Az utolsó szót nem lehet, nem szabad

hamarabb kimondani, mint az utolsó előttit.

Az utolsó előttiben élünk...

Dietrich Bonhoeffer¹

 

Folyton az utolsó előttiben vagyunk.

Samuel Beckett²

 

„Talán csak ezt akartam, igen: csak képzeletben ugyan, és művi eszközökkel, de hatalmamba keríteni a valóságot, amely – nagyon is valószerűen – a hatalmában tart; alannyá változtatni örökös tárgyasságomat, névadónak lenni megnevezett helyett. Regényem nem más, mint válasz a világra – a válasz egyetlen módja, úgy látszik, ami tőlem kitelik. Kinek is címezhettem volna ezt a választ, ha – miként tudjuk – az isten meghalt? A semminek, ismeretlen embertársaimnak, a világnak. Nem imádság lett belőle, hanem regény" – mondja az Öreg A kudarcban.³ Az ima és a regény együvé kerülése az Öreg soliloquiumában nem a műfaj problematikáját veti fel elsősorban, hanem a „Kihez beszélek vagy beszélünk?", „Ki beszél hozzánk, amikor a nyelvet használjuk?" kérdéseit, illetve azt a kérdést, amely „még magánál a regénynél is fontosabb [Köves] számára, amit általa, a megírás révén megélt".

A regényforma és életforma tökéletesnek mondható egybeesése a regény mint ima, a regény mint a végletekig pontosított, megformált mondatokkal elkezdett, tulajdonképpen kezdeményezett („ima") beszélgetés, a Kaddis a meg nem született gyermekért. Az Öregnek az írás műfajára vonatkozó precíz megfontolása a könyv belső címlapjára is fölkerül („regény"), a következő regény viszont már címében viseli a műfaját: „kaddis". A kudarc a regény megcélzott és elért, következésképpen felszabadító kudarcával zárul, Köves, szemközt a „szürke kődarabbal", amelyet „szórakozottan fütyörészve" maga előtt rugdal a porban, fölismeri, hogy az elkészült kézirat visszautasítása, majd a „happy end"-es fordulat, hogy tudniillik a kiadó mégis elszánta magát a könyv megjelentetésére: „Személyét tárggyá változtatta, makacs titkát általánossággá hígította, kimondhatatlan valóját jelekké párolta." A felismerés radikalitása, amely a „szurdok fenekére érve" éri őt, megnyitja előtte a következő megírandó könyvet. Köves nem a könyvet, nem a „könyv sorsát" követi, hanem Sziszifusz (azaz Köves) – „akit a mese szerint boldognak kell elképzelnünk" – szürke kődarabját, amely átvezeti őt a Kaddisba, „jó vezetőként", mint „a sötét szemű kislány" és a szürkéskék kavicshoz hasonló szemű, „konok fiú".⁴

A könyv odahagyásának rituális leírása az utolsó fejezetben nem egyéb, mint a könyv megnyitásának rituális tette, amely a befejezett művet, „a számára lehetséges egyetlen regény[t]" átengedi „a többi könyv tömegsorsának".⁵ Az élet napi gyakorlásától el nem választható írás a könyv létrejötte pillanatában a lehető legélesebben szembesít az eltűnés, megsemmisülés, az alámerülés, a fizikai halál képével, ennélfogva minden egyes könyv megírását óhatatlanul „utolsó", sőt „legutolsó", ebben az értelemben is „végzetes" tettként viszi véghez.⁶ A könyv-halál, mely a kézirat megsemmisítésében, elégetésében (lásd Felszámolás), kidobásában (lásd Gályanapló) és kiadásában (lásd A kudarc) az egyedinek és személyesnek – a tettre gondoljunk, természetesen – a tömegsírra asszociáló „tömegsorsba" való részesítésében objektiválódik, a halál mint megszűnés, a kiüresedés száraz, üres, süket csöndje⁷ azonban nem akadálya, hanem kifejezetten feltétele az írás, az újabb és végső soron (az) „egyetlen" könyv elkezdődésének. A regény – mondhatni: paradox módon, de az életformák és a műformák egymás kitöltésére szerződött írásmód (vagy: életmód) szemszögéből nézve tiszta következetességgel – a korábbi mű végével indul, a teljes napfogyatkozás azon pontján, ahol sötét ragyogássá lesz a nappal:

 

[...] mind határozottabb körvonalat öltött bennem egy kérdés – hogy sötét szemű kislány lennél-e? orrocskád környékén elszórt szeplők halvány pöttyeivel? vagy konok fiú? vidám és kemény szemed, akár szürkéskék kavics? –, igen, az én életem a te létezésed lehetőségeként szemlélve. És aznap egész éjszaka csakis ezt a kérdést szemléltem, hol vakító villámfénynél, hol a sötétben káprázó szemekkel, melyek a légköri őrjöngés szeszélyes szüneteiben mintha a falakon látnák cikázni ezt a kérdést, úgyhogy ezeket a mondatokat, amelyeket most, erre a papirosra írok, úgy kell tekintenem, mintha akkor éjszaka írtam volna...⁸

 

A kezdet tehát a korábbi bezáródás megtagadó eltávolítása, a kezdet a „Nem!", az a pillanat, amikor a beszélő „szóba-áll", „szóba hozza magát". A „Nem!" – ahogyan egyébiránt A kudarc elbeszéli a Sorstalanság történetét, a Gályanapló regény-történetei (Sorstalanság, A kudarc, Kaddis), valamint a Felszámolás Beckett-mottója a Molloyból⁹ – nem egyéb, mint a végjáték folytatódó újraindulása, nagy lélegzet, kiszakadás és elszánt bekapcsolódás a beszédbe. Szigorú értelemben a beszédhelyzet az első, felütésszerű „Nem!" elhangzását a kiszólás – amolyan színpadi „aparté" – funkciójával ruházza fel, a játékban, illetve párbeszédben közvetlenül nem résztvevő, de jelen levő megszólítását célozva meg, a voltaképpeni szituáció felmutatásaként.¹⁰ Az „aparté" a játéktér kitágítását végzi el a beszélgetést lezáró szigorú „Nem!" átfordításával a Kertész Imre-i „véghelyzetbe", ráadásul hagyományosan a humor eszközével, pontosan úgy, ahogyan a Végjáték első megszólalója, Clov, a szótlanul véghezvitt, jól bejáratott napi szertartásra emlékeztető cselekvéssort követően – a bevezető, szikár rendezői utasítások a konkrét akcióra koncentrálnak: „hat lépést tesz"; „három lépést tesz"; „egyet lép a jobb oldali ablak felé"; „visszatér"; „felmegy"; „elhúzza a függönyt"; „kinéz"; „leszáll" stb. – bejelenti a nézőknek az előadás végét, a tulajdonképpeni végjáték-szituációt teremtve meg így, a nézőtől elzárt, tőle különálló módon történő modernista, lélektani analízisre játszó színházi előadás hagyományát is visszafogott humorral idéző jelbetéve:

