(beszélgetés I. Szurattal)*

 

Van itt egy nem éppen helyénvaló történet… Annál is inkább szeretném most felidézni, mert éppen egy éve, hogy nincs többé közöttünk a kitűnő leningrádi író, Viktor Goljavkin, aki még az ötvenes évek végén kezdett el szabadon és öntörvényűen írni, és nagy hatást gyakorolt a mi egész nemzedékünkre, az egész leningrádi szépprózára, annak egész fejlődésére. Szóval, Viktor Goljavkinnal, aki előbb az életben valósította meg a paradoxont, azután az élete e paradoxonjai átkerültek a szövegeibe - abszurd szövegeket írt, miközben fogalma sem volt a hasonló nyugati szerzők kísérleteiről, sőt még az Oberiu1 csoportjának kísérleteiről sem, egyszerűen saját tehetsége és személyisége vezette ebbe az irányba - a következő história esett meg: Leningrádba érkezett egy „több mint költő", aki elismert volt, Moszkvában már zseniszámba ment, dicsőítették az egész Szojuzban, Goljavkin pedig csak helyi mércével mérve számított zseninek, kiadni nem adták ki, csak baráti körökben volt ismert. A moszkvai zseni persze rögtön érdeklődni kezdett, ki számít Leningrádban zseninek. És nagy kegyesen, egész patriarchális, moszkvai magasságából leereszkedően meglátogatta a teljesen ismeretlen zsenit, aki akkor a Művészeti Akadémia kollégiumában lakott. Hát, természetesen ittak, beszélgettek, felolvastak egymásnak, elismerték és buzdították egymást, de nyilvánvalóan többet is ittak a kelleténél, és Jevgenyijnek,2 mint mindig - ez volt a stílusa, ez a széles szárnyalás -, valahogy helyváltoztatásra volt szüksége. Fogott egy taxit, Goljavkint beültette hátra, ő maga odaült a sofőr mellé. Goljavkin váratlanul mogorva lett, a kocsiban már csak hallgatott, Jevgenyij pedig kiselőadást tartott, filozofált valamiről. Goljavkin, aki - hozzá kell tegyük - valaha Baku bokszbajnoka volt, egyszer csak azt mondta: „Zsenya!" - erre az megfordult, ő pedig, bocsánat, képen vágta. Valószínűleg elég alaposan. Zsenya persze egészen megdöbbent, meggárgyult, megállította a taxit, és patetikusan azt mondta: „Kifelé az autómból!" - az autómból! A történet persze gyorsan elterjedt egész Leningrádban. Én is megkérdeztem egyszer Goljavkint: figyelj már, hogy történhetett ez meg? Tulajdonképpen miért? Persze, hát nem tetszett, nem tetszett, de azért ez túlzás volt… Erre azt feleli: „Tudod, az a helyzet, hogy felemelt." Azt kérdeztem: hogyhogy felemelt? „Szó szerint - azt mondja -, felemelt; amikor még a kollégiumban ittunk, minden rendben volt, aztán egyszer csak odajött hozzám, hátulról átkarolt, és felemelt." Azt mondom erre: na és, ez nyilván valami baráti gesztus volt. „Egyáltalán nem; mert ha mondjuk te felemeltél volna, az baráti gesztus lett volna, ő viszont nem ebben az értelemben emelt fel. Azt mondta: »Te is zseni vagy, én is zseni vagyok, de én még föl is bírlak emelni téged«." Ez az őrült történet aztán bevésődött az agyamba: te is zseni vagy, én is zseni vagyok, de én még fel is bírlak emelni téged.

A zseniről: a tehetségről és az egyéniségről, a dicsőségről és az elismerésről, pláne a zsenialitásról szóló beszéd az irodalomtudomány számára nem ildomos, mert létfontosságú. Ezek a kategóriák tilalom alá esnek, mert tudománytalanok, az irodalmi grafománia egy fajtájának tekinthetők. Ugyanakkor létfontosságúak voltak maguknak a kutatás tárgyainak, leginkább a romantikus iskolához tartozó költőknek a számára, amilyenek kezdetben a mi valamennyi fundamentális költőink voltak. A Puskin-Gogol viszony ebben a vonatkozásban alighanem a legtanulságosabb. Megírtak és újra megírtak erről már mindent. Az egyik moszkvai udvarban találtam egy magányos Lenint, a keze előrenyújtva: nem felszólított éppen bennünket valamire - erről egyébként a térdben behajlított lába tanúskodott -, hanem átölelte a valahová eltűnt Sztálint. Ennek a Sztálin és Lenin Gorkiban című szoborcsoportnak a története ma már meglehetősen jól ismert: egy fénykép, nyilvánvalóan hamisított fénykép alapján készült. Aminthogy Lenin eredetileg is egyedül volt, úgy is maradt: kivették alóla a padot.

