Jákiráti, te puccos dáma, te mintaanya, már megint nem írtál nekem, valami baj van? Ha jól számolom, mióta így felvitte Isten a dolgodat, hatvanháromba összesen három levelet írtál nekem, a képeslap nem számít, ne is haragudj, pedig már március vége van. Ha baj van, remélem, kicsi a baj, az kell is a jóhoz, ha meg nagy a baj, akkor úgyis mindegy, de neked akkor is tollat köll fogni, és írnod öreg, szívbeteg anyádnak, legalább öt sort, két betűt, ne legyél olyan fene nagy egoist, mint a drágalátos húgod, aki mióta megjött tőletek Londonból, úgy kell harapófogóval kihúzni belőle a szót, hogy milyen a lakás, az utca, a ház, a kert, a Trafalgar square meg a kölkök, az időjárás meg az emeletes busz, inkább gyötörj, kínozz, még az is jobb, mint ez a seket, ez a sötét bizonytalanság, hiába tudom, hogy jól éltek, úri életetek van, meg is érdemled, végre, kislányom, egyszer az életbe úrinő vagy, finom ruhákat veszel magadnak, jó illatú fürdőket veszel, és még a hayfeveredet is meggyógyítják végre azok a fránya angolok, jaj, köszönöm, képzeld, megjött a diabetikus csokoládé, nem kellett volna ennyi, hát olyan furcsa, hogy most te küldesz nekem, és nem én neked, de ne verd magad költségekbe, inkább hazudd, hogy nem lehet kapni, kegyes hazugság lesz, mert ott mindent lehet kapni, a ronda burzsujoknál, a fene a pofájukat, az a finom mo-hairsál, az csodálatos, amit küldtél, igazán kettőt is küldhettél volna, mert mindig elkel itt az ajándék, csak viccelek, hidd el, de talán most egy életre megtanultad, hogy nem szabad felbontani a mások levelét. Még akkor se, ha ott maradt kirakva véletlenül az asztalon, és az illető még nem ragasztotta le a borítékot, mert abból még nem jött ki semmi jó. A kíváncsiság női dolog, de jobb, ha az ember ebbe az egybe mégse nő, mert a végén csak megégeti magát, mondd, mért kellett a ronda kis béka levelét felbontanod? Mit gondoltál, miközbe nyúltál utána? Vagy eleve rosszra számítottál? Hemingway-t olvasok, a The Old Man és a tengert, csodálatos, tudod, hogy majdnem egy évbe született velem, az utolsó pillanatba, és azóta se értem, hogy tudja megölni magát valaki, aki ilyen tengert tud írni? Aki tengert tud írni, az ne ölje meg magát. Mi nem tudunk unatkozni, mi nem ismerjük a depressiont, és nem szeretjük a bullfightot meg a whiskyt, és ezért nem fogjuk suicide-olni magunkat, minket az alattomos betegségek visznek el, azzal vívunk mi bullfightot. Szóval ha nem bontod föl azt a levelet, sose tudod meg, mi van a kislány fejébe, és lehet, hogy jobban jártál volna, de lehet, hogy az se jó, bár nem árt az óvatosság, jáldá seli, annak a kis békának az anyja, a nénéd, Ibola, egy gonosz, hideg, számító nőszemély, egy törpe lélek, egy szerencsétlen, akkor az ő kiköpött lánya mért is ne lenne elvetemült, pedig még ki se nőtt a földből, csak egy kis érces hangú lófing, megfájdul a réztrombita hangjától a dobhártyám, csupa mézmázok, hízelkednek, közbe tudom, hogy utál és leköpne, mert én azt hiszem, amit mondok, és azt gondolom, amit hiszek, és nem úgy vagyok zsidó, mint ők, akik meg úgy zsidók, ahogy hiszik, hogy zsidóknak köll lenni, hol zsidóbbak a zsidónál, hol szeretnék elfelejteni, hogy zsidók voltak valaha is, hol a kettő együtt, egyszerre, hol külön, sztám, csak úgy, és lehúzott redőnyök mögött, mert már az imát sem tudják rendesen végigmondani, szidják a Szovj.uniót meg a rendszert, és reszketnek amiatt, hogy megkapják a borítékba a pénzt, amiért a lelküket eladták azoknak, akiket tiszta szívükből gyűlölnek, mért lenne jobb a gyerekük, Isten bocsássa meg, hogy rosszat mondok egy éretlen báchuráról, akinek még ott a tojáshéj a fenekén, és aki a kezedből ennivalót fogadott el, és beleharapott a kezedbe, és akinek az ágyát te veted be minden reggel, aki elveszi a gyerekeid elől a helyet, és aki nem tudja, micsináljon jó dolgába, hát verje a seggét a padlóhoz, hogy ott lehet a jó öreg Nagy-Britanniába, egy