Nem akadt ember Szeged városában, aki megmondhatta volna, Mama Gyökér hányadik esztendejét tölti az élet körforgásában. Életkorát éppúgy becsülhették félszáz esztendőre, mint tizenötre. Nem tette boldoggá őt eme sajátossága, de nem is igen bánkódott miatta, Mama Gyökér másfajta viszonyban volt az idő folyásával, mint az átlagos halandók, akik folyton az órákra pislognak, vagy a kalendáriumok lapjain karikáznak számokat és hónapneveket, és aztán a dolguk után rohannak.

Az emberek olykor joggal gondolhatták, hogy Mama Gyökér méhe már megbékélt a terméketlenség nyomasztó élményével. Ragyogó, langyos őszi napra ébredt a város, ám Mama Gyökér öreg volt és tisztelni való asszonyság, húzta a lábát, a melle megereszkedett, ráncok árkai szabdalták keresztül s kasul az arcát. Csakhogy aztán másfajta napokon, zúzmarától szikrázó, téli reggeleken vagy szeles nyári délelőttökön egészen megváltozott. Hatalmas testének szabadon maradt tagjai, húsos karja, pirospozsgás arca és mélyen szabott dekoltázsa ontotta a fényt, és a tekintetéből is olyan egészséges frissesség áradt, hogy egy átutazó idegen, ki nem ismerte, legfeljebb tizenhat esztendősnek gondolhatta az asszonyt. S ha a tovaringó, súlyos szoknyazuhatag után bámult, a bakfis zavarba ejtő méretei miatt még percekig elképedt ábrázatot vágott.

Kislány ez, de miféle kislány?!

Óriás kislány, hatalmas kislány,

ne szaladj annyira,

ne rohanj annyira!

Jött Mama Gyökér, és úgy verte föl a Kárász utca könnyű, sárga porát, hogy a kavargó föld csillogó ruhának tetszett. Vagy a rókusi szőlők zölden hullámzó tengeréből bukkant elő, akár egy földhercegnő. Ilyenkor a hajában mindenféle virágok pompáztak, mert ha csak tehette, szarkalábbal, tündérrózsa szirmaival, moha zöldjével, csalánvirággal vagy gólyahírrel ékesítette magát. Nyakbavalója, csuklódísze rendre fonott kutyatejvirág volt. Máskor a Tisza partján libegett végig, botladozott a száradni szétterített halászhálók, eldobott lécek, fakupacok és a partra von ladikok között, és nem volt egyéb, mint százhúsz kiló romlatlan ártatlanság, akit nemhogy megkörnyékezni botrányosan illetlen magatartás, de már kihívó pillantással méregetni is súlyos otrombaság lett volna. Nem is bántották a halászok, legfeljebb a kezébe nyomtak egy méretesebb keszeget, pontyot. Aztán megint eltelt néhány nap, s Mama Gyökér a Búzapiac magoktól ropogó földjén vagy a Kenyérpiac cipóskaskái között ült reggeltől alkonyatig, és csak árult. Búgó hangon kínálgatta a portékáit, melyek csak az ő hatalmas tenyerében tűntek átlagos méretűnek. Kövér gyökereket, hatalmas céklaszíveket, valószerűtlenül húsos káposztaleveleket, gyerekfej nagyságú burgonyát vagy maga fonta halfogó hálót, macskafogból reszelt horgokat mutogatott, s úgy tetszett, mintha száz éve vagy talántán ötszáz éve ülne a kenyereszsákok halma között, s mormolná jellegzetes, búgó hangján:

vedd meg, ember,

vidd haza, ember,

vedd meg, ember

vidd haza, ember.

Fecsegtek, pletykálkodtak vagy csak áhítatosan képzelődtek az emberek Mama Gyökér származásáról. Némelyek szerint Mama Gyökért balkáni fűmuzsikusok hozták a városba, és már akkor olyan kövér volt, hogy valóságos csoda, hogy a Tisza partjáig, az úgynevezett Boszorkány-szigetig el tudták cipelni. Végül a ferencesek temploma elé rakták, kezébe tettek egy jókora gyökeret, másik kezébe vizestömlőt nyomtak, és még utoljára megsimogatva az ölét elbúcsúztak tőle. Mert, suttogta az, akinek volt bátorsága és kedve ilyesmikről fecsegni, a fűmuzsikusok szállítják az embert és szállítják a sorsot, és nem csak szerencsétlenséget, de a boldogság maradékát is! A fűmuzsikusok elviszik és visszahozzák a lelketeket és az anyátlan, apátlan, magatehetetlen testeket! A vér surrogását idéző zenéjük arra is képes, hogy a Vásárhely határában elhagyott csecsemőre majd jóval távolabb, Szőregen vagy a dorozsmai úton találjunk. Volt a legendáknak ilyesféle változata, nem is egy. Ha tehát igaz a szóbeszéd, a fűmuzsikusok Mama Gyökért akkor hozták a városba, amikor a szárazságtól sújtott ezerhétszázhuszonnyolcadik és a következő esztendőben boszorkányokat égettek a Tisza szigetén. Vagy akkor került a városba Mama Gyökér, amikor megszületett a magyarok első, valódi regénye, az Etelka, és Dugonics András, a regény írója letette a tollat, s a libegő gyertyafénybe bámult. Vagy talán akkor keveredett össze a délről és az északról fújt por, hogy ilyesféle ember legyen belőle, amikor a Tisza 1830-ban elöntötte a várost, és iszonyú pusztítást végzett, majd visszavonult, hogy vérszívókat, koszt és mocskot hagyjon maga után. Senki sem tudott bizonyosat Mama Gyökér érkezéséről és származásáról. Nincs adat, krónikás följegyzés, hivatali beszámoló arról, hogy Mama Gyökér mióta él a városban. A lényeg csupán annyi, hogy aki ma fiatalnak és üdének látta Mama Gyökért, holnap akár ősöregnek, kedvetlennek és félelmetesnek fogja látni

Az asszony olyan volt, akár az anyaföld. Időről időre újjászületett, bizonyos napokon pedig tetszhalált halt. Tudott enni a sós szélből és a fekete földből, s őszi reggeleken, amikor sűrű köd bélelte ki az utcákat, amikor a pára úgy gomolygott a vonuló víz felett, mintha maga a halál ladikozna a folyó közepén, a közeli utcasarkon fényesség támadt, s látni lehetett, hogy Mama Gyökér issza, harapja és nyeli a köd vattáját. Ahogy más a vizet vagy a bort, ő úgy habzsolja hatalmas mellkasába a gomolygó párát. Télen jégcsapokat tördelt, s erős fogsorával elropogtatta a karvastag ágakat. Lehetett ilyesmikre gondolni vele kapcsolatban. Lehetett ábrándozni, és lehetett képtelenebbnél képtelenebb történeteket kiötölni, ám ha valamelyik szegedi utcán, téren vagy a határban szórakozottan ballagó Koszta Nyikiforovval találkozott, a széles mellkasú, bekecses férfi illendő meghajlással üdvözölte, s ha Mama Gyökér nem kérdezett tőle semmit, ha nem kért tőle valami csekély szolgálatot, akkor a fűmuzsikus sem okvetetlenkedett. Mint akik félik, de ugyanakkor tisztelik egymást.

