„Felriadok hajnaltájban, kilök keszekusza álmom. / Szólni, szólni. Csak a hangot, a dallamot nem találom. / Nem voltam még ilyen védett, soha még ilyen csupasz" – írja Szabó T. Anna negyedik kötete, a 2004-es Rögzített mozgás nyitóversében. A kötetet olvasva azonban megbizonyosodhatunk afelől, hogy az idézett Harminc című vers nem tragikus hangoltságú költemény, hanem egy fiatal költőnő és kismama létösszegző, boldogság-tehetetlenség-verse, mely a dantei Isteni színjáték kezdő sorainak hangulatát idézi (noha sokára jut még az emberélet útjának felére, és nem is de profundis szól). Ez talán azt sugallja, hogy ha nem is válaszútról, de mindenképpen fordulópontról, egy női és költői szerep, a saját út és hang végleges megtalálásáról van itt szó.

A Fény és a Rögzített mozgás versei a rátalálás, a világban és a városban való otthontalálás szövegei, olyasvalaki tollából, aki megérkezett oda, ahova mindig is készült, aki rátalált saját költői és intim terére (noha itt-ott felbukkan a versekben a szorongás, a mulandóság, a sötétség is mint kontraszt, vagy mint a lét – ha mégoly boldog is az – természetes velejárója). Szabó T. Anna legújabb kötetében már nemcsak keresi a hangját, hanem folytatni tudja és beteljesíti mindazt, amit előző kötetében, a 2002-es Fényben elkezdett. Egy műhelybeszélgetésen humorral és némi öniróniával így fogalmazta ezt meg: „rájöttem, hogy magamat plagizálom". A Rögzített mozgás versei készek. Ezek a versek válaszolnak olyan nagy kérdésekre, amelyek a korábbi kötetek verseiben az élet és a költészet értelmét, lényegét tekintve felmerültek. Látni fogjuk, hogy az előbbire a Fehér ciklus anyaságélmény-versei, utóbbira pedig főként a Fény kötet tematikáját továbbfűző Helyrajz, Forgalom, Téli ablak és Háztáj ciklusok látást, nézést, figyelést középpontba állító versei a legjobb példák. A Rögzített mozgás költeményei (és már a Fény számos darabja is) letisztult, szép bizonyosságai annak, ami Szabó T. Anna számára – Orbán Ottó szavaival (Ars politica) – „…a költészet maga / A névtelen megénekelve, / a szó husa, teste, íze, szaga. / Az élet anyaga." S talán leginkább azért, mert felfedezte, hogy „ha biztos / nem is, otthon ebben lehetsz".

Itt érdemes idézni a Rögzített mozgásból a Fehér ciklus A nézés című nyitóversének sorait, hiszen ezek adják a kötet mottóját: „Az a jó a boldogságban, / hogy figyelni enged: / észrevenni a világban / ritmusát, a rendet. / Ahogy összevissza belsőd / gyermek fészke lesz, / ahogy a vad burjánzásból / kéz nő, arc, szemek, / ahogy a zavaros lélek / vize elcsitul: / úgy tesz rendet mindenekben, / úgy költözik a szemedbe / láthatatlanul." Ez nemcsak a születéshez–szüléshez kötődő újjászületés hangja, hanem Szabó T. Anna korábbi költészetének alapélményére is utal: a világ legapróbb részleteinek, a külső és belső tárgyaknak az észlelésére, megfigyelésére és az ebből fakadó élmény fotószerű, objektív rögzítésére. A Rögzített mozgás verseiben nemcsak a mozgás, az idő maga is rögzített, a fotóban elkapott pillanat egész történeteket, mozgássorokat sűrít egybe. Különösen találóan működhet erre Dürrenmatt színházi „sűrített tér" hasonlata, amely a színpad terére és a színpadon megélt lét, illetve mozgás terének másságára vonatkozik. Itt a másfajta térélmény, a térnek az átélés idejéhez kötött megtapasztalása és közegszerű érzete emelkedik ki, miközben a mozgás tudatos monitorozása folyik. Szabó T. Anna számára is ez fontos elsősorban, az állandó figyelem, a nézés-látás öröme, a térbe-világba sűrűsödő dolgok komplexitásának megértésére irányuló vágy, nem pedig a szöveg maga, a vers puszta poétizáltsága. A Rögzített mozgás borítójának fotója is éppen erről szól, ezt vetíti előre: hideg égkék és meleg narancssárga, a Hold sejtelmes udvara és az űr idegenségét, távolságát hangsúlyozó csillag fénye, alul pedig ellenpontozásként a ház sötétbe boruló falaiból melegen világító otthon-ablakok – rögzítettségében mozgalmas, sötét, mégis sok mindent láttató, dinamikus tér.

