A veszettség és a kövér költők, csak ezektől tartok, mondta Lécz, amikor már a második palack is elfogyott, és a nyári alkonyat úgy telepedett köré, mintha ivócimborája volna. Itt még élő ember nem látott költőt, nem is tudták kiféle, miféle lehet az olyan, a veszettségtől viszont mindenki irtózott, mert akkoriban már egyre több róka szökdösött be a házak közé, talán az éhség hajtotta őket vagy épp az eszeveszett kíváncsiság, és sokáig lehetett emlékezni arra a vörhenyes habra, ami az úton maradt, miután az agyagos cigányok agyonverték őket. Ez volt akkoriban a veszettség: veres, bűzös nedv, amit mohón szívott fel a föld, és ha átragadt az emberre, belülről marta szét, de kínjában még a háztetőre is felmászott, hogy onnan vesse le magát.

Lécz művelt embernek számított, aki még álmában sem kacérkodik a halállal. Rendszerint a kerületi szavalóversenyek bírálóbizottságába is meghívták, mert ezeket valahogy – az ínség ellenére is – minden évben megtartották. Költeményt többnyire kalendáriumból válogattak a jelöltek, meg ami úgy kézről kézre járt: foszladozó újságkivágás vagy csupán egy irka, amelyikbe ábrándosabb nagyszülő vezetett be hullámzó sorokat. Bár nem mindenki értette a versengés lényegét, a terem rendszerint zsúfolásig megtelt, mert a lányok legszebb ruhájukban álltak ki a színpadra, a lépcső tetején kivillantották sápadt bokájukat, és a hajuk is finoman libbent a kultúrház selymes huzatában. Az ilyesmi laikusoknak való, mondta Lécz, aki némi habozás után mégis minden évben elvállalta a felkérést, majd két órán át figyelte önuralommal a keresztrímek fegyelmezett zenéjét, a testtartást, a darabos gesztusokkal kiemelt mondanivalót, és ennek megfelelően is pontozott, vállalva, hogy a nézőtér kevésbé értő része kifütyüli. A tét nem volt kevés, a díjazottak ugyanis egy év leforgása alatt menyasszonnyá értek, vagy legrosszabb esetben a Kék Nefelejcs felszolgálójává avanzsáltak kiterjedt rajongókörrel.

A protekciónak is egyszer, egyetlenegyszer engedett Lécz. A lányt Strumf Orsolyának hívták, és már az iskolában felhívta magára a figyelmet, mert sosem keveredett a többiekkel, ábrándosan ült a padon, vagy hosszan bámulta a lehullott falevél erezetét, s mert sosem vett fel szoknyát. Bő, kifényesedett inasnadrágban lófrált kora tavasztól késő nyárig, talán divatból, vagy egyszerűen csak az apja hiányzott neki, akit pedig sosem látott. Lécz nem tudta eldönteni. Szinte semmit nem volt képes eldönteni a lánnyal kapcsolatban. Valóban érdekli az a már-már kegyetlenségig elmenő érzelemmentesség, ami a kiválasztott József Attila-vers titkos motorja? Vagy inkább azokért az ebédekért jár a felkészítőre, amiket Lécz hamarjában ütött össze a felkészítő utolsó perceiben, s alig volt több az egész némi vizes laskánál, amire a változatosság kedvéért túrót, diót vagy mákot szórt?

Strumf Orsolya ugyanis egy nap a fejébe vette, hogy kitartással egészen az országos szakaszig masírozhatna, persze ehhez kellene egy kis profizmus is, tette hozzá zavartan Lécz, amikor a rendhagyó kéréssel felkeresték. Emlékszik, nagyszünet volt, rendszerint ekkor léptek ki a tanárok a közeli bisztróba, ő maga is oda készült, tudja, mert épp az aprót forgatta a tenyerében, hogy vajon futja-e a barackra, vagy ma is kevert lesz, pedig az rohadtul kaparja az ember torkát, de hát mit csináljon, a szokás az szokás, amikor odalépett hozzá ez az Orsolya, csengő hangon, szinte kiáltva bemutatkozott, s máris darálni kezdte a tervét. Jól van, jól van, derék dolog, próbálta előbb elhessenteni azt a kis prücsköt, mert akkorra már eldőlt, hogy másfél barack is lehet a dologból, esetleg három kevert, ma már úgysincs több dolga, de az nem engedett, nem állt félre, s amikor kifogyott a szóból, durcásan felszegte a fejét, és úgy nézett Lécz szemébe, mintha egész nap ezt a mozdulatot gyakorolta volna a tükör előtt. De nem is ez döntött. Ez a kislányos dörzsöltség vagy mi. Hanem hogy olyan konokság, az eltökéltségnek olyan mély sötétje villant a szemében, amit addig csak a Juditéban látott, s azt is csak egy alkalommal, amikor a lány néhány pohár vörös után eldöntötte, hogy ha törik, ha szakad, de megszerzi magának azt a tunnyadt, langyos embert, aki ő volt akkoriban. Aki pedig látott már ilyesmit felszikrázni egy nő szemében, az nem felejti el, amíg él. Sőt, ami még rosszabb: keresni, kutatni fogja sírva vagy épp káromkodva, mikor milyen napra ébred, s ha szerencséje van, még idejében rájöhet, hogy ezt nem lehet megtalálni, ez nem elcsámborgott kutya, amit darab szalonnával magához édesgethet az ember, az ilyesmi vagy van, vagy nincs, s legtöbbször persze nincs. Így történhetett, hogy végül elkezdett valamit dadogni a profizmusról, ahonnan aztán eljutottak valahogy a felkészítőkig, hogy igen, akkor hetente kétszer, persze ígérni ilyen dolgokban semmit sem tud, hiszen az is lehet, hasított hirtelen Léczbe a félelem, hogy Orsolya tehetségtelen, mint a bot, képtelen ráérezni a szavakban rejlő titkos energiákra, s akkor az első találkozás után csak maszatolni fognak, hogy kitöltsék valamivel az időt. De nem volt az, hál’ istennek. Nem is győzött ezért eleget hálálkodni a sorsnak, ami idevetette elé ezt a megmunkálásra váró, könnyed matériát, még akkor is, ha Orsolya szeméből már az első hét után elszivárgott az eltökéltség, s nem jött helyébe igazán semmi, hacsak a legyőzhetetlennek tűnő étvágyat nem tekintjük valaminek, ami egyazon érdeklődéssel habzsolt fel szinte minden rághatót Lécz lakályosan csupasz bérleményében.

