Kovács András Ferenc verseskönyveinek sajátja, hogy rendszerint nem csak az őket megelőző kötet óta íródott verseket tartalmazzák, hanem – sokszor döntő számban – a korábbról felgyülemlett, kötetben még meg nem jelent szövegek egy részét is. A Fattyúdalok az 1993 és 2003 közt született, tehát (néhány újabb mellett) az utóbbi tíz év alatt megjelent kilenc Kovács-kötetből tartalmi vagy koncepcionális okokból kimaradt versekből válogat. Az arányok legfeljebb a folyóiratközlések adatainak ismeretében lennének megállapíthatók, ami rögtön rávilágít e költészet egyik legaktuálisabb problémájára. Tíz év verseinek súrlódásmentes egymás mellé szerkeszthetősége ugyanis kétségeket ébreszt e költészet fejlődésirányának megállapíthatósága felől, amit a másik oldalról a recepció érdeklődésének egyre érezhetőbb csökkenése csak erősít. Hiszen az ma már kockázatmentesen kijelenthető, hogy a kilencvenes évek második felében érzékelt fokozott kritikai figyelem, mely elsősorban az intertextuális eljárások feltárásában volt érdekelt, az újabb kötetek megjelenését egyre kevésbé követte, holott – miként a 2000-es gyűjteményes kötet, a Kompletórium kapcsán Kulcsár-Szabó Zoltán is megállapította – a kérdéses poétikai eljárások ezen újabb kötetek tükrében sem vesztettek érvényességükből.¹ Lőrincz Csongor pedig konkrétan azt a kérdést vetette fel, hogy a recepció ’elhallgatásában’ vajon nem részes-e a Kovács-költészet poétikai kódjainak részbeni automatizálódása is.² Ugyanis, tehetjük hozzá, a Kovács-líra sem igyekezett elébe menni a kritika érdeklődésének, a szinte egymást érő, de legalábbis évente megjelenő kötetek kevés újdonsággal szolgáltak a korábbiakhoz képest, az pedig, hogy a Fattyúdalok verseit poétikai jegyek alapján aligha lehetne kronológiai rendbe álltani, épp a Lőrincz által említet automatizálódás és kiszámíthatóság melletti érv. Még akkor is, ha közben fenntartjuk, hogy színvonalában ez a kötet sem marad az áttörést jelentő ’93-as és ’94-es három Kovács-kötet alatt. És ez nagyrészt annak köszönhető, hogy a szerző képes a könyv efféle tulajdonságait is előnyére fordítani.

A kötet és az életmű nem-kronologikus szerkesztésmódja például komoly lehetőséget ad egy átgondolt, jól szerkesztett gyűjtemény összeállítására, és ezt a lehetőséget Kovács maximálisan ki is használja, de nem a megszokott módon. Hiszen láthatóan magáévá tette azt a belátást, hogy egy verseskötetet – egy regénnyel ellentétben – a legritkább esetben olvasunk lineárisan, sokkal inkább belelapozgatva, akár hátulról előrefelé haladva, vissza-visszatérve egy-egy szöveghez, mindenesetre kevés kötöttséggel. Azaz az olvasás voltaképp a zárt szerkezet fellazításán dolgozik, hiszen – miként a kérdés monográfusa, Onder Csaba megállapítja – egy gyűjtemény „mindig csak annyira koherens, amivel még nem számolja fel az egymással kapcsolatban álló szövegeknek a szelekciós olvasás számára adódó lehetőségeket".³ Azaz egy kötet nem lehet annyira megformált, hogy ne lehessen szelektíven, a felkínált linearitást figyelmen kívül hagyva olvasni. És Kovács mintha tudatosan rájátszana erre: a kötet rendszertelenül épül, és bár felfedezhetők benne tematikus blokkok, látható az egymással rokon versek kötetbeni szétszórása is.