Ennek a látásmódnak a nyomait találjuk már Szabó T. Anna 1995-ben megjelent A madárlépte hó című, érzékeny, kifinomult, nagyon személyes, mégis tárgyilagos és fegyelmezett formába fogott verseket felvonultató kötetében is: „lombot borzol a könnyű szél, / láthatatlan a láthatót,/ mi a valódibb és miért / a tegnapod? a holnapod?" (Lombot borzol) Az utóbbi két kötetben, a Fényben és a Rögzített mozgásban oly fontos látás-téma megtalálásának, kibomlásának folyamata szépen nyomon követhető a második, Nehézkedés (1998) című kötetben is (A szemről, Portré, Színház, Üres szemmel), amely A madárlépte hónál már súlyosabb, sötétebb tónusú verseket tartalmaz.

De a négy kötet közül egyértelműen a harmadik, a Fény az, ahol Szabó T. Anna rátalál a jellegzetesen saját hangra, látás- és írásmódra: a fotó(szerűség) kreatív erejére és mindarra, amit ez a technika mint konkrét eljárás és mint metafora kínál, akár a fotós vagy operatőr (a költő), akár a szemlélő, befogadó (az olvasó) oldaláról. Az itt felfedezett poétikai–retorikai stratégiát viszi tovább a Rögzített mozgásba, ahol sok új és olykor talán szokatlannak is ható témát illeszt az egyre tökéletesedő formába, a rögzítendő képek fókuszába. Ha Szabó T. Anna eddigi négy kötetének lírai beszédmódját, annak alakulását próbáljuk nyomon követni (főként a szerves egységet képező két utolsó kötet, a Fény és a Rögzített mozgás esetében), arra lehetünk figyelmesek, hogy az folyamatosan hullámzik az újholdasok költészetét, elsősorban Nemes Nagy Ágnes írásmódját (lásd például A látvány című versét) idéző, bár azt sokban meg is haladó, attól elkülönböződő tárgyias líra, másrészről pedig a belső tárgyak felé forduló vallomásos líra határmezsgyéi között. Ebből, s persze tehetségéből adódik eredetisége.

Különös, egyedi tárgyiasság az övé. Az olvasónak az az érzése támad, hogy Szabó T. Anna szinte minden verse abban a pillanatban születik, amikor a valóságos világ tényszerűségét reprezentációba, valamiféle kimondottságba emeli át. Elkezd beszélni valódi helyzetekről, apró történetekről, tárgyak, dolgok összeállásáról, s eközben a teljesen egyszerűnek tűnő leírás, bemutatás közepén megjelenik valami sokkal lényegibb. Olyan ez, mintha egy követ mozdítana ki az ember az erdőben, amely alól aztán bogarak raja fut szét, ahogy feltárul a kő alatt, körül az addig láthatatlan, nyüzsgő élet. Mintha maguk az apró dolgok poétizálódnának, ez adja a háttérstruktúrát, az objektív (vagy olykor transzcendensnek is sejthető) rendet a tárgyias mögött. Az egyik vers, amelyben ez a technika érvényesül, a Helyrajz: „Galambraj köröz a csarnok felett. / Suhogva felcsap, püpögve elül. / Kavarognak a képek, részletek: / az udvaron a felkarmolt fakéreg, / esőpergette bodzaflitterek, / átázott írógéppapír-dobozból / kikandikáló két pár macskafül (…) / Aztán nézheted a fehér falon / a fák árnyát a narancssárga fényben, / ahogy testükből feketén kilépnek, / mikor a nap lemegy." A Helyrajz narratív párja a Lenyomat, itt jelenik meg ismételten a „rögzített mozgás", azaz egy olyan korlátozott narratíva, amely tudatosan és olykor talán nyugtalanítóan is szűkös sorozatba van beszorítva: különféle kutyanyomok, macskanyomok egy tócsa körül, akár az élők helyett ott maradt jelek, rögzített, elmúlt történetek. Ez a két kifejezés, a „rögzített mozgás" és a „helyrajz" akár emblémája is lehetne Szabó T. Anna költői stratégiájának. A verseiben reprezentált dolgok, témák csokra is nagyon jellegzetes: egyrészt a természet, a városi világ, az otthon tárgyai, a civilizáció apró objektumai (autók, utak, aszfalt) maguk, illetve ezek pontos látása és láttatása, másrészt mindazok az érzések, hangulatok, gondolatok, amelyeket ezeken keresztül közvetíteni lehet.