Ez volt. De Lécz napjait ez is meg tudta édesíteni. Képes volt felhígítani az idő sűrűn hömpölygő múlását, ami egy réges-rég elvált férfi életében bármikor döntő lehet, hiszen könnyedén sarkallhatja dologtalan semmittevésre vagy önfeledt italozásra, mint ahogy sarkallotta is, de suttoghat alig lerázható dolgokat az élet bús emészthetetlenségéről, mint ahogy suttogott is, s ilyenkor Lécz azon kapta magát, hogy söralátétekre vagy zsírpapírra jegyzetel, amiket aztán reggel vihogva olvas fel magának a fürdőszobában, ha épp nincs kedve sírni. Ezekben a morzsákban egy Judit nevű hősnő hol egy román vízszerelővel, hol markos taxisofőrrel lépett le, vagy csak úgy felfedezni vágyta hirtelenjében a világot, ám egy jelenet mindvégig vissza-visszatért az írásokban: az a pillanat, amikor az elköltözés döntő szakaszában a hősnő fehérneműi közé csomagolja a kiszemelt tányérokat és poharakat, mert újság épp nincs kéznél, s ha ezt még megálmodta, hát verejtékezve ébredt azzal a fojtogató sejtéssel, hogy ezek után sohasem lesz képes nyugodt szívvel lehúzni egy nőről semmiféle bugyit. De nem is akart. Nem is lehetett. Se alkalmiról, se feleségnek valóról. Igazából akkor volt a legelégedettebb, ha nehezen jött mámorában már nem volt képes megítélni, hogy a zsírpapírra firkantott írás valóság-e, esetleg abból táplálkozó mohó fikció, amit nem érdemes komolyan venni, vagy talán ő maga is egy zsírpapírszerű figura a maga kidolgozatlanságával, akit valaki más olvas fel reggelente, merő szórakozásból persze.

– Maga alkoholista – állapította meg Orsolya egy efféle mondat után, pedig akkor már azt fontolgatta, mégiscsak mesélni fog neki valamit az életéről.

Az ilyesmire pedig alig rímel valami. Talán egy Szilágyi Domokos vagy késői Ady. De hát hogyan is lehetne mindezt egy kislány szájába adni? Még ha inasnadrágban jár is, s ha ígéretes magabiztossággal mozgatja is csípőjét hazafelé menet. Sehogy. Teljességgel reménytelen. Pedig ettől a pillanattól Lécz nem ivott egy kortyot sem, és takarítani is többet takarított, mint amennyi kijárt volna a hónapos szobának. És az sem maradhatott észrevétlen, hogy egyszer szalvétát készített a tányér mellé, amit Eperjesné vegyesboltjából vételezett mintegy mellékesen, bár égő fülekkel, mert a tulaj, az a sosem fáradó hírügynökség úgy mosolygott rá a kasszagép mögül, mintha legalábbis gyónni jött volna ide, a leárazott marhakonzervek és száraztészták közé. De végül is megérte, mert Orsolya, aki már az első napok után magabiztosan mozgott a lakásban, mintha olyan tudás birtokában lenne, amit azért megosztani még senkivel sem mer, vette a lapot, igaz, ez csak a felolvasás alatt derült ki, amikor a csengő hangok mellé némi remegés költözött, lehet hogy ezerből senkinek sem tűnt volna fel, de az ő zenészfüle egyből kiszúrta, hogy na igen, itt van a szalvéta, ami akkor már rúzs- és mákfoltosan hevert a tányér szélén. Ám hogy mire is használhatná ezt a megingást, felhasználhatja-e egyáltalán, ebben már nem jutott dülőre, hiszen meddig terjed az ő kompetenciája, tette fel magának a kérdést a józanság gőzeiben forrongó estéken, amikor már azt is lehetségesnek tartotta, hogy azok a tovafutó, kihasználatlan évek mégsem voltak istenáldotta adományok, mint ahogy eddig magyarázta magának.

Talán emiatt lett inkább Petőfi. De lehet, belejátszott az is, hogy Orsolya képtelen volt kellő eréllyel és elszántsággal odatenni az Elmaradt ölelés miatt zárlatát, pedig órákig gyakorolták, de az Én nem vagyok bolond még akkor is úgy hangzott, mintha segélykérés lenne, vagy épp ellenkezőleg, nagyvonalú, gúnyos diagnózis, ám semmiképpen sem az a diabolikus őszinteség, mélylélektani föleszmélés, amit Lécz minden alkalommal kész volt kiolvasni a költeményből.

– Hát akkor legyen a Kis lak áll a nagy Duna mentében – legyintett Lécz, mint aki visszavonhatatlan ítéletet hirdet. Holott örvendenie kellett volna, hiszen innen már nem volt különösebb baj. A Strumf-lány ösztönösen hozott ki a sorokból eleven érzelmeket és megindító gesztusokat. Izzadt tenyerét például többször simította végig a combján az emlékezés fájó pillanataiban, de karját is a levegőbe lökte, mintha láthatatlan fa gyümölcseit kívánná sürgősen leszüretelni, holott mindössze a Kínok égtek a szülőkebelben kezdetű szakaszt kellett kidobni kicsit, s utána megállni szusszanásnyira, hogy a hallgatókban ülepedjen az üzenet, a mondanivaló. Lécz, bár el kellett ismernie: a produkció valóban felette állt már a helyi szakasz mindenkori színvonalának, így a továbbjutást egy hirtelen jött megfázáson kívül aligha veszélyeztethette egyéb akadály, mégis gyanakodva figyelt.

– Púder! – fakadt ki, amikor már a laskánál tartottak. – Ez púder. Betanult maszlag, semmi több.

– Na és? – nézett rá hűvösen a lány.

– Nem erről volt szó.

– Hát miről? – nézett rá újra.

– Hogy majd találunk valamit. Érti, ugye, hogy végül találunk valamit, amire mindketten büszkék lehetünk – nyögte ki, és szinte beleizzadt a dühbe, hogy az utolsó üveg borát nagylelkűen elajándékozta két héttel ezelőtt.

Ettek. Csendesen, mint a házastársak.

– De hát maga nem az a fajta – mondta végül Lécz, igaz, már csak az ajtónak, mert végül Orsolya elment, és a férfi csupán remélni tudta, hogy jóllakottan.

