(részletek)*

A hasonmás Dosztojevszkij pétervári elbeszéléseinek sorában különös helyet foglal el. Ez a mű egyidejűleg meg is nyitja (az 1846-os variánssal) és le is zárja (az 1866-os variánssal) ezt a sort. A műben a szerző összeszedte és formába öntötte legfontosabb gondolatait Pétervárról, a város társadalmáról, metafizikai és eszkatológiai teréről, az orosz történelemről, amely létrehozta az orosz csinovnyik típusát, az örök problémákról, az Isten és az ördög párharcáról az emberi szívben, a lélekről, amelyért megütköznek a jó és a rossz erői. Éppen az elmondottak miatt áll ez az elbeszélés a jelen kutatás középpontjában. Mint sajátos fókuszba, a 40-es évek művészeti eszméinek sugarai összegyűlnek benne, másfelől olyan szálak indulnak ki belőle, amelyek összekötik a 60-as évek művészetével. A hasonmás előkészíti Dosztojevszkijnek a Feljegyzések az egérlyukból (1864) című művében az emberről kimondott legfőbb gondolatait, valamint a Krokodil (1865) című befejezetlen kisregényében kifejtett eszméit, amelyek elmélyítik és új formában mutatják be a személyiség megkettőződésének problémáját. […]

A hasonmás Dosztojevszkij egyik legbonyolultabb és legellentmondásosabb műve. Maga a szerző is nehezen tudta megítélni. Ítéleteinek spektruma helyenként egyenesen ellentmondó. A hasonmás - „chef-d’oeuvre", „zseniális mű", amely egyenrangú Gogol Holt lelkekjével, talán még felül is múlja azt az emberi lélek állapotáról szóló fő gondolatában; és erőteljesebb érdeklődést vált ki, mint Dumas. De az író másképpen is nyilatkozott róla: „teljesen sikerületlen munka", habár „az eszméje meglehetősen világos volt" és komoly. Magának Dosztojevszkijnek az ellentmondásos értékelése a kritikusok, teoretikusok és irodalomtörténészek véleményeinek széles diapazonját eredményezte e művel kapcsolatban.

Nézzük meg először is, mit értékelt A hasonmásból maga a szerző. Eszmefuttatásaiból kiemelkedik néhány fontosabb probléma. Először is, Dosztojevszkij olyan elbeszélésként tekint A hasonmásra, mint amely művészete legfontosabb eszméjét tartalmazza (és jegyezzük meg: az író ezt 1877-ben mondja, tehát akkor, amikor A Karamazov testvérek kivételével már minden nagyregénye készen áll). Másodszor, a szerző nem véletlenül ejt szót A hasonmás és a Gogol-féle Holt lelkek sajátos párhuzamáról, amikor is magával az összehasonlítással megadja a saját mű nagyságrendjét, kijelöli helyét és jelentőségét. Sem a kritika, sem az olvasóközönség nem látta azonban azokat az erényeket, amelyeket maga az író érzékelt A hasonmásban. Az elbeszélés körüli értetlenség váltotta ki az író kétségeit, de nem az eszméjét, hanem csak a művészi megformálását illetően. Így vetődött fel a mű elkerülhetetlen átdolgozásának gondolata. Ugyanakkor sem a 40-es évek végén, sem az 50-es években nem nyílt erre lehetőség. De már a 60-as évek elején hozzáfogott Dosztojevszkij az 1846-os szöveg átszerkesztéséhez. A piszkozatokban jól észrevehető az a tendencia, hogy a szerző „megújítsa" A hasonmást, hogy az elbeszélésnek a reformidőszak legelejére jellemző publicisztikai irányultságot adjon, hogy megtermékenyítse a művet a legújabb politikai eszmékkel (Garibaldi-téma) és hogy pontosabban jelenítse meg a régi szöveg problematikáját. Ugyanakkor az elbeszélés „sikertelen" formája nem tűrte a transzformálást, amiről Dosztojevszkij meggyőződött az 1861-1865-ös években is, illetve 1866-ban is. […]

Pétervár és az ügyosztály ördögi álarcot öltött világa

Miután a szerző elbeszélése kompozíciójának középpontjába állította a hasonmást, ezzel meghatározta főszereplővé válását, törvényszerű hatását az egész műre: a szociális és a mitológiai elválaszthatatlan egységben mutatkozik meg benne. Az ifjabb Goljadkin (csinovnyik és ördög) a személyiségében egyesíti mindazt az oppozíciót, amely Goljadkin úr ellen irányul: az egész természeti világ és az egész szociális világ felvonult ellene. A hős ellenfelei és ellenségei - Andrej Filippovics, Vlagyimir Szemjonovics, Karolina Ivanovna, az ügyosztály csinovnyikjai stb. - Goljadkin véleménye szerint olyan intrikát szőnek, amelynek ihletője és irányítója maga az ördög.