 

[...] Kurtán fölnevet. Az ajtóhoz megy, megáll, visszafordul, elnézi a színt, a nézőtér felé fordul

CLOV (merev tekintet, színtelen hang) Vége, vége van, közeledik a vég, esetleg vége lesz. (Szünet) Szem szemre hull, peregnek, egy[ik] a másikra, aztán egy nap, hirtelen ott a halom, egy kicsi halom, egy lehetetlen halom. (Szünet) Engem már nem büntethetnek meg. (Szünet)¹¹

 

A narráció már a kezdet kezdetén a múltba helyezi az Obláth doktorral való beszélgetés jelenetét, bejelenti a feleségével megszakadt, „balszerencsés, rövid életű"¹² házasságot, amivel pedig a „Nem!" még erőteljesebben kiszakad az Obláth doktorral vagy a feleséggel folytatott párbeszédszituációkból, és a kaddis-ima visszhangos terébe helyeződik át. A regény első „Nem!"-je Obláthról, a második viszont a feleségről válik le, hogy egy egészen más irányból érkező kérdéssel kerüljön kapcsolatba, amely kérdés nem is mondat, hanem személy, és nem egy, hanem két személy:

 

„Nem!" – üvöltötte, vonította bennem valami, rögtön és azonnal, amikor a feleségem (egyébként már rég nem a feleségem) először kerített szót róla – rólad –, és szűkölésem csak lassan, tulajdonképpen, igen, hosszú-hosszú évek múltán csitult bennem valami mélabús világfájdalommá, akár Wotan tomboló haragja a nevezetes búcsú során, mígnem, mintegy az elfúló vonósszólamok ködképeiből, lassan és rosszindulatúan, akár valami lappangó betegség, mind határozottabb körvonalat öltött bennem egy kérdés, és ez a kérdés te vagy, pontosabban én vagyok, de általad kérdésessé téve, még pontosabban (és ezzel nagyjából doktor Obláth is egyetértett): az én létezésem a te léted lehetőségeként szemlélve, vagyis én mint gyilkos, ha a pontosságot a végletekig, a képtelenig akarjuk fokozni...¹³

 

Az ima-szituáció az ima intonálásának¹⁴ kérdésessé váló terében a mondás jelen idejében fölmerülő „te vagy" és „én vagyok" avagy „te nem vagy" és „én mint gyilkos" felfokozottan feszült terében jön létre. Amikor tehát visszhangosnak érzékeljük az ima terét, akkor a kaddis liturgikus hagyományára is gondolunk, nevezetesen a regény erre reflektáló kompozíciójára: a visszhangzó mondatokra, szólam-ismétlésekre, megtört ritmusra, a liturgikus előadásmódból következő hosszú körmondatokra, a szöveg sajátos, akusztikus lüktetésére. A zeneiséget fölerősítő stíluselemek a közösségi válaszokat, tehát a responsoriumot is hibátlanul felidézik, a tíz férfi cselekvő ott-létében meghagyott rituális minimum, a „minján" folyamatos jelenlétét.¹⁵ A beszéd térbelisége az intonációt – „Nem!" – egy szüntelenül hullámzó imába való bekapcsolódásként értelmezi, és ebben benne van az elkülönülő, kiváló hang lehetősége is: ez a hang az árváé, aki az apa emlékére kaddist mond, sőt a gyász idején a háftárát is ő olvassa fel a gyülekezet előtt, amivel, a Zohár szerint, az égben széttépik a súlyos ítéletet, és a meghalt lélek öröksége a túlvilági boldogság lesz. De benne van annak a lehetősége is, hogy a „Nem!" az ima beszédhelyzetéből adódóan Istennek címzett megszólításként funkcionáljon, illetve az imára való isteni felszólításra jövő tagadó válaszként. A regény (vagy a vers) mint ima a szöveg hangzó kiejtésére, „megcselekvésére" szólít fel, a lejegyzésben rögzített szöveghez fűződő viszonyunkat a lehető legszemélyesebbé téve, tehát problematizálva, a regény első szavától – „Nem!" –, az utolsóig – „Ámen" – fönntartva, de legalábbis számítva részvételünkre, cselekvő, önmagunkat nem visszatartó hozzájárulásunkra. A hagyomány szerint a „minján"-törvény („szám", „létszám") eredete arra a Szodomából hiányzó tíz igaz emberre vezethető vissza, aki Ábrahámmal együtt kieszközölhette volna a város megmentését, tehát a címbe beemelt „kaddis" azt a minimál-szituációt idézi fel, amely lehetővé teszi Isten nevének az említését, a megszólítást, illetve a „megmenekülő áldásának" (birkát hágómél) elmondását.

 

– [...] Mi az ima? Nem, nem azt kell kérdeznünk magunktól, „mi az ima", az ima általában. Meg kell próbálni elgondolni, igazából meg kell próbálni (az imádkozást, ha lehet így mondani, tranzitív értelemben) ebben az imában, ebben az egyedi imában, amelybe vagy amely felé tart az ima általában. [...] És az ima ez az értelmezés, maga az értelmezés teste. Az eseményen és az eseményben, mondta ön, és ez nyilvánvalóan valamilyen toposzt feltételez...

