Hölgyeim és Uraim!

A Wilhelm Meister tanulóéveit író Goethe a következőképpen ábrázolja a főhős találkozását szerelmével:

„Belépett Wilhelm. Micsoda elevenséggel röpült felé a leány! Mily gyönyörűséggel karolta át Wilhelm a vörös egyenruhát, szorította keblére a fehér atlaszmellénykét! Ki merné ezt leírni, kinek volna joga két szerelmes boldogságát szóba foglalni!

Az öreg morogva húzódott el, mi is távozunk vele együtt, s magukra hagyjuk a boldogokat."

Ez a példa jól mutatja, hogyan jár el egy eredeti XVIII. század végi európai regény a szerelem intimitásainak elbeszélésben. Nagy Gabriella Idegen című, ugyancsak a XVIII. század végét megidéző regénye azonban éppen azokra a jelenetekre nyitja rá az ajtót az olvasó előtt, ahol egy korabeli szerző illedelmesen becsukná, és ennek köszönhetően az ő regényében számos, nagy nyelvi invencióval és érezhető élvezettel megírt erotikus epizód hirdeti a szenvedélyes szerelem testi örömeit.

Nagy Gabriella regényének éppen ez a különös kettősség, ellentmondás a legtalányosabb és az olvasót leginkább gondolkodásra késztető jellegzetessége. Nevezetesen: mi a magyarázata annak, hogy az Idegen című regény kulisszái, egy birtok kastéllyal és nagy kerttel valamely tengerrel rendelkező ország vidéki régiójában, és maga a a nyelvezet, a hosszú körmondatok, részletező leírások, a megszólítások, a társalgási fordulatok rokokó csipkéi egy időben és térben távoli, két-háromszáz évvel ezelőtti világot imitálnak, miközben a regény nyelve bővelkedik a szándékos anakronizmusokban, mai fordulatokban, és a regénynek a szerelemről való tudása is nyilvánvalóan már egy Freud utáni világnak a tudása. Miért kell a maszk, miért az ál-történelmi háttér?

Simone de Beauvoire a Második nem című könyvében írja, hogy nőnek nem születik az ember, hanem megtanul nőnek lenni. Vagyis a társadalmi nemi szerepek alakulásáért nem annyira a biológiai meghatározottság, sokkal inkább az adott társadalom kultúrája, berendezkedése a felelős. Nagy Gabriella regényében éppen egy fiatal lány nővé válásának folyamatát kísérhetjük nyomon az első öntudatlan, spontán kialakuló, paradicsomian ártatlan szexuális játékoktól kezdve a szenvedélyes szerelem beköszöntén, halálos viharzásán át egészen addig a pontig, amikor ez a nő megtanulja összeegyeztetni a tőle független körülményeket saját belső igényeivel, megtanulja elfogadni szerelmét „olyannak, amilyen".

Az Idegen arra tesz kísérletet, hogy egy hiányzó paradigmát realizáljon, írjon vissza az irodalom történetébe, ez a hiányzó műfaj pedig a nevelődési regény női változata. A vállalkozás azért is nehéz és paradox, mivel a XVIII. századnak még nincs fogalma a nő szexuális öntudatáról, az Idegen című regényben pedig én-elbeszélő, a főhősnő maga számol be a vele történtekről.

Ugyanakkor azonban épp a nyelvi relativizmus és a posztmodern időkezelés (melyre mintákat láthattunk korábban Weöres Sándor Psyché vagy Esterházy Péter Csokonai Lili: Tizenhét hattyúk című műveiben is) teremt alkalmat arra, hogy az Idegen egyúttal több is legyen, mint egyetlen személy intim története, és az olvasó az anakronizmusok révén ráláthasson egy nagyobb ívű történetre is, mégpedig (Niklas Luhmann kifejezésével élve) a szerelem kódolásának evolúciójára, a szerelemről való tudás rétegeire. Ilyen értelemben az Idegen nemcsak egy szerelem, hanem egyúttal a modern szerelem lehetséges regénye is, és magában foglalja a szerelem kommunikálhatatlanságának XVIII. századi felismerését (erre utal a szeretett férfi idegenként történő megnevezése), a lassú individualizálódást, a szenvedélyes szerelem, a szexualitás belefoglalását a szerelem fogalmába a romantika korszakában, a szabad választás jogának elképzelését – és e romantikus szerelemeszmény összeomlását, a pszichoanalitikus terápia, a különböző tudományok és a sport kódjainak előtérbe kerülését a regény nyelvének rovására.

A mi korunkban sokféle elképzelés él egymás mellett a szerelemről, nincs egyetlen meghatározó paradigma, érzület, érzékenység. Az Idegen nosztalgiával tekint vissza a XVIII.-XIX. századra, amikor a regények eligazították az embereket az érzelmi életük vonatkozásában, mintákat kínáltak az érzékenyeknek, és a szerelemről való tudás elsődleges és legfőbb hordozói, sőt megteremtői voltak. És én azt hiszem, Hölgyeim és Uraim, hogy Nagy Gabriella regényének is van ilyen rejtett intenciója. Minden összeomláson és kiábráduláson túl a szerelem pozitív eszményét állítja ugyanis az olvasó elé: az önmagát tápláló tűz misztériumát, amelynek nincs önmagán kívül külső oka, magyarázata vagy célja. Bárhogyan is értelmezzük azonban a regény szerelemfelfogását, abban egyetérthetünk, hogy Nagy Gabriella nálunk még szokatlan szemszögből gondolja újra az európai regényhagyományt, könyve a szerelemről való tudás elfeledett rétegeit is aktivizálni képes, és ami számomra különösen fontos: mindezt egy olyan kultúrában teszi, amely a történelmi-politikai narratívákra fogékony, azokat preferálja elsősorban.

Remélem, hogy a Bródy-díj is megerősíti és bátorítja a szerzőt, Nagy Gabriellát további írói törekvéseiben, melyekhez sok sikert és kitartást kívánok!

Mikola Gyöngyi és Babarczy Eszter itt olvasható laudációi 2004. október 1-jén hangzottak el a Bródy Sándor-díj átadásán a budapesti RS9 Színházban. (A szerk.)