Pétervár világa az állami szubordináció hivatalos jelképeivel áll előttünk: rangok, kitüntetések, érdemrendek szerint. Dosztojevszkij pontosan feleleveníti a csinovnyikok rangtáblázatát: A hasonmásban szerepel egy bizonyos „excellenciás úr", egy titkos tanácsos, akihez iratokkal és jelentésekkel igyekszik a „kegyelmes úr", az egyik ügyosztály igazgatója, egy „államtanácsos" és tábornok; a sorban következőként egy osztályvezető, a kollégiumi tanácsos Andrej Filippovics jelent az igazgatónak; az osztályvezető alárendeltje Anton Antonovics Szetocskin, az irodavezető; még lejjebb található az irodafőnök helyettese, a címzetes tanácsos Goljadkin; alatta pedig a többi hivatalnok: Vahramejev, a kormányzósági titkár, a kollégiumi iktatók, Osztafjev és Piszarenko, a két írnok, Fedoszejics, a portás és Mihejev, az őr. Ráadásul „egy ügyosztálynak" ez a „piramisa" bármely pétervári és valószínűleg bármely oroszországi ügyosztály általános képét mutatja. Dosztojevszkij Gogol nyomán, de saját elképzelései szerint építi fel a csinovnyik-ember viszonyt. A „rangok poétikája" sajátos formákat ölt művészetében, Dosztojevszkij az általánosítás új eljárásait, elveit, formáit ajánlja. V. E. Vetlovszkaja például rendkívül érdekes magyarázatot talál arra, hogy Andrej Filippovics, aki egyszerű kollégiumi tanácsos, „egészen másnak látszott", „sokkal többnek", és a rangidős szerepét töltötte be. Azt írja: „Andrej Filippovics összefüggésbe hozható a Szent Andrej Pervozvannij-érdemrenddel, a legrangosabb és legnagyobb oroszországi érdemrenddel, amelyet még I. Péter hozott létre 1698-ban: pontosan ezzel magyarázható, hogy a hőshöz az »excellenciás úr« megszólítással fordulnak."1 Az ember és a kitüntetés hasonló összefüggése figyelhető meg egy másik esetben is, és ez ad alapot arra, hogy a dologról mint Dosztojevszkij művészi eljárásáról, a „rangok poétikájának" sajátos kidolgozásáról beszélhessünk. Vlagyimir Szemjonovicsot törvényszéki ülnöknek nevezik ki, és új kitüntetést is kap: „A karszék másik oldalán Vlagyimir Szemjonovics állt, fekete frakkban, vadonatúj rendjellel gomblyukában."2 A szerző az intonációban kiemeli, hogy az ő kitüntetéséről van szó. Az övé, vagyis ugyanazt a nevet viseli, vagyis a Vlagyimir-érdemrend negyedik, azaz legalsó fokozatát kapta meg, amit általában a VII. osztályba sorolt hivatalnokok szoktak megkapni; és a hős ezt most nem a szolgálatáért, nem a munkájáért kapta, hanem - felhasználva a kapcsolatait - soron kívül, tulajdonképpen úgy, mint a törvényszéki ülnöki rangot. Kiderül, hogy a csinovnyikok neve nem valamely szent nevére megy vissza (mint ahogyan ez a keresztény szokások alapján feltételezhető), hanem a kitüntetések elnevezéseire. Ugyanúgy tehát, mint Andrej Filippovics, Vlagyimir Szemjonovics is csak kitüntetés-ember, rang-ember. Ezt a gondolatot erősíti tovább a szerző is: „az ifjún […] ebben az ünnepélyes percben viruló arcától ülnöki rangjáig minden azt fejezte ki, majdhogy kiabálva: lám, milyen magasra tudja emelni az embert az erkölcs!" (185). A szerzői irónia csak alátámasztja a kifejtett gondolatot.