Bizonyos lényekkel szórakozottabban és nagylelkűbben bánik az idő, mint a többiekkel, akiket könnyedén kifényez, használja őket erre a jóságra és arra a bajra, majd lassan elrozsdállja, s egy váratlan pillanatban részvét nélkül töri ketté az életük maradék kenyérhaját. Mama Gyökér olyan ember volt, aki nem tartotta szükségesnek, hogy napok vagy órák pontosságáról fontoskodjon. Ha azt mondták neki, jaj, drága Mama, nehogy úgy járj, mint a boszorkányok, akiknek a segge alá rőzsét hordtak a serény szegediek, és aztán elégették őket, Mama Gyökér homloka úgy szaladt ráncba, mintha egy éles, tegnapi emlék terhével kellene számot vetnie. Mama Gyökér nem mondhatta, hogy mindjárt, hogy azonnal vagy tüstént, neki az efféle szavak semmit sem jelentettek. Ahogy neki az is mindegy volt, melyik nap delelőjét kongatja éppen az alsóvárosi templom harangja, melyik év melyik napját számolgatja a szegedi zsidó, melyik kifestett hónapszámot lehelgeti körbe a keresztény, és melyik napszakban fénylik fel a szerb templom ikonosztáza. Mintha húznák a fekete vásznat a föld felett, jött az árnyék, aztán tovahaladt, és ő nem észlelte, nem is látta. Mama Gyökér nem látta, hogy a délelőtti fényfoltokba miként fordulnak bele a méhzümmögéstől hangos virágfejek szerte a kertvárosban. Nem látta, hogy most árnyék feketéje rágja a levélszárakat. De a virágot néha letépte. Aztán a hajába tűzte. S ha megunta viselni, a szirmokat szépen mind megette. Mama Gyökér nem is bocsátotta meg a sorsnak, hogy többet kell szenvednie, mint másnak, ha ugyan az egyik vagy a másik ember szenvedése összemérhető. Ennek a gyereke hal meg idejekorán, amaz a szülei elvesztése miatt lesz búskomor és tanácstalan, holott az atyai kezet már régen ellökte magától, s többször választott keresztutat az önfejűsége, mint a vérei tanácsa alapján. Megint más a hiábavaló szerelem miatt őrjöng a haját tépve szótlanul, s indul neki egy éjszaka a Tisza sötét hömpölygésének.

A dúlt tekintetű, szerencsétlen asszony is, aki megtalálta a lőszerraktár romjai között a kócbabát, most járni tanítja a gyermeket.

Jár a baba, jár,

nem halott, nem halál.

Jár a baba, jár,

él a baba,

halált talál,

életet talál.

Mama Gyökér általában maga oldotta meg a testiség dolgát. Ha nem bírta tovább a nélkülözést, s képtelen volt elviselni ölének nyugtalanságát, egyszerűen választott férfit magának. Nem gyakran esett meg ilyesmi, évente talán néhányszor, ám ha Mama Gyökér elhatározta, hogy hímre van szüksége, mert tűrhetetlen vágy kínozza, hogy férfiderekat szorítson két hatalmas combja közé, nem volt apelláta. Ha gyönyörű alakja alatt megreccsent egy külvárosi kocsma faküszöbe, nyomban elhallgattak a legények. Vagy szélesre tárta az elegánsabb urakkal hivalkodó Oroszlán kávéház ajtaját, s a szivarfüst, mint valami könnyű, kék kendő, nekilódult, máris menekült a hirtelen támadt huzatban. Csönd lett. A mozdulatok megmerevedtek, az éppen nyerő kártyalap, egy zsírosan fénylő tök ász a levegőben maradt, akárcsak a kitátott száj felé emelt ánizsos pohár. Még a durvább lelkű, a csizmaszárukban bicskát hordó kalandorok se mozdultak. Mama Gyökér körbetekintett, s némi vizsgálódás után felsóhajtott. Varázslatosan szép és tüneményesen nagy volt rajta minden, a szeme, a szája és a melle, ám e nagyság ilyesféle alkalmakkor sohasem túlzást vagy mértéktelenséget jelentett. Sóhajtása pedig azt üzente, döntött. Rámutatott egy férfira, és a kiválasztottat egyszerűen magával vitte. Általában nem szólt Mama Gyökér, nem indokolt, nem magyarázkodott. Olykor ennyit mondott mégis,

vedd el belőlem, férfi, amire nincs szükségem,

vedd el, csak előtte gyere velem.

Kevésbé jóindulatúan azt is lehet mondani, hogy az asszony elhurcolta a kiválasztottat. Az illető, akire a húsos ujj rámutatott, kényszeredett lassúsággal emelkedett fel a helyéről, aztán hátranyúlva kapaszkodott meg a széke támlájában. Hitetlenkedő pillantása körbejárt a helységben, mintha azt akarta volna mondani, ó, szent ég, hát én is, hát velem is megtörténik, miközben pír öntötte el az arcát, ám végül Mama Gyökér után lépett. A közelmúltban egyszer fordult elő, hogy egy sápadt, vékony ember megrázta a fejét, miután rámutatott Mama Gyökér ujja.

Nem lehet, mondta a férfi.

Én még nem halhatok meg, suttogta remegve.

A teste megfeszült, s úgy kapaszkodott az asztallapba, hogy lassan kifehéredtek a körmei. Mama Gyökér bámulta néhány pillanatig, aztán odahajolt a madárszerű archoz, és egyszerűen rálehelt.

Nem is halsz meg, csak egy kicsit.

Aztán a férfi szájába dugott valami fehér gyökeret, amikkel mindig tele volt a szoknyakorca, ingujja vagy a zsebe. A tanácsnoki írnok meghajolt, s réveteg tekintettel, a gyökeret rágcsálva szólt a többiekhez, bocsánat, uraim, a tényállás megváltozott, de nem felejtek el visszajönni. Bocsánat, szólt elmélyülő hangon, holnap újra ugyanekkor és ugyanitt, és máris Mama Gyökér után lépett. Senki nem fűzött megjegyzést hozzá, senki nem nevette el magát, csak egyvalaki vette a pimaszságot, hogy Mama Gyökér után szóljon.

Sajnos, Mama, megint rosszul választottál

A fekete arcú ember olyan pimasz tekintetű volt, hogy pusztán a lénye sértésnek tetszett. A szivarozó Féreg úr gondosan a földre verte a hamut, s talán még megtoldotta volna a gúnyt, ha egy finom kézfej nem ereszkedik a vállára. Levél úr hajolt a füléhez, ő suttogta feddőn, ej, ej, Féreg úr, maga talán a templomba megy, ha pénzre van szüksége, mire Féreg úr szélesen elvigyorodott, hát oda is, kedves barátom, ha az adót számolgatja a templomszolga. Féreg úr menthetetlen volt, mert soha nem tudott olyan tenni, ami igazi gonoszság lett volna. Nagy csattanással zárult az ajtó a vézna tanácsnok mögött. Akik a kávéházban időztek, tudták, holnap majd újra látják a barátjukat. És ha újra látják, nem kérdeznek tőle semmit sem, mert nem szokás. És ő sem fog semmit mondani, mert ez sem szokás.

Mama Gyökér talán csodálatos szerető volt, talán csak az erejével élt vissza, mindenesetre soha, senki nem fecsegett a vele megesett testi természetű kalandról. Egyetlen hím sem vette a bátorságot a kibeszélés és a hencegés gyönyöréhez. Az ilyesféle esetekben előszeretettel dicsekvő s kalandjaikat élvezettel a publikum elé táró szegedi férfiak, gavallérok és megbecsült társasági urak soha nem fecsegtek a különös légyottról, nem árultak el pikáns részleteket, még csak jelentőségteljes megjegyzésekkel sem színezték a maguk mögött hagyott egy-két óra képeskönyvét. S mintha valamiféle általános megegyezés tárgya lett volna az indiszkréció, a Mama Gyökérrel randevúzó urakat sem kérdezgették az asztalbarátok. Mintha valami félelmetesen tapintatos, már-már dermesztően diszkrét, a halállal kapcsolatos esemény részese lett volna az a férfi, aki Mama Gyökér ölébe engedte a magját, ha ugyan megtörtént az ilyesmi.