A Fattyúdalok az elmúlt tíz év könnyed, humoros, lazább verseit közli, azaz a tematikus reprezentáció szintjén szerveződik, voltaképp alkalmi verseket gyűjtve egybe. De hogy ez az alkalmiság mennyire nem értékkategória, azt jól jelzi, hogy az eddig talán legtöbbet elemzett⁴ Kovács-vers, a J. A. szonettje is felkérésre készült, részben a ’megrendelő’ által megjelölt szabályok szerint, ahogy a kilencvenes évek közepén írt dolgozatában Fried István is egy alkalmi, a szatmári iskola alapításának évfordulójára írt verset állított az életmű (egyik) középpontjába.⁵ Ugyanakkor a Fattyúdalok cím, úgy is, mint szerzői öninterpretáció, látszólag épp az ellenkező irányba mutat, hisz elfajult vagy nem kívánt kompromisszumok során született verseket ígér, miközben a nyitó- és a zárószöveg „léha ihletről" és „a lét kacatja"-iról beszél, máshol Kovács határozottan mondja ki: „komolytalan líra" (Villoni sok feredések – jegyzet), megint máshol pedig emígy reflektál e versek könnyedebb hangvételére: „bizony, van arra száz ok, / ha néha csak lazázok" (A pók poétikája). És ilyen ok lehet egy születésnap, egy utazás, egy készülő limerick-antológia és még legalább kilencvenhét esemény vagy felkérés. De ugyancsak e kötet verseinek önironikus minősítését láthatjuk a saját korábbi költészetével folytatott párbeszédben is, például ott, ahol azt olvassuk: „És Rocinante énekel" (Lovak teremtő himnusza), hisz ez a sor erőteljesen idézi fel a korábbi Kovács-vers- és kötetcímet, az És Christophorus énekelt-et. Az „éneklő" mindkét esetben a költő alakmása is lehet, azaz valahogy úgy viszonyulnak a ’komoly’ versek az alkalmi versekhez, ahogy a lelkével vívódó Christophorus a legfeljebb az evés és a pihenés problémáiig eljutó Rocinantéhoz.

A kép azonban azért csalóka, mert a kötetben ugyancsak gyakran idéződik föl a rút kiskacsa története – a hattyú-fattyú áthalláson keresztül már a kötetcímben is –, arra utalva, hogy nem mindig az elsőre jelentősnek gondolt szövegek lesznek évek múltán is jelentősek, és még inkább fordítva: az alkalminak szánt versekről kiderülhet, hogy értékesek, az életmű szintjén is meghatározóak. De miért is lennének e versek hátrébb sorolandók, ha verstechnikaiakat nem, legfeljebb hangvételbeli különbségeket mutatnak a korábban megjelent kötetekhez képest, azaz voltaképp mindaz megtalálható bennük, ami miatt Kovács András Ferenc költészetét a kritika a legjobbak közé emelte – és ezt természetesen az önmagukat a fenti módon lefokozó szövegek is tudják magukról. Ugyanolyan radikális és rétegelt a szövegköziség, mint korábban, ugyanúgy megjelennek a különböző költői maszkok, ugyanolyan frissek a rímek és a szójátékok, hasonlóan átgondolt és következetes a beszédhelyzet, az én helyzetének elbizonytalanítása, ugyanúgy jelen van a költészet létmódjára való direkt rákérdezés és egyszersmind annak belátása, hogy a költészet nem képes önnön lényegét megragadni, ami azt is jelenti, hogy nem képes önnön végét elmondani. Egy dologban azonban feltétlenül más ez a kötet, mint az előzőek: míg azok sokszor – bár újabban egyre kevésbé – teátrálisan szomorkásak, lemondóak, addig ez kifejezetten vidám, elsősorban játékos természetű. És ami negatív természetű, az sem egzisztenciális jellegű, hiszen legföljebb a költészet lehetetlenségének és értelmetlenségének belátása határozza meg, hiszen ezek a Kovács-versek legszívesebben a költészet lehetetlenségéről beszélnek, de amíg beszélnek, újra csak éltetik a líra ’korhadó fáját’. Azaz a formaművész e kötetben igazán hazai pályán játszhat, és láthatóan élvezi is e játék szabadságát és virtuozitását, a nyelvi és verstani bravúrokat, melyek tömege adja e kötet vázát, hogy erre a vázra rakódjon az intertextuális játék, a líratörténettel zajló intenzív párbeszéd és a néhol kifejezetten ínyenc humor.