bébiszitter, hányan lennének a helyébe, és van egy meleg fészek, ahol befogadják, és közbe ocsmány dolgokat ír haza a szüleinek, csak hogy kedveskedjen nekik, azok pedig a kezüket dörzsölik örömükben, mikor rosszat hallanak rólad, miközben folyamatos lakkozás folyik, sakranit, sakranit, evvel töltik az életüket, képzelem, mennyire rosszul esett, úgy látszik, a hamisság is örökletes, pedig a kis kurva az apád húgának a lánya, és apád, avval az égkék szemével, belehalna, ha hazudnia kellene, néha tanítom neki, hogy kell hazudni, mert hazudni is kell néha, az a helyzet, zehuze, és rajta is kapom, hogy hallgat, mint Vronszkij, mint aki „soha nem mond nem-igazat", de kifejezetten hazudni nem tudna, inkább leharapná a nyelvét az öreg, megállna a szíve, ha hazudnia kellene, mert egyszer, tízévesen, az imánál, hazudott a templomba, hogy melyik törzs sarja, mert első imádkozó akart lenni, és este megmondták a nagyapjának, és jött haza, és az én drágám mind kihányta a kukoricát, amit evett, mikor a rabbinus nagyapja ránézett és megkérdezte, hogy mit hazudott délután a zsinagógába. Onnantól ő már nem hazudott. Ázlogérés, kávémérés, énekelte, közbe meg hintázott a nyikorgó vaskapun. Ezt most nem tudom, hogy jutott eszembe. Oroszországban mindenki zsidó, mindenki zsidó, mert így kívánja gróf Karácsony Guidó, gróf Karácsony Guidó. Mégis papámnak lehetett igaza, mert az Apfelbaumokat nálunk mindig úgy nevezték, hogy rongyosok. Adai libatömő banda, cigánynépség, almafák, almafák, hol vannak a mi művészi vénánktól, meg az előkelő Sátoraljaújhelyi meg Szögedi rabbinus rokonainktól, mink csupa nagy tudós, meg üzletember, meg omán gádol, grafikusművész, igaz, hogy pont a te drága jó apád, Apfelbaum Henrik, már akkor ezerszer több volt, mint egy rongyos, az a rabbinövendék, az édes, az aranyos, mikor rázendített a zsoltárra, nem lehetett nem sírni, akkor még nagyon hittünk, most meg ugye Gőtét fordít ez a rongyos proli, tizenhat órába naponta, majd leszédül a székéről, olyan vérszegény, nem tudom, mit adjak neki, és füstöl, mint a gyárkémény, a tüdőtágulatával, egyik doboz Kent a másik után, aztán meg, képzeld, nemrég fogta magát és beleszeretett a Lottéba, a Thomas Mann Lotteweimárbanjából, mit szólsz, avval kel, avval hál, beleszeretni egy ilyen rémséges regényfigurába? Defektes ez? Mesüge? Nála csak én vagyok bolondabb, mert féltékeny vagyok egy regénynőre, akit most ő ír újra, a fordító úr, aki halálosan szenved attól, hogy ő fordító úr, hogy mások mondataival bajmolódik, kopog a gépén, kop-kop, kop-kop, és közben halálosan szerelmes abba a lóseggű Lottéba, komolyan mondom, jobb lenne, ha legalább egy igazi nőbe habarodott volna bele, akinek izzad a combjai között, meg a melle alatt, akinek kitéphetném utolsó szálig a haját, persze csak képzeletben, és ne abba a provinciális tehén Lotteweimarbanba, akinek a rózsaszín alsóneműi miatt bogarássza végig az összes szótárakat, a végén még egy csipkés bugyi vagy pendely miatt fog megvakulni, mert nincs olyan héber szó, Elohim, már amúgy is alig lát, ott hajlong napestig a szótárai felett, mint régen a frigyláda előtt. Lehet, hogy az tetszik neki abban a butuska Lottéban, hogy olyan semmilyen? Szereti a butuska nőket, az érett, butuska nőket, mert ő nem a szellemi pártnert keresi, mondom, egy kicsit defektes, de ha nem lenne az, már rég elhagytam volna, elhiszed? Csak a defektes férfiak érdekesek, ebbe nincs pardon. Ezek a délvidéki zsidók, mondta apám, ezek lentről jönnek, a nyomorból. Milyen strange, mi? Mikor tudjuk, mondta apám, a bölcs Salamon, hogy a népeknek a vándorlása mindig ellenkező irányba szokott esni, északról délnek. Na ezek, mármint apád családja, megcáfolják a népvándorlás törvényeit is, mert ezek meg lentről jöttek fölfelé, délről észak felé. Olyanok voltak, éhenkórászok, szakadtak, Salamon meg csak húzta a száját, de én szerelmes voltam, és ha én szerelmes voltam, akkor