Ezen augusztusi napon, amikor Klára kitárta az ablakot, és mélyre szívta a forró levegőt, Mama Gyökér az újszegedi átkelőtől néhány száz méterrel délebbre várakozott. Mit várt, s hátát miért éppen ama csenevész nyárfának döntve fürkészte a tájat, talán csak ő tudta. Szőregen már kiásták a tömegsírokat. S ha netán a szabadságra gondolunk, jelesül Magyarország függetlenségére, hát nem csoda, hogy Mama Gyökér tekintetének fényét hol a bosszús kedvetlenség, hol pedig a fölhorgadó harag mosta feketére, sőt, még könnycsepp is megcsillant a szeme sarkában. Ám a szemvíz kékfényű gyöngyét Mama Gyökér nyomban az ujjbegyére vette, és a langyos széllel leszárítva adta vissza az égnek. Mama Gyökér szeme kék volt, mint a tenger, amely soha nem tud ugyanolyan színbe öltözni, mint amilyenbe tegnap vagy tegnapelőtt öltözött. S ha a magányra színt keresünk, semmiképpen sem szabad csak a szürkére, feketére, barnára s hasonló kedvetlen színekre gondolni. Milyen magányos tud lenni a sárga! Mama Gyökér egyszer azt mondta, a magány színe kék. És aztán az ég felé mutatott, de soha, soha nem ismételte meg ezt a megállapítását, mert Féreg úr szokása szerint gúnyosan kiröhögte.

S ekkor mintha kiáltás harsant volna. A környék fáinak lombját és bokrainak fürtjét forró széllökés rázta meg. A közeli bozótosból kicsi korcs gurult elő, s vadul ugatott, hörgött, mint akit megőrjít egy hatalmas, idegen erő jelenléte. Hányszor vagyunk tanúi annak, hogy egyébiránt szelíd természetű állatok őrjöngve vetik magukat a nálunknál jóval nagyobb, gyilkos erejű testek ellen, így ez a bozontos korcs is vicsorogva csapott le Mama Gyökér fehér, cipó nagyságú bokájára, és többször belemart. Az asszony bosszús csodálkozással bámulta a nekivadult ebet, de nem mozdult. Piros csík szaladt alá a lábszárán, éles fájdalmat érzett. A kutya nem tágított, hörögve újra támadt. Mama Gyökér kedvetlenül lehajolt, felemelte a rángatózó, habot köpő állatot, és egyszerűen eldobta. Úgy dobta el Mama Gyökér a kutyát, ahogy egy darab göröngyöt vagy könnyű kődarabot vetünk el unalomból, játékból, szórakozottságból. A kutya szabályos ívben röpült át egy kubikgödör fölé boruló akácbokroson, ám hogy nem egyszerűen ért földet, arra nézvést ama fájdalmas kiáltás volt a bizonyság, amely akkor hangzott fel, ahogy a repülő kutyatest a növényzet már szemmel nem belátható szintje mögé került. S aztán a fájdalmas ordítás folytatásaként valami olyasmi is felhörgött egy magyar huszár szájából, aki ekkor bukkant elő a szétnyíló s nagyokat roppanó ágak mögül, hogy

ki a kurva istenfasza dobál itt kiskutyákat,

majd pedig a káromkodás tovább folytatódott, csakhogy most már nem magyarul, mint inkább egy déli nép nyelvén. Majd a máskülönben nyugodtan poroszkáló magyar huszár mögül egy megviselt öltözékű muszka alakja bukkant elő, aztán újra magyar huszárok következtek, mentéjük véres volt, a zsinórok megszaggatva, csizmájuk, már amelyik hordott lábravalót, csámpás és sáros vagy éppen rossz lábra húzva. A kis csapattal néhány osztrák, szerb és itáliai katona is botorkált teljes egyetértésben. Púposra rakott szekerek követték zörögve a lovasokat és a sötét képű gyalogosokat. A szekerekben sötét arcú, fekete hajú és széles tomporú asszonyok ültek, a sovány lovak mellett mezítlábas, pucér gyerekek szaladgáltak.

A káromkodó huszár megállt Mama Gyökér előtt, és dölyfösen rábámult. Fiatal férfi volt, de sokat látott ember benyomását keltette. Néhány vágás futott keresztben az arca húsában és a homlokán. A mentéjét borító hatalmas vérfolt arról tanúskodott, hogy a közelmúltban egészen pontos szívlövés érte, ám ezt is túlélte. Sőt, mintha nem is igazán érintette volna komolyan ez a halálos esemény, arcbőre fényes volt, napégette barna, a tekintete egyszerre nyílt, ártatlan, ravasz, de álmodozó. A bal fülében vastag rézkarika fénylett, és ez már igazán nem volt a magyar szabadságharc küzdelmeiben harcoló magyar huszárok és egyéb regionális hadfiak szokása, bizony nem, a lúdtoll vagy a kékszövetű, aranyzsinóros csákó igen, de a fülcimpa húsába akasztott karika már semmiképpen sem. A különös férfiú könnyed mosolyt küldött Mama Gyökér felé.

Nem ismered meg a félelmetes Gilagóg vajdát, asszonyság?!

Mama Gyökér ekkor meglepő dolgot tett.

Talán a magát vajdaként bemutató magyar huszár számára nem volt meglepő a történés, de a többiek, a muszkák, az osztrákok és a purdék, nem kevésbé a színes szoknyás, tarka fejkendős, fülükben ugyancsak jókora rézkarikákat zörgető asszonyok, kiváltképpen egy Barka nevű lány számára nyilván igen, mert mintha intésre tennék, egyszerre hördültek fel, amikor Mama Gyökér egyszerűen felnyúlt, és kiszakította gebéje nyergéből a Gilagóg vajda nevű magyar huszárt, majd némi csontropogtatás közepette megölelgette, aztán szájon csókolta.

Ha így mentek be a városba, végetek, egész életetekben követ törtök, mondta aztán Mama Gyökér.

A többiekre pillantott, s megcsóválta a fejét. A mashari cigányok, mert hiszen ők voltak a népes kis csoport, ők, a mashari cigányok törzsének leszármazottai vagy elfajzottjai, a szőregi csatamezőn visszamaradt halottaktól kölcsönöztek ki ezt-azt, hiszen a halottaknak már minek a dolmány és a nadrág, viszont Mama Gyökérnek tökéletesen igaza volt, hiszen az ellenséges, a császári csapatok által felügyelt Szegedre semmiképpen sem lett volna ajánlatos ilyesféle öltözékben bevonulni. Ennél talán csak Kossuth Lajos megjelenése okozott volna nagyobb fölfordulás a városban. Már az is csodával határos szerencse, hogy ezek a vándorcigányok a Tisza partjáig eljuthattak. Hiszen az is tudvalevő volt, hogy szerte a vidéken, a bokrokban és s a füzesekben kémek és spionok fészkelnek, némelyik leselkedő ezer, más csak száztíz esztendeje fürkészi a gyanús eseményeket, hogy aztán nyomban jelentést tegyen aktuális urának. Szerb őrjáratok, és osztrák csapatok kavarták egymás után az út porát. Az árokparton leveles ágakkal éppen csak letakart hullák hevertek. A cigányok mégis megérkeztek, mert szerencséjük volt, vagy mert az istenük megóvta őket. Gilagóg vajda nagyot sóhajtott, kiköpött, aztán intett az embereknek. A cigányok kelletlen morgással hányták magukról a göncöket, s helyükbe húzkodták a régi, viseltes gatyákat és szakadt ingeket. Aztán gyorsan máglyát emeltek, s legott elégették mindazt, amit ebből a gyászos emlékű csatából elhoztak.