Mindezzel együtt Andrej Filippovics azon képessége, hogy valami másnak mutatkozzék, univerzális jellegű: „dörmögőnek" (177), azaz medvének nevezik; Goljadkin útját „mindig igyekszik keresztezni, mint valami fekete macska" (214); azt feltételezik róla, hogy „pillantása megsemmisít" (191); az egyenruhájához tartozó csizmája pedig Goljadkint valami miatt „török papucsra" (193) emlékezteti. Ezek a kiemelt jellemzők egy bizonyos társadalmi típust írnak körül. A hétköznapi-szociális szint jelentései mellett - amelyek a csinovnyik-zsargon szótárából származnak (a „dörmögő" főnököt jelent, a „megsemmisíti a pillantásával" ’helytelen magatartásért, vigyázatlan szóért felelősségre von, alaposan leszid’ jelentést hordoz) - azonban megjelennek más, Dosztojevszkij által a népi hiedelemvilágból merített jelentések is. E szerint a medve - erdei rossz szellem, a fekete macska - az ördög szinonimája, a török papucs - az Antikrisztus áruló jele (és ezekre a jelentésekre a romantikus irodalom felkészítette az olvasót).

Az ügyosztály világának ábrázolásában Dosztojevszkij következetesen halad a kijelölt úton. A kettős természet megmutatkozik a névtelen, de fontos, tar fejű tanácsos alakjában (a tar - golij szinonimája a kopasz - liszoj, a liszij pedig az ördög egyik elnevezése). A szerző aztán összeszedi az erre irányuló lehetséges asszociációkat: a tanácsos tar koponyája, amit parókával fed be, ugyanolyan lesz, mint az arab emírek feje, akik „Mohamed prófétával való rokonságuk jeléül zöld turbánt viselnek, s ha leveszik, az ő fejük is csupasz, tükörsima alatta" (193). Ebben a sorban a kopasz tanácsos kap még egy kiegészítő tulajdonságot: nem keresztény. Így formálódik a hős jelleme: komor, keményszívű, parókás tanácsos lesz belőle. A paróka rendeltetése szintén érdekesnek mondható ebben a kontextusban: az álcázás, a maszkírozás eszköze, a paróka jótékonyan elfedi az előnytelen külsőt. És éppen ez a „kopasz", az ördög kíséri el Goljadkint a hasonmásával együtt az utolsó útjára: így alakul ki a tisztátalan erő kettőse.

A pokol jele figyelhető meg a bicegő (tehát sántító) irodavezetőn, Anton Antonovics Szetocskinon és magán Goljadkin úron is, akinek bicegő járásában - a szerző megjelölése szerint - van valami fantasztikus jelleg: „Goljadkin úr […] minden lépésére, valahányszor lába koppant a járda gyámkövezetén, mintha a föld alól pattant volna ki, egy-egy újabb, hajszálra hasonló és gonosz szívű Goljadkin úr termett elő. S ezek a hajszálra hasonlók, ahogy feltünedeztek, szintén nyomban futásnak eredtek, egymás mögé zárkózva, növekvő libasorban, buzgón szökdécselve idősb Goljadkin úr után." (263) Ebben a részletben a legapróbb elemek is telítve vannak másodlagos jelentéssel: a sántító (azaz a rövidebbik) láb erősebben koppan a földre, e jelre a föld alól ördögök ugrálnak elő, melyek úgy szökdécselnek, mint egy sor liba. Mindkét kiemelt tulajdonság a tisztátalan erő jelenlétére utal.

