Myrrhinushoz, hogy küldje vissza a gyűrűjét

 

Kis szippancsfenekű, küldd már, küldd vissza a gyűrűm,

Ékes aranykarikám drága zafírköveit!

Ritka becses műtárgy: belevésve a hitvesi hűség,

Andromache derekát Hector ölelgeti épp.

Körbe babérkoszorú, Juno pávái legelnek,

lágy tamariszkusszal nőve be trójai fal.

Két hete volt már, hogy gyönyörünk örvénye kitágult,

s Amphitryoniades zsenge Hylasba hatolt.

Két hete nyelte be ujjam a még szűz hús hasadéka,

s Oebalus résén Phoebus örömbe alélt.

Őrjöng már a nejem, jegygyűrűm kéri kutatva,

mondjam tán, a fiúm zsenge farába szorult?

Benned kóvályog, szülnéd bár vissza a földre,

Myrrhinus, trottyantsd végre ki azt a zafírt!

Herculesünkre, siess, új szörny sárkánykodik immár,

hitvesem az! Vérzek! Karma velőmig elér!

Csak nincs székrekedésed, Myrrhinus, rotyogatgass,

ennyire értékes tán sose lesz, ha kakilsz.

Küldjem az orvosomat? Klistélye talán besegíthet!

Hashajtót kortyolj, hátha kitoccsan a kincs!

Kérlek az égre, siess! Könyörülj, ne csapolj meg egészen!

Hisz játékaidért megfizet élvezeted.

Félek, az ócskásnál van már, uzsorás busa ujján,

szajhák közt első, elviszi tán a kamat?

Myrrhinus, ne csináld, kurvád ujjára huzatnád?

Illatozó nőcskéd hordja, amit kikakálsz?

Kéjsóvár gyűrűm küldd vissza, te mesteri tolvaj,

enyves seggedből nincs, ami megszabadul!

 

 

A bőkezű Quintia

 

Quintia oly különös, különös bősz bőkezüséged,

két gombot nyújtok, s vissza zakóstul adod.

Két almát küldtem, s te Dorottya egész kosarával

lépsz hozzám, s olvad gyenge cipődön a hó.

Fél szót sem szóltam, s verssé kerekítve meséled,

rádpillantottam, s kéjbe alélva nyöszögsz.

Fél csókomból tán perverz, buja orgia támad,

s bár én voltam csak, nyalka Priapus ölelt.

Sőt, Jupiter maga! Így születik Castor s vele Pollux,

azt mondom, gyermek, s nemzi öledben a nyelv.

Két korty borból tán csak nem lesz bacchusi tenger?

S országos tűzvész, hogyha kigyullad a szív?

Combomat érinted, s Bromiust hiszed abba bevarrva?

Fürtjeimet túrod, s Pallas elédbe szökell?

Köhhintek párat, s te koporsót venni nem átallsz?

Szemhéjam lecsukom, s hívod a tiszteletest?

Ismerlek, s ez elég, hogy férjeddé kinevezzél?

Szűzen apává tégy? Sőt, temetőbe vitess?

 

 

Kókasszad le

 

Kókasszad le csökött pöcsödet, Silenus, öreg csont!

Szürke számárpocakod még fuvarozza a bort?

Nimfák hadseregét fegyverzi fel együgyü bájuk?

Hájas vénasszony lett valamennyi ribanc!

Poccadt rongy bőrük, s a redők ráncokba rakódnak,

rettentő zsírjuk töcsköli kósza farok.

Rossz fogaik szuvasát bűzrepkény fonja be ínyig,

s nyálpöcegödrükként csácsog az ostoba száj.

Félre, szatírnépség, nimfáitok éke a múlté,

tarhált lápölükön süllyed a büszke hajó.

Ősz a hajuk, s Ámort kiabálnak viszketegen még,

s tajtékzó köpetük színezi ajkaikat.

Férfit kergetnek, rossz lábuk fürge a kéjre,

ámde a szárnyas kéj megfutamodva inal.

Lám, elöregszik a mítosz is, íme, e kor nyomorában,

s rusnya-reménytelenül sírba kaparja a múlt.

