáló funkcióját s az ettől való teljes elhatárolódást fogalmazta meg, egyes tömegkulturális elemeket mégis átvettek és felhasználtak (például a rockzenét, bizonyos öltözködési divatelemeket stb.). A hetvenes évek pop-artja és főként annak warholi ága már kudarcként könyvelte el a tömegkultúrával szembeni „romantikus" magatartást, s helyette a kommerszet esztétikai értéknek tekintette, a mesterkéltséget, a konzumvilágot és a sztárkultuszt felerősítve prezentálta (így válhatott a pop-art rock-csillagává a sokarcú, szerepeit állandóan cserélő énekes: David Bowie). Klaniczay szerint ezután a kommersz éppen azáltal éledt újjá, s született meg az általa szuperkommersznek nevezett tendencia, hogy a tömegkultúra mintegy az ellenkultúrából merítve, annak a pop-arton átszűrt műfajaiból, témáiból ösztönzést nyerve bizonyos elemeit saját céljaira kezdte felhasználni. Így jöttek például létre (áttételesen) a warholi pornográf-transzvesztita filmekből a hetvenes évek kommersz pornófilmjei, vagy a sztár-rockból a diszkó (Klaniczay – első pillantásra talán meglepő módon – párhuzamba állítja Bowie transzvesztita image-ét a diszkókirálynő Amanda Learrel, Elvis Presleyt pedig Travoltával). A szerző nagy ívű kultúraelemzése akkor válik igazán érdekessé, amikor a magyar helyzetre vonatkoztatjuk, hiszen bizonyos nyugati tömegkulturális irányzatok nálunk egyszerűen a tiltott kategóriába tartoztak, s fogyasztásuk itt sajátos ellenkulturális (és még csak nem is feltétlenül kommersz) gesztusnak számított. Például a Kornis-féle A Naplóban Klaniczay a hetvenes évekről a következőket írta: „Makaróni-westernt néztünk ezekben az időkben, végre legalizált pornófilmeket (legalábbis Nyugaton), horrort, sci-fit; ha pedig a társadalomkritikus gondolkodásba besavanyodott értelmiségiek vagyunk, súlyos nyugatnémet neobarokk újhullám-filmeket" (340. o.). Vagy egy másik példát említve – melyet sajnos Klaniczay nem elemez –, ami kint az ellenkultúra és a kommersz sajátos szimbiózisával keletkező diszkó, az nálunk az Erdős Péter-féle zenediktatúra néphülyítő és az alternatív rockot kiszorítani igyekvő törekvése volt.

Klaniczay elemzéseinek másik, gyakorta visszatérő perspektívája bizonyos mai (illetve akkori) kulturális jelenségek történeti gyökereinek feltárására irányul. A szerző több ízben próbálja történelmi párhuzamok segítségével megvilágítani az elemzett anyag jelentését és tradícióját, ám itt véleményem szerint kissé felemás sikert arat. Például a hatvanas és hetvenes évek ellenkultúrájára (pontosabban az ellenkultúra fogalmára) párhuzamként Assisi Szent Ferenc mozgalmát említi, az akcionizmus testrongáló performanszaival kapcsolatban pedig többek között a keresztény mártírokat, a szentek stigmatizációját és a flagelláns mozgalom önostorozó felvonulását. Bár mindenképpen érdekesek ezek az analógiák, s Klaniczay hangsúlyozza is modellértékűségüket, ám számomra valahogy túl kereknek tűnnek a szerző elemzései, legalább olyan fontos lenne a jelenkori és a középkori tendenciák közötti különbségek hangsúlyozása, mint hasonlóságaik kimutatása, (hogy ismét csak Foucault-val szóljak) a múltat a jelentől elválasztó törések, diszkontinuitások kiemelése.

