Egy fiatal lány önéletrajzi ihletésű regénye, egy „Nárcisz" nevű kislány belső világa, s az ebben a világban tükröződő család – Murányi Zita olyan élményvilághoz nyúlt, amely valahol a líra és az elbeszélés határán mozog. De nem lírai kezdeményeket adott elénk, s nem is lányregényt alkotott, hanem kegyetlen családregényt. Apró mozzanatokról, kis rezdülésekről számol be szenvtelenül, hogy egy alakuló és máris szétesőben lévő gyermek lelkéről és az ebben az alakulásban és szétesésben tükröződő széteső és forrongó család küzdelmeiről hírt adjon. Lemond az első személyű elbeszélő monológjairól, kívülről nézi főszereplőjét, nem értelmezi-magyarázza gesztusait. Csodálom Murányi Zitát. Ebben az első könyvben is tud valamit, amit tényleg nagy írók tudnak, képes a kislány- és kamaszlány-lelket, ezt a csupa-érzés-csupa-szenvedés élményhullámzást elbeszéléssé formálni, az érzelmeket és a félelmeket leírások, párbeszédtöredékek és gesztusok mögé utasítani, míg egy félelmetesen szuggesztív világgá állnak össze. A távolságtartás, a mértéktartó objektiválás képessége többnyire egy hosszú pályára visszatekintő író erénye. Murányi Zita érett, talán mondhatom, hogy szorongatóan és ijesztően érett regényt írt egy mikrovilágról, amelybe éppen a távolságtartás és az objektiválás technikái, illetve csodálatos láttató-képessége révén távlatot, makrovilágot, ha tetszik, mondhatom azt is, társadalmi látleletet sűrített.

Nem hibátlan ez a könyv – csak majdnem hibátlan. Egy író, aki ilyen magabiztosan kezeli a megfigyelés és a leírás eszköztárát, lemondhat a szimbólumokról és fantáziafutamokról, a mitologikus-metaforikus öltözékről, és Murányi Zita néha megkapaszkodik ezekben, álcázza kíméletlen írói kvalitásait néhány kézenfekvő metaforával. De egy író, aki huszonegy évesen ilyen könyvet ír, megengedheti magának, hogy rémületes érettségébe – talán hogy megkönnyebbüljünk kissé, hogy fogódzót találjunk – beengedje a kamaszos játékokat, szeretettel mutassa a befelé forduló, nárcisztikus Nárcisz belső világát, megjelenítse neki Yehudi Menuhint és az elvarázsolt tükrök palotáját. A metafora a menedék, a szimbólum a szeretetteli zug, hogy Márton László kurátortársamat idézzem, a szív a menedék. Volt itt egy mondat, amelyet kihúztam, és aztán mégis visszaírtam, a történetével együtt: irigylem Murányi Zitát. Elbeszélőt tudott formálni egy mikrovilág szenvedéseiből, és ez az elbeszélő el tud majd indulni más mikrovilágok felé.

Fogadják szeretettel ezt a könyvet, fogadják figyelemmel ezt az írót.

Mikola Gyöngyi és Babarczy Eszter itt olvasható laudációi 2004. október 1-jén hangzottak el a Bródy Sándor-díj átadásán a budapesti RS9 Színházban. (A szerk.)