(kontextus 1) Rade Jarak szerint (Quorum, 15.) Robert Perišić Köpd le, aki rólunk kérdez című kötetének kulcsszavai a realizmus, az urbánus beszédmód mint a „magas irodalomra", az irodalom klasszikus formájára való reagálás, az öncenzúra kerülésére és a dokumentarizmusra való törekvés, valamint a dolgok már-már irracionális túlhajtása. Perišić prózájának gyökere – még mindig Jarak szerint – az amerikai rövidtörténetek narrációjában: elsősorban Hemingway és Carver, valamint az angol újhullám egyik legismertebb képviselője, Irvine Welsh írásművészetében keresendő. Néhány oldallal később Kruno Lokotar elméletiesebb megközelítése a kötetet elsősorban a hazai irodalomban próbálja meg elhelyezni, történeti-esztétikai vetületeit vizsgálva pedig általános következtetésre jut: Perišić prózájának egyik legfon-tosabb dimenziója az emberi tényező.

A magyar olvasók számára mindkét megközelítés valószínűleg zsákutca, mivel Perišić prózagyűjteményének magyar kiadása szinte légüres térbe érkezett. Napjaink horvátországi és/vagy horvát nyelvű irodalma mondhatni teljesen ismeretlen az irodalommal mint szakmával nem foglalkozó olvasók számára, de még az irodalom iránt komolyabban érdeklődő magyar közönség előtt is lényegében kontextus nélküli.¹

A balkáni háború utáni horvát irodalomszemléletre egységesen jellemző, hogy az úgynevezett magas irodalom lényegében kizárólag az urbánus írók munkáit jelenti, elsősorban azokéit, akik új utakat kerestek/keresnek, s akikre viszonylag nagy hatással volt/van a városi életmód, az egyéb művészeti ágak alkotásai, a sajtó és média (televízió, képregények, filmek és rajzfilmek – például a nagy becsben tartott „Zágrábi iskola" –, videoklipek), valamint a rockzene különféle irányzatai; a nyelvvel való játék, az ironikus látásmód, a megszokottól, a nem kanonizálttól eltérő nyelvhasználat. Mindez legtöbbször a populáris és a magas kultúra közötti határvonalak elmosásával jár, s a főbb irányvonalak és témák értelemszerűen a novella, különösen a rövidtörténet formájában érvényesülnek és rajzolódnak ki a legjobban. A műfaj jellegéből következően törvényszerűen kialakulnak a folyóiratok – a Quorum, a Godine nove, a Pitanja stb. – körüli írói csoportosulások, amelyekre, Dalibor Šimpraga szerint, elsősorban a háború, a posztkommunista időszak, a hetvenes évek világa és a posztkolonializmus elmélete gyakorolt döntő hatást.