Vannak nők, akik úgy hagyják hátra a szagukat, mintha táskát vagy rúzst felejtenének ott, mintegy jelezve, birtokba vették a területet, még ha igazából nem is tartanak rá igényt, még ha sosem gondolták is komolyan a helyfoglalást. Nincs mit tenni ilyenkor. Legfeljebb lődörögni lehet abban a rozsdás, szomorú illatban, a mosdatlansággal vegyes szenvedélyben, amit egy ilyen fiatal, még fejlődő test párologtat maga körül. És ez nem tűri az árnyalatokat, taktikát vagy mellébeszélést, magyarázta Lécz másnap, kér és követel, de elfogadni már alig akar, megelégszik a puszta követelőzéssel, s baszhatja, aki lépre megy és kitárulkozik.

– Miért nem szellőztetsz? – vont vállat Bujtár, a tornatanár, és lefelé fordította a poharát. A Nefelejcsben ilyenkor már tudták, sörrel még kilazít kicsit, aztán megy a dolgára. – Én mindig úgy csináltam, apám, hogy aki a bordásfalon nem tudta legalább kétszer felhúzni magát hasból, az nem is érdekelt. Hát az olyan meghal alattam.

Pedig Bujtárból senki sem nézte volna ki, hogy harmincöt méternél is messzebb hajítja az ojnalabdát, vagy hogy kalapáccsal szinte bármit összetörhettek a hasán, amíg egyszer egy betonöntvénynél rendesen be nem vérzett, s azután a sörön kívül már semmi sem esett neki igazán jól. Lécz a lefordított poharat bámulta, azon is egy vízcseppet, amely csigalassúsággal araszolt le az oldalán, még néhány másodperc, és eléri a pultot, aztán felnézett, mert úgy érezte, mégiscsak a Bujtár szemébe kell néznie, kikémlelni a mindig viaszos, kopott szempárból, hogy mi a faszt akar azzal a bordásfallal, s talán válaszolni is illene, mert ha itt és most nem jut eszébe semmi frappáns, semmi találó, akkor viszont ütnie kell, erőset, és valahová az orrnyeregre célozni, hogy a másik egyből megszédüljön. De aztán hiába markolta meg a pincekulcsot a zsebében, mert eszébe jutott, hogy Strumf Orsolya úgysem látogatná meg a kórházban, legfeljebb ha csokrot küldene valamilyen előre megírt szöveggel.

– Meghal az anélkül is – mondta végül, de Bujtár most nem akart megsértődni. Tudta, amit tudott. A tornaterem hátsó részében például, ahová a szégyenlősebbek jártak átöltözni, azon a poros, matracok pállott szagával permetezett helyen mindig engedett neki valaki, még ha csak a mellét mutatta is meg, de olyanok is akadtak, akik odavonták kezét a kis, satnya háromszögükhöz. És hiába lett fegyelmi a dologból, az áldozatok sosem vallhattak semmi érdemlegeset, mert Bujtárt napvilágnál valahogy mindenki szégyellte: hirtelen vörösödött, mint a kamaszok, és nem volt fogása az egész embernek. Attól lehetett tartani, ha víz éri, hát feloldódik benne, akár a lúg.

Azon a tavaszon aztán minden összejött. Sötétszürke, ragacsos fellegek ereszkedtek le a hegyekből, s szinte marokkal kellett gyűjteni a fényt, de a házakba így is alig jutott valami. A levegő megsűrűdött, olyan lett a tapintása, mint a friss kocsonyáé: ha valaki sokáig kint maradt, áttetsző, zsíros lévé olvadt a tenyerében. Aztán a fél egyes gyorsot állították meg kétszer a Harasi-dűlőnél, mert előbb Eperjesné, aztán meg a férje feküdt a sínekre, s ez utóbbi addig fel sem kelt onnan, amíg a mozdonyvezető személyesen kezet nem rázott vele. Akkor már az is felmerült, hogy őriztetni kellene a pályát, mert másoknak is viszketett, hogy bekerüljenek az újságba, ahol a kiszámíthatatlan emberi tényezőről vagy épp a huliganizmusról beszéltek, de mindig lehozták a delikvens képét. Azon pedig már végképp nem lepődött meg senki, hogy a szavalóversenyt is el kellett halasztani, előbb mert a kémény mellett lazult ki a bádog, és a hólé akadálytalanul csoroghatott végig a falakon, azután pedig telefonon szóltak le, hogy most az egész valahogy nem aktuális, várjanak egy kicsit, de aztán Tatár, az iskolaigazgató mégis kijárta a bizalmat. Mindössze a műsor elé iktattak be egy általános tájékoztatót, amit legtöbben a büféből hallgattak végig, ahol a protekciósoknak vodkát löttyintettek a málnaszörpjükbe.

Lécz egy ablakmélyedésben várta meg a verseny kezdetét. Zavarta a zsivaj, főként a készülődők ostoba izgalma, amely elnyomta a kályha duruzsolását, a koccanó poharak reszketeg örömét, és már egy órája megállás nélkül áradt a lépcsőforduló felől, abból a parányi szobából, ahol a buzgók és a bátortalanok még egyszer átismételték a szakaszokat, de inkább a szépítkezés folyt gőzerővel, az utolsó simítások véget nem érő rituáléja. A városból hozatott kölnivizek, az idegesség gyötrő kipárolgásai, az értelmetlenségig mormolt mondatok olyanná varázsolták a szobát, mint egy báltermet, ahol egyszerre készülődnek esküvőre, húsvéti mulatságra, illetve sorsdöntő sporteseményre a részvevők. Ebbe vegyültek el Bujtár figyelmeztetései, aki minden évben kötelességének érezte, hogy távol tartsa a kíváncsiskodókat, mintegy őrt álljon az ajtó előtt, s bár nagy volt a kísértés, mégis megállta, hogy a belépő rokonok válla fölött ne pillantson a kitörni készülő, perzselő masszába. Mindössze a hónalja alatt növekvő félholdak árultak el valamit feladatának emberfelettiségéről, talán ezért is viselte őket úgy, mint rejtett kitüntetéseket.

