(A keletkezés körülményei; tények, adatok) Az Egybegyűjtött írások (1970) betűrendes tartalomjegyzékében, ahol Weöres a versek keletkezési évszámát jelzi, 1940-re teszi a mű születését. A Holdaskönyv egyébként kötetben itt jelent meg először. Weöres 1939-ben fejezte be Pécsett egyetemi tanulmányait, az év őszén tette le a doktori vizsgát, és távozott a városból. Pécsre 1941 nyarán tért vissza ismét, amikor a város polgármesterétől megbízást kapott a pécsi városi közművelődési könyvtár megszervezésére. A két dátum közötti időt – leveleinek keltezési adatai szerint – jórészt szüleinél, Csöngén és a fővárosban töltötte. Hogy az 1908-ban született, nála öt évvel idősebb Pásztor Bélával hol és mikor találkozott először, nem tudjuk. Az Új Magyar Irodalmi Lexikon szerint Pásztor Béla a jogi doktorátus megszerzése után tisztviselőként dolgozott, és 1939-ben Méregkóstolók címmel verseskötete jelent meg (a Vigiliában Végh György méltatta), s verseivel szerepelt a maga alapította, szerkesztette, 1940-ben kiadott Költészet című antológiában. Weöres levelezéséből kiolvasható, hogy sokra becsülte Pásztor Béla költői tehetségét, s ez abban is megmutatkozott, hogy közös versírásra vállalkozott vele. Az efféle játék nem ismeretlen irodalmunkban: a húszas évek végén Illyés Gyula és József Attila folytattak olyan szonettjátékokat, ahol az első két szonett címét és rímeit Illyés adta, a második két szonettét József Attila. Ezeknél a verseknél pontosan tudjuk, hogy mit írt Illyés, illetve József Attila. A Holdaskönyv esetében azonban ismeretlen maradt a két költő részvételének mértéke az alkotásban. Sőt azzal, hogy Weöres az Egybegyűjtött írásokban nem a főszövegben, hanem csupán a vers utáni jegyzetben és a tartalomjegyzékben hivatkozik a szerzőtárs nevére, mintha azt sejtetné, hogy a versciklus keletkezésében az övé lenne a nagyobb szerep. Az a körülmény is, hogy a Holdaskönyv Weöres kezeírásával (másolatában) maradt ránk, azt sugallja, hogy a nyersanyagnak tekinthető közös rögtönzésekből, amorf szövegekből valószínűleg Weöres formálta meg, véglegesítette a versciklust. Weöres műhelyében a közös versírásra később még egyszer találunk példát: a gyerekeknek szánt Tarka forgó (1958) több darabját Károlyi Amyval közösen írták.

A Holdaskönyv 1940-ben megszületett, de társszerzőjét a háború alatt munkaszolgálatba vitték. Weöres 1945. júl. 19-én Vas Istvántól kérdezi levélben, hogy tud-e valamit – mások mellett – Pásztor Béláról? A kapott válasz után írja Vas Istvánnak 1945. aug. 7-én: „Pásztor Bélát nagyon sajnálom, de halálhíre nem lep meg, mindig betegeskedett és nem csoda, ha nem bírta a kényszermunka-tábor sanyarúságát." A Holdaskönyv létezéséről Weöres először 1946-ban ad hírt a pécsi Sorsunkat szerkesztő Várkonyi Nándornak. Csöngéről írja 1946. okt. 14-én: „Itt küldök egy különleges verset, melynek két szerzője van: szegény Pásztor Béla, aki a fronton eltűnt, és én. Egy jegyzetben a vers keletkezéstörténetét is megírtam; azt hiszem, alkotáslélektani és irodalomtörténeti érdekesség; inkább az évkönyvbe, mint a folyóiratba való. Nagyon szeretném, ha az évkönyvben ezt közölnéd. Kérlek, írd meg nekem, lehetséges-e ez. Jólesne, ha ezzel megbecsülhetnénk szegény barátomat, aki bizony valószínűleg már Ábrahám kebelén pihen; szeretném, ha megjönne, mert nagy tehetség bontakozott benne érzésem szerint, egészen különleges és mindentől elütő lelki struktúra." A versciklust azonban Várkonyi nem a tervezett „évkönyvben" adta közre (ami egyébként sem jelent meg), hanem a Sorsunk 1947. májusi számában közölte. Itt a szerzők neve a vers után így szerepel: Pásztor Béla és Weöres Sándor. A W. S. monogrammal jelzett jegyzetben Weöres még reméli a szerzőtárs hazatérését. Mivel a versciklus születéséről ebből a jegyzetből tudhatjuk meg a legtöbbet, teljes terjedelemben közöljük:

„Jegyzet. – Bizonnyal szokatlanul érinti az olvasót, hogy e versek alatt két szerzőnek nevét találja. Csak regényeknél, színdaraboknál és tudós munkáknál szokott előfordulni, hogy több szerzőjük legyen. Ezért néhány szót kell szólnom a Holdaskönyvről; meg azért is, hogy a szerzőtársról, Pásztor Béla barátomról megemlékezzem, aki a háborúban eltűnt mint munkaszolgálatos, de édesanyja és barátai még remélik a hazatérését.