Egyre laposabban gomolygott a füst, amikor Mama Gyökér, aki végig felügyelte a rongyok elégetését, Gilagóg vajda felé fordult. A férfi, aki a baloldali orcáján keresztbe futó vágás árkában pihentette a mutatóujját, varázslatos szépségű lány mellett állt. A lány állapotos volt, ám kétfelé gömbölyödő, hatalmas hasán látszott, nem szokásos viselősségről van szó, hogy valószínűleg ikreket fog a közeljövőben az ég alá tolni. A lány olyan szépséges volt, hogy Mama Gyökér önkéntelenül utánanyúlt, magához húzta, és nyakába, melle közé szagolva szívta be a teste illatát.

Veszélyes ikreid lesznek, tudod-e, mondta aztán, és úgy bámult, hogy kék szemében szenvedély villant.

Olyanok lesznek, mint amilyen én vagyok, válaszolta a lány, és mintha penge suhant volna el az arca előtt. Barka volt a neve, és a cigányok azt tartották róla, bár nyilvánosan nemigen hangoztatták, hogy már ölt is.

Nagy kár, te Barka, hogy ennyire nagyra vagy a szépségeddel, dünnyögte Mama Gyökér, aztán újra Gilagóg vajda felé fordult. Kihúzta a férfi szájából a pipát, megszívta ő is, majd visszadugta a cserepes ajkak közé. Fejcsóválva kiköpött, hallod-e, vajda, ebbe a dohányba még száraz lószart is kevertek. Gilagóg szórakozottan vonta meg a vállát, hát ha a muszkák ezt szívják, utal a dohány eredetére, akkor a cigány miért ne szívhatná?!

Mama Gyökér tekintete megkeményedett.

Hol van, kérdezte, miközben közelebb hajolt a férfihoz.

Gilagóg vajda szeme kikerekedett, a száját eltátotta, fülében remegni kezdett a rézkarika, micsoda, ő nem lopott semmit, nincs nála, fogalma sincsen, mi után érdeklődik Mama Gyökér.

Mama Gyökér a fejét ingatta, és szelíden megfogta a férfi karját. Halkan megreccsent a csont.

Hol van, kérdezte újra Mama Gyökér, s a másik kezével intett Barkának, aki vadmacska módjára készült ráugrani. A lány mozdulata megakadt, csak nézett laposan, ellenségesen.

Gilagóg vajda sértetten bámult maga elé, s a karját masszírozva újra nagyot szívott a pipából, mert azt gyakran még álmában sem vette ki a szájából, a csúfolkodó purdék szerint azért, hogy ne csikorgassa a fogait. Mama Gyökér az Igazmondó Habredről kérdezett. Milyen különös egybeesés, hogy az Igazmondó is azon napon érkezett a városba, amikor Szirom úr először eszik virágot. Igazmondó Habred volt a cigányok titkos reménye, és Gilagóg sokszor elmondta az embereinek, hogy nem csak az ő családjáé, az ő népéé, de az összes cigányé szerte a világon, Indiától Moszkváig, Szarajevótól Szófiáig. Kivétel nélkül mindegyik cigány reménye volt az Igazmondó Habred, mert így szólt a jóslat. Hogy miféle jóslat? Ha Gilagóg vajdát erről kérdezték, ingerülten legyintett, ej, te kíváncsi, hát te még Jézus keresztjéből is kilopnád a szöget, kurafi.

Csak ha aranyból van, vigyorgott Masa, a vajda balkeze, akit mindenhová el lehetett küldeni, mert soha nem tért haza üres kézzel.

A díszes, faragott támlájú ágyat, melyen Habred élte némiképp egyhangú életét, egy utazó olasztól vették. Gilagóg egyszer azt hallotta, hogy az olaszok becsülik meg a legjobban az ágyaikat, mindenesetre a velencei fickó jutányos áron kínálta a portékát, s Gilagóg csak később vette észre a vérfoltokat a matrac vásznán. Véres ágyba beleszületni nem jelent jót. S még inkább nem jelentett jót, hogy a vért nem lehetett kimosni matrac vásznából, a foltokat levakarni a deszkáról. Bármilyen gondossággal festették is át a fát, a folt újra elősötétlett. A véres ágy is ágy, dünnyögte Gilagóg vajda. Habred ezen az ágyon született, s a vér vért kívánt.

 

Habred születése előtt egyszercsak arról kezdtek fecsegni az emberek, hogy a kislány nem élheti túl a szülést, mert Habred olyan borzasztó tudással szakad bele a világ könnyű szövésű hálójába, hogy a háló képtelen lesz megtartani az anya fájdalmát. El is terjedt a cigányok közt, hogy ő lesz az „igazmondó". Még ott gömbölyödött, ott forgolódott az anyja hasában, de már neve volt, már sorsa volt.

Már útra kelt, jön hozzájuk az Igazmondó Habred!

De mi az, hogy „igaz", vajda, kérdezgették a cigányok Gilagógot.

Ami van, mondta némi tűnődés után a vajda.

És aki meghalt, az már nem igaz?

Az is van, mondta a vajda és megrántotta a vállát, hát nem mindegy, hogy most van vagy tegnap volt?!

Igazmondó Habred, suttogták áhítatosan a cigányok, és a gyermek hasára mutattak, meghajoltak, és megcsókolták vékony lábszárát. Amelyik tudta, hogyan kell, keresztet is vetett. A lány kezébe nyomtak egy szelet kenyérhajat, almagerezdet, kolbászt. A haját madárfészek darabjával, hínár zöldjével és lepkeszárnyakkal díszítették. Tarka szoknyát varrtak neki, járjon abban.

Egyél, gyermek, mert szülni fogsz.

Egyél, mert úgyis meghalsz.

Egyél, soha nem felejtünk.

A csenevész kislány sírdogált, aztán a haját tépve átkozódott. Megmondták neki, hogy meg fog halni, de azt is megmondták neki, hogy úgy fogják eltemetni, mint egy cigány királynőt, és az emlékét is úgy őrzik majd, mint a keresztények Szűz Máriáét. A lány zokogott, a fejét rázta, körmével karmolta össze az arcát, a vérét a többiekre prüszkölte. Nem akart királynői temetést, és nem akart örök emléket sem, fiatal volt még, alig tizenöt éves, egyszerűen élni akart. Soha nem tudta meg pontosan, kitől lett viselős. Legalábbis soha nem beszélt róla senkinek. De azért így is kiderült annyi, amennyi feltétlenül szükséges volt.

Akkoriban Szarajevó környékét, Kakanj-Doboj és Szutiszka barátságtalan és veszélyes vidékét járták körbe és körbe, mint a szél, koldultak és kalapáltak, kalapáltak és koldultak. Körbetáncoltak egy falusi elöljárót, majd hálásan hajbókoltak az eléjük lökött néhány tojás és káposztafej láttán. Néha halásztak is, mint régen az őseik, mert különben halfogó mashari cigányok voltak, de errefelé a vad hegyi folyók kevés zsákmánnyal kecsegtettek. A hegyek közé dobált tavak partjáról hamar elkergették őket a helybeliek. A falvakat különben, ha csak tehették, előrelátóan elkerülték. Inkább a nagyobb városok és helyőrségek szomszédságában vertek tanyát, ott táncoltak és zenéltek, néhány nagyasszonyuk onnan indult jósolni, szerencsét mondani. A gyerekek meg madártojást gyűjtöttek, kamillavirágot, málnát, szedret, mikor mi érett. De a falvakat elkerülték, mert a falvak népe szegény volt. És nem igaz, hogy a szegény ad. A cigányok jól tudták, hogy mindig a szegény adja a legkevesebbet. Ezen a mogorva vidéken költözött Habred az anyja szíve alá.