Attól félt, ha legcsekélyebb mértékben is átengedné magát a láznak, akkor nem lenne képes uralni többé. Nem tudná a kellő pillanatban hűvös számokká idomítani, majd eltolni magától egyszer s mindenkorra. Különben sem ez volt fontos. Ez a nagyképű körítés. Ez a cirkusz. Nehezen viselte a Fodolyán szakállára csöpögő málnaszörpöt, mert ő is csakhamar rákapott a koktélra, hogy kezdésig a vécét is megjárja, vagy Bézs agyafúrt fejtörőit, melyek igazából csak a büfés feleségének képzeletét mozgatták meg, ő kezdte víztől kimart ujjain számítgatni a megoldást, vagy ide-oda tologatni a kitett gyufaszálakat, amíg Bézs hamiskás mosollyal fel nem oldotta a rejtélyt, s a kacagásba bekapcsolódott Tatár is, mert egy jó vezető pontosan tudja, mikor kell oldani a hangulatot. Aztán felemelt ujjal jelezte, hogy az utolsó kör jön, mindenki úgy igyekezzen, azután már el kell foglalni a helyeket.

Nem értettek semmit. De hát miért értettek volna? Pár méterrel odébb a Strumf-lány életében először cserélte le inasnadrágját szoknyára, először fonta körül bokáját, vádliját, combját a selyemharisnya idegen hűvöse, majd nézte meg magát lábujjhegyen a kályhának támasztott tükörben, kicsit félve, de bizakodó tekintettel, mint aki azért nem számított másra: feszes, pontos ívek nyújtóztak a szoknya széléig. Tenyérrel besimított még a szoknya alá, elrendezte ezt a hideg, száraz anyagot, ami a comb belsején egyből felforrósodott, és akkor már nem állta meg, tovább csúsztatta az ujjait, mintha egyenként szeretné kitapintani a szemeket, és utólag vette észre, hogy még a nyála is kibuggyant a szája sarkában, fényesen és érintetlenül, akár egy elveszettnek hitt családi ékszer.

Fél óra múlva túl volt az egészen.

Nem lehetett vita. Fodolyán hevesen szorította meg Lécz karját a szavalat után, s talán súgott is volna valamit, de ő elhúzta a fejét, nem volt kíváncsi senki véleményére, mint ahogy a vastaps sem nyújtott elégtételt, úgy jutott el hozzá, mint egy kifürkészhetetlen gép meg-megújuló kattogása. Mindenki a tízesig forgatta a pontozó táblácska lapjait. A verseny ezzel el is dőlt. Azt a néhány lányt, aki még hátra volt, már csak a tisztesség kedvéért hallgatták végig.

A díjat rezzenéstelen arccal vette át. Aki nem ismerte, úgy gondolhatta, a túlzott önbizalom teszi, a győztesekre kimért fölény és gőg, pedig játék volt ez is, néhány idevágó verssor és némi fegyelem. Ne engedje visszakívánni az öltözőben hagyott nadrágot, viszont engedje meg, hogy a terembeli tekintetek öltöztessék fel, s törődjön bele, hogy azok számára immár ez lesz az ő egyetlen viselete, és ez talán jó, talán rossz, de mindenképpen haladék valami elől, amit megnevezni még maga sem mer. Mindezt tisztán látta Lécz, többször is, ahogy egy rossz filmben emlékeztetik a figyelmetleneket a kulcsjelenetre. De leginkább akkor volt jó, amikor nem hagyta, hogy rátörjenek, vagy fékezni tudta a képek ritmusát, mert különben akaraterejével együtt söpörték volna el, amikor épp enni készült, vagy az udvaron stopperezett, és így megesett, hogy az utolsó, kövérkés, fényesre izzadt lányoknak ezer méteren jobb időt írt be. Ingatta is a fejét Bujtár, hogy az istenit, András, már a Zoltai Irma is háromnegyven alatt van, ami kész képtelenség, hiszen valósággal be kellett könyörögni a célba, és hát enned is kéne, tette hozzá, rosszul vagyok, ha rád nézek.

– Nincs ez jól – mondta végül, mert Lécz intett, hogy rum lesz, mint mindig, ha komolyabbra terelődött a szó.

Alapjában véve igaza volt Bujtárnak. A verseny után ketten is felkeresték, a makacsabbikat a verandáról zavarta el, mert odáig hozta utána a kiválasztott Kosztolányit. Kiabálni kellett, de hát ki nézte azt már akkor. Aztán a csengőt szerelte le, maga sem tudja, miért, valahogy nem volt kedve ajtót nyitni, s többször azon kapta magát, hogy nem köszön, még az ismerősöknek se, pedig talán szeretne, nyílna a szája, valami mégis visszaszívja az egészet, vissza a test homályos üregeibe. A nemköszönéseknek persze meglett az eredménye. Eperjesnénél nem vehetett többé becsületszóra semmit, a Nefelejcsben az aljából mértek, ahol már zavaros, reszelős volt a bor, és Fodolyán is kiprédikálta egyszer, igaz, később az utcán bocsánatot kért, de az már annyit használt, mint megesett lánynak a tízparancsolat. Aztán, mintha a Fennvaló tenne így pontot valamilyen bonyolult történet végére, Bujtár ejtette le fejét egy mondat közepén a pultra, ahol zárásig békén is hagyták, azután viszont már hiába szólongatták, rángatták, locsoltak vizet az arcába, halott volt visszavonhatatlanul.

Lécz akkortájt kezdett el magában beszélni. Előbb motyogott, mintha kenyérsarkat majszolna, majd egyre bátrabban, egész szavakat, néha még mondatot is. De nem ezért hívatta be végül Tatár az irodájába. Ha nem pontozott volna össze-vissza az iskolai szakaszon, talán megússza.

– Nehéz lenne ezt másként mondani: csalódtunk magában, fiam – mondta Tatár, és kotorászni kezdett a fiókjában. Léczen boldog bizsergés futott végig. Évek óta nem szólították így. Talán utoljára a katonaságnál, de az sem biztos.

Maga elé terítette a fiókjában talált papírokat. Aztán, mintha sehogy se akarna hinni a szemének, csóválni kezdte a fejét.

– De hát maga volt a mérce! – kiáltotta, s Lécz nem tudta eldönteni mindez szemrehányás vagy utólagos dicséret. – Mi, többiek, megmondom őszintén... csak úgy érzésből, ahogyan belülről jött. Hát érti, nem?! Ahogy valaki megáll egy Picasso előtt.

Tatár nevetett és izzadt. Nem látványosan, inkább úgy, mint aki nem talál valamit, pedig az előbb még a kezében tartotta.

