OROSZ VILÁG*

Ha valaki azt ígérte volna nekem, hogy egész életemben csak Oroszországban fogok élni, és csak oroszokkal fogok érintkezni, valószínűleg felkötöttem volna magam.

És nem amiatt, mert az oroszok nekem nem tetszenek, vagy mert nem érdekesek - ellenkezőleg. Semmi érdekesebbet, paradoxabbat, ellentmondásosabbat, mint az orosz ember, nem ismerek. Oroszország egy hatalmas bolondokháza, amelynek az ajtaján egy hatalmas hombár lakatja lóg, csak éppen fala nincs; ahol a mennyezet alacsony, viszont padló helyett szakadék van a lábunk alatt; ahol az orvosok elveszítették az eszüket, a betegek viszont a maguk módján nagyon is jól tudják, mi hány méter, mégis bolondoknak tettetik magukat, de nem azért, mert kedvében akarnának járni az orvosoknak, hanem egyszerűen csak azért, mert így érdekesebb, kényelmesebb és elbűvölőbb; ahol a lázálmok és éjszakai fantáziálások a teljes kézzelfoghatóságig materializálódnak, az egyszerű, kézenfekvő, nélkülözhetetlen tárgyak pedig, ha közelebbről megnézzük őket, illuzórikusaknak és testetleneknek bizonyulnak: kinyújtod a kezed - és csak homályt találsz! Mászkálni ebben a házban úgy, hogy csak a saját útitervedre hagyatkozol, és bízol benne, hogy eljutsz az eltervezett helyre, lehetetlen: az orosz világmindenségben nincsen logika, az ajtók nem kulcsra, hanem varázsigére nyílnak, a lépcsők csak rajzolva vannak, a labirintusok sémáját figyelmeztetés nélkül megváltoztatják. Oroszország legjobb útikönyve olyan bedekker lenne, amit Maurits Escher1 illusztrált, az útjelzéseket pedig Kafka, Beckett és Ionesco állítanák össze.

Amikor az oroszok hazudnak, lopnak és csalnak (ezekben mi elsők vagyunk, és az elsőségünket senkinek sem engedjük át, és nem azért, mert többet lopunk és hazudunk más nemzeteknél, hanem mert haszon nélkül, időnként akár a saját kárunkra, a tiszta művészet kedvéért tesszük) - akkor ezt nem amiatt csináljuk, mert bűnösök vagyunk, hanem mert a jó és a rossz, az igazság és a hazugság, a fény és a sötétség, a jobb és a bal dichotómiája számunkra nem létezik. Az egyetlen abszolútum - a relativizmus, az egyetlen konstans - a káosz. Mindenki maga határozza meg a játékszabályokat, és saját kénye-kedve szerint menet közben megváltoztatja őket, s mivel gyakorlatilag mindenki ezt teszi, így az együttes erőfeszítések eredményeként még valamiféle harmónia is létrejön, és a gomolygó ködön áttörnek a káosznak, a szeszélyes részecskék Brown-féle2 mozgásának bizarr képletei és együtthatói. És fölösleges megkérdezni, milyenek ezek a képletek: széles körben ismertek és réges-régen közzétették őket, úgyhogy akit érdekelnek, meg tud velük ismerkedni - az egész orosz irodalom, a teljes folklór és történelem a rendelkezésére áll. De isten mentsen a logika és a tiszta ész fényével közelíteni hozzájuk: ez pont olyan lenne, mint kötőtűvel zselét enni. Engedjék el magukat, oldódjanak fel, adják át magukat a nappali álmodozásnak, az ábrándozásnak; dobják ki az órát, a szemüveget, a cipőfűzőt, az övet, a nadrágtartót; fordítsanak hátat a tanulmányozandó tárgynak, és álljanak fejre. Hunyorítsanak. Zúg már a fejük? Akkor már az Orosz Világba vezető úton vannak. Hamarosan érteni kezdik, de még inkább tisztán látni, befogadni, érezni. Hamarosan el fogják veszíteni térbeli tájékozódási képességüket: közömbössé kezd válni, hová induljanak, először is, mert a rendeltetési hely nem létezik, másodszor pedig ha nem létezik, akkor bármelyik irányba el lehet indulni: az eredmény mindenképpen ugyanaz lesz. Nem véletlen, hogy az egyik orosz népmesében a hős összebarátkozik valami láthatatlan lénnyel, aki teljesíti a hős kívánságait, csak meg kell kérni rá: „Indulj oda, nem tudom, hova; hozd el azt a nem tudom, mit." A láthatatlan lény segít, minden rendbe jön, de a mese hallgatósága továbbra sem tudja meg, hová kellett elmenni és mit kellett onnan elhozni. De hát nem mindegy? És akkor majd megértik, miért tiltja az orosz babona azt a kérdést, hogy „Hová mégy?"; lehetséges, hogy megharagszanak önökre, és mérgesen azt felelik: „Hát a hová-hegyre!", lehetséges, hogy panaszkodni kezdenek: „Megőrjít a hovákkal!", az orosz képzetek szerint a tyúk is azt mondja, hogy „Ku-uda? Ku-da?", és ezt úgy is nevezik, hogy „kudahtaty", a népi hiedelmek szerint pedig az erdőben él a Vad Kakas, amelyik a kárálásával „elvonja a vándor szemét",3 úgyhogy az el is veszíti tájékozódó képessége utolsó felvillanásait, elveszíti a fejét, és egy elzárt, idegen helyen ocsúdik fel, ahonnan nem vezet út hazafelé.