A kötet elsődleges és legfontosabb motívuma az utazás, mely legerőteljesebben a Literaturexpress Europa 2000 nevű esemény kapcsán íródott versekben jelenik meg, melyek a könyv mintegy negyedét adják. Ezen a grandiózus eseményen százöt európai író – köztük Magyarországról Kovács András Ferenc mellett Garaczi László és Márton László – utazott negyvenhat napon át együtt, vonaton, Lisszabontól Moszkván át Berlinbe. Az utazás során íródott „Itinerarium" fejezetei, azaz útinapló-versei fragmentumszerűen elevenítik fel a meglátogatott városok és országok egy-egy jellemző hangulatát, hogy megjelenhessenek az egyes állomás-városokról szerzett elsődleges, ám egyáltalán nem sztereotip élmények. Többek közt Párizs, Kalinyingrád, Szentpétervár és Minszk szállodái, kultúrafüggetlen egyen-szendvicsei, nagyon is kultúrafüggő italai (előbb mediterrán borok, majd a vodka, végül a német söripar remekei) és az ugyancsak egyedi szórakozóhelyek, illetve a vendéglátók (művészek, polgármesterek, miniszterek, néhol elnökök) jellemző gesztusai idéződnek fel, apró megfigyelésekkel, hatalmas empátiával és rengeteg nyelvi leleménnyel. Hisz a találkozó elsősorban mégiscsak a „nagy nyelvek–nagy kultúrák" gondolat lebontására és a „sok nyelv–sokszínű kultúrák" diskurzus erősítésére szolgáltatott lehetőséget, melyre a részben penzumszerűen⁶ megírt versek reflektálnak is.

Ezek a versek azonban jócskán túlmutatnak egy szimpla élménybeszámolón. Egyrészt direkt módon Babits Messze… Messze… című európai tablóját rajzolják újra, azaz a költészeti hagyománnyal való párbeszédre irányítják a figyelmet, mely párbeszéd egyébként is oly fontos Kovács-költészetében, másrészt az utazás a kultúrák, a nyelvek, azaz végső soron a szövegek közti utazás allegóriájává válik, a száguldó vonat expressz-sebessége pedig pontosan megfeleltethető Kovács dinamizmusának, cirkáló figyelmének, kultúrákon átrobogó érdeklődésének. Az előző, 2002-es Aranyos vitézi órák című Kovács-kötetben volt olvasható a Messzebb… Messzebb… című vers, mely egyértelműen a Babits-verset írta tovább, ennek verselésben és tematikus felépítettségben is párdarabja a Fattyúdalokban olvasható Transzeuróp leporelló. A Babits-költemény tolakodó jelenléte mindkét utód-versben ugyanakkor arra mutat rá, mennyit változott Európa és az Európáról való gondolkodás az elmúlt kilencven évben, hogy bár elvesztek az akkori távolságok, úgy földrajzi, mint kulturális értelemben – melyre Kovács legjellemzőbb példája a madridi utcazenész, aki skót szoknyában skót népdalokat játszik –, árulkodó a Messzebb… Messzebb… cím, melyben a kétely és az irónia egyszerre van jelen. Ráadásul idézi a szöveg József Attila 1927-es (ó európa…) című versének első sorát is: „Ó, Európa, hány határ!", és – bár szerencsére már nem kell idéznie a második sort: „minden határban gyilkosok" – ezzel jelzi, hogy Európából, Marosvásárhelyről nézve pedig különösen, még mindig hiányzik az európaiság lényege, a nem csak földrajzilag értett határok átjárhatósága és az átjárhatóság természetessége. És ugyanez a távolságtartó idegenkedés érződik a csikorgó szóösszetételekben is: „transzeurópailag", „összeeuróp", „táveurópa".