Abban a költő-nemzedékben, melyhez mindketten tartozunk: Pásztor Béla valamennyiünk közt a legszövevényesebb képzeletű, zsúfolt és szeszélyes motívumok halmozója. Lénye szerint nem is e világból való; mintha egy jámbor földalatti szellem, a gyökerek és elásott kincsek manója tévedésből embernek született volna. Képzelete, akárcsak az enyém, folyton kikívánkozott a szűkös emberi sorsból: ez kapcsolt össze bennünket. 1940-ben, mikor Pesten éltem, gyakran eljött hozzám: ilyenkor valósággal fürödtünk a legszeszélyesebb és legfelelőtlenebb vers-fabrikálásban. Négysoros strófákat rögtönöztünk, furcsa és kusza versikéket; ha az egyik elkezdett valamit, folytatta a másik; ha az egyik leírt valamit, belejavított vagy belerontott a másik; javítás-e, rontás-e, nem sokat törődtünk vele: úgy hajszoltuk a motívumokat, mint a szél a vízfodrot, a lehullt lombot, a port. A közösen írt strófákból egy marékravalót kis ciklusokba osztottunk, Holdaskönyv címmel. Talán nem is versek ezek, csak két összetalálkozott fantázia hancúrozása; de ha az olvasó a gyermekkori képzeletvilágából meg tudott őrizni valamit, tán élvezni fogja ezeket a strófákat; úgy nézze őket, mint a perzsa miniatűr-festmények színeit, zsúfoltan nyüzsgő apró embereit és állatait, stilizált erdő- és inda-szövevényeit.

W. S."

Az Egybegyűjtött írásokban a jegyzetet néhány helyen Weöres módosította. Így az első bekezdés végét, mivel a szerzőtárs sorsára vonatkozó reménye végképp eloszlott, ekképpen: „aki a második világháborúban zsidó kényszermunka-szolgálatos volt és eltűnt." Valamint a jegyzet utolsó sorait – s a versciklus stílusára, jellegére utaló megállapítását – egyszerűsítette: „Talán nem is versek, csak közös hancúrozás. Vagy primitív hímzések, naiv kerámiák: sűrű indázatban nyüzsgő pirinyó démon-, ember-, állat-alakok."

(Az új kiadás) Az Egybegyűjtött írások 1989-es, negyedik, bővített kiadása után most, 2004-ben az Arcus Kiadó jóvoltából jelent meg újból a Holdaskönyv. A kiadó nagy, album alakú, reprezentatív kiadványt helyezett az asztalunkra. A könyv a páratlan oldalakon tartalmazza a Holdaskönyv nyomtatott szövegét az Egybegyűjtött írások 1989-es kiadása alapján, a páros oldalakon tartalmazza a versciklus Weöres Sándor kezevonásával lejegyzett – ki tudja, mikor keletkezett – és a Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzött szövegét, valamint tartalmazza a versciklus „tételei", a hét ének között Gaál József hét nagy alakú, színes grafikáját, illetve a könyv oldalait díszítő, kisebb méretű, egyöntetűen szürke nyomású rajzait. A kiadvány végén Weöresnek az Egybegyűjtött írásokban található jegyzete, valamint a grafikus – nagyjában azonos terjedelmű – vallomása olvasható. A könyv díszes, sötét színű, Gaál József rajzait tartalmazó védőborítót kapott. A könyvet az Arcus Stúdió két munkatársa, Nagy Rita és Dömény Csaba tervezte.

(Egy kis filológia) Közismert, hogy a Weöres-filológia számos, ma még tisztázatlan kérdést fölvet. A Holdaskönyv három szövegváltozatát ismerjük. Az egyik a Sorsunkban megjelent (1947), a másik az Egybegyűjtött írásokban található (1970), a harmadik a Weöres Sándor által leírt, nem tudni, mikor keletkezett szöveg. Ezúttal az 1970-es nyomtatott szöveget és a költő – valószínűleg korábban keletkezett – autentikusnak tekinthető kéziratát hasonlítjuk össze. A versciklus mindkét változatban hét énekből, mindegyik ének öt darab négysoros, páros rímű versszakból, összesen száznegyven kétütemű, 4/3 tagolású sorból áll. Ám a két változat között a száznegyven sorban harminckét eltérés található. A sorok csaknem egynegyede mutat különbséget.