A kislány egy délután elment gyógyfüvet szedni, mert az egyik gyermek vasba lépett, és csúnyán elvágta a lábát. Az asszonyok arra kérték, hozzon kamillát, de leginkább lapulevelet, ami leginkább gyógyítja az ilyesfajta vágott sebeket. S ha a kislány meggyfát vagy diófát lát, hát törjön néhány gallyat. A lány végül egy temetőbe tévedt. S mert jókedve volt, hát dúdolt is. Mintha a hajával, a nyakbőrével játszott volna a szél. Ám az ég hasa hirtelen lila lett, akárha megütötték volna. A kislány álmélkodva forgolódott. Már bent járt a temetőben mélyen. Ilyen különös és félelmetes és mégis csábító sírokat még nem látott. A hatalmas kövekbe kardok rajzát és elnagyolt emberalakok ábráját vésték, némelyiken viszont halálmadarat, kuvik rajzát tapogatott ki az ujjbegye. Mint a zöld víz, hullámzott a sírok között a fű, a szél feltámadt, s aztán mintha egy éhes gyomor kordult volna meg odafent, hatalmas dörrenés zuhant a földre. Fácánok csaptak fel a temetőt kerítő bokrosokból. Akárha visító köveket dobtak volna az ég felé. Kóbor eb rohant vonyítva a madarak után. Néhány pillanat múlva szakadni kezdett az eső. Olyan vad és fékeveszett vihar támadt, hogy a lány nem gondolhatott hazatérésre. Belefeledkezve bámulta a szélroham tépte, recsegve hajladozó fákat, a vadul rohanó felhőket és az ostorcsapásszerűen alázuhogó vizet, aztán riadtan keresett menedéket, miközben elszórta az összegyűjtögetett füveket és magokat. Sziklakőtől sziklakőig rohant, melyik alá lehet behasalni. Olyanok voltak a sírok, mintha éltek volna, hatalmas, fekete emberek a kéken zuhogó esőben.

S mintha szóltak volna hozzá.

Gyere, te, gyermek, megvédünk, majd mi óvunk.

A lány hajnalban jutott haza, az ég addigra megtisztult, és a pára arany színekkel mosta át a völgyet, ahol az övéi táboroztak. A férfiak éppen lovat vágtak, és már részegek voltak. A lány napokig didergett eszméletlenül, aztán hányt. Ha felkelt, tett néhány tétova lépést, majd összecsuklott, és rángatózva öklendezte nyála habját a földre. A törzs gyógyító embere gyanakodva szagolgatta a haját, s közben bosszúsan ingatta a fejét. Bogumilokkal hált, suttogta később Gilagóg fülébe, aki már a továbbindulás munkálatait felügyelte. Az asszonyok javában pakoltak, fölcsavarták a szőnyegeket, a sátorponyvát hajtogatták, miközben a férfiak tanácskoztak. A törzs továbbindult észak felé, és elhagyta a Szarajevó környékét. A lány még mindig émelygett, és a gyógyító ember, az idős, félvak varázsló, miután egy pihenő alatt megtapogatta a hasát, újra és újra megszagolta a leheletét, majd evett is a lány hajából, kijelentette, hogy olyasféle baj történt, amely nem gyógyítható, viszont a gyógyszer csakis a lány halála lehet. A lány attól a pillanattól fogva tudta, hogy elveszett. A varázsló megmondta, hogy viselős, és azt is megmondta, hogy túlságosan nagy teher neki a magzat. Ilyesmit azonban bárki mondhat. A varázsló öreg volt, mint a múlt, és már nem hallotta, mit kérnek tőle, mit mondanak neki. Gyakran ismételte magát. Gyakran tette fel újra azt a kérdést, amit az előbb válaszoltak meg neki. A cigányok ekkor kezdtek Igazmondó Habredről beszélni. Gilagóg a fejét csóválta és köpködött. Szerette ezt a vékonycsontú, nagymellű csipaszt, s azt tervezte, hogy az ágyasává teszi. Ráadásul ezzel a lánnyal a vajda szeme fénye és egyetlen kislánya, a gyermek Somnakaj is gyakran játszott. Ám Gilagóg elkésett azzal, hogy a szeretőjévé avassa a kislányt. A lány már viselős volt, és a szíve alatt növekvő teher is egyre különösebbnek tetszett. Gilagóg megrettent, mert hallott már egyet s mást arról, hogy a környékbeli temetők miféle rontást küldhetnek az emberekre. Végül egy hajnalon otthagyta a törzsét, belépett az út menti rengetegbe, s csakhamar elhalkult az ágak ropogása. Valaki felkiáltott. Masa, vajda a balkeze azonban nyugodt maradt, és tudta a dolgát. Elővette a kését, és kényelmesen elhelyezkedve szembe ült az első szekérrel.

Várunk, morogta Masa, s megcsillantotta a kést, nehogy valaki azt gondolja, mást is lehet cselekedni.

Gilagóg megtépve, sebekkel borítva tért vissza egy nap múltán, és nem szólt. Megállt a lány előtt, és sokáig nézett a sápadt, megrettent arcba. A férfi úgy bámult a lány tekintetébe, mint aki menedéket keres abban. Mintha vigaszt, magyarázatot, megbékélést várna egy közelgő eseményre, amelyről szavakkal szólni képtelen.

Rossz, kérdezte végül.

Rossz, mondta a lány, és a hasára tette a kezét.

Nem segíthetek, dünnyögte Gilagóg. Fáradtan elfordult, és pipára gyújtott. A kislány teljesen kétségbeesett, sikoltozva kést tartott a hasának. Lefogták, megpofozták, és attól kezdve két férfi mindig vele volt, nehogy kárt tegyen magában. A lány megint sírt, aztán megint átkozódott, végül ajánlatokat tett az őreinek, a szoknyáját föllebbentve az ölét mutogatta, amely úgy tátogott rájuk, hogy a férfiak megrettentek. A köldök karimájáig fölburjánzó, dús, fekete szőr mélyében eleven hús vöröse lüktetett. Mintha két félbevágott, véres csirkemellet dugtak volna a csenevész combok árkai közé. Az őrök megrémültek a hatalmas vulva láttán. De nem attól tartottak ők, hogy Gilagóg saját kézzel vágja el a torkukat, ha hozzáérnének a lányhoz. E rettenetes öltől rémültek meg, ezért pofozták fel a lányt, hogy azon nyomban öltözzön, és viselkedjen rendesen.

Néha müezzin énekét, máskor keresztény templomok harangjának kongását vitte feléjük a szél. Gilagóg ilyenkor gyakran befogta a kicsi Somnakaj fülét. Mert mérgez a hang is. Boszniában annak sem könnyű a sora, aki jól él. Hát még annak, aki nincstelen, aki szegény, akár az árnyéka, és szövetségest is csak gonoszságra talál. A viselős lány gyűlölködve bámulta a kopár hegyeket, gyűlölködve köpött a rohanó hegyi folyók tajtékjába, a Boszna hullámaiba, és gyűlölködve bámulta az út menti mezőket, melyen vörösen hullámzott a pipacs, sárgállt a kankalin. A lány hiába gyűlölt, habár mi mást tehetett volna. Ez a gyönyörű világ eltaszította magától. Habred anyja belehalt a szülésbe, bár némely jól értesült énekesmadarak azt csicseregték, a jóslatnak segítségre volt szüksége, különben hogyan került volna a lányanya görcsbe merevedő ujjai közé az a marék különös fekete fű, amikor pedig ágyon, vagyis a föld felett szült, ahogy a jóslat megkívánta, s legfeljebb a haját téphette fájdalmában.