A tudományos életben senki sem vállalja fel azt, hogy szenvedélyesen kiálljon az olyan hipotézisek mellett, amelyek az ehhez hasonló emlékművek bélyegét viselnék magukon.

Gondolják csak meg: micsoda szenvedélyek, micsoda harc! Átvinni Puskint az utca túloldalára, száznyolcvan fokkal elfordítani: oda nem nézhetsz, oda nézhetsz!3 Nincs Sztrasztnoj-kolostor, nincs! Gogolt meg elcipelni egy hátsó udvarba: itt ücsöröghetsz!4

Mit lehet itt tenni?

Kinyitom Puskint, becsukom Gogolt. Vagy fordítva. Bármelyik helyen - és minden a helyére kerül.

„Nincs jobb a Nyevszkij Proszpektnél…"

„N. bizalmasul választja magának a Nyevszkij Proszpektet: rábízza az összes otthoni gondját, minden családi bánatát. - Sajnálkoznak rajta, ő pedig elégedett".

Mit lehet itt tenni?

Elmegyek egy szakemberhez. Azt mondom neki:

- Van egy hipotézisem.

- Fejtse ki - mondja ő.

- Egészen megdöbbentett az egyik feljegyzés, az, amelyiket Puskinnak olyan tervei közt szokták publikálni, mint a „Kártya; eladva" és a „Szerelmes ördög", és ezek között szerepel egy feljegyzés, amit eddig még senki sem vett észre, legalábbis én nem találkoztam vele, amely döbbenetes módon emlékeztet az egyik Gogol-történetre. És akkor egyfajta saját kódban kezdtem el gondolkodni az irodalomtörténészek - Gogol-kutatók, Puskin-kutatók - által már oly sokszor leírt Puskin-Gogol kölcsönhatásról.

Természetesen mindez még a szovjet korszak hagyatékából származik, amikor minden nagy ember egymás felé fordult, és így, együtt néztek a fényes jövő felé, és amikor mindannyiukon sajnálkoztunk amiatt, hogy szenvedniük kellett a cárizmus alatt, és csak mi vagyunk képesek rá, hogy igazán szeressük őket… úgy hiszem, mindez a nagy emberek barátsága volt, olyanoké, mint „Marx és Engels", „Lenin és Sztálin", és mindez kihatott az orosz irodalom történetének nagyságaira is. Itt van például Puskin és Gogol, akik mindig feltétlenül együtt szerepelnek. Őszintén sajnáljuk például, hogy Puskin Lermontovval sehogy sem tudott összejönni. Gogollal viszont igen, és e tény annál is inkább tény marad, mert Puskin nagyvonalúan átadott Gogolnak két ötletet is, amikből aztán remekművek születtek - A revizort és a Holt lelkeket -, és mindezt, természetesen, úgy tekintették, hogy az egyik géniusz átvett valamit a másik géniusztól…

- Mellesleg manapság éppen fordítva van, formálódik egy másfajta mítosz, a kettejük titkos rivalizálásáról…

- Hogy rivalizálás-e vagy sem, azt nem tudom, de Nyikolaj Vasziljevics őszinteségét nehezen tudnám kétségbe vonni. Különben pedig tényként szokás elfogadni, hogy Gogol minden művét Puskinnak mutatta meg először, és hogy Puskin, miután meghallgatott néhány fejezetet a Holt lelkekből, felkiáltott: „Milyen szomorú is a mi Oroszországunk!" - mindezt, mellesleg, Gogol szavai nyomán… Egyenesen kimondom, mindketten nagy mítoszteremtők voltak, csak más jellegűek. Mindezt ellenőrizni nem, csak elhinni lehet. Ugyanakkor Gogol reakciója Puskin halálára számomra - az intonációjából ítélve - nem tetszik tettetettnek: „Kinek fogok én ezután írni?!" És éppen ez a „kinek fogok én ezután írni" szolgál számomra kódként a témáknak abban a bizonyos bőkezű átadása tekintetében. Ugyanakkor azt is olvastam valahol, hogy Puskin talán ironikusan, talán bosszúsan azt mondta: „Ezzel a kisorosszal óvatosabbnak kell lenni: úgy megkopaszt, hogy még kiáltani sem marad időm."