– ... vagy valamilyen khórát (test nélküli testet, hiányzó, de egyszeri testet, minden helyét minden helyett, intervallumot, teret, térbeliesülést).¹⁶

 

A kaddis terét a megszólalás és megszólítás nyomán létrejött hármas viszony rajzolja körül: a beszélő „én" (B.); az, akihez beszél, a „te"; valamint a hangos beszédet tovább visszhangoztató többi szereplő, mindannyian névtelenek. A megszólított „te" és a regény szereplőinek a névtelensége között mindazonáltal lényegi különbség ismerhető fel, amennyiben a történet nélküli, de a „történetet" egymaga mozgató, az eseményt, magát az imádkozást („ha lehet így mondani" – Derrida) lehetővé tevő névtelen „te" leginkább a Név kimondhatatlanságának a megismerésére¹⁷ tett kísérletként értelmeződik, ami pedig a Név kiragadásának a kísérlete is egyszersmind a „hiábavalóból", az „üresből", a nem megtörténőből, és visszahelyezése a Törvénybe, tehát az objektív módon „hathatósba". Szilágyi Ákos szerint Kertész „a törvényt, amit egy helyütt – Thomas Mannt idézve – »az elbeszélés szellemének«, másutt »mítosznak« nevez, konok következetességgel fenntartja."¹⁸ A regény első szava, az idézőjelbe tett visszavonó-tagadó szó idézet, mindenekelőtt önidézet (ám nemcsak az), és ebben a szituációban a bonhoefferi értelemben vett „utolsó előtti" szó, a regény egésze pedig ennek a szónak a kimondása, pontos kiejtése. Az idézőjelek, valamint a már korábban szóba hozott kihagyásos ritmika mintegy elfedik a regénykezdést, és az éppen történő, végbemenő beszélgetést, hangzó kaddist teszik hangsúlyossá. A, hagyományosan, soliloquium-hagyományra jellemző indítás annak a felmutatása, hogy tulajdonképpen „kötött" szöveget mondunk, tehát hogy mi magunk is megszólalás utániak, és mint ilyenek, megszólalásból valók vagyunk. Derrida névről írt párbeszéd-esszéje, „képzeletbeli dialógusa" az első megszólalást tulajdonképpen egy ikonnal, „egy betű előtti betűszó[val], egy rajzolat[tal]" jelöli:¹⁹ „– [...]" A párbeszéd jele, valamint a kihagyásos indítás a nem elkezdhetőnek, a hangnak mint visszhangnak, a megszólalásnak mint válasznak a képe. Ezt a „csöndes", apofatikus intonációt; ezt a „hang-ikont", beszéd-képet követi – azaz: utána megy, lépéseit az előtte járó lábnyomaihoz igazítja – a megszólalás, amely tulajdonképpen a monologikus beszéd objektív lehetetlenségéről szól:

 

– Több mint egy, elnézését kérem, mindig több mint egy kell a beszédhez, több hang kell hozzá...

– Igen, egyetértek önnel, különösen ha, példának okáért, Istenről van szó...²⁰

 

A megszólalás az első, „néma" avagy várakozó beszélő félbeszakítására utal, ezt az érzést csak fokozza a befejezetlen mondatot jelölő három pont, valamint a következő megszólaló gyors igenje, amit az esszé alcíme – „(Post-Scriptum)" – még tovább hangsúlyoz. A „csöndes kezdés", illetve a hang érzékelhető ott-létének jelzése, megjelenítése, a szótlan elkezdődés jele Augustinusnál az idézet. A Vallomások – ez a monologikus beszéd egyik lehetséges ősformájának tekinthető írásmű: „naivitás volna azt hinni, hogy tudjuk, mi az önéletrajz lényege, eredete vagy története az olyan eseményeken kívül, mint Szent Ágoston Vallomásai"²¹ – két idézettel kezdődik, az első a 144., a második a 146. zsoltárból való: „Nagy vagy, Uram, és igen méltó a dicséretre. Nagy a Te hatalmad, és bölcsességednek nincs határa." Az elsőként választott idézetben a királyi zsoltár várakozásokra és reményekre irányuló kijelentéseit érzékeljük, a trónra lépés pillanata az elkövetkezendőkre irányítja a figyelmet, tehát messiási vonatkozású, míg a második idézet forrása – „Nagy a Te hatalmad, és bölcsességednek nincs határa"²² – az „egyéni himnusz" formavilágához kapcsolódik, amelyet a hagyomány „halleluja-zsoltárokként" tart számon. Nincs ez alapvetően másként a Divi Aurelii Augustini Episcopi Hipponensis Soliloquiuá...-ban, A lélek Istennel való magányos beszélgetésének könyvében sem: itt az indítás jelöletlen idézettöredék – „lelkem eleped utánad" (102. zsoltár) –, amelyet mindjárt a „szóba-állás" tettének mint a hozzá legközelebb álló legkülönbözőbb Másikkal folytatott beszélgetésnek, és a Másik által való meghallgatottságnak az eseményét írja le:

 

Ismerjelek meg, téged, Uram és Ismerősöm; ismerjelek meg, lelkemnek erőforrása. Mutasd meg nekem magadat én vigasztalóm; lássalak téged, szememnek fénye. Jöjj, lelkivilágomnak öröme, szívemnek vigassága. Szeresselek téged, lelkemnek élete. Lépj közelebb hozzám, nagy gyönyörűségem, édességes vigasztalásom, Uram, Istenem, és életemnek és lelkemnek összes dicsősége.²³

 

Elkezdeni a kaddis-monológot (amely, láttuk, sohasem monológként gondolja el magát), belevágni tehát az ismétlés, a már elhangzottak mozgásba hozó megismétlése, elismétlő visszhangoztatása feltételével lehet – „Mi úgy kezdünk el Istenhez imádkozni, hogy az ő szavait ismételgetjük"²⁴ –, azt tanúsítva, hogy a megszólalás „eredendően post-scriptum, az esemény után jön",²⁵ abbahagyása pedig az intertextuális nyitásnak megfelelően ismét megnyitja az utat az esemény előtt, beleértve az újraolvasás eseményét is. A monológ végi záró, illetve nyomatékosító szó, az „Ámen" („úgy legyen", „valóban", „így igaz", „vajha így lenne") a Kaddisban nem a véget, az írás befejeződését, hanem a szó ószövetségi értelemben vett értelmét is mozgásba hozza, és a feladat elvállalását hangsúlyozza. A magányos beszélgetés könyvében Augustinus a Szentháromsághoz imádkozik, az „egymással egyenlő és együtt örök három személyt" szólítja meg – „nyisd meg nekem az igazságosság kapuit, s én belépvén azon, megvallak téged" –, majd a parafrázisba rejtett idézethez tér vissza, odahagyván saját szavait: „Ó ne vesd meg öregségemet, hanem újítsd meg azt, mint a sasét..."²⁶ Nincs ez másként a Vallomások esetében sem, az utolsó, XIII. könyv utolsó szava az „Ámen", előtte pedig idézetet találunk a kapu megnyitásáról, amely a beszélgetés elkezdődésének egyszerre beteljesülő célja és feltétele:

 

Ámde felebarátjával valaki megérteti-e mindezt?