Ezenkívül önök elvesztik az időbeli tájékozódás képességét, mivel Oroszország felett állandósult mitológiai idő uralkodik, olyan, amelyben minden esemény egyidejűleg megy végbe, ezért az egymásutániságuk tetszés szerint, az önök szeszélye szerint állapítható meg. Nemrég valaki nagyon találóan megjegyezte, hogy Oroszország a megjósolhatatlan múlt országa. Ez nagyon igaz, és nagyon találó: mindenki saját múltat, ennek a bolondokházának a saját maga alkotta múltját gondolja ki, és az egyik elbeszélés semmivel sem jobb vagy igazabb a másiknál - annyi múlt van, amennyit csak akarnak. Ez talán nem felsőbbrendű szabadság, nem felsőbbrendű egyenlőség? És vajon nem ez a legjobb talaj az irodalom születéséhez?

És amennyiben nincs hová menni és nincs miért, az időnek pedig nincs tartama és irányultsága, akkor az Oroszországgal szembeni kifogások (hogy elfoglalta a fél világot, meghódított és leigázott rengeteg népet, felelős a gazdaság stagnálásáért, tönkretette a hatalmába kerített népek kultúráját, és persze a sajátját is) orosz szempontból alaptalanok, mert viszonylagosak. Miféle kifogások merrülhetnek fel itt, hiszen Einstein mindent elmagyarázott már! A maguk nézőpontjából, a kívülálló megfigyelő nézőpontjából Oroszország óceántól óceánig terjedt, mert önök az egyenes vonalú nyugati logikájukkal hisznek az égtájakban, a szélrózsában, a légnyomásban, a mérföldekben és kilométerekben. Orosz nézőpontból viszont mi ITT vagyunk. Odébb megyünk ezer kilométerre - és megint csak ITT leszünk. Mi nem hiszünk az aritmetikában. Hogy hol vagyunk - ott is meg ITT is. De hát nem mindegy, hogy hol? Értelmetlen stagnálásról beszélni, hiszen MOST élünk, a stagnálás viszont - folyamat, a folyamatokat pedig mi nem értjük. Értelmetlen rombolásról, például egy szép templom lerombolásáról is beszélni. TEGNAP még megvolt - MA pedig már nincs. De lehet fordítva is: MA nincs, de TEGNAP még megvolt. És TEGNAPELŐTT szintén nem volt. Vagyis a TEGNAPELŐTT semmiben sem különbözik a MÁ-tól, a TEGNAP viszont a hullám szeszélyes csobbanása, fölcsapott, és már nincs is. Lehet, hogy újra föl fog csapni. A lehetséges (mozset bity), a tán (avosz) - kedvelt orosz kifejezések, sem igen, sem nem, se jobbra, se balra, se előre, se hátra.