De e versek azért is fontosak, mert továbbírják és elmélyítik Babits szerepét, mely szerep a számtalan megjelenített költő-elődéhez képest is egyre meghatározóbbnak látszik Kovács András Ferenc költészetében. Elég csak a sokat idézett, A lírikus epilógját parafrazáló „Csak én írok, versemnek hőse: semmi" (Pro Domo) sorra gondolnunk, vagy a Téli prézlit záró Babitsolás, illetve az Aranyos vitézi órákat nyitó Babits Mihályhoz című verseket felidéznünk, esetleg az És Christophorus énekelt kötetből kiemelt és a Kompletórium – azaz voltaképp az életmű⁷ – élére helyezett Sibi canit et musis első sorát („Szatmáron születtem színésznőből lettem") megemlítenünk, hogy lássuk, milyen szinten vállalja Kovács a Babits-hagyományt. Azt a hagyományt, melynek irodalomtörténeti respektáltsága mintha épp megkopóban lenne, vagy legalábbis csökkenne, elsősorban Kosztolányi ellenében. Azaz Kovács András Ferenc mintha az általánosnak mondható ’közhangulattal’ szemben tűzné zászlajára Babitsot, leglátványosabban épp a Babits Mihályhoz soraiban, melyek érdekessége, hogy szinte szó szerint megegyeznek Babits Arany Jánoshoz című versének soraival („Hunyt mesterem! ma hozzád száll az ének:"). E verssel tehát Kovács egyrészt tisztelgőleg elveszi a szöveget Babitstól – majdnem úgy, ahogy Esterházy Péter a Mily dicső a hazáért meghalni című novellát Danilo Kištől –, másrészt a címére küldi vissza, mintegy tükörként tartva elé. Eközben azonban szerepversként is olvasható a szöveg, hiszen azzal a lehetőséggel játszik el, hogy vajon miként íródhat és szólalhat meg egy huszadik század eleji vers a kortárs költészet kontextusában. Az efféle szerepversek, mint ismert, egyébként is jellemzőek Kovács-költészetére, mely gyakran szólal meg Balassi, Csokonai vagy Kazinczy hangján, és a tét mindannyiszor hasonló: az időbeli szakadékok átívelése, a lírai emlékezet aktiválása, a régi hang maivá tétele.

Ugyanakkor a kultúrák, a szövegek és a nyelvek közötti utazásnak tekinthető például az az eljárás, mely során idegen nyelvű szövegdarabok kerülnek a versbe, melyek így ott szükségképpen idézetnek minősülnek, olyan idézetnek tehát, mely nem csak a szövegen mutat kívül – mint minden idézet és utalás –, hanem a nyelven és a magyar költészeti hagyományon is. A fordítások és kvázi-fordítások is ennek az átjárásnak az alesetei, mint például a már Weöres Sándor és Mészöly Dezső által is fordított Villon-vers, a Rondeau stílusgyakorlatnak is beillő, itt közölt tizenegy magyar változata, vagy A Tántori Borkán, melyet Edward Lear híres The Akond of Swat című verse ihletett, és ilyenként szintén nem először szólal meg magyarul. Kovács egy kis jegyzetben el is igazítja az olvasót a vers fordítástörténetében. A vers első sorait közli Tóth Esztertől („Kicsoda ő és mért? Vagy micsoda, mondd, / a szvati Akond?") Hajnal Annától („Mi ő? vagy mért az, ilyen hol akad, / mint az akondi Swat?") és Varró Dánieltől („Kiféle, miféle, merre, minek / az Akondi Szvitek?"), csak említi Réz Ádám megoldását („Ománi Imám"), de megfeledkezik Orbán János Dénes ugyancsak az angol vers ihlette szövegéről („Nyitja? Zárja? Vagy söpri az utat / az igazi Nyugat?"). A mottóban ugyanakkor és természetesen idézi az eredeti Lear-szöveget („Who or why, or which, or what, / is the Akond of Swat?"), hogy aztán elolvashassuk a Kovács-féle változatot is: „Kicsoda, micsoda, lesz-e, vagy volt tán / A Tántori Borkán?" De érdemes a Villon-vers első strófájának magyarításait is együtt olvasni, mert ebből különösen jól látszik, hogy Kovács nem konkurálni próbál a korábbi szövegekkel, hanem éppenséggel felhasználja őket, épít rájuk, és épít az olvasó ez irányú ismereteire is, hiszen az új magyar vers humora épp a kanonikus fordításoktól való eltérésben születik: Weöres: „Csavargó Dani, / Menj az uszodába, / bőröd ronda, ni, / Csavargó Dani"; Mészöly: „Jenin l’Avenu, / Menj a feredőbe! / Nosza, bele ülj, / Jenin l’Avenu"; Kovács (például a 2. változat): „Jankó, Szarjankó / Eredj a termálba! / Frankó cafrang, ó, / Jankó, Szarjankó".

