Különös történetet, különös szöveget rejt a semmit vagy épp nagyon is sok mindent mondó cím. Természetesen nem újdonság, ha egy olyan mű, amelyet könnyed – és semmit vagy épp túlságosan is sokat mondó – gesztussal „posztmodernnek" illethetünk, a legkülönfélébb műfajokat és narrációs módszereket elegyíti, úgyhogy Radoslav Petković regényét akár tipikus mai szövegnek is mondhatnánk, csakhogy itt ez az eklektikusság – amely természetesen nem könnyíti meg az olvasást, és óhatatlanul bizonyos olvasói elvárások folyamatos kielégítetlenségét okoz-hatja – olyan szélsőséges, hogy kielégítetlenségünkben egy idő után már nem a szövevényes történet kibogozását várjuk, hanem az újabb és újabb műfajvariánsok felbukkanását. Hogy mi minden lesz még a regényben, ami megint egészen más elváráshorizontokat nyit meg… S közben egyszer csak, mintegy varázsütésre a történet is kezd érdekessé válni. Szerencsére, mert végül aztán csak eljutunk a mi ’56-unkhoz, s ahhoz, hogyan élte át az októberi napokat egy véletlenül Pestre vetődött szerb történész (aki épp vívódik saját kommunista hitének maradványaival), s ez már mindenképpen izgalmas: úgy is, mint a forradalom hangulatának ábrázolása, s úgy is, mint a forradalomhoz kapcsolódó történelmi-erkölcsi kérdések sajátos látószögben való végiggondolása.

A Sors és körvonal az első mintegy száz oldalán leginkább a színes történelmi tabló, egy meglehetősen hagyományos, korfestő történelmi regény képét mutatja – a napóleoni háborúk idején járunk, és egy szerb származású orosz katonatiszt történetével ismerkedhetünk meg, akit Triesztbe telepítenek kémnek, itt megismerkedik a város szerb közösségével, s néhányukkal hosszasan beszélget a szerb történelemről, különös tekintettel egy hajdani, Branković nevű szerb despotára… Olyan lassan csordogál a cselekmény, hogy hamarosan nemigen reménykedünk semmiféle kaland- vagy kémregény kibontakozásában (bár a fülszöveg „izgalmas kalandregényt" ígér), s már-már beletörődünk, hogy ez a regény csak akkor válhat érdekfeszítő olvasmánnyá számunkra, ha sikerül egyfajta történelmi hangulatot gerjeszteni magunkban. A szerző ugyanis, bár láthatóan mindent tud a korról, ezzel a varázslattal nemigen tud szolgálni. Vagy inkább nem akar. Lassanként gyanítani kezdjük ugyanis, hogy talán nem is célja a történelmi illúziókeltés (vagy csak egy-egy bekezdés erejéig), a narráció kronotoposza inkább egyfajta metafizikai-történelemfilozófiai időnkívüliség, s ez a megérzés ha nem is érvényteleníti, mindenképpen relativizálja az addig felvázolt történelmi tablót: nem tudjuk, hol vagyunk… pontosabban a regény tere a XVIII. század elejének Triesztjéből egyre inkább áthelyeződik az elbeszélés nehézségeivel küszködő író agyába.

Ám ezt megelőzően – vagy inkább ezzel párhuzamosan – valóban felizzik egy pillanatra a regény; történelmi kalandregénnyé vagy történelmi kémregénnyé válik, amikor is hősünk, Pável Volkov beleszeret egy pesti születésű szerb asszonyba, viszony szövődik köztük, s aztán Katarináról kiderül, hogy a franciáknak dolgozó kém, vagyis Pável elkövette a legnagyobb hibát, amit egy kém elkövethet… A könyvnek ez a része egyszerre indítja be a kalandregénnyel és a történelmi díszletek között lejátszódó hagyományos melo-drámával kapcsolatos elvárásokat (s persze egyiket sem elégíti ki, mert hamarosan újabb műfajvariánsokba ütközünk); mindenesetre a szerző itt is – mint korábban, a korfestő történelmi tabló esetében – felcsillantja a tehetségét: tudná, hogyha akarná, azaz képes lenne, mondjuk, megható melodrámát írni – vannak például nagyszerű mondatok a szerelmes férfilélek rejtelmeiről…

Miközben idáig jutunk, egyre erősödik a vívódásra amúgy is hajlamos Volkov egzisztenciális válsága, s egyszer csak egy preegzisztencialista érzvésvilágot ábrázoló posztegzisztencialista tudatfolyam-regényben találjuk magunkat, s ezeknek az oldalaknak a kulminációs pontján, amikor Volkov éjszaka próbálja megkeresni Katarina házát, a közönyös szél, a zápor és az éjszaka, amely „egyáltalán nincs tudatában annak, hogy létezünk és hogy harcolunk ellene", mintegy a sartre-i gyökérzet előképe…