Általánosságban elmondható, hogy Weöres kézirata a költő egyéni, sajátos nyelv- és helyesírás-használatát tükrözi, a nyomtatott szöveg a költő intencióival ellentétben az Akadémia helyesírási szabályaihoz kíván alkalmazkodni. Az eltéréseket vizsgáljuk meg kissé tüzetesebben! Szócsere alig fordul elő. Az első énekben az eredetileg szereplő „hat tükör" és „hat nagy ablak" kifejezésekben szereplő szám minden bizonnyal még Weöres keze alatt a misztikus jelentésű „hét"-re változott. A harmadik ének „majdnem"-éből „majdhogy", a hetedik énekbeli „bújok"-ból „búvok" lett. A további eltérések azonban gyaníthatóan az akadémiai szabályokat alkalmazó nyomdának, illetve nyomdai korrektúrának tulajdoníthatók. Weöres dunántúli kiejtésében számos magánhangzó rövid: így a szóvégi -u, -ü (seprü, gyönyörü, kő-szárnyu, zápor-lábu), valamint a szótesten belüli -i, -u, -ü (himezve, elunta, gyürüs). Ezek a nyomtatott szövegben hosszú magánhangzóra változtak. Az összetett szavak egybeírása fokozatosan, a nyelvi gyakorlatban, a használat során – a különíráson, a kötőjel használatán keresztül – alakul ki. Weöres általában a folyamatnak egy kezdetibb formáját, a különírást (senki sem) vagy a kötőjeles formát (rózsa-ág, disznó-röfögés stb.) kedveli. Ezeket a szavakat a nyomtatott változatban egybeírva találjuk (senkisem, rózsaág, disznóröfögés). Egyetlen olyan összetett szó fordul elő a szövegben (fülemüle-csattogás), amelyet Weöres kötőjellel, ám a nyomda külön ír. Elég sok eltérés mutatkozik a központozás használata körül. Ahol a kéziratban Weöres két szó között nem használ vesszőt (Jaj ne), ott a nyomda kiteszi. Ahol Weöres a sor végén pontot használ (faágat. Szállj), ott a nyomda kettőspontot vagy vesszőt (madárka. Mátkapár) és kisbetűs folytatást használ. Ahol a kéziratban Weöres a felkiáltójel és a kérdőjel után kisbetűvel folytatja a szöveget, ott a nyomtatott változatban nagy kezdőbetűt találunk. Továbbá a nyomda a második énekben megtakarít egy aposztrófot (kínomba’), annak ellenére, hogy az első énekben még megőrizte (kertembe’). Mindez – az eltérések nagy száma ellenére – látszólag nem mutat lényeges különbséget. Ugyanakkor az eltérések a magánhangzók időtartamának jelzésével számos ritmikai, a szöveg tagolása, az interpunkció használata körüli eltérések pedig számos tartalmi, gondolati, szövegértelmezési kérdést érintenek. A Holdaskönyv szövege esetében nem kétszáz éves kéziratról van szó, ahol az átírás, a modernizáció indokolt. Fölvetődik a kérdés, hogy a Weöres-versszövegek nyomdai közlésekor mi a helyes eljárás: ragaszkodjunk-e a költő helyesírásának használatához, vagy az akadémiai helyesírási szabályokat kövessük. Véleményem szerint a magánhangzók hosszúságának jelölésében és az interpunkciós jelek használatában – mivel azoknak ritmikai és tartalmi jelentésük van – a nem kritikai jellegű kiadások esetében is föltétlenül a költő szándékát kellene követni.

(Képzetek, motívumok) A Weöres Sándor munkásságával foglalkozó irodalom eddig nem szentelt kiemelt figyelmet a Holdaskönyvnek. A négykezes versciklus nagyjában akkor keletkezett, amikor a költő a Rongyszőnyeg sorozat darabjait és A holdbeli csónakos versbetéteit írta. A hang, a szemlélet rokonsága fölismerhető. A jellegzetes ritmussal, a kétütemű, 4/3 tagolású, trocheikus lejtésű sorokkal a Rongyszőnyeg több darabjában (14., 72., 119.) találkozunk. A képvilág több eleme (például a Hold-motívum) ekkor írt műveiben megtalálható. A Holdaskönyv darabjai a Kenyeres Zoltán által „játékverseknek" nevezett Weöres-versek körébe tartoznak.