Az egész világon évente két alkalommal átállítják az órát, a nyári és a téli időszámításnak megfelelően. Ezzel áramot takarítanak meg, és valahogy kellemesebb és természetesebb is sötétben aludni és napsütésben sétálgatni. Oroszországban is vacakolnak az óramutatókkal, de nem gazdaságossági vagy kényelmi okok miatt, hanem… csak úgy. Egy alkalommal, még Sztálin idején, ELFELEJTETTÉK átállítani az óramutatót a szükséges időpontban, és amikor eszükbe jutott, féltek megmondani Sztálinnak. Ő nem vette észre, ezért így éltek - egészen az idei évig. Habár Sztálin már negyven éve meghalt, és nem volt kitől tartani. 250 millió ember, abból 150 millió orosz - és mindannyiuknak mindegy volt. Ugyanakkor a szavak, elnevezések, jelentések, terminusok, nevek nagyon fontosak az oroszok számára. Néhány évvel ezelőtt, még Brezsnyev idejében a meteorológusok azt javasolták, hogy a légnyomást ne a higanyoszlop milliméteres magasságában, hanem hektopascalban adják meg - így, azt mondták, kényelmesebb, szemléletesebb, metrikusabb. Hogy mi lett abból! Határtalan volt az össznépi felháborodás. Hisztérikus öregemberek katonai és pártérdemeikre hivatkozva adták meg hozzá az alaphangot. A hektopascal szótól, írták az újságoknak és a kormányzati orgánumoknak, felmegy a vérnyomásuk, elsötétül a szemük és elakad a szívverésük. A régi nyomásmérési rendszer idején jobban érezték magukat: csak megnézik a számokat, és már tudják is, milyen az idő, honnan fúj a szél, vannak-e napfoltok és kell-e gyógyszert bevenni; az új rendszer alatt pedig félelem fogja el őket, szédülnek, még halálos kimenetele is lehet a dolognak. Vissza kell állítani a millimétereket! - És visszaállították. Emlékezetem szerint ez volt az egyetlen olyan eset, amikor az állampolgárok ragaszkodtak valami szívükhöz közel álló dologhoz, a kormányzat pedig meghallgatta őket és teljesítette kívánságukat.

A történettudomány nem tudja pontosan, honnan jöttek a szlávok, pláne hogy az oroszok. Hol voltak és mit csináltak a hatodik századig? Hogyan történhetett, hogy Európában, amit keresztül-kasul bejártak a kereskedők, harcosok, kíváncsi utazók, senki sem találkozott szlávokkal? Mintha a szlávok, a vad kakasától elvarázsoltan, valami sűrű rengetegben bolyongtak volna, mialatt a többi nép kő- és márványépületeket emelt, hajózott, befalazta halottait a piramisok mélyébe, kiszámította a csillagok és a hold járását, virágokat és madarakat varrt ki finom szövetekre, kiszámolta a Föld kerületét, feltalálta a puskaport, a papírt, az üveget, a pénzt, a gőzfürdőt, a bort, az ábécét! Több ezer év telt el azóta, hogy Gilgames kisírta minden könnyét, amiért a kígyó megette a halhatatlanság virágát; azóta, „hogy a porlepte és napbarnította Odüsszeusz", visszatért a házába; azóta, hogy egy névtelen egyiptomi megjósolta, hogy a költő szava hosszabb életű lesz, mint a piramis; azóta, hogy Isten lefogta Ábrahámnak a gyermekére emelt kezét; hatalmas birodalmak keletkeztek és omlottak össze; eljött a Megváltó, meghalt és feltámadt, megígérte, hogy visszatér, de sokáig elmarad; felgyújtották az alexandriai könyvtárat, és homok temette be a régi világ kertjeit és tereit; ebben az időben a vad kakas megkönyörült a szlávokon, és elengedte őket. Dülöngélve jöttek ki a sötétségből a fényre, mint akiket elkábított az erdei kaland. Mint aki átaludta a napot, és csak este ébredt fel, minden kiesett a kezükből, a fejükben pedig álmaik zavaros foszlányai kavarogtak. Ásítoztak, sehová sem siettek, lassan kijózanodtak, körbenéztek. A történelem ebédjét már elfogyasztották, az edények összetörve, a maradékok között cigarettacsikkek meredeztek. Suttogtak is valamit, de olyan érthetetlenül, hogy még most sem lehet hallani. Aztán - hirtelen csak - a kijeviek behívják a varjágokat uralkodni. Hogy hívták-e őket, vagy maguktól jöttek, nem tudni, de nem is fontos. A varjág területeket Rusznak kezdték nevezni, kezdetét vette az orosz történelem, és hogy mi származik a szlávoktól és mi a vikingektől - nehéz lenne kibogozni.