Salamon megadta magát, mert Salamon szeretett engem, és tudta, hogy az lesz, amit én akarok, mert nálam a szív az első, minden csak utána jön. Olyan, mint az első tűöltés a hímzésben, mert attól függ minden, na, azt nem szabad elrontani, hiába fejted föl. Az én drága anyám, Sosana, nála is a szív az első, a gyenge szív, meg a nitromint, de az a diktátor Salamon még ma is ugráltatja, mint egy rabszolgát, egy kényúr, a bét ávotba, ahova már ma sem jutok el, mert odabuszozni, egész napom rámegy, a padlón rohangásznak a svábbogarak, de hát a bátyám azt mondta, jobb lesz nekik bent, eladta a házat, aztán befektette a pénzt valahová, abból se látunk már semmit, Salamon, a bölcs naphosszat az ágyán fekszik mozdulatlanul, fésüli a szakállát a gyönyörű kezével, külön emeleten laknak anyámtól, szörnyű férfiak, anyám mossa a gatyáját az ekcémás kezével, kapkodja a visszeres lábát, ha üzen neki, lift az nincs, két emelet, hogy megetesse, ott ül, szédelegve az ura ágya szélin, és teszi a szájába a pürét nagykanállal. Én mégis imádom az apámat még mindig, mint mindenki, mert igazi férfi volt, önző állat, de jó kiállású, ahogy odaállt a kfár utcájára kecskeganét gyűjteni a veteményesbe, a hosszú kertészkötényébe, a külön erre a célra készült lapáttal meg cirokseprővel, amit nem szégyellt abba a gyönyörű lapátkezébe venni. Két kezével építette fel a házat Jerusalem dombjai mellett, ami leégett, mikor a zavargások voltak harminchatba, és mégse gyűlölte meg azokat, mert jött egy arabus család este, és kimenekítettek minket onnan, de még egyszer azt a házat felépíteni, kinek volt arra ereje? Hogy fintorgott rögtön, milyen mulatságos volt, mikor meglátta apádat, igaz, ő szólította meg ahogy ott ült a padon, Zugligetbe, mikor látta rajta a mogéndávidot, „Messze van még Cion, nem kell leülni!", na, a te Robbidra még csak nem is legyintett, téged nézett csak, ahogy ragyogott rád a fény az esküvői ruhádba, és könnyes volt a szeme, neki, a nagy férfinak, a szíve neki is abból volt, mint nekem vagy neked, mi tudunk sírni is, üvölteni is, de hallgatni is. Na nem is szembe fintorgott Apfelbaum Henriknek, az apádnak, inkább csak úgy a háta mögött, egy parvenü, mondta a méltóságos Rotschild báró, na persze az Apfelbaum Henrik jobban tudott héberül mindenkinél, húzta nagyon a száját, de én meg imádtam a stuccolt bajuszos pofáját a kis tizedesnek, mer olyan jól állt neki, hogy K. u. k. tizedes, a császár egyenruhájába, rajta a Cion csillaga, akkor még az volt az istenünk, mert akkor még nem tudtuk, hogy mi van itt, és főleg nem tudtuk, hogy mi lesz itt, és nem tudtuk, hogy mi volt itt, és olyan szép melankolikus szeme volt neki, az isonzói harcosnak, mert akkor mi még hazafik is voltunk, hazalányok, és nem tudtam, hogy majdnem lelőtte magát egy árokparton, mert nem akart embert ölni, mert azt mondta neki az Úr, hogy ál tárog. Na de az anyja ennek a kis londoni levélíró viperának, az Ibola, az egy külön szipúr, nem is vitás, olyan szipúr, amit még nem ismerhetsz minden részletében, ha csak el nem mondta neked a szerencsétlen Margit, a húga, az a boldogtalan, jobb nem tudni mindent. Mért van, hogy egyesek nem boldogságra születnek? Képzeld, a nagy tavaszi rendcsinálás közbe megtaláltam egy szerelmeslevelet, amit még Kolozsvárról küldtem Apusomnak, 18ba, nyáron, miközbe Elazar Samuel Simon haldokolt Budakeszin, tizenkilenc se voltam, idemásolom, vad fruska voltam, fülig szerelmes, persze mindig fülig voltam szerelmes, de ez az igazi volt, ez volt az áhává ámiti, emlékszek, ropogósra sültünk kint az utcán, a nyakam, a vállam, aztán a leeresztett redőny mögött a félhomályba rágcsáltam a tollat és tépdestem össze a megilákat, kék, pöttyös kartonruhám volt, meg az a sárga szandál, aminek elszakadt a szíja, de annyira szerettem, hogy inkább spárgát kötöttem rá, és a gyerekek folyton jöttek hozzám, csimpaszkodtak belém, én meg elzavartam őket, állandóan