(kontextus 2) Az 1969-ben Splitben született Robert Perišić – szépírói, költői, kritikusi, újságírói, színészi tevékenysége mellett – évekig az említett kultikus folyóiratok egyikének, a Godine novének volt a főszerkesztője. Fontos dolgokat mond Perišićről Szerbhorváth György a Köpd le, aki rólunk kérdez című könyvhöz írt utószavában: „…hogy Perišić a dalmáciai Splitből Zágrábba költözött, a provinciából a fővárosba, mondhatni semmiség, de ez sem igaz, mert Zágráb és Split közt nem csupán a foci tekintetében nagy a szembenállás. Dalmáciai horvátnak lenni, ez valami egészen különleges dolog, mondják ők. (…) Ráadásul ott van a legkardinálisabb kérdés, a nyelv…" – ami a kontextus hiányával együtt még jobban megnehezíti a (magyar) olvasó helyzetét – a nyelv, amelynek a folyamatosan konszenzusra törekvő, még ma sem egységes, de mégis valamennyire standardnak nevezhető „irodalmi" változata mellett annyi legitim változata van, ahány területi egység Horvátországban. A dalmát tengerpart nyelve még ezeken belül is külön világ. Erről – és Perišić számára a Köpd le… című könyvével kapcsolatban a legfontosabbakról – maga a szerző a már említett Quorum-számban megjelent „autopoétikai" írásában számol be. „A Köpd le… tematikája – írja Perišić –, azt mondják, urbánus. Bennem, számomra legalábbis úgy tűnik, sok minden van a külvárosokból, a félig-városokból, de még a falvakból is. Ez a próza szintén tudatosan viseli magán a provincializmus, a provincián és a marginálián való lét problémáinak a jegyeit, s ezekhez humorral közelít. Ugyanakkor nem mondanám, hogy a provinciákon élőkön nevetne – legalábbis semmivel sem jobban, mint azokon, akik rajtuk nevetnek. A városias »tudatra« apellálnék inkább; nem azoknak a tudatára, akik mentálisan soha nem jártak a falujuk szélén túl, vagy, ami ugyanaz, azokra, akik nem tették ki lábukat a városi, illetve kisvárosi üvegházaikból. Számomra az »urbánus«: nomád, átmeneti, promiszkuitásban lévő (elsősorban nem szexuális értelemben). Történelmünket tekintve: háborús és háború utáni." A Köpd le… számára a külváros, a külváros szelleme a fontos. A narkománia (ami többé már nem szubkultúra), a bűntények, a háborúból visszamaradt reflexek, az örök outsiderség, elesettség, periférián-lét… „Úgy vélem – folytatja –, hogy könyvemben egyfajta impliciten ironikus viszonyt alakítottam ki a stiliszták által az »elvárás horiztjának« nevezettel szemben; »rejtett« metafikciót, amelyre inkább a humor, mint a filozófia a jellemző. Olyan szituációkat igyekeztem teremteni, amelyek szinte megkövetelik azt, hogy »oldalról« tekintsenek rájuk – s makro-szinten ez ad szabad utat a humornak és a távolságtartásnak. Mikro-szinten a könyvben szereplő humor, meglehet, »utcai«; s talán vannak, akik éppen emiatt fel sem figyelnek rá. A szleng a kilencvenes évek teljes jogú és könnyen »fordítható« nyelve. A szleng a konkrét időt, teret és a konkrét szociális »identitást« érinti meg; humor, poézis és sifrírozás jellemzi – az emberek pedig mindig is szerették »megfejteni« az irodalmat."

(textus) A Köpd le aki rólunk kérdez horvát kiadásának címlapján egy hatalmas, lepusztult, rózsaszín autó (Cadillac?, „Chevy"?) látható, talán koccanás után, benne a felfújódó légzsák helyett egy felfújt guminő. Ez a harsányság a magyar kiadás borítóján – persze a könyvsorozat egységes megjelenése miatt is – fekete-fehér „csendéletté szelídült"; elegánsan távolságtartóvá vált, s ez mintegy önkéntelenül is jelez valamit a „két" könyv (a horvát nyelvű eredeti és a magyar fordítás) közötti különbségből. Perišić történetei magyar nyelven – lévén az eredeti írások döntő többsége minden szempontból (talán túlságosan is) időhöz és helyhez kötött – valahogy idegenek maradnak. Legkevésbé talán a reális és irreális határán mozgó Az elnök kutyájának meggyilkolása és az erőteljes belső monológ, a Miért nem mondok én semmit, de ide sorolható még a drog-mesén túlnövő A lábadozó, valamint a titokzatos Feriről és a nagyon is kézzelfogható Majáról szóló, kissé túlhajtott és a végére széteső történet, a Maja és Feri. Az eredeti kötet húsz novellájából a magyar szerkesztők jó érzékkel tizenhatot vettek át – a magyar kiadásból hiányzó négy írás valóban nem sok újat tett volna hozzá a háború, a narkó és az idegenség-kitaszítottság novelláihoz –, s a horvát eredeti közepe táján található Miért nem mondok én semmit kötetzáró novellaként indokoltan hangsúlyos szerepet kapott.