Nem furcsa dolog ez: a vikingek, akik önmagukban energikus, harcos nép, meghódították Európát, gyorsan tudtak helyet változtatni, raboltak, öltek és egyszer még Amerikát is felfedezték; a szlávok önmagukban szintén varrogattak valamit, főztek, énekeltek, méhészkedtek, tehenet fejtek, gabonát vetettek; aztán miután egyesültek és oroszokká lettek, ez az új nép valami furcsa letargiába, tűnődésbe és költői álmodozásba merült. Az orosz mesehős, Jemelja, a paraszt - szláv ember, fekszik a kemencepadkán, semmit sem csinál, de minden munkát elvégez helyette a csodatévő csuka. Az orosz eposz hőse, Ilja Muromec vitéz (viking) harminc meg három évig szintén a kemencepadkán fekszik, valami furcsa paralízis, valami érthetetlen gyengeség által megbilincselten, amíg az arra járó vándorok erőt nem adnak neki. De a többi paraszti hős - mint, mondjuk, Iván-durák - szintén nem mászik le a kemencepadkáról, és a többi vitéz is körbe-körbe bolyong az orosz világban, és azon gondolkodik, kivel is kéne összemérnie az erejét. Miért fekszenek ezek állandóan? Olyan hideg van talán? De hát a vikingek hazájában, Skandináviában nincs hidegebb? Miért lovagolnak szerteszét, beszélgetve a lovukkal és meghallgatva a tanácsukat: ők maguk talán nem tudják, mit tegyenek és hová induljanak? És miért olyan hosszúak, elnyújtottak, könnyesek, bánatosak az orosz népdalok?

Kérdezzék meg az oroszokat, és ők az önmegalázás érthetetlen büszkeségével azt fogják válaszolni, hogy mindennek a mongol-tatárok az okai. Nem hiszem. Nemrég ünnepeltük a tatár iga alóli felszabadulásunk hatszáz éves évfordulóját. Ennyi idő alatt már el lehetett volna felejteni a hajdani elnyomást és megalázást. No persze, hogyha idő nincs, nem létezik, akkor - igen: a házad előtt örökké ott csattognak a mongol lovascsapat patái, az ég elsötétül a nyílvesszőzáportól; örökkön égni fog Moszkva, amit Napóleon bevonulásakor gyújtanak fel, cseng a fülünk a novgorodi harang kongatásától, Poltáva alatt szétverik táborunkat a svédek.

Az oroszok maguk sem értik, mi történik velük, miért, „mit tegyünk", „ki a bűnös" és „mikor jön el az igazi nap"4 - ezek azok a bizonyos „átkozott" kérdések. Az orosz írók vég nélkül foglalatoskodnak ezekkel a kérdésekkel, ráadásul a nagy irodalom felteszi a kérdéseket, a közönséges, a jelentéktelen pedig válaszol rájuk, és sosem odaillően.