kérdezték, hogy milyen a Királyi Palota, meg a Korzó, meg a Parlament, meg hogy kékebb-e a Duna, mint a Szamos, meg hogy kinek irkálok mindennap megilát, nem hagytak nekem békét, hol vannak mind? Édes kis barátom! Nehogy tévedésbe essél, előre felvilágosítalak, hogy én nem fogok neked minden nap megilákat firkálni, eltekintve attól, hogy drága a papíros tinta toll bélyeg stb., de a legfőbb ok az, hogy lusta vagyok nagyon, és azt sem akarom, hogy a te drága fejecskéd szintén ellustuljon az én álmos leveleim olvasásába. Szeretném már soraidat látni, mert ez nem divat, hogy a lány írjon, írjon és drága vőlegény uram csak olvassa a leveleket. És most következnek a kérdések, amire szeretnék feleletet is kapni, ebből fogom látni, hogy pontosan válaszolsz-e leveleimre. A múltkor említetted, hogy Teutelbaum rabbinál jártál tanulás ügyében szeretném hallani, hogy mit tárgyaltatok, és hogy áll a rabbi vizsga ügye, nem mintha türelmetlen volnék, hanem ha már egyszer ráadtam a fejemet, hogy a hajamat is levágom egy édes kis rabbinus kedvéért, hát akkor szeretném ha be is következne az! Képzeld, most írtam egy leve-let az édes Anyádnak de csak 5 nap múlva küldöm el, addig mindennap el olvasom, hogy jó-e, mert már egy levél papírt szétszakítottam mert nem találtam jónak a rá írottakat. Az a szegfű, amit felragasztottam azok közül van amit te hoztál elutazásom napján. Megcsókoltam... Mondd csak hogy töltöd most napjaidat mióta nem járhatsz a Lehel utca 14 számba, úgy-e sok időd van azóta? Én a kezembe veszem gyakran a horgolást, de csak ábrándozom, minek következtében úgy készül mint a Penelope szoknyája. No de már itt öregszem meg leveled mellett olyan lassan készül mert a gyerekek folyton kérdésekkel és kérdésekkel gyötörnek. Sok cionista üdvözletet küld Kolozsvár 1918 július 10., na mit szólsz, anyád micsoda egy léha nő, gyalázat, mi, hogy milyen tudatlanok voltunk, közbe haldoklott Henrik tüdőbeteg papuskája Budakeszin, egy nyomortanyán, a zsebében fahéj, de szegény Gitus, a Margit, a nagynénéd, az az édes kicsi ártatlan egyszerű kislyány, mikor ide kijött, Palesztinába, olézott tizenhat évesen, harmincegybe, olyan zaftos, édes, zamatos kislyány volt, hogy mindenki a tenyerére vette, mint egy harmatos datolya, a szép mandulavágású szemével, vetélkedtek érte a rokonok, hogy hol aluggyon, mindenki imádta, ő volt a kis kedvenc, na és az a tapasztalatom, hogy a liblingekre mindig nehéz idők jönnek, mikor már nem liblingek, zehuze, a liblingeket nem kedveli a sors. És Gitus nem is tudta, milyen jó dolga van, csak nézett avval az áttetsző, párás szemével, mint a hajnali tó, ahová ment, mind az ő dicséretét zengték, na de ami a lényeg, háikári, hogy ebbe belepusztult annak a kis levélíró békának az anyja, Ibola, mert addig, míg Margit meg nem gyött, ő volt a legkisebb, ő volt a kedvenc, ezek nőttek, mint az orgonasípok, apád, Henrik, Judit, Simon, Eli, Inka, Jenő, Ibola és Gitus, a nagy túlélők, jöttek utánunk ki mind, mint a kisborjúk az anyjuk után, aki cipőfűzőt árult a Dob utcába, az egyik kapualjba, aztán most meg a meá sárimban ül és imádkozik reggeltől estig, és átkoz engem, mert a fiaiból mind kommunistát csináltam, és avval foglalkozik, hogy kihagyja isten nevéből a betűket, de különben aranyos asszony. Nem én csináltam kommunistát, drága asszonyom, a fiaiból, hanem a történelem. Jobb lett volna akkor Gitusnak, ha otthon marad, Pesten, a vitéz nagybányai Horthy Miki, leszel te még bolseviki, akkor még nem volt gonosz, egész fáin élet volt Pesten, világváros volt, mondom neked, aki elvesztél az Oktogonon, mert anyád beadott az árvaházba, hogy avval a fess ügyvédfiúval lóghasson, és egy szót se tudtál magyarul. Gitus kámuván csak akkor ment vissza M.o-ra, mikor már a halálos veszedelembe ment vissza, mint akiben nem működik az életösztön, néha ezekből a zsidókból teljesen kivész az életösztön, akkor szaladt haza, mikor már lassan