– Mert az mégiscsak botrányos, hogy ez a Zoltai megy tovább a kerületire. Hát még a színpadon se áll meg rendesen! Hát mit nézett tulajdonképpen?! Egyáltalán van mit nézni az ilyenen? Perverzkedni? Aztán megadni a maximumot? Ez nem vicc, az istenit! Ennek nyoma marad!

Visszatette a lapokat a fiókba.

– Csak tudnám, mi jár a fejében – nézett rá.

Most például a Zoltai hangja. Az a reszelős, borongós bádoghang. Mert kétségtelen: odafent befelé fordította a lábfejét, s ringatta magát félelmében. Talán hadart is. De a szeme! Az a riadt, hidegkék tótükör, amit nem zavar se szél, se vadállat. Hát azt is lehetne nézni egyszer. A szemüket. A többi tanítható. Elsőre kicsit tényleg nyers. Egy alig metszett Karády.

– Megengedem – kezdte az igazgató békítőleg –, hogy túlterheltük. Hiszen most a maga reszortja lett a torna, amióta Bujtár... És megértem, hogy nem igazán vág a szakmájába.

– Ez nem bosszú, ha erre gondol.

– Akkor mi?

– Nem tudom. Talán elbambultam.

– Elbambult? Ezt mondja nekem?! Egy évben egyszer.

Felemelkedett a székéből.

– Akkor is elbambult, amikor súgnia kellett? A színházban, akkor is?!

– Megtörtént – mondta Lécz. Nem akart Tatár orrára kötni szakmai titkokat. Hogy mindent összevetve átaludta A vadkacsa nagymonológját. Meg a belépőket. Az egész második felvonást. Díszelőadáson. Különben miért lenne itt? Kitüntetésből?

– Én azért adnék magának egy utolsó esélyt. Egy utolsó utánit – mondta hivatalosan. – Maga dönti el, mihez kezd vele.

Elbizonytalanodott. Abban a pillanatban szeretett volna hozzábújni valamiképp Tatárhoz és bevallani mindent. Orsolya illatát, az ebédeket, a szalvétát. És hogy már Bujtár is megmondta. De akkor már nem lehetett volna visszakozni. Ment minden a maga útján.

Az utolsó esélyt Bittner Gyulának hívták. Hivatalosan küldték, a délutáni gyorssal. A reggeli eligazításon Tatár mindenkit név szerint kért, tegyen meg mindent, hogy a rangos vendég elégedetten távozhasson. Mert már nemcsak ez a rongyos verseny a tét, mondta, hanem hogy megint a miénk legyen, ami a miénk. Akkorra már eldőlt, hogy Lécz fogadja majd a költőt, aki egyben a zsűri elnöke is. Személyesen válogatta, majd ragasztotta ki a faliújságra azt a tudósítást, mely hírül adta, hogy ez a Bittner, akit autóval hoznak majd el a belvárosi pályaudvarról, díjat kapott egy távoli, mediterrán országban. Az ólomfényes képen kivehetők voltak a távoli ország pálmái a szürke ég nehéz kupolája alatt, lennebb a népes küldöttség előtt két ember, amint a fényképész felé fordulva kezet szorítanak. Még egy ilyen, mondták a jólértesültek, és tananyag lesz az illető. Érettségi tétel.

Bittneren láthatóan új öltöny feszült. Mindössze a jobb mandzsetta fölött fényesedett ki tenyérnyi helyen a szövet, mintha rendszeresen odatörölné az orrát, de Lécz rémülten hessegette el a gondolatot. Szuszogva kászálódott le a vonatról. Nem volt kövér, inkább a készenlét látszott, a test sunyi ébersége, hogy megtoroljon minden megingást, minden zsírosabb falatot. A mozdulatok ugyanakkor olthatatlan sóvárgásról tanúskodtak, mely ezen az éberségen függött, azt táplálta és oltotta ki, a megbékélés szemernyi esélye nélkül. Válltáskája volt, és egy könnyű kézipoggyász, ezt Lécz némi udvarias vonakodás után magához vette. Kevesen álldogáltak a peronon. Bittner fürgén szlalomozott közöttük, néha a válla fölött hátrapillantva, hogy kísérője tartja-e a lépést.

Nem hasonlított a fényképre. A csalfaságot nem is az arca leplezte le, hanem a járása. Az ott, a képen semmiképp sem járhatott így. A zömök törzsből kipattanó kurta, inas láb minden lépésnél birtokba akarta venni a talajt. Birtokba venni és elpusztítani. De mivel ez mégsem lett volna illendő, a mozdulat félúton megtorpant, átszelídült: a kegyelmet nem ismerő sarkak helyett a pipiskedő lábujjak érintették előbb a földet. A bizonytalanság persze hamar kifárasztotta. A felüljáró után diszkréten gyöngyözni kezdett a homloka, majd az ing alól, a zakó hasítékából lebbent elő puha pára. Mintha csak céltalanul tenné, nekitámaszkodott a lépcsőfeljáró rozsdafoltos korlátjának. Szemében segítséget kérő fények gyúltak ki, de Lécz tudta, semmivel sem sértené meg jobban, ha engedne a kérésnek. Bent, az autó kárpitszagú hűvösében már cinkosan pillantott rá. Talán ha mellette ül, a térdét is megpaskolja.

A Nap függönye mögött csöndes beletörődéssel fonnyadt a város. Az útvonalra nem emlékezett, milyen terek és milyen kereszteződések lassították az autót, milyen épületek homlokzatai vetettek hirtelen árnyékot az ülésre, miképp a verseny is úgy jutott el hozzá, ahogy az álom borítja fel az érzékelés fáradt logikáját. Bittner elemében volt, ezt bárki beláthatta. Mint a hal, mely nem kérkedik az életét fenntartó közeggel, csak belakja. Anélkül, hogy észrevenné, hozzáidomul. Észrevételeit, ha voltak, mindvégig a közönség felé fordulva adta elő. Csendesen, hogy egyből elhalkuljon a terem zsongása, és határozottan, hogy ha akarná, se beszélje túl senki. Rövid, világos mondatokban beszélt, nehéz lett volna félreérteni. A jegyek egyszerre tükrözték a szakmai elvárások szigorát és vették figyelembe a terembeliek érzékenységét. Profi volt. Mint a hal.