Az oroszok valamiért azt feltételezik, hogy ők - istenhordozó nép, hogy Isten szívébe zárta és megjelölte őket, a maguk állandósult szerencsétlenségét egyesek a rájuk küldött próbatétellel, kiválasztottsággal, golgotai szenvedéssel magyarázzák, és szörnyen büszkék arra, hogy méltónak bizonyultak a szenvedésre; mások pedig zúgolódnak és faggatják az Istent, mivel haragították magukra, miben vétkeztek. De az oroszok Istene szintén szomorú, bosszús, erőtlen, szelíd, mintha neki is nehéz lenne a szíve, mintha föl sem támadt volna, mintha a Golgota holnap reggel kezdődne, és holnapután is, mindennap - hiszen ő is az örökkévalóságban él, ahol az idő nem halad sehová.

Az oroszoknak pedig végső soron egyetlen bűnük van: nem szeretik a hozzájuk közel állókat. És ez a kölcsönös elégedetlenség, barátságtalanság, elkülönültség, sőt, gyakran nyílt rosszakarat természetesen az egyik legsúlyosabb bűn. És mi minek az oka: attól nem szeretik-e a közel állókat, mert szerencsétlenek, vagy attól szerencsétlenek, hogy nem szeretik a közel állókat - nem tudom. Az oroszok mintha állandóan szomorúak lennének, elvágyódnak valahová a messzeségbe, idegen tájakra, de mozdulni nem bírnak. „Unalom", „Bánat", „Mihez kezdjek?" - ezek az állandó motívumai az életüknek és az irodalmuknak. Miért ismételgeti Csehov három nővére, hogy: „Moszkvába! Moszkvába!", miközben mégsem utaznak? Mi akadályozza őket? És ki akadályozza meg Oblomovot abban, hogy felkeljen, letegye a lábát a díványról, megírjon egy levelet, kimenjen a házból, hogy csináljon valamit?

És amikor időről időre az oroszokban mégis felbuzdul valami, akár a varjág, akár a tatár, akár valami más sztyeppei vér, valami mozgás, roham, akkor agresszívan, értelmetlenül nekiesnek, hogy elvegyenek, kivívjanak, meghódítsanak, elpusztítsanak, kiraboljanak - hogy azután, amikor majd a roham elmúlik, elcsendesedik, zavartan körülhordozzák tekintetüket a kifosztott, tönkretett területen, és megkérdezzék maguktól: és most hogyan tovább? És minek? És most hová? - és lenézik azokat a népeket, amelyek behódoltak, és lenézik a távoli országokat azért, mert azok boldog álomból durva, bemocskolt realitássá váltak. És nem azért szeretik-e az oroszok a távoli hadjáratokat és turistautakat, mert az út, az út hosszúsága, végtelensége zsongító, hazug érzetét kelti a lélekben annak a dolognak, amelyik mintha csinálódna; hamis értelmezését adja a célnak, amelyiket állítólag el kell érni, a tájaknak mint színes képeknek a váltakozása pedig még fel is éleszti azt az illúziót, hogy az idő telik.

Az orosz ember engem időnként egy részeg, moziban alvó emberre emlékeztet: fülébe alkoholmérgezett vérének tompa és ütemes lüktetésén át beszivárognak egy kívül megvalósuló másik élet hangjai is: kiabálnak, csókolóznak, lövöldöznek, üldözés zajlik, morajlik a tenger, megnyikordul az ajtó, amott várost építenek, vitatkoznak, szól a zene… Felduzzadt, elnehezült szemhéja alatt árnyak árnyai - feketék a piroson - vonulnak el dülöngélve: ezek itt lovak, de úgy tűnik, mintha tűzvész lenne, azok ott fák, bár úgy tetszik, mintha katonai alakulat lenne; a részeg alak vadul felkiált, felugrik és körbenéz, erőszakosság, félelem és zavaros, tagolatlan vágyak vonulnak át az agyán; lendületből megüti a szomszédját, összetöri a székeket, kifurakszik valahová az átjáróban, alig-alig fogja fel, hol is van és mi történik, és tehetetlen tömegként elvágódik, ahol van és ahogy van, agyonnyomva azokat, akiknek nem volt idejük arrébb húzódni, és újra elalszik ez az érthetetlen, horkolva lélegző, értelmetlen, nem gonosz, de halálos szörnyeteg.