kezdődött otthon a nyilasvilág, nem lehetett itt tartani, és akkor meg kifogta magának azt a donzsuant, azt a hetyke leventét, a nyalka Zsozsót, akit a parancsnok könnyes szemmel vágott ki a leventék közül, mikor a zsidótörvények ezt parancsolták, mert Zsozsó katonának született, és az apja hajópincér volt, az is olyan, mint egy katona, annak is van egyenruhája, nyilván onnan örökölte, hogy olyan csapodár, úszkálni a folyón, le-föl, na és persze ma is jobbra-balra csalja Gitust mindenkivel, az attasé úr! Igaz, Gitusnak volt oka rá, hogy ne maradjon itt, és nem csak az Ibola szüntelen piszkálódásai miatt, mert ráadásul Ibola is ment haza, meg a fiúk is, egyik a koncentrációs táborba, másik az illegalitásba meg a tüdőbajba, mert Gitus még itten, egy szép napon fogta magát, és senki nem tudta, mért, de a Jám Kinneretnél levő kibucba férjhez ment egy ismeretlen pólisi truckdriverhez. Hányszor kérdeztem, hogy mért tette, és sose tudta megmondani! Csak kapjuk az értesítést, hogy férjhez mentem, Gitta, és addig még nem is láttuk azt a truckdrivert, azt se tudtuk, kifiaborja, azt mondta Gitus, megkérte a kezét, és ő igent mondott. Kérdeztem Gitust, hogy mért mondott igent, mire azt mondta, hogy mért ne mondtam volna igent? Ez így megy a mai lányoknál, a férfi még csak nem is volt jóképű, és Gitus nem is szerette. Mért megy hozzá egy ilyen csinos lyány egy olyan férfihoz, akit még csak nem is szeret? Nem tudom, mi a szerelem, azt mondja Gitus. Mások is férjhez mennek, azt mondja Gitus. Mit kezdjek magammal, azt mondja Gitus. És mindennap együtt vannak, reggel, este, csak a munka, a munka, a munka, a párdeszban vagy az istállóban, én nem szeretem a kibucot, nem viselném el a bezártságot, hogy mindig ugyanazokat az arcokat lássam, barakkok, állandó közös éneklések, nekem kell a színház, a koncert, a kávéház, az esti séta a neonfényes Rotschild bulváron, meg hogy bezárkózhassak a saját kis kuckómba, és hallgassam a pesti adót, de nem baj, hozzáment, van ez így, zehuze, csak mit evett azon a pólisi truckdriveren, aki nem is tudott héberül? Úgyhogy alig tudtak beszélni egymással, csak úgy makogtak valamit esténként holtfáradtan, mikor bezuhantak az ágyba, hajnalban kelés, mindenki rohan valahová, lótnak-futnak, örülnek, hogy nem kell egymással beszélni. Pedig Gitus az egy igazi nyelvzseni, az megtanult csik-csák, ma is jobban tud nálad, mert te mintha szándékosan zagyválnád a nyelveket, édes kicsi lányom, mintha, nem is tudom, miért, mintha attól félnél, hogy ha jól tudnál egy nyelvet, igazán jól, akkor belepusztulnál abba, amit a szád kimondana. Mert akkor az történt, hogy egy este ment haza Gitus a párdeszből, halálfáradtan, a kis barakkjukba, nem volt nekik semmijük még, belép a házba, a pólisi truckdriverhez, aki csak néz rá a nagy szemeivel, hintázik a hintaszékben, aztán előkapja a revolverét, honnan volt neki? A szájába teszi, és meghúzza a ravaszt, puff, és még csak egy levelet se hagyott hátra, hogy mért teszi, és még csak nem is volt egy rokona se neki, és még a neve se volt az övé, annak a pólisi truckdrivernek, hanem csak úgy fölvette, és kiderült, hogy a papírjai se igaziak, még az is lehet, hogy nem is volt zsidó! Most mondd meg, ilyenkor azért megkérdezi magától az ember, hogy mit akar vele a Jóisten? Bumm, az esküvő után tíz nappal megöli magát a truckdriver, ukkmukkfukk, nem lacafacázott, és Gitus, az meg csak állt ott, nem halt meg rögtön az a truckdriver, mert volt benne erő, csak a vér bugyborékolt a száján, még élt egy napig, de egy szót sem tudtak kihúzni belőle, Gitus szerintem azóta is csak áll ott, a barakkba, a kibucba, ahol a pólisi truckdriver feje koppan a faasztalon, szerintem ott dermedt meg Gitus, aki nem tudta, mi a szerelem, a kis libling, hát azóta se tanulhatta meg a nagy kópé férjeura mellett, és ezért óvlak, drága lányom, attól, hogy bármelyik gyerekedet is jobban szeressed a másiknál, mert