Késsel és villával evett, ezért mindenki késsel-villával evett. A Kék Nefelejcs hátsó termében vacsoráztak, melyet az alkalomra vendéglővé alakítottak át, s tényleg minden simán ment, mindössze Bárdos Janit, a tulajt kellett lebeszélni, hogy ne saját kezűleg mérje ki az erőlevest. Fodolyán keveset beszélt, ha mégis megszólalt, a fejét eluraló szaggatásokat írta körül egyre nagyobb élvezettel, s ehhez még Bittner is hozzászólt, akinek Bézs már a hidegtál után előhozakodott legújabb rejtvényével, melyhez még egy kockás irkalapot is egyenlő részekre tépett, s csupán Tatár pisszegésére seperte össze, de akkor már az asztalon gőzölgött a pörkölt. A vendég kimérten evett. A nem tetsző falatokat, főként a hús fehérlő széleit a villa hegyével ügyesen s némiképp tüntetően a tányér szélére kormányozta. Lécznek viszont a káposztás tállal gyűlt meg a baja, valahogy túl messzire tették, s hiába döfött bele egyetlen erőteljes mozdulattal vagy kezdte el nyújtott karral kilapátolni, félúton rendszerint elhullajtott néhány szálat. Hogy az árulkodó foltokat leplezze, előbb a sótartót, majd a borospoharat vonta oda, s amikor már kifogyott a mozdítható tárgyakból, lemondott az egészről, pedig a pörkölt nagyon húzta magára a savanyút. A mindent feloldó tölgyesi muskotály pedig, melyet Jani érezhetően a vacsora fénypontjának szánt, s épp ezért nem akarta, hogy az étel mellé pocsékolják el, egyre késett.

Tatár, miután leszedték a tányérokat, elérkezettnek látta az időt, hogy néhány saját költemény előadására kérje fel a vendéget. Tekintettel a körülményekre, mondta. Bittner fegyelmezetten hallgatta végig, majd szabadkozni kezdett, hogy ettől inkább eltekintene, hiszen barátok között van.

– Az énekestől sem várhatjuk el, hogy folyton áriázzon – tette hozzá.

Nem volt ereje ellenkezni. A felesége már várta, a verseny, de inkább az előkészületek teljesen kimerítették. Hiába kapaszkodott székébe, saját súlya húzta le. Bittner úgy nézte az igazgatót, olyan őszinte érdeklődéssel, akár egy érdekesebb bogarat a vitrin mögött.

Elköszöntek. Lécz maradt, hogy a megbeszélés szerint szállására kísérje. Nem volt fáradt, csak ahogy valamit összegyűrnek. Verssorok zajongtak a fejében. Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, meg a Mint a gyermek, aki bosszut esküdött és felgyujtotta az apai házat. Az a kis fitos orrú szöszke, hogy oda tudta tenni ezt a sort. Barátom, mintha a gyufa még ott égne a kezében. Itt kezdődnek a dolgok. Nem nyert semmit, de ezen a szinten ez már nem is fontos.

A költő, akinek távoli, láthatatlan sikerét megörökítette a faliújság fotója, minden ujját alaposan megtörölte zsebkendőjében, s amikor úgy vélte, parányi szaft sem tapad már a kezére, tompa hangon megszólalt:

– Tudom, hogy magát idecseszték mellém. Ne, ne is tagadja, a hazugság csak megnehezíti a dolgunkat. Siet?

– Nem hinném.

– Mert így nem mehetünk haza. Ilyen szárazon – mondta, és színültig töltötte Lécz poharát, majd a pakliból csak úgy a fogával kihúzott egy szál cigarettát, s meggyújtotta.

– Szükségünk lehet a helyismeretére – szívta le mélyen a füstöt. – Maguk is szórakoznak néha, ha jól tudom.

– Mire gondol?

– Lazítás. Semmi illegális.

– Nincs nagyon miből válogatni. Kocsma, időnként egy meccs. Másról nem tudok – nézett rá óvatosan Lécz. Színházi tapasztalata azt súgta, mindez csak bevezetés. Előjáték valamihez.

– Hát ebből nem jön ki a norma – vihogott fel Bittner.

Lécz, mintha fényképet nézegetne, tisztán látta maga előtt a szobáját. A székre dobott ruhákat, a kiszuperált éjjelilámpa még csillogó zsiráfnyakát és az ágyat, melyet be sem vetett, mert tudta, éjfél lesz, mire hazaér. Hallotta a veranda viharlámpájában motozó bogarakat, melyek reggelig nem szabadulnak, s örvendhetnek, ha megússzák ennyivel. Kívánta a keményített lepedő érdes, józan érintését. Szobája lehangoló egyértelműségét, mely most soha nem látott gazdagságnak mutatkozott.

– Mindig ilyen? – mutatott a Kék Nefelejcs egymás mellé tornázott asztalaira, a kisuvikszolt ablakokra, melyek addig módjával engedték át a fényt.

– Majdnem – húzta fel a vállát Bittner.

– Akkor megéri, nem?

Már nem is nézte, hova rázza a hamut. Lepergett a zakóra, majd onnan a földre.

– Beszélhetünk erről is, de ez nem vezet sehová. Hacsak nem akarja megírni – paskolta meg a másik vállát.

– Dehogy.

– Na, látja. Legokosabb, ha magával tisztában van az ember.

Elnyomta a csikket. Majd türelmetlenül, mint aki már nem szánna erre több időt:

– Felesége van?

– Nincs.

– De azért csak elintézi valahol?

– Hát igyekszem.

– Akkor meg van oldva. Ezt hozza magával – mondta vidáman, s a másik kezébe nyomott egy még megbontatlan palackot.

– Nem igazán értem.

– Mit nem ért? Odamegyünk.

Lécz rémülten ragadta meg a költő karját.

– Hova?

– Maga most hülye, vagy csak fel akar tartani? Hát szokta használni, vagy nem? Az előbb még azt mondta – mutatott elég egyértelműen Lécz ágyékára, ahol, talán a mozdulat kiszámíthatatlansága miatt, felsajdult valami. Kevés hiányzott, hogy öklendezni ne kezdjen.

Nem volt más kiút. Be kellett vallani.

– Nem maradnak meg mellettem a nők.

Bittner úgy húzta el a száját, mintha ezerszer hallott viccet sütöttek volna el. Aztán felállt, s ahogy a csomagolónájlon levegővel telt buborékait, egyenként elnyomkodta a függöny mögé szorult legyeket. De akkor már kemény és forró volt az arca, mint a frissen kötött gipsz.

– Így is jó. Akkor vigyen el erre a címre – mondta, és belső zsebéből egy kettéhajtott fecnit adott át Lécznek. Nem várta meg, hogy a másik kisilabizálja a kusza, láthatóan sietősen feljegyzett utcanevet, hanem magával húzva a benti meleget kilépett az éjszakába.