Nimfák, nimfáink, hol vagytok, zsenge ölecskék,

el sosem ért vágyak, fölmeredő bögyörők!

 

 

Piso Jakabhoz Lepta nevében

 

Drága Jakab, tudom én, mért tetszik néked a város,

s mért oly trágyaszagú néked a lomha vidék!

Bordélyban lakozol, biztos fala bősz menedéked,

dárdáddal küzdesz védve hazád rögeit.

Bacchus, a bő torkú borral buzdítja kupádat,

s mámora szétözönöl nyalka baráti habon.

Oly finomak, kecsesek, csalafinták – mondod – a hölgyek,

titkos kódjaikat rég kitanulta szemed.

Tévhit: a szende falun nincs kultúrája a kéjnek,

őszintébb a gyönyör, hidd el, a búzamezőn.

Berkekben futosó Dianát hányat lel az ember!

Ámde Priapust vágy mind csak ölelni a lány!

Kis, toszogó bögyörők féllankadt töcsköletére

pénzéhes ringyók városi nyája leseng.

Itt, aki hálótlan, nem jár zavarosba halászni,

és a halászbárkát tisztelet illeti meg.

Szántani, vetni, aratni ha nem tudsz, húzd el a csíkot,

szőke Ceres nászát meg ne zavard botorul!

Nem vagy jó madarász? A kalitkát nyitva felejted?

És lépedre galamb tolla-pihéje se száll?

Malmot nem hajtasz? Liszteszsákos labirintus

közt fonalat nem lelsz Theseus árnya gyanánt?

Zsenge Hylas nem akad buzogányod hordani önként?

S izmaidon nem ömöl végig a nárdusolaj?

Zsenge babérkoszorút nem fon szűzkéz a hajadra?

Nem lantol Dávid, míg te a bort böfögöd?

Itt csak az élet örül, roppant mély kripta a város,

menj oda csak, díszsír vár meg a hullaszag ott.

 

 

 

Társait a bordélyba csalja és még büszke is rá

 

Nos, társak, tán rücskös, parti lebujba citáltam

szátok s lábaitok közt a parázna rudat?

Nincs finomabb ház Ferrárában, a menny adománya,

legnemesebb tagotok képe ragyog kapuján.

Fáklyák bősz taraját simogatja a lánykalehellet,

s műértő hímfül hárfazenének örül.

Hajkoronákat látsz? Buja Aphrodite bodorítja,

férfitenyér-takarót vár a pucér fenekük.

Légkosaras mellük be-behintve arannyal aranylik,

meztelen öltözetük égi szabója: Venus.

Kormos kámzsát ölt, s ide caplat el éjjel a püspök,

s nincs bankár, akinél többszörösebb a kamat!

Bősz jogarát odaadja akárki rimának a császár,

mert öle trónján itt rendre Lycisca csücsül.

„Mért nyúkál ez a nő, mit akarhat? Csillan a combja,

szőrpamacsot villant fátyolozott öle is!

Cuppog, mint a Chiméra amaz, fürdőzik a másik,

férfierény-súlyt mér langy gatyapőcön a kéz.

Százkezüek lakják netalántán ezt a világot?

S száz kezeikbe akad fognivaló nem is egy!"

Melpomené, a pomádés mellű lép legelőször,

ékszerezett klitorisz jelzi Cliót, a vagányt.

Fémpiercing a csöcsén és ajzószert nyel a torka,

bőrfallosz kucorog Calliopé öle tájt.

És Euterpé tág terpeszben tolja ölét ki,

s persze, Erato langy popsija is tetovált.

Korbácsot lóbálva Thalia ijeszti a férfit,

Terpsichore térdén bűvöli hangszereit.

És Polihymnia nem pirulékony, bármire vágysz is,

szőrtelenítőkrém fényezi táncos ölét.

Itt jön Apollón is, ha netán más vágyra kacsintgatsz,

ékességeivel mennyei karba emel.

Nos, társak, nem a Parnassust élvezzük a csúcsig?

Tán nem a költészet temploma itt ez a ház?

Száz örömet lelsz itt, százszor százat kamatyostul,

száz vers áldozzon, s századok éke legyen!