az lesz a vége, hogy még egy pólisi truckdriver megöli magát valahol, és ennek nincs értelme semmi. Szerintem jobb lett volna neked, ha nem tudod meg, hogy mit irkál rólatok az a kis hazudozó, aki befészkelte magát oda hozzátok Londonba, de csak magadnak köszönheted, a jó szívednek, meg az indiszkréciódnak. Most egy nagyon szép fülbevalót kaptam, képzeld, de nem hordom, mert a fülem nincs kifúrva, de nézegetem esténként a tenyeremen, olyan szép, mint egy csillag. És ha akarod tudni, nem szép dolog, de ti tényleg rendetlenek vagytok, mint a cigányok. Nem akarlak megbántani, édes lányom, de én is kifutottam volna a világból, mikor megláttam Robbi selyemalsóját az íróasztal fiókjában, rögtön a töltények mellett, mért tette oda? És egyáltalán? Ez persze nem jelenti azt, hogy nem kell kihajítani a hálátlan dögöt, aki örülhetett volna, hogy meghúzhatja magát nálatok ingyér, és tanulhatja az angol nyelvet, hányan irigyelnék, de az anyjában amúgy is forrt mindig a gyűlölet irányunkban, mert mi azt mondjuk, amit gondolunk, de neki mindig hazudni kell, hogy legyen kényelmes lakás, karrier, csak az önéletrajzból felejtette ki Orlay kartárs, mert nem elvtárs, csak kartárs, nem felejtem, amit Robbi mondott róla, ő a nagy kompilátor, veszi az ollót, kivágja a mások könyveiből az idézeteket, és csinál egy újabb könyvet, de azt a nyolc évet Palesztinába elfelejtette megemlíteni, azt meg az emlékezetéből vágta ki, mikor önéletrajzot kellett írni, na és mikor ugye mondták neki, a fejéhez kapott, ja igen, elfelejtettem, tényleg, most jut eszembe, hét évet kibucba voltam, de kommunista kibucba, akkor mit vársz az agyonkényeztetett kis dámától, a lányától, föl is út, le is út, kirakod a szűrét, remélem, te meg talán végre megtanulod, hogy ne bonts fel egy levelet se, még ha viszket is a kezed, persze ez nem aranyszabály, női írású borítékot szabad felbontani, ha a férjünknek jött, és a férjünk nincs otthon, ez az egy kivétel van, de utána le kell ragasztani és úgy kell csinálni, mintha nem történt volna semmi, nem úgy, mint a szegény Gitus, aki szintén nagy ártatlanul felbontotta annak a Zsozsónak valamelyik levelét, mikor Bukarestbe voltak, és aztán ott állt karácsonykor egy nagy hazugsággal a karácsonyfa alatt, de még rosszabbul járt, mert attól kezdve Zsozsó nyíltan csinálta, például az egyik unokahúgát felvitte magához, miközbe Gitus ott volt a szomszéd szobába, ha az allergiád engedi, inkább élvezd még ki egy kicsit Londont, és ne hagyd, hogy a Robbi üsse a gyerekeket, főleg a nagyot, Hanna horrortörténeteket mesélt Robbiról, ha a felét levonom, még akkor is sok, hogy állandóan pofozza, hogy ok nélkül üti Matyi fejét, az ebédlőasztalnál, a vendégek előtt, persze, nehéz a kamaszkor, zehuze, annak a kölöknek meg különösen felvágták a nyelvét, vág az esze, mint a borotva, ezt is tőlem örökölte, egy grafikus, ezt meg az apámtól, minden jó innen gyön, nem igaz? de talán nem kellene ölbe tett kézzel nézned, hogy a Robbi véresre püfölje, nagy néha nem árt egy pofon, neked se ártott az a kettő, amit egész életedbe tőlünk kaptál, de a jóból megárt a sok, és azért a nagyfiad sem véletlenül veri le szegény kicsin, zehuze, akit ütnek, üt lefelé, csak nehogy a kis Gabi is ütni kezdjen valamit vagy saját magát. Aszongya Hanna, hogy kriminális, amit ez az ember művel, na jó, ő biztosan túloz, ez a pszichiátriai approach, ez mindig egy kicsit túlzó, unom már Freudot, mindenki Freuddal jön, bár Robbival kap-csolatban én is elég szkeptikus vagyok, eszes fiú, de olyan zavaros tud lenni, meg mindenre van magyarázata, ami főleg gyanús, de fődolog, hogy most jó állása van, mert külföldi tudósító, és a gyerekek meg megtanulnak végre egy világnyelvet, és nem lesznek majd bezárva a gettóba, még ha a szocializmusba jobb helyük is van, mint nekünk itt, a korlátolt acsargók között, ahol az ember alig teszi ki a lábát az utcára, rögtön belebotlik valakibe, akinek