Ahogy a csecsemő Habred előbukkant a hatalmas sebbé szakadó anyaölből, a köldökzsinórt elég volt elharapni. A lány még sikoltott, feje erőtlenül oldalra billent, már nem élt. Hirtelen csönd lett. Somnakaj, a vajda kislánya fölszipogott, befogták a száját. Valaki halkan dúdolni kezdett. A vértől, méhvíztől lucskos porontyot a fénybe tartották, él-e egyáltalán, s ha igen, miféle szerzet, látható-e máris az igazmondó különlegessége. Gilagóg vajda felhördült. Az újszülött merőn bámult rájuk, kifejezetten értelmes volt a tekintete, mintha ő is számba vette volna őket, ráadásul nem sírt fel, még csak nem is nyöszörgött.

Miért nem sír fel ez a Habred!

Miért nem rémül meg?!

Gilagóg vajda kiköpött, mert még mindig érezte a köldökzsinór édes-rothadó ízét, majd közelebb hajolt a ráncos arcú újszülötthöz. Már látta, miért hallgat Habred. Az újszülöttnek nem volt szája. Pontosabban szólva volt ezen a borzasztó arcon száj, csakhogy az ajkai összenőttek, az alsó és felső ajkak párnáját erős hártya fogta össze, ahogy a vízi szárnyasoknál fogja össze vastag bőrréteg a karmok csontjait. A fiatal vajda dünnyögött valami keresetlent, mert igazán nem szívlelte az efféle komplikációkat, de nem tétovázott. Ujjai között megcsillant a patkánynyúzó kése, melyet különben borotválásra és sípfaragásra, valamint ellensége Achilles-inának elnyiszálására is használt, majd emberi tekintettel nem követhető gyorsasággal hasított az újszülött arcába. A vér nyomban felbugyborékolt, és összepettyezte az ágy körül állókat. A vajda szájat vágott Habred ráncos csecsemőpofájába, s ami eztán történt, olyannyira csodaszerű volt, mint amilyen csodákról a keresztények vagy Mohamed próféta hívei fecsegnek előszeretettel. Mert a keresztények és a muzulmánok rengeteg fantasztikus történettel dicsekszik tele az életüket, ám hogy a cigányokkal is csoda essék, azt sem egy tudós háfiz, sem pedig egy keresztény hitvigyázó nem hiszi el soha. Vad nép, primitív emberek, barbár szokásokkal. Akik olyan közel élnek a földhöz, a vízhez és a tűzhöz, mint a cigányok, azok nem láthatják a fölöttük kéklő ég csodáját. S ha mégis csodaszerűre lelnek, akkor is galádul viselkednek. Mert a cigányok még a saját csodáikat is meglopják. Vagy ha nem lopják meg, akkor összevesznek vele. Két cigánnyal sem eshet meg ugyanaz a csoda. De ez nem egészen igaz. Mert ha meglopják is a csodájukat a cigányok, annyit mégis hagynak belőle, hogy az éppúgy elmesélhető legyen, mint Szent Sebestyén halála vagy Mohamed próféta mennyországi kirándulása. Habred krákogott egy sort, majd az állára köhögött némi vért, és megszólalt.

Adjatok pénzt, mondta egy felnőtt férfi fáradt, szomorú hangján.

A vajda döbbenten bámult Habred arcába, és dühösen legyintett.

Varrd be a száját, szólt oda egy asszonynak.

Adjatok pénzt, ismételte Habred.

Mennyit, kérdezte a vajda, aki megtorpant.

Adjatok pénzt, ismételte Habred.

Habred száját persze nem varrták be, csak jól átkötötték. És aztán, ahogy bármely más halottal tennék, földbe fektették Habred anyját, keservesen megsiratták, vacsorára még neki is hagytak egy üres tányért, és aztán gyorsan elfelejtették, mint ahogy mindenkit elfelejtenek, akiknél jönnek fontosabbak. Hegyek és mocsaras mezők, száraz pusztaságok vonultak előttük, és már nem gondoltak a csenevész, névtelen kislányra, ha Igazmondó Habred öreg csecsemőtestét bámulták, vagy ha tiszta rongyokba csavarták, ha megszoptatták, ha medvebundába csavarva elringatták. Nem gondoltak arra, hogyan és miért lett viselős az a lány, nem gondoltak a furcsa boszniai sírokra, és elfelejtették a kislány nevét is. Habred 1848. március 15-én bújt elő az anyja öléből, éppen azon a napon, amikor a magyarok fellázadtak a Habsburg Birodalom tűrhetetlen önkénye ellen. A világmesélő születését ilyeténképpen akár képletes eseménynek is tekinthették a cigányok. Ám a vajda ekkor még nem törődött a dátumok jelentőségével, de később, amikor már a királyi Magyarország földjét taposták, megértette, mit jelent ez az időpont. Amiként március idusa a magyaroknak fényes és szívmelengető ünnep lesz most már, amíg világ a világ, olyképpen kitüntetett nap ez a cigányok történelmében is. Ha ez eszébe jutott Gilagóg vajdának, a pipája füstje aranyos fényű lett. Mintha könnyű, gomolygó aranyat fújt volna ki a szájából. A cigányokhoz, legalábbis az ő kiválasztott törzséhez megérkezett az Igazmondó! Jóllehet, egyelőre még csak pénzt tud kérni, de lesz ez még másképpen is. Habredre úgy kell vigyázni, mint a szemük fényére, mert ő az, akit a Teremtő arra a feladatra jelölt ki, hogy elmondja a cigányok világtörténelmét. Igen, pontosan így szólt a jóslat. Már ameddig elmondható a történet, lévén a cigányok világtörténete azután is tart még, ami után már nem lehetséges, hovatovább nem is érdemes beszélni. A történet végjátéka az a nagyszerű pillanat lesz, amikor a világ összes cigánya, lótenyésztők, teknővájók és kanalasok, zenészek és aranymosók, halászok és medvetáncoltatók, hóhérok és vaskovácsok, kárpátiak és oláhok, már nyugaton bolyongók és a keleten maradtak előtt némi nehézkes nyikorgással ugyan, de mégis kinyílik a Mennyország aranykilincses nagykapuja, természetesen egyenest az Úristen keze által, minekutána a cigányok egyenként lépnek át majd a küszöbön. Idáig tart a Habred által elmondható történet, amely persze eztán is folytatódik, csakhogy már a mennyország selyem díványain és paradicsomi kertjeiben, hűs patakpartokon és aranytól harmatos réteken, ám a történet ezen részét emberi beszéddel nem lesz lehetséges majd tolmácsolni. S énekkel, tánccal éppúgy képtelenség lesz kifejezni, micsoda gyönyörűség várja őket a mennyországi kertekben. Jól van, ennyit talán a legostobább cigányok is tudnak, vagy vágynak, akarnak. De hogy eddig hogyan volt, és eztán miként legyen, nem tudja senki. Tíz cigányból nyolc nyolcfelé indul, a maradék kettő összeveszik, és az egyikből bizonyosan gyilkos lesz. Habred, az Igazmondó azért érkezett hozzájuk, hogy utat mutasson. Habred nem mindennapi lény, s hogy valóban az Úr kitüntetett felügyelete alatt áll, azt ama rémisztő képessége is igazolta, hogy válságos pillanatokban világítani kezdtek a csontjai.