Melyik angyal miféle angyalnak magyarázza meg ezeket a kérdéseket?

Miféle angyal melyik embernek?

Tőled kell ezt kérnünk, benned kell keresnünk, nálad zörgessünk érte.

Így, csupán így „kapunk és találunk, és így nyitnak ki nekünk".²⁷

 

Jacques Derrida „egyik" beszélője, még mielőtt az „ágostoni vallomás mozgásáról" szólna, Dionüszosz Areopagita egyik imáját említi, amelyet „úgy tagol [az Areopagita], hogy összekapcsolja egy felszólítással, amelyet egy tanítványhoz intéz, pontosabban annak tanítvánnyá-válásához, akit ily módon szólít meg". Az ima-szituációban, még a legmagányosabb²⁸ formában is ez a hármasság nyilvánul meg, legalább három személyt feltételez a magánbeszéd, a Kaddis mozgása pedig strukturálisan erre a viszonyrendszerre épül. A szituáció hármasságának képi megerősítése a regény címében egyes számban szerepelő meg nem született mint két személy, egy fiú és egy lány megszólításával történik. A Derrida által leírt augustinusi megszólítás-hagyomány – hogy ti.: „Egy Istennek címzett megszólítás így fordul benne, anélkül, hogy elfordulna, annak más megszólítása felé, aki... – Aki sohasem nőnemű...?"²⁹ – visszájára fordításával találkozunk Kertész Imrénél, amennyiben itt a meg nem született(ek)nek címzett megszólítás Isten megszólításába fordul:

 

„Nem!" – üvölti, vonítja bennem valami, nem emlékezni akarok, e kietlen tájon még hiánycikként sem ismeretes Madeleine-ostya helyett, mondjuk, babapiskótát mártogatni a Garzon filter-teakeverékbe, habár emlékezni akarok persze, akarok, nem akarok, nem tehetek mást, ha írok, emlékezem, emlékeznem kell, bár nem tudom, miért kell emlékeznem, nyilván a tudás miatt, az emlékezés tudás, azért élünk, hogy emlékezzünk a tudásunkra, mert nem feledhetjük, amit tudunk, ne féljetek, gyerekek, nem holmi „erkölcsi kötelességből" nem, ugyan, kérlek, egyszerűen csak nem áll módunkban, nem tudunk feledni, így vagyunk megteremtve, azért élünk, hogy tudjunk és emlékezzünk, és talán, sőt valószínűleg, sőt majdnem egészen biztosan azért tudunk és emlékezünk, hogy legyen, aki szégyenkezik miattunk, ha már megteremtett, igen, neki emlékezünk, aki vagy van, vagy nincs, hisz oly mindegy, mert van vagy nincs: végső soron egyre megy, a lényeg, hogy emlékezzünk, tudjunk és emlékezzünk, hogy valaki – bárki – szégyenkezzen majd miattunk és (esetleg) érettünk.³⁰

 

A párbeszéd, avagy a puszta megszólalás hármasságának korpusza a Nádas Péter és Richard Swartz által szerzőként jegyzett Párbeszéd című könyv. A könyv Nádas Péter életműsorozatának darabjaként jelent meg (a „fül" Nádas műveinek jegyzékét hozza), a másik szerzőről a beszélgetés árul el dolgokat. A napokra tagolt könyv első lapjain „mindenekelőtt a beszélgetés általános feltételeiről" olvasunk beszélgetést, illetve a dialógusba lépők erről, magáról a dialógusról kívánnak „mondani valamit".³¹ A beszélgetés feltételeinek az elfogadása előtt is a beszélgetés zajlik, majd a párbeszéd írássá változtatása után is a beszélgetés folytatódik, de oly módon, hogy az írás is a befejezetlenséget sugallja, amiképpen a kezdete is a folytatást:

 

– De úgy látszik, nem tudjuk abbahagyni.

– Ahogy elnézlek, ideje lenne.

– Legfőbb ideje.

– Akkor mondjuk azt, hogy befejeztük.

– Mondjuk ezt.³²

 

A beszéd írássá változtatása a jelen levő harmadik reprezentációjaként is felfogható, akinek a színe előtt zajlik a párbeszéd mint próbafolyamat, a nyilvánossá tétel reményében. A Derrida-esszében az olvasás során egyszer csak, észrevétlenül, tulajdonképpen már az olvasás kezdetén el- illetve összemosódnak az identitások, a beszélők nevének a hiánya arra ösztönözheti az olvasót, hogy mindegyre visszatérjen a szöveg elejére és identifikálja a megszólaló(ka)t. Hasonló poétikai kulcsra jár a Párbeszéd is, amely az identitások egymásba oldódásának a dokumentuma is egyben, az elénk kerülő textus kétszólamú monológgá alakításával. Amint Balassa Péter írja:

 

De pontosak vagyunk-e, ha könyvnek, írásnak nevezzük ezt a beszélgetést? Hiszen eredeti „műfaja" – nyilván – magnetofonra vett élőbeszéd, amelynek utólagos rögzítése is legalább kétnyelvű. Eredetileg ugyanis németül folyhatott, majd az írásba foglalt változatát magyarra kellett fordítani és a szerzők által németül, majd magyarul stilisztikailag szabatos formába önteni. Nincs eredeti nyelve. Az olvasott szöveg utólagos szerkesztői szöveg gyümölcse. A magyar társszerzőtől már megszokott egyszerűséggel fejezi ki ezt a többszörös nyelvi, illetve élőbeszéd/rögzítettség kettőségből adódó labilitást vagy „eldolgozott" rétegzettséget a mű címe, mely általános, mindennapi beszédmódot, kommunikációs formát jelöl. [...] Ez a párbeszéd tehát nagyon is írott, megcsinált, az élőbeszéd-szerűségre alig emlékeztető, könyvszerű beszélgetés.³³