Ezek között az enervált, elveszett emberek között van nem kevés eleven, vidám, érdeklődő és önzetlen szeretetre képes egyed is, akik gyakran szintén érthetetlenül ostobák, de néha akad köztük rendkívül értelmes, ügyes, jóindulatúan tevékeny is. Legfőbb szenvedélyük tárgyai szintén a távoli vidékek, idegen városok, egzotikus nyelvek és idegen szokások. Ezek az emberek - az orosz menekvés és mentség. Fáradtságot nem ismerve utaznak, beszélgetnek, belevetik magukat a távolba, átveszik a manírokat, kultúrákat, könyveket, szokásokat és fogásokat. Olvasnak, lelkesednek, istenítenek, készek mindent odaadni, úgy, hogy észre sem veszik, és gazdagabban távozni, mint amilyenek voltak; olyanok ők, mint a gyermekek, belevetik magukat bármilyen új játékba, ügyesen megtanulják, és gyorsan kitapasztalják, hogyan tegyék jobbá és alkalmasabbá arra, hogy még vidámabb legyen; építenek, írnak, fogalmaznak, kereskednek, nevetnek, gyógyítanak. Ezek a könnyed oroszok, ellentétben a nehézkes oroszokkal. Ezek szerettek bele viszonzatlanul hol a németekbe, hol a hollandokba, mint Péter idejében, hol a franciákba, mint Nagy Katalin idejében - aztán százötven év múlva az angolokba, skandinávokba, olaszokba, spanyolokba, amerikaiakba, zsidókba, indusokba, eszkimókba, etiópokba, görögökbe. Beleszerettek, átvették, amit tudtak, elsajátították az idegen kultúrákat és nyelveket, hazahurcoltak magukkal idegen szavakat, házakat és irodalmakat - és ezek valamilyen módon mind valódi orosszá váltak; visszafordultak a múltba, odafordultak nehézkes honfitársaikhoz, és szinte úgy fogták fel őket, mintha külföldiek lennének, és azonnal szeretni és tanulmányozni kezdték őket, igyekeztek segíteni nekik, megtanítani és átképezni, meggyógyítani és felvidítani őket, mellesleg minden nagyobb siker nélkül.

A nehézkes oroszok, sajnos, megtették a maguk dolgát, létrehozták az orosz medve alakját, mindenkit, akit csak tudtak, megijesztettek vele, és most mindenki fut előlük minden irányba. A könnyed oroszok, akik nem értik, miért, mi okból, zavartan szólongatják a menekülőket: hová futnak? álljanak meg, mi szeretjük magukat! „Átkozott imperialisták!" - förmednek rájuk a népek menekülés közben. És nem kérnek a szeretetből. Nem véletlenül volt népszerű nálunk a következő vicc: „Nadrágja nincs, állig föl van fegyverkezve és mindenkit szeret: ki az?" - A válasz: „Egy orosz." Ebben a viccben minden helytálló és minden nagyon szomorú.

Az orosz nacionalizmus, nacionál-patriotizmus számomra szörnyűséges, és nem csak abból a nyilvánvaló okból következően, hogy halálosan és csalhatatlanul bűzlik a fasizmustól, hanem legfőképpen amiatt, mert az elve és célja az, hogy az orosz világot be kell zárni önmagába, be kell tömni minden rést, minden lyukat és pórust, minden szellőzőablakot, amelyen beáramolhat az idegen kultúrák vidám szele, és az oroszokat magukra kell hagyni egymással. Ez nem az a fajta nacionalizmus, amikor nyelv- vagy vérrokonodat előnyben részesíted az idegennel szemben, hanem az, amikor szorosabban akarják becsukni az ajtókat, és ki akarják rekeszteni a szomszédokat meg a rokonságot, akiket idegennek tüntetnek fel. Egy „tisztán orosz" közegben meg lehet fulladni, bele lehet őrülni a klausztrofóbiába, értelmetlenül, hiábavalóan el lehet fecsérelni minden lendületet és tehetséget, amit a természettől kaptál. Egy kevert, nyitott, állandóan megújuló közegben lehet élni, átgondoltan mozogni, gondolkodni, dolgozni, miközben - természetesen - orosz maradsz, de nem zuhansz bele valami kábító téli álomba.