Amikor elhagyták a Boszna völgyét, és keletre fordultak, a szultáni birodalom emberei, határkatonák ütöttek rajtuk. A hajnal szürkületében rohanták le őket. A katonák nyilván fölfigyeltek a füstre, a hangoskodásra. Az emberek még fel sem ocsúdtak, durva káromkodások és ökölcsapások közepette terelték össze őket, s a következő pillanatban az arcukba sisteregett egy fáklya. Vezényszavak pattogtak, mintha lőttek volna rájuk. Egy gyereklány fölsikoltott, de az anyja a hajába markolt, hallgasson. A törökök térdüket csapkodva röhögtek, az egyik katona a varázsló fülét csavargatta, hallod-e, hallod-e, hallod-e, öreg. Így végzik hát, gondolta Gilagóg, elevenen égetik el őket, akár a föld söpredékét. A varázsló a földre esett, s az egyik katona feléje indult. Ám a sisteregve lobogó fáklyával közelítő fiú egyszeriben megtorpant, s nagy csuklások közepette kezdte mutogatni a mögötte meredő tisztnek, hogy cigányvarázslatot lát.

Mi van, ordított a tiszt, aztán az ő torkán is megakadt káromkodás dühe, akár a megromlott hús. Fulladozva bámult arra, amerre a katonája mutogatott. Igazmondó Habred a szekere peremén ült, és senki sem tudta, miként került oda. Maga Gilagóg vajda sem, pedig ő aztán igencsak vigyázott a különleges médiumra. Habred úgy ült, hogy testének húsán valósággal átvilágítottak a csontjai, ettől az öreg csecsemő testét kísérteties kék és sárga fény derengte körbe. Mögötte kelt az óriási Napkorong. Nem lehet varázslat az, amit csak elhiszünk. Nem lehet varázslat az, ami láttán nem fog el bennünket némi jóleső, nyugtalanító kétely. Gilagóg a fejét rázta, és egy pillanatra elfeledkezett a veszélyről. Hiszen amit látott, valóban olyan volt, akár egy jelenés, igen, akár egy cigánycsoda. Ő ocsúdott a leghamarabb, a kékes fényben derengő csecsemőhöz ugrott, s lerántotta Habred szájáról a kötést.

Adjatok pénzt, szólt Habred, és sárgán világító ujjával előre mutatott.

A katona elejtette a fáklyát.

Adjatok pénzt, ismételte Habred.

A katonák lassan mozdultak, majd remegve dobálták eléjük az aranyakat, és a harácsolt ezüst étkészletet. Sok ilyen vagy ehhez hasonló történettel bírt a törzs, míg átvágott Bosznia félelmetes földjén, a lényeg azonban mégiscsak az volt, hogy Habrednek hallgatnia kellett, mert bár a pénz tényleg fontos dolog, azt mégsem engedhették, hogy a hírük megelőzze őket. Fontos, hogy kérjen és kapjon az ember, ám Habrednek nem ez a feladata, nem a pénzszerzés okán óvják, mint a szemük fényét. Nem azért ásták göndörbe, amikor az ellenséges, vérbosszújukról és kielégíthetetlen nemi gerjedelmeikről hírhedt lováriak törtek rájuk.

A cigánynak gyakran a cigánnyal is meggyűlik a baja. Gilagógék már egy napja tudták, hogy nem kerülhetik el a találkozást. Tudták, hogy a lováriak a legvérszomjasabb cigányok, s ha sérelem éri őket, hát a bosszúért még a halálos ágyukon is lihegni fognak. S a sérelem most annyi volt, hogy keresztezte egymást a két vándorló törzs útja. Gilagóg úgy gondolta, jobb lesz, ha elébe megy a vérontásnak. Néhány emberével a lováriak szálláshelye felé indult, hogy kiengesztelje őket. Néhány percnyi járás után megpillantották az ezüst cölöpökre állított, díszes sátorponyvát, a hatalmas kondérban fővő lófejet. A férfiak csoportja megtorpant. Talán jobb lett volna visszafordulni. Ám amikor eléjük ugrott egy szurtos arcú fiú, és felüvöltött, tudták, hogy elvesztek. Már nem volt visszaút. A lováriak, akik többen voltak és erősebbek is, megérezték a szagukat, tulajdonképpen ők követték Gilagógékat, és úgy alakították a vándorlásuk menetét, hogy egy napon a mashariak végül beléjük botoljanak. Várták őket, és tudták, hogy a mashariak jönni fognak, és hoznak egy kis pénzt és ékszert, de korántsem az összest. Valóban így történt. Puskák és nyilak meredtek rájuk a bozótosból. Egy testes asszony lépett ki a sátorból, zöldséget dobott a gőzölgő kondérba, majd unottan Gilagógék felé pillantott, s szó nélkül visszalépett a ponyva mögé. A férfiak lassan előjöttek a rejtekeikből. Nem beszéltek. Nem volt miről szót ejteni, annyira egyértelmű volt minden. Alig fél óra múlva már a mashariak táborában voltak. A lováriak a nőket meghágták, amelyiket nem helyben, azt később, mert néhány fiatalabb, mutatósabb lányt magukkal hurcoltak. Somnakajt csak megrugdosták, az apja még az indulás előtt sárral kente be az arcát, és a mellecskéire lószart szórt. Gilagógot fejjel lefelé lógatták egy faágra kötve, tüzet gyújtottak alá, ezért aztán Gilagóg csakhamar elárulta, hol tartják a kincsüket. Néhány ezüstforint, réztányér, kelengyék, tarka kendők, előkelő eredetű, bár viseltes ruhadarabok, nos, ez volt a kincs. A lováriak összeszedtek mindent, majd újabb vágást ejtettek Gilagóg bal arcán, hogy mindig tudják, ha találkoznak vele, milyen keveset adott nekik, és hogy örökké tartozni fog. A lováriak elmentek. Egy vékony horpaszú kutya oldalazott vissza a táborba, a farkát maga alá húzva bámulta őket, majd felvonyított. Masa végre levágta a vajdát, aki nyekkenve esett a földre. Gilagóg szótlanul törölgette magáról a vért, szédelgett. Csalánlével itatták meg. Gilagóg lassan magához tért, ekkor a markába vizelt, a húgyot a sebre löttyintette. Néhányan jajongani kezdtek, a hajukat tépték, a földhöz verték magukat. A vajda szólt az embereknek, csitítsák a gyereklányok után vinnyogó asszonyokat, s miután végleg elült a lováriak után támadt porfelhő, akkor mert a felkapart földkupachoz lépni, és még tovább ásni legalább fél métert lefelé, hogy végül kiemeljen egy szürke vászonzsákot, abból pedig kibontsa Habredet, aki persze élt, és olyan mély szemrehányással bámult Gilagógra, hogy biztosan nem pénzt kért volna, ha a vajda szájat nyit neki.

Gilagóg megvonta a vállát.

Mit tehettem volna, Igazmondó, ha ezek magukkal visznek, egész életedben arra használnak, hogy pénzt kunyerálj?!

Azt hiszed, egész életedben világítani fog a a csontod?!

Azt hiszed, nem lesz több kék cigány rajtad kívül?!

Ne bízd el magad, Habred. A te lelkedbe egy hatalmas történetet rejtettek, és erre a történetre minekünk szükségünk van!

Nem úgy tűnt, hogy a vajda szavai megtették volna a hatásukat, de a vajda elmondta, amit akart.