 

A Beszéd (hangzó szólás) és az Írás egymáshoz való viszonyát a reveláció – kijelentés, kinyilvánítás, kinyilatkoztatás – és a releváció – előhívás, (betű)képpé való változtatás, rögzítés, a mozdulat megállítása – egymásra folyamatosan tekintettel levő mozgásával írhatjuk le. A releváció nem szűnik meg visszautalni a revelációra mint történésre, az utalás módja pedig a rejtett vagy a nyílt felszólításban ölt testet az Írás megcselekvésére, arra tehát „hogy jusson túl, az olvasás által, az olvasaton", „hogy maga váljék leírttá vagy az Írássá, a lényeggé, amelyről az írás szólni fog".³⁴ Ennek azonban eredendően az a feltétele, hogy a releváció tette a saját hang odaadásaként menjen végbe, ami esetünkben az olvasó hangjának a beleszövődését, az Írás „hangjának" a nem elhárító magára vevését is jelenti egyszersmind, kivált, hogy a csupa mássalhangzóból álló (legszentebb) Írásnak, a Tórának, tehát a (szent) esemény (reveláció) lejegyzett formájának (releváció) nincs is megőrzött „hangja". Beleszőni a hangot: ugyanúgy, ahogyan a tízparancsolatot pontosan, fogyatkozás nélkül lejegyzi, sőt kőbe vési a beszélgetés kiemelt helyén, a hegyen jelen lévő férfiú, a próféta („látó") Mózes, váltakoztatva az alanyi mondatokat – „Én, az ÚR vagyok..." – a lejegyző alanyiságát felmutató mondatszerkezetekkel – „Az Úrnak, a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd...", „az én nevemet" helyett –, a teljes ott-lét, a derridai „legvadabb jelen"³⁵ visszafogott „dokumentumaként". Amelyet azután eredendő vagy „első" mivoltában a hegyről lejövén a feljegyző össze is tör, majd, később, a dokumentum dokumentumát hozza létre, és helyezi el a szövetség ládájában, újabb (időleges vagy végleges) eltűnésnek nyújtva át a megmunkált, lejegyzésre előkészített kőtábla-post-scriptumok hordozta tünékeny és néma rögzítést. Annak felmutatásaként, hogy – miképpen a Hertz Biblia magyarázatában olvassuk – a nem látható reprezentációja voltaképpen nem lehet más, mint az örök életnek a fogságból kiszólított nép gyermekeinek a lelkében elültetett magva.

 

A regény alapszituációja – a kaddis (ima); a meg nem születettel folytatott párbeszéd, amelybe beleszövődnek az egyetemessé vált fogság történetei – a magától értetődőnek tűnő, a beszélő B.-re vonatkoztatott árvaságot (gyászima) rendkívül termékeny eldöntetlenségben hagyja. A halállal összekötött meg nem születés motívumát a születéssel, az „Isten halott" és az ehhez kapcsolódó, tehetetlenül továbblendülő, fogoly-létre kondicionáló apa-uralom szólamát a „Tanító úr" szabadságban fogant közbeavatkozásával; a levegőbe ásott sírt „a sötét folyam sodró, fekete vizében" való elmerüléssel, a regényt mint logoreás magyarázat-kényszert a nem szó-típusú tiszta tettel helyezi párhuzamba. A regény térbeli kifeszítettsége, a „lentek" és a „fentek" dinamikája, a zenei szervezettség kikezdi, ellenpontozza, meg-megállítja a sötét, fekete szövegfolyam kérlelhetetlen sodrását, amely az előrevetített, kiindulási pontként választott véget – „Nem!" – valamennyi mondatában egyszerre sietteti és stilárisan be is teljesíti. B. kudarcra való törekvésének „dramatizált megjelenítése"³⁶ a kaddist az ima beszédhelyzetének megfelelően dramatikus beszédfolyamként, színházi értelemben vett monológként értelmezi, olyan szituációként, amelyben a ritmust mindegyre megakasztó, lecsendesítő, a teret kitágító alap-hármashoz képest – B.; Isten; „a meg nem született" – a többi szereplő (Obláth doktor, feleség, Diri, Pörge, apa, a láger-póker „játékosai" által alkotott, „maszkot viselő" kórus stb.) rendre fölpörgeti, egyre szűkebb és mélyebb mederbe terelve a szövegáramlást. Az alap-hármas szereplői közé tartozik a „Tanító úr" is, a feltartóztathatatlant kibillentő beavatkozás véghezvivőjeként. A „Tanító úr" ugyanabból az „anyagból" való (éppen annyira nem „valóságos"), mint a meg nem született vagy az eldöntetlen létezésben megszólított Isten: nem rendelkezik fölfejthető biográfiával, hiszen létezése egyetlen, előzmény nélküli tettben koncentrálódik, amely mind egyediségében (reveláció), mind hatásában-megképződésében (releváció) az egyetlen valóságos is egyszersmind. Az „egyetlen tett" kilép az időből és tovább működik, puszta történetként való felidézése is csodát hajt végre, mintegy megtermékenyíti a formátlan, meddő közeget, amely „megszüli" B. feleségét:

 

[...] egyszerre csak kivált a fecsegők csoportjából, mint valami rút, formátlan, de azért talán mégiscsak rokon, mert eleven húsként lélegző közegből, mely úgy hullámzott, tágult és rándult görcsösen össze, mintha vajúdna; amikor tehát mintegy kiszakadt innen és átkelt egy zöldeskék szőnyegen, mintha tengeren jönne, maga mögött hagyva a felhasított testű delfint, és lépdelt, győzelmesen, bár bátortalanul egyre csak felém, és én, mondom, azonnal és, hogy úgy mondjam, önkéntelenül ezt gondoltam: „De szép zsidólány!"³⁷

 