Ez a kérdés azonban máris elvezet a Kovács-költészet alapproblémájának, az intertextuális eljárásoknak a vizsgálatához. Annyi biztosan mondható, hogy Kovács András Ferenc a kortárs irodalom egyik legnagyobb műveltséganyaggal dolgozó szerzője, aki képes a gyors és meglepő asszociációkra, a könyvtárak távoli polcairól leemelt könyvek együttolvasására és a saját szövegeiben való találkoztatására, miközben allúziói az irodalmin túl képzőművészeti, filmművészeti és zenei kapcsolatokat is megnyitnak, nem is csak a magyar-, de a világkultúra horizontján. Ezen eljárások gazdagságát ugyanakkor részletesen leírták a már utalt értekező szövegek, illetve azokon kívül Szigeti Csaba úttörőnek számító dolgozatai⁸ és Kulcsár Szabó Ernő kanonizáló gesztusú, különösen nagy hatású tanulmánya,⁹ így nem lenne célszerű ezek észrevételeit nagyrészt elismételve, velük egybehangzóan vetni fel a kérdést. A szokványos észrevételek helyett itt inkább arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a Kovács-költészet ma már nem csak aktív szereplője az intertextuális kapcsolatoknak, azaz nem csupán e költészet használ fel más szövegeket, hanem hozzá is kapcsolódnak, őt is értelmezik és újraírják a pályatársak. Így történt ez például az Előretolt Helyőrség erdélyi fiataljainak pályakezdésekor, és különösen Orbán János Dénes első három kötetében, melyek a maguk fesztelenségét, játékosságát és általános újdonságát részben a Kovács András Ferenc által megnyitott utak és lehetőségek felismeréséből és továbbgondolásából nyerték. És ez még akkor is igaz, ha a kilencvenes évek erdélyi pályakezdői látványosan utasították el a Lázáry René-féle szerephagyományt, és egy egyenesebb, a kifejezést egyszerűsítő, célratörő versnyelvet dolgoztak ki, hiszen minden poétikai vitájuk ellenére mindnyájan egyet akartak: az erdélyi költészetet évtizedekig uraló, a Forrás-nemzedékekhez köthető patetikus, panaszos, a transzilván illúziókból táplálkozó versbeszéd helyett egy új, frissebb, önmagát nem a kisebbségi sorsból eredeztető költészetet szóhoz juttatni. És ennek sikeréhez alkalmasint hozzájárultak a viták vagy inkább vetélkedések is, melyek története ugyanakkor arra is példa, hogy az intertextuális kapcsolat nem függ a történeti kronológiától, azaz az olvasás során nem csak időben később született szöveg utalhat a korábbira, hanem az előbbi is a később születettre, ami praktikusan azt jelenti, hogy a Kovács-költészet megértésében nagyon is jelen lehetnek például az egykori Előretolt Helyőrség szerzőinek korábban született munkái is. Fontos látnunk tehát, hogy Kovács költészete nem csupán vízgyűjtő, hanem originális forrás is

Szem előtt kell azonban tartanunk azt is, hogy nyilván sohasem lehet előre meghatározni egy intertextuális utalás dekódolhatóságának valószínűségét, már csak azért sem, mert a szöveg körül szövődő intertextuális háló időben is változik, az újabban születő művek átrendezhetik a szövegközi viszonyokat, ahogy az olvasó is mindig mást és mindig máshogy ismer fel e viszonyokból. Az intertextuális háló heterogén, azaz nem ugyanolyan erővel van jelen minden része, és ennek időbeli és szubkulturális okai egyaránt lehetnek. Kovács azonban általában irányítani próbálja az olvasót, a címben, a mottókban, az ajánlásokban jelölt nevek, művek említésével vagy épp a jegyzetek direkt filológiájával. De ebbe a körbe sorolhatók a regiszter-, sőt néha nyelvváltások, a különféle anagrammák vagy a szövegen belüli vizuális megoldások is, melyek mind a szövegen belül megszólaló más szöveg(ek)re hívják fel a figyelmet. Elmondható ez a kötet talán legjobb – Szilasi László szerint a „legnagyobb és legjelentősebb"¹⁰ – verséről, A lovak természete címűről is, melyet Kovács ugyan Weöres Sándornak dedikál, de legalább annyira ajánlhatna Nemes Nagy Ágnesnek (A lovak és az angyalok), Nagy Lászlónak (Búcsúzik a lovacska) vagy Tandori Dezsőnek (Nem lóverseny stb.) is. Mindamellett e versben Kovács közel kerül Weöres tiszta nyelvezethez, Nagy zsúfolt képeihez, nyelvi sűrítményeihez és Tandori leleményes, önreflexív, önelemző költészetéhez is.