A hasonlóképpen gondolkodó és érző orosz emberek - nálunk meglehetősen sokan vannak ilyenek - helyzetének tragikussága abban áll, hogy a mi véleményünktől és érzelmeinktől szinte semmi sem függ: szabadon gondolhatunk azt, ami csak jólesik, de az élet porrá zúzza a társadalmunkat, az országunkat, a történelmünket, és a jövőnk egyáltalán nem azon a vonalon halad, amelyiken mi szeretnénk. A hazaszeretet természetes érzését manapság mások bitorolják és zoológiai természetű soviniszták mocskolják össze; a legalább ennyire természetes, nem orosz népek iránt érzett szimpátiát és érdeklődést ugyanezek a népek mint „imperialista törekvéseket" ítélik el. Az oroszok terminus ennek megfelelően kettős vagy hármas standarddal helyettesítődik: nemhogy nincs általános egyetértés abban, mivel tölthető meg ez a terminus, de magát a terminushasználatot is egyre inkább gyanakvással és elítélően fogadják. Nehéz a saját identitás: a nyelv, az etnosz, a terület és a történelem meghatározása is - minden vitatottá és kétségessé válik. Egyszóval, manapság olyan időket élünk, amikor az önmeghatározás kísérletét mindenki individuálisan végzi el, ráadásul akármi is lesz az eredménye ennek az önmeghatározásnak az egyes emberek számára, föltétlenül megalázó gúnyolódásnak, elutasításnak lesz kitéve, vagy egyszerűen csak mint törvénytelent fogják elvetni, és nem csak az ellenségeid, de lehet, hogy még a barátaid is.

Amikor egy általam igen tisztelt ember megkérdezte tőlem, hogyan határozom meg a helyem ebben az orosz bolondokházában, azt feleltem, hogy nacionalizmus nélküli hazafinak és - egyidejűleg - imperializmus nélküli kozmopolitának tartom magam. „Ezért van az - jegyezte meg erre ő -, hogy maguk, oroszok, egyidejűleg soviniszták és imperialisták is tudnak lenni…"

Szomorú. Ő nem ért meg engem, én pedig őt. De vajon megért-e engem valaki is, ha azt mondom, hogy: ha nekem azt ígérték volna, hogy sohasem térek vissza Oroszországba és sohasem találkozom egyetlen orosszal sem, akkor valószínűleg felkötöttem volna magam?

GORETITY JÓZSEF fordítása

*

Tatyjana Tolsztaja (1951) a mai orosz kispróza egyik legeredetibb képviselője. A 80-as évek közepén vált ismertté barokkosan burjánzó mondatszerkesztésű novelláival (magyarul Mamutvadászat címmel jelent meg belőlük válogatás). A 90-es években hosszabb időszakokat töltött az Egyesült Államokban, jelenleg Moszkvában él. (Tatyjana Tolsztaja: Deny [Podkova, Moszkva, 2001.], Russzkij mir.)

1

Maurits Cornelis Escher (1898-1972) holland grafikus, különleges kompozíciójú, matematikai feladványokhoz hasonlatos, „gondolkodtató" képeivel vált ismertté. (A ford.)

2

Brown, Herbert Charles (1912) angol származású amerikai kémikus, molekulakutatásaiért G. Wittiggel közösen 1979-ben Nobel-díjat kapott. (A ford.)

3

kuda? - hová?; kudahtaty - kotkodácsol; otvogyity glaza - megtéveszt (szó szerint: ’elvonja a szemét’) (A ford.)

4

Csernisevszkij, Herzen és Dobroljubov egy-egy művének címe. (A ford.)