Mindez szintén a Fényre vezethető vissza, ahol a felszín, a valós közönségessége válik kihívássá, indít el egyfajta mélység megtalálására, az apró rejtelmeket feltáró keresés, nézés, látás öröme-gyönyöre, vagy olykor épp fájdalma-kínja, építő és romboló hatása felé. Az én maga sosem válik túl intenzívvé, ritkán artikulálódik önálló témaként: a self inkább szűrő, áttetsző ablaküveg, semmint tartalom, centrum. A dolgokat uraló én helyett inkább valami finoman rezonáló érzékenység őrzi az élet és elmúlás, a fény és a sötétbe fordulás alapvető ritmusát, olykor átható monotóniáját vagy melankóliáját.

A Fény költője egyfajta fotórealizmussal dolgozik: belülről láttatni a külsőt, kívülről a belsőt – festeni fotószerű hitelességgel. A „képtelen, rögzíthetetlen" „másképpen látása" és a pillanatok, mozgások, gesztusok megragadásának vágya hajtja a mindennapok megismerendő titkai felé (Népstadion metrómegálló, Autofókusz, Pillanatképek).

A fő kérdés itt a költő számára: „Megtartható-e, amit látsz, a kép?" (Szél, lomb, eső), és ha igen, hogyan? Megragadható-e és leírható-e akár egy versben mindaz, ami körülöttünk van, megőrizhető, rögzíthető-e emlékként, ha ráhunyom a szemem és erősen szorítom, vagy mindenképpen az elmúlás és a hiány marad csak? A válasz, az „önműködő látvánnnyal" való bánni tudás kulcsa egyfajta dokumentum- vagy naplóvers, a fotó lesz: „a szavak / egymásba csúsznak, a látvány szele / egymásba fújja őket, elrobog / a perc, új képre vált a régi kép, / egymásravetül, szétcsúszik, a szem / fókuszál, exponál, ha lehunyom / egy összevissza mozi kavarog / a sötét hívóvízben, képszavak, /forgószélmúzeum, ahol a volt: van." (Autofókusz) Az Ezt tegnap írtad című versben aztán ez a rögzített kép a létezők időben hagyott nyomaként értelmeződik: „Nyomot hagyott / a percek finom homokján a léted (…) / Feléhajolsz, mint jóstükör fölé: / magad látod…" A Népstadion metrómegálló versei az ilyen nyomokat próbálják titkosírásként visszaolvasni, méghozzá a költészet számára felfedezett nyolcféle fotográfiai látásmód segítségével: a fotogram, a képsorozat, az egymásra fotózás, a pillanatfelvétel, a röntgenfelvétel mind új részleteit mutatják a látványnak: így rögzíthető a másképp rögzíthetetlen. Így rögzíthető az én maga is, így készülhet önarckép, ahol az én van belül a képkereten, akár a Pillanatképekben. A Rögzített mozgás kötetben majd ezt a fényképezéstechnikát viszik tovább az Előbb a fény és a Lenyomat című versek.

A címadó, kötetzáró vers, a Fény is a látásról szól, csak másképp. Feltámadás-vers ez (az ajánlásban a mesterek közé talán Jézus is odaérthető). Három teret jár be, a húsboltot, ahol a leölt állatok részeit látjuk, majd az ócskapiacot, a halott dolgok világát, és utoljára (harmadnap, amely egyébként a feltámadásé) a halott emberek terét, a temetőt. A tavaszi, húsvéti temetőt idézi meg itt, de az írás valós ideje mégsem a feltámadásé, hanem a téli pusztulásé, elmúlásé: a tavasz, az élet erejét a tárgy, a sírkő veszi át („lángol az anyag, / mert él, él, aki életbe halált, / halálba életet kever"), a fény is csak emlék, hiány marad, ahogy a Vörösmarty Előszó című költeményét idéző zárósorokban olvassuk: „most tél van, csend, míg írom ezt".