Ebből, tehát az idézéstechnika megértésének szempontjából is érdemes megvizsgálni a Kovács-kötetekben már megszokott, sőt elmaradhatatlan könyvvégi eligazító jegyzeteket, melyeket például Képes Gábor egyszerűen „filológiai poénok"-nak nevez.¹¹ A jegyzetkészítés persze mindig kényes kérdés, hiszen mindig akadhat olyan olvasó, aki akárhány jegyzet ellenére sem érti ezt vagy azt az utalást, nem ismeri fel ezt vagy azt az idézetet, akad olyan, aki jegyzetek nélkül is otthonosan érzi magát ebben az utalásokkal és idézetekkel átszőtt versvilágban, és persze lesz olyan olvasó is, aki egy-egy sorról alkalmasint nem a jegyzetben hivatkozott szövegekre asszociál. Nehéz tehát a jegyzetet összeállító költőnek okosnak lenni, ahogy erre a leghíresebb példa, T. S. Eliot The Waste Landhez írt jegyzeteinek története is mutatja. A megírt, majd törölt, közben a kritikusok által magasztalt vagy épp kárhoztatott lábjegyzetek ugyanis legalább annyira nehezítették az olvasást – hiszen szűkítették az interpretáció mozgásterét –, mint amennyire megkönnyítették az utalások tisztázásával. Eliot, mint ismert, az Átokföldje recepcióját szemlélve rezignáltan állapította meg, hogy a részéről alkalminak tekintett jegyzetek elválaszthatatlan részévé váltak a műnek, sőt, talán népszerűbbé lettek, mint maga a mű.¹² Kovács e tekintetben visszafogott: csak a versek kisebb részéhez, úgy negyedéhez-ötödéhez fűz megjegyzéseket, és ezek a megjegyzések valóban megvilágító erejűek. Egészen biztos azonban, hogy már puszta létükkel sokat elárulnak a szerző olvasó-képéről, illetve arról, mit is gondol a költő saját verseinek érthetőségéről. A jegyzet tehát nála részben az alkotói intenció értelmezését nyújtja, de egyben az alkotás folyamatába való bepillantást is lehetővé teszi, a mű részeként mégis kétes értékkel bír. Sokkal érdekesebb például az egynémely Petri György-versben megjelenő jegyzet, mely sokkal inkább a szöveg részévé válik, mint Kovácsnál, a jelentésképzés elágazódásait hozva létre. A Hogy elérjek a napsütötte sávig című vers lábjegyzete („aquamarin szemek") például egy új reflexiós szintet épít be és szólaltat meg a versben, új dimenzióját nyitva meg a szövegnek. De például Tandori Dezső versformálásában is fontos szerepet kapnak az önreferenciális oda-visszautalásokkal gyakran élő lábjegyzetek, melyek ugyancsak a szöveg linearitásának széttördelésében és a szövegtér jelentős tágításában játszanak szerepet. Azaz ami Eliotnál probléma, az Kovácsnál egyirányúnak látszik: itt a jegyzetek nem az esztétikai megformálás részei – ahogy Petrinél vagy Tandorinál viszont kizárólag azok –, csupán kognitív állítások, a versek „jobban értésének" segítői. Lezárja vagy tautológiába vezeti a megértés folyamatát, avagy elveszi az olvasó játékterét, az alkalmat, hogy ő maga fedezze fel szövegközi kapcsolatokat, járja be az idézetek és az utalások hálóját.