 

Gilagóg vajda inas és vékony, roppant kemény ember volt. Még a purdék is tudták róla, annyira éberen alszik, hogy többször harapott rá az arcán átsurranó patkány farkára, hogy aztán gyereksikolyhoz hasonló jajkiáltás tudassa, a patkány átvágott torokkal fejezte be földi pályafutását. Gilagóg alvás közben kést tartott a tenyerében, jobb kezében pedig édes répagyökeret szorongatott, amelyből gyakran harapott félálomban, mert gyűlölte az álmok keserűségét. Néhány éve egy konstruktív megbeszélésnek induló, semmiféle izgalmakat nem ígérő törzsi tanácskozás, mely a vadászterületek határainak megerősítését volt hivatott egyszerűen és igazságosan megerősíteni, s ahol életkora ellenére máris a fiatal Gilagóg elnökölt, borzasztó verekedésbe torkollott. Miután eloltottak egy égő szekeret, emberei darabra pontosan nyolc kést húztak ki a méltatlankodó Gilagóg testének különböző pontjairól. Hét késnek még akkor este meglett a gazdája, azok a cigányok mind bocsánatot is kértek a neheztelő Gilagógtól így vagy úgy, pénzzel, lóval vagy még ártatlan, de a szerelemre már kész lányokkal is. A nyolcadik, ezüstberakásos, kagylónyelű kés azonban, melyet a legaljasabb módon a hónaljába döftek, méghozzá tövig, és amit ráadásul csak másnap reggel vakaródzás közben fedezett fel, nem talált gazdára.

A vajda abbahagyta a karja dörzsölgetését, majd Mama Gyökér lába felé pillantott. A loncsos kiskutya tért vissza, és nyalogatni kezdte az asszony bokájára száradt vért. Mama Gyökér is lefelé pillantott. Aztán elmosolyodott.

Jaj, vajda, hiszen csak Habredről kérdezlek.

A vajda kelletlenül vállat vont.

Csak?!

Csak látni akarom, mondta Mama Gyökér.

Kíváncsi vagyok, mert nő vagyok, te, duruzsolta Mama Gyökér, és megpaskolta Gilagóg arcát. A vajda sóhajtott, aztán a középső szekérhez vezette az asszonyt. Mama Gyökér tudta, hogy nem emelkedhet fel a járgányra, mert az nyomban összeroppanna a súlya alatt. Fellebbentette hát a ponyvát, és a szekér mélyébe nézett, ahol a velencei ágyban megvetett szalmán feküdt a vénséges vén csecsemő. Vannak emberek, akik nem a földi élet szokásos ritmusával vesztik el a fiatalságukat, hanem szinte szemmel láthatóan. A szekér mélyében heverő, csukott szemű, ráncos arcú emberke is ilyen volt, a „nagy" Habred, az igazmondó. Megszületett és máris százéves. Vagy kétszáz. És máris tudta mit kell mondani. Mellette egy kislány üldögélt, dúdolt és virágfüzérrel játszott. Sárga színű, kékes árnyalatú virágok és rózsaszirmok díszítették a virágfüzért. Somnakaj Mama Gyökérre mosolygott.

A lányom, mondta Gilagóg a gyermekre mutatva.

Biztosan viharban született, bólintott tűnődve Mama Gyökér, és a kislány arcához nyúlt, aki az érintéstől megdermedt, mint madár a kígyó közelségétől. Gilagóg vajda úgy mosolygott, hogy kilátszott az ínye. Lassan ökölbe szorult a keze.

Tudod, Mama Gyökér, amikor nemzettem, elrejtettem benne valamit. Titka van az én kislányomnak, mondta halkan. De csak egyvalaki fejtheti meg ezt a titkot. Ha illetéktelen keresi, suttogott Mama Gyökér füléhez hajolva Gilagóg, annak a torkát vágom el.

Mindig szerettél lódítani, Gilagóg, csóválta a meg a fejét Mama Gyökér, és letörölte az álláról a vajda nyálát.

Mit mondtak, mikor fog rendesen beszélni?

Nem tudni pontosan. Talán holnap, de lehet, hogy harminc év múlva, mondta a vajda.

Vagy úgy, Mama Gyökér tekintete hirtelen ábrándossá vált.

Addig csak pénzt tud kérni, vonta meg a vállát a vajda.

És egy kicsit eltűnődtek ezen, hogy az még milyen messze van, harminc esztendő, bár, ha úgy vesszük, ez az Igazmondó Habred életkorát tekintve csekélység, mert róla nem lehetett tudni, hány éves, hiába is tudták, melyik napon született. Bizonyos emberek nem annyi idősek, mint ahány földi évvel bírnak. Inkább annyi esztendősek, és ilyen volt Habred is, ahány esztendő történetét képesek elmondani. A hallgatag, vén csecsemőember, akit épp úgy kellett táplálni, mint egy magatehetetlen gyermeket, egy napon kinyitja a száját és megszólal. Habred úgy tartozott a cigányokhoz, mint a szegénységük és az otthontalanságuk és az elpusztíthatatlanságuk. De egyszer megszólal, és elmondja a cigányok világtörténetét.

Így történt, hogy a cigányok, nem sokan, három szekér, mintegy húsz férfi és ugyanannyi asszonyság és a purdék, meg a csoportot követő ebek, köztük az is, amelyik Gilagóg vajdát eltalálta, és azóta nem volt hajlandó elmozdulni mellőle, némi alkudozás után átkelhettek a folyón. Majd egyenesen a megszálló városi hatósághoz vonultak, ahol eskü alatt ígérték, hogy koldulni, lopni és rabolni nem fognak. Megfogadták, hogy kétkezi munkával keresik meg a napi betevőjüket, s mert Gilagóg megmutatta a tenyerét, melyen a jókora kérgek valóban munkától származtak, a katonai parancsnok kiállította az engedélyt, s néhány katona kíséretében útnak indította őket. Úgy haladtak át a téren, melyet már nem volt szabad Szabadság térnek hívni, mint akik pontosan tudják, hogy melyik ennek a szigetszerű, szétszaggatott, girbe-gurba utcácskákkal hivalkodó városnak a területe, amelyet birtokba vehetnek. Egyébként sejtették, hogy nem zsíros, fekete földet kapnak a seggük alá, igaz, ilyen földdel ők nem is igen tudtak volna mit kezdeni. Az asszonyok dúdoltak. Egyenesen észak felé tartottak, ahol vizesebb és süppedősebb volt a város földje. Most már a középső szekeret sem fedte ponyva, mert felesleges volt a titkolózás. Birtokukban volt a pecsétes és hamisítatlan menlevél, Habredről meg csak ők tudták, miféle kincs. Somnakaj most is a rózsafüzérrel játszott. Majd szórakozásképpen letépett egy szirmot, amely még véres volt, és tűnődve engedte át a szél láthatatlan erejének.

Az első pillanatban úgy tűnt, a véres szirom a porba hull, ám Isten vagy a sors irányította szelek másként döntöttek. Mert egy fuvallat, mint valami puha, láthatatlan tenyér, alálebbent és megtartotta. Majd felkapta, és a magasba lendítette. Pergett és forgott a szirom, végül egészen magasba szökve, immár végérvényesen kiszolgáltatva az erősebb és durvább légáramlatoknak, ide és oda szálldosott a tetők fölött. Aztán egy pillanatra úgy tűnt, hogy egy galamb csőrében köt ki, ám a madár végül tovarepült. S a szirom lassan ereszkedni kezdett, még engedett néhány gyengülő széllökésnek, majd szinte megszelídülve pergett be a Feketesas utcában egy ház nyitott ablakán. Ott pedig egy kisgyermek párnájára hullt. A gyermek önkéntelenül utánanyúlt, néhány pillanatig forgatta az ujjacskái között, majd bekapta, és lenyelte. Klára ekkor lépett a szobába, szoptatási idő volt. Az asszony állt egy ideig, kibámult az ablakon, majd hátrébb húzódott, és szabaddá tette a mellét. A gyermek azonban elutasította a bimbót. Az asszony rémülten vette észre, hogy a gyermek ujja véres, és a szája is gyanúsan piroslik. Sebet keresett a kicsin, de nem talált. Aztán a vért az ujja hegyére vette és megkóstolta.

 

A regény első fejezete a Jelenkor 2005/1. számában olvasható. (A szerk.)