A feleség szó általi, elbeszélésből, történetből, a megtermékenyítő logoszból való „megszületésének" a csodája, „már-már epifanikus megjelenése"³⁸ a „Tanító úr" szellemi értelemben vett leszármazottjaként tünteti fel őt, amennyiben második generációs túlélőként ő maga is, B.-hez hasonlatosan a saját arc megnyerésének az útját járja. A szoros értelemben vett conceptio immaculatát felidéző létrejöttében a feleség, paradox módon, a hagyomány meddő asszonyainak a sorába lép, azok közé, akiknek nem áll módjában a szülést magától értetődő, mechanikus, a fennállót legitimáló folytatódásként mintegy „természetesen" magukénak tudni. A szülés számukra a szóhoz, a megszólítottsághoz, az isteni beavatkozáshoz kötődik, a megszülető pedig a fennálló megítélését, kibillentését, eltérítését, visszaigazítását munkálja. A mechanikus működés „mozdulatlanság-dramaturgiáját" a beavatkozás-esemény szakítja meg,³⁹ és a beavatkozás takarja fel a „működés" voltaképpeni lényegét. A meddőség világállapotával nem a termékenység (szülés) állítható szembe – hiszen „Auschwitzban is születtek gyerekek"⁴⁰ –, hanem az isteni beavatkozásra rákényszerítő meddőség. A beavatkozásra való kényszerítés, a személytelenség-kontinuum megszakításának szükségessége egyszerre teszi Istent és az embert a regény olvasójává, illetve az ima meghallgatójává. (Az ima-szituációban ez a térbeli viszony – imádkozó, közösség, az ima címzettje – magától értetődően benne van.)

Vári György szerint a „könyv olvasható valóban a teremtés visszavonásaként, a gyermek születésére mondott »nem«, kizárja azt, hogy Izsák megszülethessék Ábrahámtól, hogy elindulhasson a Történet, és végső soron Isten teremtő tettét is tagadja, megszegvén a szaporodás parancsát, megszüntetni szándékozván e gnosztikus démiurgosz által ránk kényszerített életet."⁴¹ A Kaddis „Nem!"-je, ha kaddis-regényként olvassuk, sokkal inkább az arctalan fogoly-nemzés eugenikáját vonja vissza, visszahelyezve a nemzést, a szaporodás parancsát a teremtésbe. Abba a szituációba, amelyben a szó és a tett egyanyagúak; amelyben a beszéd a Másik személyes létének – az odafordított arcban megmutatkozó személyes létnek – az elismerő kinyilvánítása és, még tovább, „megünneplése" akár.⁴² Izsák meddőségből született, a meddőség pedig nem Ábrahám és Sára kimondott „Nem!"-jéből következett, a Történet elindulása következésképpen a Történő személyesen létezőtől „függ", Ábrahámra és Sárára pedig a történet teremtés-arcú folytatásának a kikényszerítése hárul. A meddő ősanyák, Sára, Rebeka, Ráchel – a bibliai elbeszélésben a dávidi (messiási) dinasztia prófétai megalapítása is meddő-szüléshez kapcsolódik Anna személyében – az Írás legszenvedélyesebb „beszélgetői" is egyszersmind (gondoljunk Annára is!), akik szóra bírják az időről időre hallgatásba burkolózó, „arcát elfordító" teremtőt.⁴³ A Szentírás meddőség-vonala folyamatosnak – a Történetet a maga jelenidejűségében megtartó és elbeszélő eseménysorozatnak – mondható (Máriát beleértve), miközben a folyamatosnak tűnő szülés-vonalak megszakadnak és szereplőik menthetetlenül kihullnak a Történetből. Ős csak meddőből lehet, olyan asszonyból, akinek Isten maga nyitja meg a méhét: „Megemlékezék Isten Ráchelről is, meghallgatta Isten, és megnyitotta a méhét."⁴⁴ Meddőség: a totális függőség állapota, függőség a szabadságtól – ezt személyesíti meg a „Tanító úr" –, az Isten-eseménytől. Kertész Imre regényében a meddőség, a bibliai példákkal szemben B. görög értelemben vett tragikus „opciója", ennélfogva a meddőség választása a Holocaust utáni „megfagyott", „beállt" időben óhatatlanul Isten beavatkozásának a választása is, a „történet szelleméből" ez következik legalábbis. A „választott meddőség" itt a reprezentatív tett formáját ölti, és a legközelebbi rokonságban a „Tanító úr" legvégső értelme szerint „kiirthatatlan",⁴⁵ a történő teremtésből való tettével áll, amennyiben mindkét tett radikálisan mutatja fel a Semmin alapuló táborok maradandó, mechanikus működését annak, ami: normalitásnak. A meddőség tehát nem akadálya, hanem kifejezetten feltétele az idő újra való beindításának, a „kezdethez" való szabad, „vallási feladatként" felfogott visszahátrálásnak, az Auschwitz után beállt Semmi eltörlésének. A meddőség mint odatartozás és függés szabatos meghatározása a következő: „az én létezésem a te léted lehetőségeként szemlélve, majd: a te nemlétezésed az én létezésem szükségszerű és gyökeres felszámolásaként szemlélve."

A szituációk az alaphármas mintájára dramaturgiai hármasokként jönnek létre, valamennyi jelenetnek ugyanis „a meg nem született" (vagy a „Tanító úr", vagy Isten) is ott-levő, valóságosan cselekvő szereplője. Az elbeszélést mozgató „katastrophé" ugyanis eredendően nem B. és a környezete – a korábban „többi szereplőnek" nevezett figurák, beleértve itt hangsúlyosan a feleséget is –, hanem B. és a „meg nem született", B. és a „Tanító úr", avagy B. és Isten viszonyában eszkalálódik, kölcsönös és lényegi egymásban-lételükben ölt testet.⁴⁶ Az elbeszélés konfliktust magába sűrítő origója, ebben az értelemben a „Tanító úr" beavatkozása a „tömegsorsba", amely a teremtés tettével azonos módon az egyediség arcát ajándékozza az értelmetlen, személyiséget eltörlő mechanikus pusztulás maszkját viselő B.-nek. B. nemcsak életben marad, túlél, B. meg is születik, „kiszületik" Auschwitzból, innen ered erőfeszítések nélküli bátorsága, hogy szabad („nem zsidó") szemmel szemlélje a világot mint Auschwitzot és Auschwitzot mint világot. A világ megértésére irányuló „vallási feladat", vagy, másutt, annak az igazságnak a keresése, „ami fölemészt",⁴⁷ azonossá válik a „Nem!" beteljesítő kimondásával. A „Nem!" a foglyok nemzése végtelennek mutatkozó láncolatát szakítja meg, ez a tett pedig a termékenységet, a gyermeknemzést valójában meddőségnek, mechanikus tovább-nak, „a Semmi ügyében" teljesített totális szolgálatnak mutatja, amely hóhért és áldozatot egyazon misztérium szereplőiként láttatja. Az „Auschwitz képében megmutatkozó Isten" azonban az ember történetét ismét szabadítástörténetté írja át, ugyanúgy, ahogy Isten Egyiptom képében is megmutatkozott a jól szervezett fogság és az isteni beavatkozás jegyeit viselő csodálatos szabadítás alapélményében.