És ha már Petrit említettük, végezetül foglalkoznunk kell a Kovács-költészet egy igen fontos szegmensével, a napi politikára reflektáló, ironikus, ám határozott állásfoglalást kifejező versekkel, melyek a Fattyúdalokban is jelentős számban olvashatók. Ilyen például a Háttérdal tavasszal, az Hommage à Eathon Darr (E. D. Radnóti Miklós álneve volt) és ilyen Az diktatúr’ dicséreti is, mely fiktív, ám tetteiben nagyon is valószerű dél-amerikai puccsista népvezért magasztaló szatirikus óda-csokor, fergeteges rímekkel és formai megoldásokkal, Szabó Lőrinc hírhedt Vezérét is olvasva. Kovács e versekben is folytatódó közéleti költészetével kapcsolatban emlékezetes Margócsy István Holmi-beli, 2000-es kritikája és az azt követő levélváltása Réz Pállal, mely épp a személyes álarcok és a közéleti, politikai versek hangsúlyai körül alakult ki. Margócsy ugyanis azt állította, hogy Kovács költészetében sokkal fontosabbak a személyiség áthasonlásait közvetítő műveletek a direkt vagy áttételes politikai utalásoknál. Réz Pál ezzel szemben épp ezen utalások egyedisége mellett érvelt. És bizony megfontolandó Margócsy észrevétele, miszerint Kovács jellemzően magánemberi indulatait szegezi szembe a politikai környezettel és elvárásrendszerrel, mindig negatívan hozza szóba a politikát, és épp emiatt nem lehet ezt a lírai beszédmódot a politikai költészet jelenleg Petrinél lezáruló hagyományában elhelyezni.¹³ A politikai indulatok Kovácsnál egyszerre szólnak ideológiáknak és a konkrét napi eseményeknek, jellemzően a tiltakozás és az elutasítás hangján, azaz nem a közösség nevében, egy közösség értékei mellett, hanem egy őt magát veszélyeztető eseménysor ellen, sokszor utálkozva, sokszor unottan és belefáradva – és Margócsy ezen megállapításaival egyet is lehet érteni. Hiszen Kovács már a nyolcvanas évek végén szakított – ha egyáltalán valaha is kacérkodott – a transzilván hagyománnyal, az írót a nyelv és a kultúra őrzőjének tekintő, esztétikai köntösbe bújt ideológiával, mely a kisebbségben élő és alkotó szerzőtől szinte megkövetelte a kisebbség efféle szolgálatát. Ezt az elvárást e költészet ironikusan játssza ki: egyrészt elutasítja a probléma megrendültségig patetizáló megszólaltatását, másrészt folyamatosan tematizálja kisebbségi helyzetét, magyarságát és erdélyiségét. Azaz nem fordul el a problémától, sőt, azonban más hangsúlyokkal közelit hozzá, jellemzően ironikus, sőt önironikus attitűddel.

Margócsy érvelése szerint Kovács sokkal távolságtartóbb mondjuk Petrinél, azaz e költészet politikai dimenziója voltaképp beolvad a szerepjátékok sorába. Az erre az írásra nyílt levélben válaszoló Réz Pál azonban épp amellett szól, hogy a rendszerváltás utáni magyar költészetben szinte társ nélküli Kovács közéleti érdeklődése, mely nem csak az efféle versek nagy számában, hanem az ’állásfoglalások’ határozottságában és következetességében is megragadható.¹⁴ Margócsy viszontválasza a probléma egy különösen fontos szegmensére, tudniillik a közéleti költészetnek a magyar költészeti hagyományban Csokonaiig és Petőfiig visszanyúló hagyományára – tehát a közéleti költészet hagyományára – hívja fel ismételten a figyelmet, emlékeztetve egyben arra is, milyen fontos a Kovács-költészet megértésében a hagyományokhoz fűződő viszony felismerése. Azaz valószínűbb, és a Fattyúdalok efféle versei is abban erősítenek meg, hogy Kovács politikainak látszó verseiben csupán e költői szerephagyomány felélesztését kell látnunk, azaz e versek nem annyira az aktuális politikai helyzethez igazodnak, mint inkább e beszédmód hagyományvonalát igyekeznek továbbírni, az elődök szerepmintáiban, „álarcaiban" megszólalni.

