Mély álomból ébredt, mosolygott. Akár virtuóz alvásnak is nevezhette volna az elmúlt nyolc órát, hisz kész csoda, hogy végül elaludt. Egyébiránt hetek óta nem emlékezett az álmaira, most pedig a részletekig fel tudta idézni. Egy faluban járt, ahol el kellett jutnia a temetőbe, hogy meglátogassa valaki sírját, aki nagyon közel áll hozzá. Hamar megtalálta, mert a keresztet sárga festékkel kenték be. Meg kellett fejtenie egy rejtvényt: kit temettek el oda. Csak egyet nem tehet: nem áshatja ki.

A környező sírok feliratai támpontként szolgáltak, különös tekintettel az első és az utolsó betűkre. Egy geometriai rendszer közepén állt. Érezte, hogy köze van a sírhoz, ugyanolyan színű sárga festékkel kenték be levélszekrényüket, mint az előtte álló keresztet. Sétára indult a temetőben. Felírta a neveket, megjelölte, milyen rendszerben állnak a környező sírok, de nem jutott semmire, viszont, ha visszafelé olvasta a betűket, az értelmetlen halmaz vége kiadta, hogy hazug seggfej vagy. Megrémült, és elsírta magát. Rátört a felismerés, hogy a temetőn átvonuló rókák és az átsuhanó baglyok miatt alszik meg a tej, válik köpülhetetlenné a vaj, miattuk kínozzák a serdülő lányokat ájulási rohamok. Igen, ezek nem állatok, hanem a halottak szellemei, akik látják, hívják magukhoz, de ő inkább elbújik egy sírkő mögé.

A nagy kiterjedésű bodzatársulás mellett talált egy kriptát, melynek tetején a környező falu kicsinyített mása volt kifaragva, de bizonyos házak nem ott álltak, ahogy ő emlékezett rá, és volt néhány egészen régi épület is, melyek ismerősek voltak számára. Nagyítót is talált, mely egy láncon lógott. Fölvette, és azon keresztül nézte a zsugorított tájat. Találomra szemügyre vette a főutat kísérő gesztenyesor egyik fáját. A földből kilógó vastag gyökérre zsineget erősítettek, azon pedig barnás papírcetli lógott az alábbi felirattal:

A gyökér viszi el végül a tócsát.

Majd egy apró lyuk előtti fatáblára az alábbi feliratot írták fel cirkalmas betűkkel:

A fény hajléka ez az üreg.

Megijedt a miniatűr falucskától, majd némi kerülővel visszaindult a sárgakeresztes sírhoz. Meglepve tapasztalta, hogy a temetőnek azt a részét, ahol éppen járt, erdő fogta közre, és a rengeteg jobbról is és balról is fölkapaszkodott a Gábor által addig sosem látott hegyek nyúlványaira. A hegyek már a határ túloldalán találhatóak, tehát egy határ menti faluban jár, konstatálta. Visszasétált a sárgakeresztes sírhoz. Bogáncsszerű, száraz növényt talált a keresztre téve. Cetli lógott róla, cirkalmas betűkkel ezt írták rá:

Lágy szár.

Ekkor ébredt fel. Félt, mégis olyan arcot vágott, mintha vigyorogna. Azt ismételgette, hogy nem csinált semmit. Gyorsan felöltözött, és leszaladt a sarki újságosbódéhoz napilapokért.

Nyugati kémek a kisgazdapárt akolmelegében, írta a Szabad Nép.

Ezt várta, mégis meglepődött. Látta Pap Janit és Ilkeyt, fölismerte az épület udvarát is, igen, ott volt, csakugyan, a szolgálatkész emlékezete olyasmit is fölismertetett volna vele, amit talán nem is látott, de nem értette, hogy miután elfogták őket, hogy kerül a kezükbe puska. A fotón ugyanis Pap mintha fegyvert fogna a fényképészre, Ilkey Zsolt pedig vélhetően épp lövedéket tölt a fegyverébe. Képaláírás:

A demokrácia ellenségei fegyvert fognak a népi rendőrség bajtársaira.