Másfelől Klaniczay megpróbálja a jelenkort is történészként, pontosabban történeti antropológusként szemlélni. Már az Utószó legelején leszögezi, hogy a tanulmányokban „a résztvevő megfigyelő, a szimbólumfejtő antropológus és a közelmúlt históriáját író történész" (7. o.) szólal meg. Sokszor azonban úgy éreztem, Klaniczay sokkal inkább résztvevő, mint megfigyelő, nem mindig képes arra, hogy valamiféle „külső nézőpontból", elfogulatlanul szemlélje tárgyát. Természetesen ez nem feltétlenül baj (és ennél a témánál, azt hiszem, tulajdonképpen elkerülhetetlen is), s a kötet bizonyos szövegeinek egyenesen előnyére válik a szerző szubjektív hozzáállása (ilyenek például az eredetileg A Naplóban és a Beszélőben megjelent írások – persze ezek nem tudományos igényű munkáknak, inkább személyes hangvételű esszéknek készültek). Néha azonban előfordul, hogy a szubjektivitás nem éppen a szöveg előnyére szolgál, pontosabban az adott tanulmány hangneméből adódóan egész másról kezd el szólni, mint amiről a szerző beszélni akar. Ennek leglátványosabb példája a kötet utolsó (és legkésőbbi, 2003-as), New Wave líra című tanulmánya. Itt Klaniczay a Balaton és a Trabant együttesek szövegeit elemzi, és azt igyekszik bebizonyítani, hogy a new wave-be és a két zenekar szövegvilágába belefér a líraiság, Víg Mihály dalai irodalmi értékűek. Klaniczay legfőbb érve az idézés, vagyis újabb és újabb számszövegeket citál, mondván, ezek úgyis önmagukért beszélnek. Hogy ez mennyire meggyőző, annak illusztrációjául én is ezt a stratégiát követem, idézek Klaniczay tanulmányából: „Dalai (mármint Víg Mihályéi – K. T.) sokszor foglalkoznak saját személyiségével (ez is lírai téma): »Csehszlovák vagyok, de délen élek, / ezt a környéket itt hagyom hamar… magnetikus vagyok, eleven ördög, / adó vagyok, de valaki zavar«" (377. o.) A saját személyiség kétségkívül lírai téma, de persze bármi más is az lehet, ha verset írunk róla. A fenti idézet (és a tanulmány egésze) számomra három dologról tanúskodik. Egyrészt, hogy Klaniczay nagyon szereti a Balatont és a Trabantot (ez nem baj, én is szeretem). Másrészt, hogy a legtöbb (talán az összes) rock-szöveg zene nélkül egyszerűen nem működik, még akkor sem, ha a szövegek alapvetően jól megcsináltak, vagy mondjuk így: líraiak. Harmadrészt pedig, hogy Klaniczay tanulmánya tulajdonképpen nem elemzés, sokkal inkább vallomás arról, hogy mit jelentett neki és nemzedékének a nyolcvanas évek underground rockzenéje.

Még azt sem feltétlenül merném mondani, hogy az ilyesféle felemás kísérleteknek nincs meg a helyük a könyv egészében. Szerintem inkább arról van szó, hogy Klaniczay tanulmánykötete kétféle, egymással összefüggő szerepet is betölt, s csak a kettő együttes figyelembevételével válik valódi történeti munkává. Egyfelől témája révén a hetvenes és a nyolcvanas évek nyugati és magyar ellenkultúrájáról, szubkulturális művészeti törekvéseiről szól. Másfelől egy olyan magyar értelmiségi életéről és gondolkodásmódjáról beszél, aki elméletileg tájékozottan figyeli az általa megélt eseményeket s az őt érdeklő jelenkori kulturális tendenciákat. Klaniczay helyzete sajátos és – amennyire én, jó pár nemzedékkel fiatalabb lévén, meg tudom ítélni – nem annyira tipikus, ugyanis benne élt a magyar kulturális közegben, ám valamennyire (azt hiszem, az átlagosnál jobban) ki is látott abból. Ebből a szempontból tanulságos például, ha A Naplóból megjelentetett válogatást végigolvasva megnézzük itteni megnyilvánulásait (melyeket könyvébe is átvett). A szerző egyik írásában éppen a korszerű problémák (mint a hatalomelméletek, a környezetvédelmi kérdések, az ifjúsági mozgalmak stb.) és az új művészeti irányzatok (például a neoavantgárd) iránti süketséget kéri számon javarészt idősebb naplóíró-társain, akiket általában kétségkívül sokkal inkább foglalkoztat saját közérzetük, panaszaik, a magyar közeg művészeti és filozófiai problémái (vö. Barna Imre et al. szerk.: A Napló 1977–1982. Minerva Kft, 1990). Vagyis Klaniczay valamennyire képes „kintről" figyelni saját és kortársai „benti" helyzetét, ám emellett nem leplezheti elfogultságát, „hősei" iránti feltétlen tiszteletét. Így Klaniczay könyve dokumentál egy korszakot és önmagában is kordokumentum, s mint ilyen, feltétlenül hasznos lehet a hetvenes és a nyolcvanas évek kulturális mozgalmai iránt érdeklődők számára.

(Noran, Bp., 2003, 389 oldal, 2500 Ft)