Fáradhatatlan következetességgel építi fel a szerző az olyan világok párhuzamát, mint a valóság és az álom, a realitás és a fantasztikum, az e világ és a túlvilág. Az ügyosztály csinovnyikjai A hasonmásban mintha nem rendelkeznének teljes, egész, szilárd arculattal: mind a külsejük, mind a lényegük deformálódik az elöljáróság pillantása alatt - az emberi arcok mögül állati pofák kandikálnak elő. Ugyanúgy, mint az ördögök, rendelkeznek az átalakulás, átváltozás képességével, amit időnként az emberi képzelet, vagy a mégoly éles emberi szem sem képes követni. A népi hiedelmek szerint az ördög általában fekete macskává, fekete kutyává, „disznóvá, lóvá, kígyóvá, farkassá, nyúllá, mókussá, egérré, békává, hallá (nagy előszeretettel csukává), szarkává (a madarak közül ez a legkedveltebb)"3, valamint egyéb állatokká és madarakká változik. Ezek közül számításba jöhet még: a liba (esetleg a hattyú), a varjú, a patkány (mint az egér variánsa). Mindezek az állatok rendszerint valami fantasztikus tulajdonsággal rendelkeznek, melyek az orosz tündérmesékben is megjelennek, és gyakran a tisztátalan erő, leggyakrabban a Baba-Jaga segítőiként jelennek meg.

Mindennek alapján azt állíthatjuk, hogy Dosztojevszkij virtuóz módon bánik az ördög azon tulajdonságainak megjelenítésével, amelyek a népi tudatban rakódtak le. És a szerzői asszociációk még itt is szétágaznak. Egyfelől e tulajdonságokat vehette a szerző a népmesékből, másfelől Dosztojevszkij nyilvánvalóan a hétköznapi-szociális kultúra felé fordul, az előjelek, hiedelmek, előítéletek, babonák világa felé, amelyek nem csupán a legalsó népi rétegekben terjedtek el.

A csinovnyikok alakjában, állati vonásaikban feltárul még egy jelentéstartalom. A mesék, közmondások, szólások, állatmesék (nyilvánvaló utalás történik Krilovra is - „Krilovnak igaza van… nagy koponya, nagy kópé az a Krilov" [215]) - nyelve a szerző számára mint a képes beszéd példája szükséges, mint utalás A hasonmás titkos nyelvére. Az állati pofák, kifordított tulajdonságok segítségével Dosztojevszkij nem annyira az „erdőbéli életet", mint inkább a „pokolbéli életet" ábrázolja. Éppen ebben a vonatkozásban világosodik meg Andrej Filippovics kapcsolata a fekete macskával, a hasonmásé a kiskutyával és a fordúlt farkassal, Osztafjev írnok járása (az „írnoki járás", amint a szerző megjegyzi) a patkány járásával, Petruska nagyhangú torka a varjú hangjával; a hős kész egérré változni, hogy észrevétlen maradjon stb.

Van még egy hasonlat, amelynek az értelme az említett kontextusban válik világossá: „Ó, én birka!4 […] Magam dugom a nyakam a hurokba" (217), vagyis más szavakkal, Goljadkin azt állítja magáról, hogy öngyilkos lesz. A hiedelmek szerint az öngyilkos - az ördög báránya; minden lelki beteg, megrontott ember odaadja magát az ördög szórakoztatására, vagyis „birkát csinál magából" - és azokban az esetekben, amikor az ördögnek szórakozásra, kicsapongásra, mulatozásra támad kedve, egyszerűen vizet hord rajtuk, mint a legártatlanabb, legvédtelenebb, birkához hasonlatos, teljesen alárendelt lényeken. Éppen erre is van tulajdonképpen kiválasztva ez a legszelídebb, védtelen állat. Meg kell jegyeznünk, hogy Goljadkin báránynak, birkának érzi magát. Farkasként ez esetben, természetesen, az ifjabb Goljadkin lép fel. Magától kínálkozik persze még egy párhuzam: „az öngyilkosokon maga a sátán utazik a túlvilágon, oly módon, hogy némelyeket ló helyett fog be a kocsi elé, másokat pedig felültet a kocsis helyére, hogy hajtsanak. Ő maga imbolyogva felül a főhelyre, nógatja és ostorozza őket."5 Bármilyen furcsa is, az ifjabbik Goljadkin „meglovagolja" a kiszolgáltatott idősebbiket: hol eltulajdonítja a munkáját, hol arra kényszeríti, hogy kifizessen helyette tíz pirogot, hol nevetség tárgyává teszi az egész ügyosztály előtt, hol önszántából elkövetett aljasságra készteti.