Perišić látványosan tagad és kirekeszt: tagadja a hagyományos értelemben vett „irodalmi témákat", s kirekeszt szinte mindent, ami ehhez kapcsolódik; elsősorban az úgynevezett irodalmi nyelvet. Perišić él a témái felkínálta lehetőséggel, és megpróbálja megteremteni saját, irodalmi alkotások létrehozására használatos nyelvét. Írásai legtöbbször még asszociációs szinten sem támaszkodnak a logikára, hanem a sokszor ki is mondott „nincs probléma, semmi gond, semmi különös" leszer szentenciájára épülnek. A pályáján költőként induló (Dvorac, Amerika), de drámaíróként (Kultura u pregraðu: posttraumatska komedija) is ismert Perišić prózáinak inkább a formai része hangsúlyos: a jövő egyáltalán nem szerepel – hacsak annyiban nem, hogy a szereplők életben maradnak –, a múltnak csak a mosthoz esetlegesen kötődő szeletei látszanak, a novellák jelenében pedig csak „vannak". Mintha a jelen a szereplőkre telepedne, s nem eresztené őket (Ha csak egy kicsit is adsz magadra, Behajtók – A lábadozó és a Szklerózis címűekben szokatlan módon indokoltan: az előzőben a drog, az utóbbiban a szklerózis a bűnös). Perišić kötete a poétikai eszközök használata – mindenekelőtt a (beszélt) nyelv ritmusa – köré szerveződik. A novellák íve – elsősorban a redundanciák, ellipszisek, a beszélt nyelv szintaxisai és idiolektusai adta ritmus miatt – jellemzően vagy ereszkedő, vagy lebegő; az ereszkedő-kiürülő esetében a szövegek üresen, a semmivel fejeződnek be, illetve egyszerűen abbamaradnak – nézik a falat, bámulják a plafont, fekszenek az ágyban –, nincs mit mondaniuk (A sajtkorong, Nálad minden a várakozás jegyében áll, A lábadozó, Miért nem mondok én semmit); a lebegők pedig a novellák, a novellák motívumainak elhalásával-szétesésével zárulnak (Maja és Feri, A szerető, Szklerózis, Mindjárt szétrobban a fejem!, Hard boiled). A Zero buli és a Tömeges függőség című írásaiban – a minimalizmus jegyében – szerzői instrukciókat alkalmaz; Perišić a lehető legnagyobb távolságra kerül az elbeszélt „eseményektől", az írások szinte kizárólag a csupasz dialógusokra, az élő nyelvre épülnek.

A nyelv mint olyan – és így a könyv nyelvezete – alapvető fontosságú és elég komoly nehézségeket okozó tényező a Köpd le, aki rólunk kérdezben: nem csupán mint az írás eszköze van hangsúlyosan jelen, hanem sokszor már-már öncélként mutatkozik. A már idézett „autopoétikában" jegyzi meg Perišić, hogy könyvében a beszélt nyelv, az utca nyelve, Horvátország különféle dialektusai és szociolektusai, a szleng és a média nyelve stb. teljesen belemerül a „történelmi pillatba". Ez a nagyvonalú gesztussal és magától értetődőséggel elénk tett pillanat nyelve – amely néhol még a magyar fül számára is már-már az indokolatlan trágárságba csúszik át – fordítható talán a legnezebben úgy, hogy a célnyelven is hiteles legyen.²

Perišić szemlélet- és írásmódja miatt a kötet szinte minden írása flegmatikus, de ez a nyelvhasználat szintjén megjelenő „látszat-nemtörődömség" – éppen az élőbeszéd tömörsége miatt – nagyon feszes szerkezetet eredményez. Perišić kötete a kilencvenes évekbeli Horvátország egy viszonylag szűk vetületének tipikus lenyomata; legjobb pillanataiban a századvégi „urbánus" próza valószínűleg egyik legérdekesebb darbjának, Edo Popović Ponoćni boogie-jának (Éjféli boogie) a párja.

Jegyzetek

1 A ritka kivételek közé tartozik a hollandiában élő Dubravka Ugrešić és a szarajevói születésű, de ma már zágrábinak – tehát egyre inkább horvátországi horvátnak – számító Miljenko Jergović.

2 Bár a többszörösen nehezített szöveg fordításával igen színvonalas munkát végzett Radics Viktória, két esetben talán szerencsésebb lett volna, ha más megoldást vákaszt: a „boli me kurac" (ami szó szerint valóban „fáj a faszom"), akárcsak a „boli me ðon" „kit érdekel", „szarok rá" stb. tényleges jelentésbeli megfeleltetésével elkerülhető lett volna a szöveg többszöri megakasztása; a „sranje" a „szarás" helyett például a „szarság, beszarás", illetve a „szar"szóval fordítva az esetek túlnyomó többségében jobban illeszkedett volna a szövegbe.