Összehajtotta a lapokat, és rohant haza. Olyan érzése volt, hogy beomlik talpa alatt az út. Mind a két lap hosszasan foglalkozott a zuglói székházban történtekkel. Megemlítették, hogy tíz kiló ekrazitot és tizennégy láda lőszert foglaltak le Páter Kis Szaléz embereinél a kisgazdapárt zuglói székházának pincéjében, továbbá, hogy ezek a hazaáruló terroristák merényleteket terveztek a munkáspártok és a SZEB vezetői ellen. A jeladás az akció megkezdésére három budapesti szovjet emlékmű felrobbantása volt. A harmadik után indították volna az akciót. Vecsésen már felállt egy különítmény, hogy a Szent Imre Kollégium diákjaival együtt kiszabadítsa a csepeli gyűjtőtáborban fogva tartott csendőröket, és velük együtt általános felkelést robbantson ki, megzavarva a párizsi béketárgyalások menetét. Az írás tudni vélte, hogy ez a szervezet ölte meg Gyöngyöspatán az MKP-titkárt, a KEDIM vezetője, páter Kis Szaléz és a klerikális reakció olyan vezetői, mint Olafson Placid bencés atya és Végh Albert jezsuita áldozópap szovjetellenes, fegyveres terrorista csoportok kialakításához kötötték a diákok előmenetelét. A cikkek kitértek arra, hogy két nemzetellenes banditát kaptak rajta, amint éppen fegyvereket és robbanóanyagokat akartak kihozni titkos raktárukból, hogy előkészítsék az MKP központi székháza elleni merényletet, és elfogtak még két másik kisgazdát, Szent-Gáborsy Józsefet és Jámbrik Miksát. A nyomozás a tanúvallomások alapján tovább folytatódik a bencés kollégiumokban.

Újra és újra elolvasta a tudósításokat, de semmi olyat nem talált, ami a személyére vonatkozhatott, ha csak azt nem, hogy már folyamatban a szervezet felgöngyölítése. Azzal nyugtatta magát, hogy nem lépett be, csak azért ment el a székházba, hogy közölje, ne számítsanak rá, tehát valószerűtlen, hogy feladnák Pap Janiék. Nem mentek utána a pincébe, tehát nem bukott le. Nem keresték, mert tudták, hogy hányan lesznek az épületben.

A kályha könyökcsövében elrejtette a pisztolyt, és napokig ki sem mozdult otthonról. Folyton a rádiót hallgatta, böngészte az újságokat, és amikor mégis elhagyta a lakást, mert be kellett vásárolnia, mindenütt fürkésző tekinteteket látott maga körül. Már csak Sophie előadása és a találkozás tartotta benne a lelket. El is döntötte, hogy ha minden jól alakul, a kultúrest befejeztével elhívja Tihanyba.

Mindennap átolvasta a lapokat, de pár nap múlva már a publicisztikák sem említették Papékat. Nem merte felhívni János szüleit, félt, hogy lehallgatják, ahogy barátja édesanyját se volt bátorsága fölkeresni. Undenné észrevette, hogy fia kissé megzavarodott, és amikor kérdőre vonta, ő csak annyit mondott: nőügy, ha tisztán lát, mindent elmesél. Majd Sophie-ra gondolván eszébe jutott, hogy vannak bizonyos okok, melyek nem a következményekbe futnak, hanem a következményekkel már eleve kapcsolatban vannak.

A Mithrász-mítoszhoz Sophie-nak csak annyi köze van, hogy előad belőle, mégis körüllengi valami titok a lányt – tűnődött az oroszlánlábú fürdőkádjuk szélén. Miközben édesanyja Every krémpúderének dobozát bámulta a tükör előtti szekrényen, arra gondolt, hogy Malek kisasszony bizony csak annyit beszél, amennyi, úgymond, szükséges.

Az ujjára tett valamennyit a krémből, és a homlokára kente. Úgy nézek ki, mint egy bohóc – morogta, majd gyorsan lemosta. Lehet, hogy a lányt tényleg nem érdekli a közélet, lehet, hogy unja, hisz politikailag aktív közeg veszi körül. Amikor először megpillantotta, észrevette, hogy a Dunán elsuhanó hajó vitorlájának a színe pont olyan volt, mint Sophie haja. Akkor rájött, hogy elfelejtette lecserélni úszónadrágját száraz alsóra. Ahogy követni kezdte a lányt, élvezte a célt, hogy kideríti a titkot, amit hordoz, és amikor megismerkedtek, érzékennyé vált e végig nem álmodott vonzalma iránt, mindenhová el akart vele menni, ahol úgy érezte, hogy nem teljes kiterjedésében élte meg korábban az élményt. De hihetne-e mégis valamivel többet a lehetőségeiről, mint amennyit bevallott magának?

Büszke volt arra, hogy már nem leskelődik utána. Íróasztalához ült, és jegyzetelni kezdett tanítványainak. Úgy gondolta, szeptemberben majd odaadja nekik.

Letette a tollat, kereszthuzatot csinált a lakásban, de a nagy meleg miatt nem bírt a fenekén ülni. Úgy döntött, hogy kimerészkedik a Sportuszodába.

Élvezte, hogy egyedül sétál fel-alá a medencepadkán. Felmászott a műugrótoronyra, hogy megszemlélje a kilátást, a mozdulatlannak tűnő várost, amelyben a szél jelentette az egyetlen mozgást, és egy motorkerékpárost, aki a Szent István park mellett haladt el, de oly lassúnak tűnt, mintha egy helyben állt volna.