A „pokoli intrika" rugóit „ennek a zsugori német bestiának a fészkében" feszítik meg, ahol „minden gonosz hatalom rejlik" (265); itt lelhető fel a hasonmás, Vahramejev, a kormányzósági titkár, ide csábítják át Petruskát is. Karolina Ivanovna, a vendéglősné, ez a „nyomorult boszorkány" „stratégiai fogást" (265) hajt végre. Alakja egyidejűleg fordul a Gonoszról szóló népmesei tradíció és a hétköznapi babonaság felé. […]

Mindenképpen figyelembe kell venni, hogy mindezek az allúziók a hős fantasztikus, beteges képzeletében születnek meg, akinek megvan a maga ítélete volt háziasszonyáról. Mint Goljadkin őrültségének bizonyítékát is felfoghatjuk a „boszorkány-jó asszony" replikát. Ugyanakkor ez a motívum megfelel a babonák egyik motívumának, miszerint „az ártó boszorkányok létezésében való hit mellett a nép körében megtalálható volt a jó boszorkányban való hit is".6 Mindenesetre nyilvánvaló, hogy a „szemrevaló nőcske" alakja, aki nincs híján bizonyos kellemes vonásoknak, meghatározott cél érdekében mitologizálódik. És a fontos természetesen nemcsak Goljadkin érzékelése, hanem a szerzői önkény is.

Végül, Dosztojevszkij a kettős realitás síkján ábrázolja az orvosi és sebészeti tudományok doktorát, a praktizáló orvost és a hős lelki atyját, Kresztyan Ivanovics Rutenspitzet. Az ő alakjában a szerző egyfelől egy csinovnyik tulajdonságait mutatja be, másfelől az ördög attribútumait: „az orvostudományok és a sebészet doktora, noha már benne járt a korban, rendkívül impozáns jelenség volt busa, szürkülő szemöldökével és pofaszakállával, kifejezésteli, csillogó szemével […] és végezetül tekintélyes rendjelével; […] szivarozgatva, komótosan írogatta a recepteket pácienseinek." (163-164) Az orvos-csinovnyik kiemelt jellemvonásai első pillantásra teljesen szokványosak, amelyekből hiányzik mindenféle kétértelműség, a későbbi elbeszélésben azonban kiütköznek az ördög attribútumai. Ráadásul a szüzsében mint ismeretlen szerepel (ugyanúgy, mint kezdetben a hasonmás): az ismeretlen, akinek az arca mintha ismerős lett volna Goljadkinnak, „magas, tagbaszakadt, idősebb férfi volt, busa szemöldökkel és pofaszakállal, tekintete kifejező és átható. Nyakában érdemrend, szájában szivar." (303) Aztán a szereplő még inkább mitologizálódik, például azáltal, hogy a „puszta tekintete jéggé dermesztette Goljadkin urat" (318): „Az ismeretlen méltósággal, ünnepélyesen közeledett Goljadkinhoz. […] Magas volt és tagbaszakadt, rajta fekete frakk, nyakában tekintélyes rendjel, sűrű, koromfekete pofaszakállt viselt." (318) Az ismeretlen bizonytalan hasonlóságát, anonimitását a hasonmás oldja fel: „Ez, ez Kresztyan Ivanovics Rutenspitz, doctor medicinae et chirugiae." (318) Az orvos hasonlóságát az ördöggel az elbeszélés végén Dosztojevszkij még inkább kiemeli: a doktor fénylő tekintete „két lángoló szemmé" (320) változott, s „ebben a szempárban ördögi öröm lobogott" - ez az „iszonyatos Kresztyan Ivanovics" (320). A szükséges és pontos asszociációk felkeltése érdekében a szerző nem véletlenül említi meg a sűrű szemöldököt és a pofaszakállat, ami sűrű szőrzetként borítja be a hős arcát (az ördög szőrössége közismert), valamint a szájában állandóan ott füstölgő szivart, amely az orvost mint a legfőbb ördögöt, a sátánt leplezi le. Az orvos és lelki atya ördög képében jelenik meg, ugyanúgy, mint az osztályvezető, az a bizonyos keményszívű tanácsos és maga a hasonmás is: mindannyiukon ott található a kettős realitás bélyege.