A Fény kötetnek a fotó melletti másik jellemző látásmódja az álom, amely sokszor kapcsolódik a víz képéhez, de néha a versek maguk is álmokból születnek. Az álmok mind a lét lényegének kiábrándító, olykor horrorisztikus, rémálomszerű karakterét mutatják (lásd a Sötétkamra ciklus verseiben).

A Rögzített mozgásban a külső dolgok élmény-közvetítette szövete mellett már érzékelhetővé válik a test és erotika ellentmondásos materialitása. Az Éjféli tánc látszólag egy diszkóról szól, amely természetesen erotikus hely, a tánc, az eksztázis tere. Ennek versbéli leírásában majdnem minden szó lefordítható a szeretkezés egyes mozzanataira: „És bent lüktetve dübörög / a barbár ritmus, nyers zene / villámszaggatta tengere, / sűrű verejték gőzölög, / bőg a hangszórók membrántorka. / Pezseg, hullámzik a tömeg, / a lázas tér öble felett / kék UV-stroboszkóp remeg: / az izzadt vállakon fehéren, / pelyhesen foszforeszkál a korpa". A női test itt csak lát, nem vágyik, nem ölel és nem is kívánja, hogy ezt tegyék vele: szinte ijesztő képként tárul elénk, ahogy a diszkóban „benn a hús dobog" – a „létfelejtés rítusa" ez, írja Szabó T. Anna. Ebből a szempontból érdekes még a Kamaszok című vers, amely a kamaszok szertelen szerelmét, erotikáját, lángolását tematizálja: „…eljött, ez az: / a villanás, a pillanat, / a forró, édes és erős, / egybefolyik a kinn, a benn, / mert aki másnak ismerős, / az magának lesz idegen – / mégis dobol a néma vér, / kering a tér, / igen, igen.". E felfogással mondható rokonnak a Hínár testfelfogása a Fény kötetből: „Hínár a test? Nehéz szagú, / síkos, szúrós, zsíros hínár? / Húzza fuldokló lelkedet –" S fűzi tovább a Téli naplóban: „Ólmos esőben párzanak a macskák. / A fény éjféli szőrükre fagyott. / Forrón vernyogó februári koncert. / Vadállatok." Pár strófával arrébb mindezek feloldásaként értelmezhető a szerelem mint fény, mint megváltó erő leírása: „…és dől is a nap, kortyolok belőle / ahogy szemközt a tükörnek verődve / arcomba csap. Lehunyom a szemem. / Megköt és megtart. Mint a szerelem."

A szerelem-téma felbukkanása szép alkalom arra, hogy a Rögzített mozgás kötet legszebb részletéről, ajándékáról szóljunk néhány szót: a Fehér ciklus anyaság-verseiről. Ezek újdonsága, értéke, érdekessége abban áll, hogy itt jelenik meg Szabó T. Anna költészetében először egy különös női/nőies tematika is: mondhatnánk, igazi écriture fèminine, vagy ahogy Cixous mondja, „az anyatejjel, fehér tintával író nő", és a nő testének, tapasztalatának szövegbe, versbe íródása. Az erő erotikus vízióba sűríti a szeretkezés pillanatait, a behatolást, a megtermékenyülést, az új élet ígéretét is, miközben végig ott sejthető valami szorongás, valami baljós a sorokban, még ezekben a boldogság-versekben is: „Jön a hullám, / a fekete hullám megint, / az öröm helyére tolul be" – ez, a testekbe be- és kiáramló „fekete semmi" és a halál képzete másutt is gyakran előkerül, furcsa mód még az anyaság-ciklust záró, Adyt idéző „Arról, hogy meghalok" című versben is: „Visszafojtott lélegzettel / várakozz, halandó ember / az objektív ég alatt." De ide sorolható még a teljes Sötét ciklus és talán legkifejezőbb darabja, az Október, valamint a kötetzáró Hullámmorajlás is hasonlóképpen sötét, borongós hangulatú.