A fák eltakarták a kilátást, az ágak a lombokból kilógtak a világosságba, és mögöttük már csak a felhőzet adott hátteret az idillnek, illetve a kéményekből a háztetőkre csapódott füstfellegek, melyek szintén csak a kora délután sejtelmességét hivatottak növelni. Sejtelmes lesz, hisz elárulhatjuk, hogy amikor Gábor hazatér, levél fogja várni, melynek Malek Sophie a feladója, mely levél tartalma szerint a Mithrász-előadást a Balaton utcai lakásban tartják, lévén, hogy a Logodi utcai házat renoválják. De ne szaladjunk ennyire előre, elvégre még fenn vagyunk a magasugrótornyon, ahol Gábort láthatjuk. Életében egyszer ugrott le a szédítőnek tűnő magasságból, és utána megfogadta, hogy soha többé. Ő maga sem hitte el, de ismét megtette, és milyen könnyedén tette meg, minden félelemérzet és aggályoskodás nélkül, abban a reményben, hogy birtokába kerülhet ugrás közben valami ősadat, vagy legalább megérez valamit abból a kellemesnek nevezhető félelemérzetből, amit akkor tapasztalt meg, amikor egyedül állt a Balaton vizében, szemben a viharral. De nem épült fel újra az élmény, nem volt jelentős az észlelés kiterjedése sem, talán mert magára az ugrásra koncentrált. Viszont a víztorony vártoronynak tűnt, és érezte, hogy forog vele a sziget. A Dunára pillantván arra gondolt, hogy a folyó minden látszat ellenére be van fagyva, azaz egy hosszú jéglap, és hogy a rakparti épületek ablakai grízessé váltak, hideg permetdara borítja őket, és a fénytől kifehéredett terek, parkolók pedig egybefüggő hóabroszok. Persze egy pillanatig sem hitte, hogy lehetne tél is. Mintha ez a nyár is része lenne az egyetlen nyárnak, mintha minden nyár egyetlen nyár lett volna, azaz nyarak egymásba folyva, azaz minden évben ott folytatja a nyarat, ahol a korábbi esztendőben abbahagyta, és erre utalt a tavalyról megmaradt napolajos tégelye is. Érezte magában az erőt, és ereje növekedésével egyre bátrabb lett, érezte, hogy akár magasabbról is leugrott volna. Ahogy az uszodából kilépve sétára indult a rózsakertekkel szegélyezett, salakos, ropogós úton, észrevett egy érzéki, meztelen nőt ábrázoló kőszobrot a Palatinus előtt, mely beleillett éppenséggel a strand idilljébe, ha Gábor az alkotásban nem az irredenta „Magyar fájdalom szobrá"-t vélte volna fölfedezni. A kertészek árvácskákat ültettek köré.

Ahogy továbbsétált, megpillantott egy virágágyás kellős közepén álló másik jövevényt, egy négy méter magas, fekete gránitobeliszket, mely olyannak tűnt, mintha égből aláhullott kő lenne. Gábort fekete koporsóra emlékeztette. Aranyozott felirat csillogott rajta:

Körbejárta a piros színű láncokkal határolt területet, melyet árvácskák szegélyeztek és egy bokorsor. Olyan érzése volt, mintha tavalyi avart rugdosott volna, a tavalyi ősz vastartalékát, amiből persze nem következhetik az, hogy az ősz folyamatosan jelen van az összes évszakban, még ha tavasszal és télen is vannak olyan napok, amelyeket bárki nyugodtan mondhatna őszinek is. Azon morfondírozott, hogy mi minden mást lehetne kifaragni ebből a kőből, majd odébbállt. Egészen pontosan elhagyta a Szigetet, hogy otthon az a kellemes meglepetés fogadja, miszerint a Balaton utcai lakásban lesz másnap Sophie Mithrász-előadása, bizonyára szűkebb körben. Mikor kibontotta a meghívóját, és értesült az örvendetes fejleményről, először annak örült, hogy Sophie saját kezűleg írta a levelet, majd annak, hogy az írás végén ott volt egy rövid mondat: Ugye, eljössz?

Gondolkodóba esett, hogy miért változott meg az előadás helyszíne. Valóban a Logodi utcai villa felújítása lenne a tényleges indok vagy esetleg az óvatosság.

A szülei nászajándékba kapott porcelántáljából elővette útlevelét. Hiába nőtt fel, nem tudott másképp gondolni a tálon látható, titokzatosnak tűnő motívumra, mint egy elsüllyedt ország címerére. Nejlonzacskóba csomagolva ott volt a hat hónapra kapott vízuma is, és a titre privilégier kedvezményes belépési engedélye. A mamája mindent elintézett. A diplomáciai apparátust és a demokratikus pártok hivatalnokait még nem váltották le, és szinte hihetetlen, de két nap alatt már kész volt minden okmány. Akik el akarták hagyni az országot, és a kommunisták számára érdektelenek voltak, megkapták az útlevelüket. Gábor pakolni kezdett.

Utoljára akkor vette elő a bőröndjét, amikor hazatért Dél-Afrikából.