Ismerte a környéket. A kisebbik vasútállomás mögött kezdett el kanyarogni az az utca, hogy az üvegvisszaváltóig ne is egyenesedjen ki. Ott aztán dönteni kellett, hogy rövidítve balra térjenek-e az Alkotmányos utcán, mely majdnem a Rebra erdejénél ért végett, de az már az agyagos cigányok területének számított, s oda nem is merészkedett már más ebben az órában, csak aki ismerte a nyelvüket, vagy a leggyorsabban akart túladni valamin. De mehettek a villanytelep felé is, érintve Gárdos kutyamenhelyét, hogy a Petkes patak medre után ismét visszakanyarodjanak az Erzsébet útra, annak is a legvégére, ahová a cetli irányította őket. Lécz a telepet választotta, mert úgy figyelni se kellett nagyon. Csak követni a messzi kábelekben végigfutó zümmögést, mely tiszta időben az üvegvisszaváltóig is elhallatszott, s talán abban is reménykedett, hogy ha előbb nem, de a Petkes halszagú medrétől mindenképpen visszafordulnak, mert az a tocsogós, süppedős terep nem utcai cipőnek való. Csalódnia kellett. Bittner, mintha macskaszemekkel ajándékozták volna meg, egyből kitapogatta az ösvényt, melyen a szétdobált traktorgumikon kívül már alig kellett kerülgetni valamit. Nyáron, ha Tarnica fölött megnyitották a zsilipeket, ezekben csónakáztak a purdék, de azt beszélték, az iszapban aszalódnak a pórul jártak csontjai, akik szerencsétlen mozdulattal kifordultak az abroncsból. Lécz, bár nem adott sokat a szóbeszédre, mégis összerándult, valahányszor talpa alatt megroppant az iszap, s nagy cuppogások árán kiszabadította bakancsát, azzal sem törődve már, hogy útitársa kárörvendő vigyorral nyugtázhatta a sötétben hamar szétrebbenő hangokat.

Pár perc, és ott álltak a 108-as ajtaja előtt. Amennyire Lécz kivehette, a ház még pirosban állt, s a kerítést is csupán komoran meredező vasoszlopok jelezték. Azt is tudta, hogy amit errefelé egyszer félbehagytak, azt már soha be nem fejezik.

Strumf Orsolya nyitott ajtót.

Bent nem volt sok bútor. A félhomályban is akadálytalanul el lehetett jutni a konyháig. Érkezésükre még egy lány bukkant elő a belső szobákból. Halkan, mintha parancsra tenné, bemutatkozott. Lécz nem volt képes megjegyezni a nevét, talán Kata, de Klári is lehetett volna, mindegy. Vékonydongájú, érzékeny bőrű lány volt, akinek a karján egy erősebb szorítás is nyomot hagy.

Igyekezett nem nézni sehová, főként nem Strumf Orsolyára. Ügyelni is inkább a lélegzetére ügyelt, hogy minden rendben menjen, ne árulja el semmi, ki-be, egyenletesen, ki-be, aztán úgyis történik valami. Annyit még hallott, hogy Bittner és az a lány halkan beszélgetni kezd, talán egyezkedtek vagy társalogtak valamiről, amit a késői óra még megenged. Arra, hogy esetleg mint hívatlan vendégeket előbb-utóbb kitessékelik az ajtón, már nem számíthatott. Főként azután, hogy Bittner az idegenek ormótlan otthonosságával elfoglalta a belső szobát. A lány követte. Mintha rendezgetni szeretne valamit a konyhában, Strumf Orsolya egy ideig az asztal mellett ácsorgott, majd, talán mert már nem tudott mit kezdeni a renddel, Lécz mellé ült, úgy, hogy a másik keze ügyében maradjon.

Hiába égett a villany, a ház mégis sötétnek, kiszámíthatatlannak tűnt. Azzal fenyegetett, hogy aki a fény bűvkörén kívül merészkedik, felfalja szürke titokzatosságával.

Amikor már volt bátorsága felpillantani az abrosz mintáiból, megállapíthatta, végül is az történt, amitől mindig is tartott. Orsolyából nő lett, ha nem is minden tekintetben vonzó, kívánatos nő, de olyasféle, aki már képes irányítani, adagolni vagy megvonni ezt a nőiességet, édes szomjúságot vagy gyötrő telítettséget váltva ki ezzel. Rajta állt, kinek okoz vagy kitől szenved el fájdalmat, örömet, bánatot.

Nézték egymást. Lécz inkább az Orsolya állát, ő pedig száját, arcát, egész mindenét. Nem tudni, mennyi idő telt el. A lány időnként zörögni kezdett a cigarettapakli celofánjával, s ilyenkor keserű, tapadós füst terpeszkedett el a konyhában.

– Azért még szoktam olvasni – mondta Orsolya, s a kinti sötétség felé bökött a parázzsal. Könyvespolc is állhatott ott, vagy épp a mellékhelyiség ajtaja. Kísértést érzett, hogy megnézze, de aztán mégse mozdult.

Hogy Bittner áll mellettük, azt előbb a szagról vette észre. Az az émelygős, simulékony pára, ami már a pályaudvaron is kicsapott belőle, most akadálytalanul kavargott körülötte. Zakóját csak úgy rádobta a lyukacsos kínai majóra, a szemeken átfurakodtak mellének akaratos, csapzott szőrei. Úgy nézte őket, mint aki egyszerre érti és nem érti a dolgokat. Lécz abban a pillanatban világosan érezte: őrajta áll minden, ő billentheti el a mérleg nyelvét, fejezheti be az elkezdett jelenetet, vagy tolhatja el az időtlenség, a meg nem történt örök vágyakozása felé. Az idő villanásnyi ura volt akkor, ki még nem is érezte át igazán hatalmát. Ha cselekszik, ezrek sorakoznak föl mögé. Ha hallgat, ezrek némulnak el.

– Akkor, ha nincs ellenére – udvariaskodott Tatár hangján Bittner, s megérintette Orsolya vállát.