A meddőségből születetteknek, a hosszú küzdelmek után világra jövőknek nem lehet a hagyomány kitaposott útján szülőjévé válni, hozzájuk egy kölcsönös örökbefogadási szerződés köthet csak, amelynek minden esetben három szereplője van: a megszületett urává, szabadítójává lesz a szülőnek, noha csak gyermeke annak. Anna énekében a szülést a szabadítással azonosítja – „Mert szabadításodnak örvendezek én!"⁴⁸ –, a termékenység megtagadását pedig a halállal (tulajdonképpen „örök halállal") egyenlő ítéletnek tekinti a meddő: „Adj nekem fiakat, mert ha nem, belehalok", mondja Ráchel az ő férjének, mire Jákob tehetetlenül kitör: „Talán Isten vagyok én, aki megtagadja tőled a méh gyümölcsét?"⁴⁹ B. kaddisa a meg nem születettért a halott Isten felett elmondott gyászima is egyszersmind. A meg nem született és az „Isten halott" mondat ebben a hiányban kerülnek együvé, a születést egyetlenné és egyedivé téve, egészen pontosan messiási eljövetelnek állítva be, a kaddis-fohászokból ismert messiási idők mihamarabbi beteljesülésének visszhangjaként:

 

Magasztaljuk és szenteljük meg nagy Nevét [közösség: Ámen] e világon, melyet kedvére teremtett, érvényesítse uralmát életetek során, egész Izrael élete során, hamarosan, már a közeljövőben, s mondjátok erre: Ámen!

[Közösség: Ámen! Legyen nagy neve áldott örökre és örökkön-örökké! Legyen áldott...]

 

A kaddis erőteljes messiási hangsúlyai teszik lehetővé, hogy mind a meg nem született gyermekért, mind pedig a meg nem született gyermekhez mondott imaként is értelmeződjék egyszersmind. És mint ima, az „Isten halott" mondat Auschwitzig tartó érvényessége bejelentésének. A Zohár szerint amikor egy fiú „a közösség előtt imádkozik, [az égben] széttépik a súlyos ítéletet". Gott is tot című töredékében kérdezi Nietzsche, még jóval „az emberiség történetének legnagyobb negatív beavatási szertartása"⁵⁰ előtt: „Milyen szent játékot kell még kitalálnunk?"⁵¹ „Nem!": nem kell kitalálnunk semmit.

 

Jegyzetek

1 Bonhoeffer, Dietrich: Börtönlevelek, Harmat Kiadó, Budapest, 1999. 79. o.

2 Beckett, Samuel: Molloy, Magvető Kiadó, Budapest, 1987. 8. o.

3 Kertész Imre: A kudarc, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1988. 99–100. o.

4 És ez a kérdés – az én életem a te létezésed lehetőségeként szemlélve – jó vezetőnek bizonyul, igen, mintha kis, törékeny kezeddel kézen fogva vinnél, vonszolnál magad után ezen az úton, amely végső soron sehova, legföljebb a teljesen hiábavaló és teljesen megmásíthatatlan önfelismerésig vezethet...", Kertész Imre: Kaddis a meg nem született gyermekért [A továbbiakban: Kaddis], Magvető Kiadó, Budapest, 1990. 28. o.

5 I. m. 390–391. o.

6 „Regénye – írja Szilágyi Márton a Kaddisról – szintetikus egybefogása mindannak a kulturális hagyománynak, amelyet röviden európainak szoktak nevezni. Tán ezért is tűnik úgy, hogy Kertész megírta a legutolsó könyvét. Gondolatilag épp annyira zártnak látszik, mint kompozíciójában, találgatni sem lehet, hogy miféle folytatása létezhet az életművön belül. Az ima utáni természetes állapot a csönd." Szilágyi Márton: „Kertész Imre: Kaddis a meg nem született gyermekért", Alföld, 1990/22. 73. o.

7 „Június. Kaddisom megjelent. Hűvösség, csönd. Külső ügyek. Schnitzler-fordítás. Nyomasztó előérzetek, anarchia, őrület, halál. Salvador Dali véresre facsart mellei, zúzott csontjai, deformált koponyái, torz alakjai. Köröskörül forró borzalom fortyog. Lelkifurdalások, életbűnök stb. Rövid éjszakák. Kételyek, értelmetlen szemű körültekintés. A félelem kering ereimben." Kertész Imre: Gályanapló, Holnap Kiadó, Budapest, 1992. 211. o.

8 Kaddis: i. m. 26–27. o.

9 „Akkor visszamentem a házba és leírtam: Éjfél. Az eső veri az ablakot. Nem volt éjfél. Nem esett." Kertész Imre: Felszámolás, Magvető Kiadó, Budapest, 2003. 7. o.

10 A hiányos értékű, auftaktos bekezdésre utal az is, hogy a „Nem!" nem Obláth doktor kérdésére hangzik el („van-e gyermekem?"), akinek B. csak elmondja – „mesélem", „meséltem" – a „Nem!" történetét. (Kaddis, 12. o.)

11 Samuel Beckett: „A játszma vége", in: S. B. Összes drámái, Európa Kiadó, Budapest, 1998. 106. o.

12 Kaddis: i. m. 12. o.

13 Uo. 12. o.

14 Radics Viktória „író-kántor"-nak nevezi a Kaddis szerzőjét. Vö. Radics Viktória: „Leheletnyi vigaszért". In: Holmi, 1991/3. 370–372.