Noha a szépség és öröm mögött is végig jelen van a feketeséggel, sötétséggel rokon természetű fájdalom, a Szülőszoba más objektivitással és alapélménnyel dolgozik: Szabó T. Anna dokumentumjellegű, naplószerű írásmóddal próbálja és tudja megdöbbentően hitelesen rögzíteni a szülés-születés minden egyes pillanatát, mozzanatát, filmszerű sorozattá alakítva a Fényben látott pillanatképeket. (Hasonló téma filmszerű vagy színházszerű megjelenítésmódja jellemzi a ciklus bizarr operettjét, Az osztályt.) „…ez a szenvedés nem te vagy, / de ez az óra csak tied: / nem szülheti meg senki más / a gyermeked" – hangzik a női lét értelmét kereső-kutató Szülőszoba azon pár passzusa, amely mintegy válaszként olvasható a Forgalom ciklus Hajnali részegség-átköltése, a Holtidő „de ez az óra senkié. / Egyedül azé, aki nézi" sorára. A látás érzéki gyönyöre, jouissance-a itt már átfordul az anyaság gyönyörűségébe és az anya-gyermek kapcsolat szövedékén időzik el. A látás az újszülött szempontjából új értelmet, új minőséget nyer a Gyertya vagy „A szó: Isten, megsemmisíti Istent" című versben, ahol a világot észlelő-figyelő, még önállótlan gyermeki én alakulása reflektálódik: „Ez már a Külön (…) / A Soknevű, a Névtelen, az Egy / övé. Még nem: én vagyok. Még csak: vagyok."

De a női tapasztalat mint a tárgyias líra forrása máshol is felbukkan a kötetben, például a Fagypont alatt, a Március, a Nyersanyag háziasszonyának megjelenítésével, az ő keze alá kerülő különféle formájú, színű és szagú ’fotogén’ zöldségek, a hűtőből előkerülő húsok rendkívül színes, érdekes kavalkádjával.

A fentiek fényében talán nem szükséges tovább magyaráznom, mitől eredeti ez a költészet, mi újat hoz Szabó T. Anna a kortárs magyar (női) költészetbe. S hogy miért a zárójel? Mert a szem általi élvezet, ami Szabó T. Anna költői beszéd- és látásmódjának sajátja, nála nemcsak a női témákhoz kötődik, bár azok kifejtésekor is fontos. Egy tévébeszélgetésben Szabó T. Anna a Magyar költőnők antológiáját lapozgatva arra hívta fel a figyelmet, hogy Szendrey Júlia még azt írta egykoron: „Oh, költészet, fogadj be templomodba", míg Nemes Nagy Ágnes már azt: „Mesterségem, te gyönyörű!" Hangsúlyozta, hogy a mai költőnőknek megvan a mesterségbeli tudásuk ahhoz, hogy jó verset írjanak, anélkül, hogy a szentimentalizmust a szemükre hánynák, illetve anélkül, hogy az érvényesüléshez feltétlenül mimikrire kellene kényszerülniük, és a kor költészetének férfibeszédébe kellene simulniuk. Hát ezért a zárójel.

A Fény utolsó verse a téllel zár, a Rögzített mozgásé pedig a baljósan örvénylő-morajló tengerrel. A lírai történeteket végigkövető olvasóban elkerülhetetlenül megformálódik a kérdés, hogy merre tart a két kötet által kijelölt út. Vajon a fény vagy a sötét erősödik fel a tárgyak, a saját test fotográfiája során, könnyedebbé, szebbé válik-e a vágy, megengedőbbé a világ, és vajon élet-meleg váltja-e fel a hideget, a fekete semmit, a szorongást. Vagy éppen ellenkezőleg, önáltatást mellőző módon, a létbomlasztó elmúlás lesz az erősebb magyarázóelv. Talán, mint az imént olvasott kötetekben, új formákban együtt lesz mindkettő. A lényeg, az újdonság az, hogy fenntarthatónak, folytathatónak s talán kiteljesíthetőnek tűnik egyfajta női poétai mesterség, a dolgok különös látása, a világ sajátos megérintése.

(Fény: Magvető, Bp., 2002, 86 oldal, 1390 Ft; Rögzített mozgás: Magvető, Bp., 2004, 136 oldal, 1490 Ft)