Mindebből jól látható, hogy e kötet szövegei korántsem szakítanak a Kovács András Ferenc-életmű legfontosabb törekvéseivel, melyek olyan ismérvekkel azonosíthatók, mint az irodalmi hagyományhoz való újszerű viszony, a közlés alanyaként a lírai én és a vers beszélője helyett a nyelv és a nyelvi játék kijelölése, a bámulatos és mindig bővülő műveltséganyag virtuóz kezelése, a történeti magyar és európai versformák teljességre törő használata vagy a közéleti-politikai érdeklődés aktivitása. Mindeközben Kovács továbbra is visszafelé tájékozódik, az elődöket keresi, és ha nem találja, megteremti őket. E keresés leggyakrabban az utazás képeivel, metaforáival íródik és írható le, mely utazásra az olvasónak mindenkor szabadjegye van.

 (Magvető, Bp., 2004, 94 oldal, 1490 Ft)

Jegyzetek

1 Kulcsár-Szabó Zoltán: „Kívül-belül a lírán (Kovács András Ferenc: Kompletórium)", Élet és Irodalom, 2000/25., 24.

2 Lőrincz Csongor: „Médium, név és a »líra lehetősége« (Kovács András Ferenc: J. A. szonettje)", In: Szirák Péter (szerk.), Vándor szövevény. Az Alföld Stúdió antológiája, Csokonai, Debrecen, 2001, 37.

3 Onder Csaba: A klasszika virágai, Csokonai, Debrecen, 2003, 44.

4 H. Nagy Péter: „Kovács András Ferenc két verséről", In: uő.: Kánonok interakciója. FISZ, Bp., 1999, 64–74.; H. Nagy Péter: „Szöveghatárok feloldódása. Kovács András Ferenc: J. A. szonettje", In: Bednanics Gábor és mások (szerk.), Az irodalmi szöveg antropológiai horizontjai, Osiris, Bp., 2000, 221–239.; Lőrincz Csongor: i. m.; valamint fontos észrevételek a versről: Kulcsár-Szabó Zoltán: „»Hangok, jelek«. Kovács András Ferencről". In: uő.: Az olvasás lehetőségei, JAK-Kijárat, Bp., 1997, 134–145.

5 Fried István: „Kölcsey Ferenc »költözködő« verssorai Kovács András Ferencről. Idézetek és a mai versalkotás", Tiszatáj, 1995/4., 69–82.

6 „…ez év [2000] december elejéig mindenki be kell nyújtson a Kortárs Irodalmi Központoknak egy tízoldalas anyagot, amely műfaji megkötöttség nélkül erről az útról, Európáról szól" – Kovács András Ferenc nyilatkozata a Logodi Imrének. Népújság, 2000, augusztus 29. (http://www.hhrf.org/nepujsag/00aug/0nu0829.htm)

7 Ennek jelentőségéről lásd: Gács Anna: Miért nem elég nekünk a könyv, Kijárat, Bp., 2002, 182.

8 Szigeti Csaba: „A hímfarkas bőre. Kovács András Ferenc: Tűzföld hava c. verseskötete". In: uő.: A hímfarkas bőre, Jelenkor, Pécs, 1993, 199–212.; Szigeti Csaba: „Lábjegyzetek egy lábjegyzetelt palimszesztushoz", Jelenkor, 1993/11, 893–902.

9 Kulcsár Szabó Ernő: „A lírai mnemotechnika és a kulturális emlékezet »újraírása« Kovács András Ferenc verseiben". In: uő.: Az új kritika dilemmái, Balassi, Bp., 1994, 164–198.

10 Szilasi László: „»Egy arc üvegje megrepedtén« (Kovács András Ferenc: Fattyúdalok)", Élet és Irodalom, 2003/46., 23.

11 Képes Gábor: „Kovács András Ferenc: Fattyúdalok", Szépirodalmi figyelő, 2004/3., 105.

12 Ezzel kapcsolatban lásd: Kappanyos András: Kétséges egység. Az Átokföldje, és amit tehetünk vele, Bp., Janus/Osiris–Balassi, 2001, 200–201.

13 Margócsy István: „Magyar táncszó (Kovács András Ferenc: Saltus Hungaricus; Kompletórium)", Holmi, 2000/8., 1010–1015.

14 Réz Pál: „Levél Margócsy Istvánnak", Holmi, 2000/9., 1158–1160.