15 A zsoltárokról írt tanulmányában Bonhoeffer a himnuszok versformáját, zeneiségét a közösségi célú (tehát hangos stb.) használatra való felszólításként értelmezi. A versforma, az ismétlések, a parallelismus membrorum retorikai alakzata a mai olvasó számára is azt a hatást keltik, hogy részévé válik egy közösen mondott-„előadott" könyörgésnek – ez az, amit a Kaddisra is érvényesnek tartunk: „A zsoltárokat leginkább egymásnak felelgető kórusok énekelték. Erre a célra már a verselésük miatt is rendkívül alkalmasak voltak, hisz a szakaszok úgy kapcsolódnak párosával egymáshoz, hogy más-más szavakkal lényegében ugyanazt a gondolatot fejezik ki. Ez az úgynevezett gondolatpárhuzam, a parallelismus membrorum. Ez a versforma nem esetleges: arra int, ne hagyjuk, hogy megszakadjon a könyörgés fonala, és az egymás közösségében való imádkozásra serkent. Ami nekünk, sebtében imádkozóknak, fölösleges ismételgetésnek tűnik, nem más, mint a könyörgésben való igazi elmélyülés és együttlét [...]. Ilymódon a versforma nyomatékosítja, hogy a zsoltárokat együtt kell imádkoznunk." Bonhoeffer, Dietrich: A Szentírás imádságos könyve, Koinónia Kiadó, Kolozsvár, 2002. 18–19. o.

16 Derrida, Jacques: „Kivéve a név". In: uő.: Esszé a névről, Jelenkor Kiadó, Pécs, 1995. 76. o. (A szerző kiemelései.)

17 Vö. Bonhoeffer: Börtönlevelek, 79. o.

18 Szilágyi Ákos: „Az eredendő történelmi bűn", Kritika, 2003/2. 5. o.

19 Derrida: i. m. 80. o.

20 I. m. 55. o.

21 I. m. 58. o.

22 Augustinus: Vallomások, Gondolat, Budapest, 1978. 23. o.

23 Szent Ágoston: A lélek Istennel való magányos beszélgetéseinek könyve, Halász és Társa–Royal Press Kiadó, Budapest, é. n. (Az 1922-es kiadás reprintje.) 7. o.

24 Bonhoeffer: A Szentírás..., i. m. 6. o.

25 Derrida: i. m. 80. o.

26 Szent Ágoston: A lélek Istennel való..., 98. o. Az augustinusi idézet helye: Zsolt 103,5.

27 Augustinus: Vallomások, 475. o. Az augustinusi idézet helye: Mt 7,8.

28 Ennek képe a legbelsőbb szoba: a magányos megszólalás és megszólítás legtitkosabb, „legsötétebb" toposza, amely azonban annak a reményében, sőt feltételével jöhet létre, hogy a megszólított nyilvánossá alakítja az elrejtettet, visszautalva a legbelsőbb szobában végbement eseményre: „Te pedig a mikor imádkozol, menj be a te belső szobádba, és ajtódat bezárva, imádkozzál a te Atyádhoz, a ki titkon van; és a te Atyád, a ki titkon néz, megfizet néked nyilván." (Mt 6,6) (Kiemelések tőlem – V. A.)

29 Derrida: i. m. 58. o.

30 Kaddis, 46. o.

31 Nádas Péter–Richard Swartz: Párbeszéd, Jelenkor, Pécs, 1992. 5. o.

32 I. m. 211. o.

33 Balassa Péter: Nádas Péter, Kalligram, Pozsony, 1997. 460. o.

34 Derrida: i. m. 62. o.

35 I. m. 60. o.

36 Vö. Cohn, Dorrit: „Áttetsző tudatok", in: Thomka Beáta (szerk.): Az irodalom elméletei II., Jelenkor Kiadó–JPTE, Pécs, 1996. 139-193. o. (Főképp Az elbeszéléstől a monológig c. fejezet.)

37 Kaddis, 33. o.

38 Vö. Vári György: „A sírásó nagymonológja", in: uő.: Buchenwald fölött az ég, Kijárat Kiadó, 2003. 121. o.

39 Samuel Beckett sakk-dramaturgiájában a végjáték mint végtelenségig játszható patthelyzet működik.

40 Kaddis, 146. o.

41 Vári György: i. m. 107. o.

42 „Ezt a gyászimát világos lélek mondja. [...] Még az elragadtatás himnikus hangjainak nyomaira is rábukkanhatunk..." – hívja fel a figyelmet Radics Viktória: i. m. 371. o.

43 A Talmud egyik midrása szerint: Miért voltak olyan sokáig meddők az ősanyák? Azért, mert a Szent, áldott legyen az Ő neve, vágyott hallani az imádságaikat. Azt mondta nekik: „Galambom, elmondom neked, hogy miért maradtál gyermektelen. Azért, mert vágytam hallani az imádságodat." Ezért van megírva: „A te szavad gyönyörűséges, és a te tekinteted ékes!" A midrás itt az Énekek énekét idézi (2,14), azt a könyvet, amiről a Talmud, Rabbi Akibát idézve, így szól: „az egész világ nem ér föl azzal a nappal, amelyen az Énekek Éneke Izraelnek adatott."

44 1 Móz 30, 22

45 Vö. Kaddis, 119. o.

46 Ezt a kölcsönösséget „reciprok immanenciának" nevezi a szakirodalom. Vö. Bolyki János: János evangéliuma a görög tragédiák tükrében, Kálvin Kiadó, Budapest, 2002. 56. o. Radics Viktória a meg nem születettet „lényünk égi másának" nevezi, i. m.. 370–372. o

47 Kaddis, 139. o.

48 1 Sám 2,1

49 1 Móz 30, 1-2

50 Németh Gábor: „Életfúga", in: Kőbányai János (szerk.): Az ember mélye, Múlt és Jövő Kiadó, Budapest, 2003. 40. o

51 Idézi Tillmann J. A.: Merőleges elmozdulások, Palatinus, Budapest, 2004. 114. o.