Nem maradt sokáig egyedül. A másik lány – Kata vagy Klári – csoszogott ki a konyhába. Háziköntöst viselt, és kontyba fogta fel a haját, hogy ne zavarják az ide-oda repdeső tincsek. A korábbi fegyelmezett szívélyesség eltűnt róla, a fáradtság foltjai sápasztották az arcát. Az is látszott, már nem akarja elrejteni ezt a fáradtságot, bár visszaélni sem kíván vele. Kis gondolkodás után leült Orsolya helyére. Kapkodva, szomjasan gyújtott rá. Vendégével épp csak annyit törődött, ahogy a váróteremben udvariaskodhat egyik átutazó a másikkal.

Az éjszaka odakint már abban az órában járhatott, amikor minden épeszű ember gyanakodni kezd, vajon nem ez a tömött, önmagát gerjesztő sötétség-e a világ igazi arca, és a reggel nem épp oly illúzió-e, mint bármely más feloldozás. Ilyenkor kiáltani sem érdemes. Perelni nincs kivel, a Teremtő, ha volt, ha lesz is, most másra testálja a teremtés nyűgét, luxusát. Az a másik pedig szavakkal elérhetetlen.

Lécz lehunyta a szemét. Túlságosan kimerült volt már ahhoz, hogy bárminek a képét, torz hasonmását befogadja. Legfeljebb szagokat. A konyhaasztal és a kredenc, a felfűzött hagyma és a paprika szagát. És még valamit, ami egyből megmozgatta gyomrának törődött nedveit. Ahogy odakint megmozdult a levegő, az uborkaszag is felerősödött. Kovászos volt, telt, erős.

– Kaphatnék egy uborkát? – fordult a lányhoz. – Nincs túl jól a gyomrom.

– Hogyne – felelte gépiesen.

Amint kinyitotta a spájz ajtaját, opálos fény ömlött el az előszobában. A konyhával szembeni fogason, ezt tisztán látta, három fehér köpeny lógott, majd szinte a legvégén egy olyasféle kezeslábas, amilyenben a kertben dolgoznak sáros időben.

A lány nagy, nyolcliteres üveggel tért vissza, majd aprókat nyögve az asztalra emelte. Óvatosan, hogy ne rondítson össze semmit, egy kistányérra csöpögtette ki a már foszladozó kenyérsarok zavaros levét, s vagy két nagyobb darabot éles sikkanással kihúzott az üvegből. A csap alatt gondosan lemosta a virágos, penészes hártyát, s átnyújtotta. Jó uborka volt, érett, a húsa ropogós. A lány tehette el, mert elégedetten nézte, hogyan tünteti el Lécz az utolsó cseppig. Ha egy férfi valahol szája íze szerint való ételt kap, már úgy érzi, joga van mindenhez. Hirtelen eszébe villant egy hasonló kép, amelyben Judit kitálalja az ebédet, és ő hálásan falatozni kezd. Aztán az arc vonásai eltorzultak, magukba olvasztották az Orsolya és a mellette álló lány vonásait, ettől az egész ijesztővé vált, félelmetessé, ahogy a számolatlanul sok pénz sem gazdagságot, hanem inkább veszélyt sugall. Most érje be kevéssel vagy kezdjen el követelőzni?

Nem maradt ideje megköszönni, mert Bittner immár az ingét is visszaszerezve ismét feltűnt az ajtóban. Menniük kellett. Orsolyát nem látta, minden bizonnyal a belső szobában maradhatott. A félig nyitva hagyott ajtó réséből szembántóan éles neonfény csapott ki az előtérbe. Bittner félig a rés felé hajolva pénztárcájában kezdett el kotorászni, a lány pedig meglátva a bankókat gyorsan kötényébe törölte még nedves kezét. Amikor már átadta volna a kiszámolt összeget, Orsolya kiáltott át a szobából:

– Hagyd, Klári! Protekciósok.

Bittner vállat vont, majd zsebrevágta a pénzt.

Kint voltak az utcán. Lécz alig mozgatta üléstől elzsibbadt lábát. Az is nehezére esett, hogy felidézze, milyen irányból, milyen utakon közelítették meg annak idején a házat. A sötétség, mint egy kihasított tömb, úgy magasodott előttük. Mivel nem akarta, hogy a másik észrevegye tanácstalanságát, elindult lefelé, amerre a várost sejtette. Bittner elévágott.

– Biztos, hogy erre kell menni?

– Nem – vallotta be.

– Akkor hívjon segítséget.

– Megoldom magam is.

Bittner túl vidám volt ahhoz, hogy ellenkezzen. Még mindig lábujjhegyen járt, de a test elégedettsége egyre többször engedett már a sarok parancsának.

– Járjon nyugodtan, ahogy jön. Ha sarokkal, hát sarokkal! – kiabált utána.

– Mit mond? – szólt vissza anélkül, hogy megállt volna.

– És zabálhat is. Itt nem szól magára senki.

Olyan zajok keveredtek el a lassan áramló levegővel, mintha már a Rebra-erdőben járnának. Zümmögést, kutyaugatást végképp nem lehetett hallani, csak azt az egymásnak felelő furcsa ritmust, amiről később rájött, saját lépteik zaja lehet. Azt is meglepetten vette észre, hogy egy ideje, akárha kóbor áram keringene benne, megállás nélkül rázza valami a testét.

Lécz tudta, néhány pillanat, és Bittner is rájön, rossz irányba mennek. Ahogy maradék ereje engedte, felgyorsította lépteit. Szerencséje volt, mert néhány méter után beérte a másik egyre gyorsuló szuszogását. Egyetlen rántással maga felé fordította.

– Most az egyszer őszintén! Mindig ilyen? – ordított oda, ahol a másik arcát vélte kirajzolódni.

– Mégis mi a faszt gondol? Olyannak lát, aki kint marad a konyhában?

– Akkor megéri, nem?

– Meg hát.

Akár a tojás héja, úgy szakadt be Bittner feje. Azért, hogy biztos legyen, még egyet odacsapott. Csak ezután nézte meg, mi van a kezében. Egy vasúti kocsi fékpofája volt, még így véresen is felismerte.

Addig kotorászott, amíg kitapintotta Bittner zakójában a cigarettát. Lassú, óvatos húzásokal, mint aki a füstöt is le akarja nyelni, elszívott egy szálat. Majd még egyet. Messze, ahonnan a szél is fújt, ezüstös, alig észrevehető csík jelent meg az ég alján. Amennyire csak tudta, megtisztította magát a vértől. Elképzelte Tatár álmos, ingerült arcát. Ahogy majd megpróbálja lerázni. Pedig – ebben szinte egészen biztos volt – most az egyszer végig fogja hallgatni. Nem lesz más választása.