A versciklus tagolása, a versszakok és ciklusok kialakítása, címadása minden bizonnyal utólagos. A ciklus eredetét, mozaikszerű fölépítését az is jelzi, hogy minden versszakot sorszám választ el. A ciklusok, az „énekek" címében szereplő fogalmak jól jellemzik azt a képzeletvilágot, amit a versekkel meg akarnak idézni a költők: ifjú boszorkányok, vén boszorkányok, herkentyűk, garabonciások, falak, bolondok, bohócok – a nép képzeletében, a népi gyermekdalokban, a ráolvasókban, a népmesékben szereplő alakok ezek. Már a versciklus első sora – az Ich spiele lang torzított változatával – a népi gyermekdalok világába von: „Tűz a házam, ispiláng…" A Holdaskönyv Weöres szürrealizmussal kísérletező korszakának terméke: a versciklus képei merész, szabad képzettársítással előhívott képek, és a képek egymásutániságát nem a logika, hanem a képzelet állítja egymás mellé, tartja össze.

A hétszer öt, összesen harmincöt versszak között kevés az olyan strófa, amelynek négy sora egyetlen képet ír le. Például: „Fehér kígyó jaj de szép! / Fején a Hold gyöngye ég. / Sziszegése: zuzmarás / fülemüle-csattogás." A versszakok zöme két vagy ennél több elemből áll. Például: „Anyám, ne űzz denevért, / minden köved engem ért. / Én sírtam kiszegezve / ajtód fölött az este." A Holdaskönyvnek három „szereplője" van: „én", „te" és „ő". (Elgondolkoztató, hogy a többes szám sem a főnevekben, sem az igékben nem fordul elő.) Vannak versszakok, amelyek csak az „én"-ről szólnak. (Például: a második ének 2., 3., 4. és 5. strófája.) Többnyire az „én" és a „te", vagy az „én" és az „ő" együtt szerepel a szakaszokban kapcsolatos vagy ellentétes viszonyban.

A versmotívumok, a képek egy része a népi képzeletvilág elemei: kígyó, ajtóban keresztbe tett seprű, fáradt madárka, ördög, varázsfű, tükörbe nézés. A képek és fogalmak másik köre egy letűnt, archaikus világot, a régiséget idézi, és a szó ma már gyakran magyarázatra szorul, mivel a tárgy vagy a személy, az eszköz vagy a foglalkozás kikopott a mindennapi életből: malom, mécses, révész, mátkapár, zsivány, kalmár, nádsíp, pásztorlányka, serleg, tallér, mécs, szélkakas, tor stb. A versbeli képek közül a legtöbb figyelmet a költői képzelet leleményei, az eredeti metaforák, a gyakran kötőjeles szóösszetételek érdemelnek. Ma már nem tudjuk, hogy ezek közül melyiket alkotta Weöres, illetve Pásztor Béla. Az effélékre gondolunk: „Cirpegj, cirpegj, kőhegység. / Hajam fáklya, övem jég. / Nővéreim póklábat, / hűlt kígyóbőrt próbálnak." Vagy: „Megöltem a föld alatt / egy kő-szárnyu madarat. / A fák gyökér-ágai / nem látják már szállani." A varázslat, a költői képzelet teremtő ereje persze leginkább abban mutatkozik meg, hogy ezeket a különféle eredetű motívumokat a két költő miképpen tudja egy-egy verssorban vagy strófában sajátos versvilággá, egységes stílussá szervezni. Az ilyen „tiszta", „tökéletes", homogén strófákra gondolunk: „Révész lánya, citerád / engem hí a vizen át. / Várj, jövök, csak felhúzom / rigófészek-papucsom."

(Rajzok) A Holdaskönyv szövegét Gaál József illusztrációi díszítik. Az irodalmi művek kísérőrajzokkal történő „felöltöztetésének" nagy hagyománya van, s az illusztrálásnak sokféle változata ismeretes. Az egyik véglet (főként epikai művek illusztrálására jellemző), amikor a grafikus egyszerűen lerajzolja azt, amit az író nyelvi eszközökkel elbeszélt (így születtek például a Verne-regények korai kísérőrajzai), a másik véglet, amikor egymástól időben és térben távol keletkezett irodalmi és képzőművészeti alkotások találnak egymásra, és legföljebb a hangulati, szemléleti rokonság kapcsolja össze őket (amikor például Kassák verseinek francia nyelvű kiadásába Vasarely-rajzokat helyeztek el.)