a fasiszta ugyanaz, mint a kommunista, csak azt nem veszi észre, hogy ő meg egy fajgyűlölő, egy übermensch, egy harácsoló, akinek semmi sem elég. A négy kis atka? Tényleg ezt tudta leírni az a kis béka az én gyönyörű unokáimról? Hát a két kezemmel meg tudnám fojtani, ez pont olyan, mint Ibola, az anyja, dám rá, a négy kis atka? Írják az újságokba, hogy van ez a rovar-zenekar, ezek a gombafejek, nekem csak az atombomba jut az eszembe róluk, ha meglátom a pofájukat, a nevük meg az, hogy Beatlesek, rovarok, a négy rovar, és hogy valami rettentő ronda, romboló hatású zenét játszanak, már a nevük is képtelenség, lehet, hogy innen jött eszébe a kis maflának ez a destruktív, dekadens burzsoá hülyeség. Otthon az apjával meg az anyjával el tudom képzelni, mi mindent hordanak össze rólatok, meg rólunk, nekik mindenki tolvaj, hazug, mert ők már álmukba sem mondanak igazat, de hát az ő két gyerekük a te négy gyereked lába nyomába sem ér, de mit is vársz egy olyan anya gyerekétől, aki a kishúgát elzavarta télvíz idején a befagyott folyóra, mikor a nyilasok elől menekült utánuk a csillagos házból. Előbb megszökött tőle, és nem mondta meg, hová ment, kihasználva, hogy Gitus egy pillanatra elugrott kenyérért, sorban állt vagy három órát, mire hazament, Ibola felszívódott, de Gitus, karján a kicsi lányával, csodák csodájára mégis megtalálta, ez az Ibola már napok óta készítette elő a szökését, úgy döntött, hogy a testvérével nem biztonságos, lehet, hogy igaza volt, csak ezt elfelejtette közölni vele, szegény Gitus meg ott bóklászott a szlovák határ közelébe, egy kis faluba, hogy jutott el odáig, gyalog, szekéren, majd megfagyott, és mégis megtalálta a parasztházat, bezörget, Ibolka ajtót nyit neki, megrettent, hebeg-habog, és a végén mégse engedte be magukhoz, pedig kicsi lánya volt mindkettőnek, az egyik lány épp ez a levélíró áspiskígyó, bolyongtak a kicsi lányaikkal a zsidónők 44 telén az országba, hogy vörösre fagyott a csecsemők ujja, mit vársz egy ilyen nő lányától, aki az ilyen romlott zenét szereti? De most már megnyugodhatsz, édesem, most már nem bámul rád a rosszindulatú kis fekete dög, élvezd az életet, nem értem, mi történt Robbival, mondd el értelmesebben, mért kell idő előtt hazamennetek? Mint derült égből a villámcsapás? Hazahívták Robbit? Hát nem még négy évre szólt a küldetés? Mindig akkor jön a baj, amikor legjobban mennek a dolgok? Én ezt nem értem, ha mindent jól csinált Robbi, akkor nyilván nem hívták volna haza. Most kell csomagolni, mikor épp berendezkedtél végre, és mi lesz a gyerekek iskolájával, bár a gyerekek azok könnyebben elfogadják a dolgokat, Gott sei dank, mi van Robbival, beszélj világosabban! Hogy csak ül és bámul maga elé, hát nem tudom, hogy ez az eszes ember mért omlik össze rögtön, ha akadályba ütközik, mi innen nem tudunk segíteni, hogyan is tudnánk, hogy ragaszkodik hozzá, hogy apád menjen oda, és vele akar beszélni, hát hogy képzeli ezt Robbi, hogy csak úgy felül apád a repülőre, persze, felül, felül, de mi lesz Robbival, ha így szétesik, ha képtelen összeszedni magát, ez nem méltó egy kommunista újságíróhoz, csak mert valahol kapott egy nagy pofont. Nem mondom, hogy gyertek ide, mert itt csak rosszabb lenne nektek. Te se gyere, mert nem hagyhatod ott most Robbit, Robbi nem akar idejönni, mért is akarna, itt kizárták a pártból, mikor meglógtatok, na meg minden utcasarkon esernyőrázó öregasszonyok zavarnák vissza a moszkvabérenc zsurnalisztát, hiába, ha az ember a szívére és a meggyőződésére hallgat, akkor akadályokba ütközik, Robbi túl becsületes, az a baja, az anyját elégették, az is a baja, meg nem tud az emberekkel bánni, az a baja, azt hiszi, mindig neki van igaza, pedig csak türelmetlen, bli szávlánút, felfortyan mindenre, így csak ellenségeket szerez magának. A kudarcra nincs csodaszer, de nem szabad, hogy az embert ezek a dolgok tönkretegyék, mi lett volna velem, ha minden pimf