Nehéz lenne e helyütt a pétervári világ rangtáblázata és a pokol világának hierarchikus rendje közötti összecsengésről beszélni: Dosztojevszkij erre nem ad alapot. Egy dolgot azonban kiemel. A fő ördögi erő eredetét németnek mutatja: az ördögfészek a német vendéglősnénél alakult ki, az orvostudomány doktora, Rutenspitz is német (a neve a doktort a sötét kutyatermészettel hozza összefüggésbe, ami éppen a német kultúrában talált szimbolikus ekvivalensre Mefisztó alakjában), ebbe a sorba kell helyeznünk még a Karolina nevet is, amely idegen eredetű, aztán a még I. Péter idejéből maradt német szabású ruhába bújt alakokat, a bicegve járó vagy patkányszerűen surranó hivatalnokokat, és végül magát a fővárost, a német nevű Pétervárt. V. E. Vetlovszkaja, aki elsőként emelte ki ezt a témát A hasonmásban, helyesen állapítja meg: „Az ördög német eredete összefonódik itt azzal, hogy az orosz államiság német mintára épült fel."7 Az elbeszélés „német" allúzióiban benne rejlik egy politikai jellegű kritika is: orosz talajon Rutenspitz mindig Spitzrutenné változik.

Bármilyen furcsa is, az orosz főváros elhelyezkedése, az, hogy a világ végén található, hogy mocsárra épült, hogy egy olyan folyó deltájában terül el, amelyen keresztülhúzódik az országhatár és amelynek sok hídja van, a népi hiedelmek szempontjából majdhogynem ideális helyet biztosít a különféle tisztátalan erők számára. A „mocsár" és az „erdők", a „puszta vidékek", a „hidak", a „falvak határai", a „keresztutak", a „válaszutak" - a legkülönfélébb kaliberű démonok legkedveltebb életterei. Vagyis Pétervár misztikus befogadása a legreálisabb talajból nő ki. Történelmileg így alakult ki, és így rögzült a népi tudatban: Pétervár-„pokol", „túlvilági királyság". Ugyanúgy, ahogyan I. Péter-Antikrisztus, Pétervár-az ördög, a kettős realitás városa. Dosztojevszkij pontosan fogta fel az orosz államiság nemzeti értékelését, a népi hiedelmekben megtalálta az alapját annak, hogyan ábrázolja a pétervári témát A hasonmásban; és beleírja a maga oldalait is a „pétervári szövegbe", úgy lép fel, mint a „pétervári szöveg" tudatos alakítója.

GORETITY JÓZSEF fordítása

*

Olga Gyilaktorszkaja 1973-ban végezte el a Leningrádi Egyetem orosz filológiai szakát. Tudományos kutatásainak középpontjába a XIX. századi orosz irodalom, elsősorban Gogol és Dosztojevszkij munkássága került. Jelenleg a vlagyivosztoki Távol-Keleti Állami Technikai Egyetem Orosz Filológiai Tanszékének vezetője. (Olga Gyilaktorszkaja: Petyerburgszkaja poveszty Dosztojevszkovo [Szankt-Petyerburg, 1999.], Mitarsztva gresnoj dusi [„Dvojnyik": „petyerburgszkaja poema"].)

1

V. E. Vetlovszkaja: „F. M. Dosztojevszkij". In.: Russzkaja lityeratura i folklor. Vtoraja polovina XIX. veka. Lenyingrad, 1982. 35-36.

2

F. M. Dosztojevszkij: „A hasonmás". Fordította Grigássy Éva. In.: Kisregények és elbeszélések. Európa Kiadó- Kárpáti Kiadó, 1965. (A hasonmásból vett idézeteket a továbbiakban is e kiadás alapján idézzük.)

A fordítás nem tükrözi pontosan azt, amiről a kutatónő beszél, mert nem tudja megoldani az orosz szvoj (kb. saját) ilyesfajta kiemelését. (A ford.)

3

Sz. V. Makszimov: Nyecsisztaja, nyevedomaja is kresztnaja szila. Szankt-Petyerburg, 1994. 12.

4

Grigássy Éva itt - pontatlanul - „hatökör"-nek fordította az eredetiben szereplő „baranyja golová"-t.

5

Sz. V. Makszimov: i. m. 17.

6

A. Ja. Gurevics: „Vegymi". In.: Mifologicseszkij szlovar. Moszkva, 1991. 119.

7

V. E Vetlovszkaja: i. m. 55-56.