Gaál József így vall a könyvben munkájáról:

„Hajlamaimat követve gondoltam formába a Holdaskönyvet, képzeteimre hagyatkoztam, így áradtak pazarlóan a rajzok. Hagytam, hogy csavarodjanak a figurák, egy elképzelt falhoz odakenve lapítottam őket, hogy egymás hajlongását követve közös ritmusba fonódjanak. A versek által felvillanó képzeteket hagytam szétfolyni a kezem között, majd kőre rajzolva tömörítettem őket, mint egy román kori oszlopfőre. Az illusztrátor alázata azonosulás az írott képek érzelmeivel, ezért legalább olyan hevülettel kell kifejezni az olvasás által feltörő víziókat, nem szabad rátelepedni a versekre, hanem saját képzelettel kell folytatni. A felvillanó képzetek világát csak az öntudatlan áramlás segítségével fejezhetem ki, a játékosan összefonódó képekben, ritmusban megbújik a tragédia. Szürrealista ornamentika minden strófa, egymásból bomlanak és egymásba szövődnek, egyszerre játékos és szenvedő a szálak sodrása. A széthulló valóság elemei dallamfüzérben léteznek tovább, újraálmodva a valóságot, amely egy karneváli forgatag, a görbe tükörbe néző ember szédülete. Az elillanó képzetek amorf stilizációiban feloldódik a kiismerhetetlen világ, a groteszk rigmusok, képek látszólag megszabadítanak a félelemtől, de a sorok mögül a lét abszurditása árad."

Gaál József grafikái nem függetlenek a Holdaskönyv szövegétől, ugyanakkor önálló értékű alkotások. Mindenekelőtt hangulatilag kapcsolódnak a szöveghez. Mind a versek között elhelyezett hét nagyalakú, színes lap, mind a könyv margóján, a kéziratos és a nyomtatott szöveg környezetében található egyszínű, szürke rajzok kicsavarodott végtagú figurákat ábrázolnak: laposak, síkszerűek, falra kentek, groteszk hangulatot árasztanak, farsangi álarcra emlékeztetnek. Illetve távolról azokkal a rajzokkal rokonok, amelyeket lakótelepek panelházainak falán, lépcsőházakban vagy országutak mentén fölállított, zajterelő falakon láthatunk. Mind a nagyalakú lapokon, mind a szövegközi rajzokon magános alakokat vagy két-három összekapaszkodott, hajlongó, groteszk figurát látunk. Az alakok kissé elrajzoltak, főként a margón elhelyezett rajzok állati testekre (majmokra), Bosch groteszk humorral ábrázolt, félelmetes szörnyeire emlékeztetnek. A hét nagyalakú kőrajzot egy-egy uralkodó alapszín (téglapiros, püspöklila, fűzöld, barna és zöld kombinációja, lila és zöld kombinációja, vérvörös, rozsdabarna) használata jellemzi. A lapokon látható egy, két, három vagy négy figura környezetében torz állatalakokat, leszakadt testrészeket találunk. A rajzokon néha a szövegre történő közvetlen hivatkozást is felismerjük, például A garabonciások énekeiből című rész illusztrációjában az utalást a versben szereplő fadobra és nádsípra.

Weöres-szövegeket illusztrálni bizonyára nem könnyű. Ez abból is látszik, hogy a gyerekverseket illusztráló Hincz Gyula és Szántó Piroska megoldása mennyire eltér egymástól. Vagy hogy az irodalmi művek (remekművek!) illusztrálásában jeleskedő Martyn Ferenc nem is vállalta a költő fölkérését, hogy a Psyché mellé kísérőrajzokat készítsen. Gaál Józsefet szemmel láthatóan a Holdaskönyv látomásos jellege és saját hajlama, a szövegben fölbukkanó groteszk képzetek ragadták meg, és főként a versek nyomában fölvillanó képzeteit vetítette ki. Ezzel azonban a stílus, a rajzok alaphangja módosult, egysíkúvá vált, és a rajzokból a lírai könnyedség, a játékosság, az asszociációs csapongás hiányzik, s valamiféle nyers, erőteljes, élőlényi, animális tónus uralkodik el a lapokon.

A grafikusnak abban igaza van, hogy „[s]zürrealista ornamentika minden strófa, egymásból bomlanak és egymásba szövődnek, egyszerre játékos és szenvedő a szálak sodra". Ám a Holdaskönyv ihlette rajzok inkább statikusak, súlyosak, mint dinamikusak, s a szürrealista képzelet helyett erőteljesebben hatnak „a görbe tükörbe néző ember" torzításai, mint a lírai finomságok és meglepetések, a játékosság és a szellemesség. Gaál József rajzai az egyik lehetséges – a szövegben rejlő groteszk hangot fölerősítő – megoldást kínálják.

(Arcus, h. n., 2004, o. n., á. n.)