- Annyenkov jegyezte ezt fel Puskin feleségének, Natalja Nyikolajevnának a szavai nyomán.

- Csakhogy én azt gyanítom, hogy a Holt lelkek néhány fejezetének színvonala nem lehetett Puskin számára olyan meggyőző, hogy azt mondhatta volna: „Nem, én nem tudtam volna így megírni", A revizort pedig bizonyos mértékig sajnálta, ez a történet valamiért fontos volt neki, annál is inkább, mert a gyakorlatban, az életben volt alkalma megtapasztalni… Azt pedig a kutatóknak kell tudniuk, hogy ezeket a történeteket mennyiben adta át tényleg Puskin, vagy hogy mennyire sajnálta tényleg őket, ebbe én nem akarok belemászni. Az anekdota azért anekdota, hogy az emberek elmeséljék egymásnak. Emlékezzünk csak a korabeli meghatározásra: „Az anekdota - tartalmilag rövid, előadásmódjában sűrített elbeszélése egy figyelemre méltó vagy szórakoztató esetnek" (Dal szótára5). Több orosz szerző is mintha anekdotát írt volna: ilyen a Nulin gróf vagy A hintó. Egy tény, amely megmozgatja a képzeletet. Még Gogol A köpönyege is, mint ismeretes, egy olyan anekdotára megy vissza, ami arról szól, miként ajándékoztak meg a kollégái valakit egy puskával, ő pedig, ez a csinovnyik, hogyan álmodozott erről a puskáról, aztán az első vadászat során el is vesztette, és miután elvesztette, a vadászatról úgy tért vissza, mint egy élő halott, és ezt mindenki úgy meséli, mint valami szórakoztató történetet, annál is inkább, mivel ennek az esetnek valami humánus vége volt, mert a kollégák, amint észrevették ezt a hatalmas bánatot, összeadták a pénzt egy másik puskára. Ahogyan a kortársak, a szemtanúk megjegyezték, ha jól emlékszem, miután Gogol meghallgatta ezt az anekdotát, nagyon komor lett. Nagyon komor volt, s ennek eredményeképpen megszületett A köpönyeg.

- Tulajdonképpen nem is így történt az egész.

- A lényeg az, miként születik az anekdota, pláne Gogol agyában. Puskin úgy írta meg A bronzlovast, hogy árvizet sosem látott, ugye, és mellesleg a maga módján még sajnálta is ezt, amit megtudhatunk néhány, az 1824-es árvízre vonatkozó reakciójából, aztán kiderül, hogy alighanem sokkal inkább szemtanúja volt az árvíznek, mint azok, akik ezeket az élményeket átvették tőle, beleértve Mickiewiczet is. Így van? Tehát azt, hogy hol a képzelet, hol adódik ürügy arra, hogy a képzeletet bekapcsoljuk, milyen szinten kapcsolódik be, ez a számunkra nem felfogható kérdés, merthogy Gogol képzeletéről van szó…

