A fenyő

 

„A fát az angyal elviszi", ígértük.

Azután mégis én kezdtem leszedni,

fényes nappal. De alig nyúltam hozzá:

zuhogni kezdett, záporozni, hullni,

mint zúzmara a fákról olvadáskor,

percegve, sisteregve és kopogva

kopaszodott, lepotyogtak a gömbök,

szitált a szaloncukor, mint a flitter,

a lábam alatt ropogott a padlón

egy fenyőerdő levélszőnyege.

 

Kézzel kezdtem el akkor lepucolni,

és sorra simogattam minden ágat.

Apró sebeket sajgatott a bőrön,

ahogy a tüskéket marokra fogtam,

és közben vad örömmel letüdőztem

a pusztítás karácsonyillatát.

 

Egy fa. Így könnyű. De tévedj csak el

fenn a fekete, zúgó fenyvesekben,

és hallgasd, tíz nap bolyongás után,

a pergő tűlevelek percegését.

A mi bomlásunk nekik jó szagú:

a visszhangtalan erdő körülállja

a holtakat, a szomjas gyökerek közt

eloszlanak, csak csontvázuk marad,

és szerteszórt, kiszáradt tincseik.

 

Összekötözöm vörös, pikkelyes

ágazatát, közben egy pillanatra,

akár előbb az ezüst üveggömbben:

egy gyantacseppben meglátom magam.

Evidens érzés: „Él és sír." Csodát!

Miért nekem kell leszedni a fát?

Az angyal így nem bánna el vele.

… És hogy összeszurkált, ördög vigye!

 

 

Ingatlan

 

Hány lehetőség. Hány álmatlan óra:

elképzelni, hogy hol lesz majd az ágy,

melyik szobában dolgozunk, melyikben

alszik a gyermek, milyen függönyök,

milyen színű fal, hol fér el a polc,

az íróasztal, milyen lesz a kád,

kell-e falat mozgatni, és hol áll

a mosógép, a porszívó, a létra,

vannak-e kuckók, zugok, pucikok,

van-e közös tér, futkosni való,

és a konyhába besüt-e a nap,

és elfér-e a szép nagy kerek asztal?

 

Pesthidegkúton öreg almafa

hullatta érett almáit az útra,

a lengő gömbök felett a magasban

páncélos varjak úsztak, ragyogott

az őszi ég. Háromszor jártunk náluk,

körpanoráma, lift nincs, negyedik.

Rákosszentmihály szélén óriás

diófa várt, a kikötött kutya

ferde szája – „amikor kicsi volt,

beugrott a Ford kereke alá,

eltört az álla" – félvigyorra állt.

Egy halott asszony nyüszített a házban,

és dohszag volt, de dőlt a napsütés.

A Wekerlén fakorlát, kicsi kert,

copfos kislányka, óriási fák,

de éreztem, ahogy a ferde fal

a tetőtérben nekem préselődik.

Jártam Pestimrén is, vesszőfutás

gyerekkocsival a sok kutya közt,

falusi utca, icipici ház,

de megmutatták a tisztaszobát is:

csupa ciráda, fehér és arany

szekrénysor, dzsungelmintás szőnyegek.

És Csillaghegy és a Római-part:

felkapaszkodtam (tetőteret ígértek)

a sötét padlásgerendák közé,

és galambpiszkot találtam és kormot,

kupacba hordott régi szemetet.

A rakparton egy naptalan lakásból

a Dunára s a Gellérthegyre látni:

a zöld víz felett nézhetném, ahogy

az öngyilkosok felmásznak a hídra.

Ukrán munkások laktak a szobában

műanyag poharak, alsógatyák,

aktposzterek között, tizenhatan,

szétzuhanyozták esténként az osztrák,

kerekesszékes tulajdonos

másfél lépésnyi fürdőszobáját.

A BAH-csomópontnál gyerekszagú

szobák, az ágyak helye még a padlón,

körbevezetnek az üres lakásban:

tizennégy év hűlt fészekmelege.

A társasház kertjében kis medence:

üresen áll a vízöntő leány

kőkorsója. És döng a forgalom.

 

A múltjuk ez volt. Mennyi, mennyi élet.

És magammá éltem mindegyiket,

mintha lehetne. Lázas izgalom

fogott el minden lehetőség láttán,

apróra berendeztem és belaktam,

órákban éltem át tizenhat évet.

 

Ma éjjel álmomban egy végtelen ház

termeit jártam, nyikorgó falépcsők

vittek felfele, mindig felfele,

üres és túlzsúfolt szobákon át,

pókhálós, régi életek között,

de jövőtlen volt az egész, de múlt volt,

teljesen múlt, és nem volt soha vége:

egyre szűkülő térben nyomakodtam,

és „Berendezem!", gondoltam, és féltem.