akadálynál összeomlottam volna? Át bátuchá, hogy az elektrosokk segíteni fog, és nem csak rontja a helyzetet? Szerintem nem bétách, szerintem nagyon is nem bétách. Hanna azt mondja, hogy azt nem tudja senki, mivel járhat egy ilyen sokk az agyvelőre, és mi lesz, ha Robbi esetleg egy életre munkaképtelen lesz, akkor te majd egy életen keresztül ápolod? És mondd, a gyerekek hogy viselik a crisist, az apjuk betegségét? Tudják, hogy beteg? Mit mondsz nekik? Emlékszem, volt Robbinak egy kedvenc novellája, amit mutatott nekem, egy Melville nevű amerikai író írta, az volt a címe, Bartleby, mutatta neked is? Hogy ez neki a kedvenc novellája. És a Bartleby azt mondja, egy eminent clerk különben, azt mondja mindenre: I would prefer not to, csak ennyit mond Bartleby, és ez most nagyon eszembe jutott, hogy egy huszonhat éves kommunista, a brit hadsereg ifjú térképésze mért szereti annyira ezt a mondatot? I would prefer not to. I would prefer not to. És ha én azt mondanám mindenre, hogy ávál áni lo rocá, ávál áni lo rocá? Hányszor mondhattam volna már, főleg, mikor szerelmes voltam, és sokszor voltam szerelmes, vagy azt mondta valaki, hogy nem. Most nem lenne szerencsés, ha idejönnél, pénzünk sincs, és egyáltalán ez az ország alkalmatlan arra, hogy itt éljen az ember, mi csak véletlenül vagyunk itt, mondhatom, és már túl vének vagyunk ahhoz, hogy átköltözzünk Svejcba, meg prolik is vagyunk, miből éljünk meg ott? Itt kell kibírni a halálunkig. Olyan különös leveleket irkálsz te is mostanában, kicsi lányom. Nem mondom, hogy válj el Robbitól, az túl cruel volna, de meggondolhatnád, hogy esetleg tegyétek tisztába a kapcsolatotokat. Van ilyen. Két mevugár megbeszéli a dolgokat, mint két mevugár. Ül a padon és bámul maga elé? Nem akar kijönni a kórházból? Meglátod, ki fog jönni a kórházból, meglátod, újra vicceket fog mondani, én mondom neked! Robbi, légy szíves, szedd össze magad! Mi mindannyian szeretünk téged, Robbi! A világforradalom nem nélkülözhet egy ilyen koponyát, mint te, Robbi! Szedd össze magad! Erre esküdtél fel, Robbi? Lányom, meg kell mondanom, hogy ma különösen fájt az utolsó leveled utolsó sora, ahol azt írod, hogy Semmi sem jut eszembe ami boldoggá tett volna hosszú éveken át ha csak nem Jeruzsálem óvárosában a szűk uccára nézve az ablakból egy táncoló majom és arab gazdájának furulyázása – három éves koromban. Mondd, hogy írhattad ezt le? Ez tényleg cruel. Jákiráti, jákiráti.

Idegen szavak: Zehuze – ez van (héber), jákiráti – drágám (héber), egoist – önző (angol), seket – csönd (héber), hayfever – szénanátha (angol), depression – depresszió (angol), bullfight – bikaviadal (angol), suicide – öngyilkosság (angol), jáldá seli – lányom (héber), sztám – csak (héber), báchurá – lány (héber), sakranit – hazug (nő) (héber), ázlogérés – ima kezdete (héber), omán gádol – nagy művész (héber), mesüge – bolond (héber), Elohim – istenem (héber), strange – különös (angol), bét ávot – öregek otthona (héber), kfár – falu (héber), mogéndávid – Dávid-csillag (héber), ál tárog – ne ölj (héber), szipúr – mese, történet (héber), áhává ámiti – igazi szerelem (héber), megila – levél (héber), olézott – bevándorolt (héber), libling – kedvenc (német), háikári – a lényeg (héber), meá sárim – „százkapu negyed" Jeruzsálemben, a nagyon vallásos érzelműek lakóhelye, kámuván – persze, természetesen (héber), Jám Kinneret – Genezáreti tó (héber), pólisi truckdriver – lengyel teherautó-sofőr (jiddis, angol), párdesz – gyümölcsös (héber), csik-csák – egykettőre (héber), approach – megközelítés (angol), dám rá – rossz vér (héber), Gott sei dank – hála Isten (német), bli szávlánút – nincs türelme (héber), át bátuchá? – biztos vagy benne? (héber), bétách – biztos (héber), eminent clerk – mintahivatalnok (angol), I would prefer not to – inkább nem tenném meg (angol), ávál áni lo rocá – de nem akarom (héber), cruel – kegyetlen (angol), mevugár – felnőtt (héber)