Amikor hősünk eljut oda, hogy hasztalan tapossa az utat, amely, tudja már, „sehová sem vezet", egyszer csak megszólal a szerző, kicsit terjengősen megosztja velünk a regényével kapcsolatos aggodalmait, terveit; összefoglalja, amit már magunk is gyanítottunk: hogy a metafikció szintjén itt a történetek elmesélhetőségéről van szó, s arról, hogyan kapcsolódnak össze és válnak szét, s az író miként igyekszik a látszólagos káoszukból kiemelni a lényeges elemeket, hogy napvilágra kerüljenek rejtett összefüggéseik. Alighanem ízlés kérdése, hogy az olvasó itt dühösen félredobja-e a könyvet – az elbeszélés nehézségeinek posztmodern ecsetelése, a regénybe beszüremkedő posztmodern esztétikai esszé érvényteleníti, vagy legalábbis relativizálja a lassanként a maga eklektikusságával együtt is ígéretesen kibontakozó cselekményt –; alighanem szinte ellenállhatatlan a kísértés, hogy a szerző megossza az olvasóval a posztmodern történetmeséléssel együtt járó izgalmas szellemi munka kalandját, de azt hiszem, a legtöbb esetben ez akkor is problémás vagy legalábbis kockázatos döntés. Miközben az esszéizmus persze kétségkívül a posztmodern nagyregény elkerülhetetlen eleme: az író nemigen tehet úgy, mintha minden szempontból hiteles történetet mesélne el, amikor tisztában van vele, hogy „a legtöbb esemény, aminek szemtanúja az ember, csak egy összetört tükör cserepe, amelyben a történtek valódi képe is darabokra törik". Minden egyes regény, ha úgy tetszik, újabb kísérlet a valóság és az érzékeink által közvetített tapasztalás, illetve a valóság és a fikció viszonyának tisztázására, s ez nyilván megkívánja a születőben lévő vagy megidézett történetre való esszéisztikus reflektálást: az esszéma beszüremkedését a fikcióba. Amivel persze az író – ha nem elég óvatos – meggyilkolhatja saját történetét, s valami ilyesmi történik Petković regényében is. A regény sajátos narrációs logikája szerint nem sokkal ezután jutunk el ugyanis a fantasy-szerű (vagy borgesi?) fordulathoz, melyet a szöveg már jó párszor ígért (s amelynek az illúzióját nemcsak a hosszas várakozás, de a durva írói beavatkozás is csökkenti): hősünk egyszer csak egy különös kertbe jut, ahol egy varázsajtó segítségével átkerülhet egy másik történetbe.

A XX. századba lépünk át, hősünket most Pávle Vukovićnak hívják, szerb történész, aki főként a trieszti szerbekkel és a már említett Brankovićtyal foglalkozik, s a tárgyilagos memoárnak álcázott történet hamarosan Budapesten folytatódik, 1956-ban. Vuković beszámol az októberi eseményekről – már ahogy ő átélte őket egy szerb származású magyar gróf lakásán (és onnan ki-kimerészkedve az utcákra), akivel hosszas beszélgetéseket folytat a kommunizmusról, Lukács Györgyről, a szent célok és aljas eszközök dilemmájáról és a szerb történelemről –, majd fejlövést kap, és ugyanabba a kertbe jut, mint az elődje…

A fikció, miközben minden szála összeér lassanként, s a részletek elhomályosodnak az olvasóban, nagyszabású történelemfilozófiai esszé hatását kelti, miközben a szöveg mennyisége szempontjából talán leghangsúlyosabb elem, a Brankovićtyal kapcsolatos tanulmány továbbra sem válik érdekessé: megmarad kicsit terjengősre sikeredett, az olvasóra feldolgozhatatlan mennyiségű információt zúdító mellékszálnak, amely hasonlóképpen, mint Pompeji története (hősünk egyik rögeszméje), épp csak illusztrálja a regény egyik fő gondolatát: az elsüllyedt világok, a valaha oly nagy hatású történelmi alakok valamiképpen itt vannak velünk a mi állandó jelen időnkben, még ha iszonyatosan nehéz – vagy lehetetlen – is pontosan feltárni nemcsak a valós történetüket a rájuk rakódott legendák mögött, hanem ennek a hatásnak a pontos folyamatát is. (Annyi bizonyos, hogy Volkov apja Brankovićtól származtatja a családot – ez a történet kiindulópontja –, de minden más bizonytalan marad.)

A könyv elolvasása után tehát – amikor oly sok minden máris elhomályosodik a túlzsúfolt fikcióból – úgy érezzük, az egész történet egy történelemfilozófiai esszé céljait szolgálta, azt illusztrálta ami természetesen nem egyértelműen dicséret: az illúziókeltésnek, a hősök iránti érzelmek felébresztésének képessége, azt hiszem, minden regényírótól elvárható. S ebből következően ami leginkább megmarad bennünk, az néhány remek mondat a történelem logikájáról. Az ilyesmik például: „A kételkedők gyakran esnek áldozatul azoknak, akik hisznek. A középkorban máglyán végezték, a kommunizmusban pedig szerencséjük volt, ha kényszermunkán vagy lágerban találták magukat. A történelemben azonban nincsenek szigorú törvények, és amit történelmi szükségszerűségnek nevezünk, valójában csak statisztikai valószínűség."

És persze megmarad bennünk néhány olyan izgalmas apróság, amely azt mutatja meg nekünk, mennyire relatívak történelmi (érték)ítéleteink: Jovan Damjanić, a mi Damjanich Jánosunk például a szerbek szemében hazaáruló, ami persze nyilvánvaló (mi más lehetne?). Nyilvánvaló, és mégis a meglepetés erejével hat a ráismerés, hogy a miénktől eltérő nézőpontból minden történet mennyire másként fest. Bizonyára már csak ezért is üdvös lenne, ha gyakrabban olvasnánk szerb, szlovák, román könyveket.

(Fordította Csordás Gábor. Kiseurópa sorozat, Jelenkor Kiadó, Pécs, 2003, 400 oldal, 2100 Ft)