Nem az én eszemhez való kérdés az sem, ki zseni, ki csak tehetséges, melyik mi által biztosítható, hogy az egyéniség és a tehetség milyen kapcsolatban állnak egymással; hagyjuk mindezt gondtalanabb koponyákra, mindazonáltal Gogol esetében az elsődleges a zseniális tehetség, ennek a zseniális tehetségnek szüksége van valami zseniális tengelyre, valami zseniális belső támaszra. És Puskin, meggondolatlanságból, ilyen támasza lett neki. A kettejük érdeklődési köre, a kölcsönös viszony, az egyensúly, valami belső összecsengés, rokoni érzület, kollegialitás - mindez feltétlenül benne volt az egészben. De amikor Puskin átad egy történetet, vagy amikor valaki külső hallgatóként meghallgat egy anekdotát, az azért különböző dolog. Ha Puskin azt mondja: ez itt valami nagyon figyelemre méltó dolog, akkor ez alatt, állíthatjuk feltételesen, lehet azt érteni, hogy ellátta egy zseniális mű lehetőségével. Ezt az ellátást nagyon nehéz lenne bármiféle tudományos kategóriába belefoglalni, ugyanakkor mégis létezik, biztosítja a zseniális tehetség számára a kitörés lehetőségét: ezen a ponton valószínűleg elő tudok bányászni valamit. Ez az ellátás nem egyszerűen csak Puskin nagyvonalúsága, hanem valami olyasmi is, amit Gogol valóban ki is tudott használni. Megérezte, hogy ebben lehet valami mélység, ráadásul ez a feneketlen mélység olyasmi lesz, amit ki kell aknázni, és ő igen meggyőzően ki is aknázta mind A revizort, mind a Holt lelkeket. Szeretném hangsúlyozni, hogy a történetek kölcsönzése, még akár a Puskin beleegyezésével történt kölcsönzése is, nem olyan nagyon egyszerű akció. Gogol teljes egészében rábízhatta zseniális tehetségét arra a szüzsére, amelynek potenciális mélysége felől meg lehetett győződve. Ez az a bizonyos ellátás, mert az anekdota Puskintól származott, nem valahonnan külső forrásból, mint mondjuk A köpönyeg esetében, ezt mindenképpen figyelembe kell vennünk. Én mindenesetre figyelembe veszem, bár nem tudom, hogyan leszek képes majd erőteljesebb formába önteni. Goljavkin és Jevtusenko ezzel nem azonos értékű története a szóban forgó esetben már az általunk használt értelemben is anekdotának tekinthető. Ezért késztetett engem is e gondolatok végiggondolására.

„Sajnálkoznak rajta - ő pedig elégedett." A kommentárokban azt olvastam, hogy az „3" olvasható „S"-nek is. Mire is gondolt a kommentár szerzője? Meglepődtem ugyan, de azonnal olyan érzésem támadt, hogy mindez nagyon emlékeztet a Nyevszkij Proszpektre. Puskin feljegyzései nagyon hozzávetőlegesen vannak datálva, valahová a 30-as évek elejére teszik őket. Próbáljuk csak összehozni, mikor is történhetett A revizor és a Holt lelkek témáinak átadása, mikor keletkezett az a tréfás vagy talán kissé bosszankodó reakció, hogy „ezzel a kisorosszal óvatosabbnak kell lenni: úgy foszt ki, hogy még csak kiáltani sem marad időm", és akkor elgondolkodhatunk, hogy a Nyevszkij Proszpekt vajon nem ugyanúgy Puskintól származó kölcsönzés-e?

- Csakhogy a különbség az, hogy addig, amíg A revizor és a Holt lelkek témájának kölcsönzéséről Gogol úton-útfélen harsogott, addig a Nyevszkij Proszpekt esetében erről egy árva szót sem ejtett. Hiszen neki nem csak az volt fontos, hogy ellátták valamilyen témával, hanem az is, hogy ezzel párhuzamosan rögtön adjon egy olyan kommentárt is, miszerint a szüzsé Puskintól származik, és olyan benyomást keltsen, hogy a tollát Puskin vezette. A Nyevszkij Proszpekt esetében semmi ilyenről nem tudunk, ellenben tudjuk, hogy Puskin, hogy is mondjam csak, jelen volt az alkotás folyamatánál, vagyis a publikálása előtt legalább kétszer olvasta az elbeszélést: először valószínűleg valamilyen vázlatos formájában, másodszor pedig a letisztázott formát, amelyet Gogol a cenzúra számára készített elő…

- Ennek a feljegyzésnek a sémája mégis nagyon hasonlít a Nyevszkij Proszpektre! Az viszont, hogy Puskin a Nyevszkij Proszpekt olvasása után készítette volna ezt a följegyzést, számomra nagyon is kétséges. A Nyevszkij Proszpekt szintén nagyon bizonytalanul datált írás. A kommentárokban azt olvastam, hogy Gogol még jóval 1834 előtt, 1831-ben vagy 1832-ben készített bizonyos pétervári vázlatokat, valamiféle leírásokat, de nem tudom, felolvasta-e ezeket Puskinnak… Ettől függ a következtetés: Puskin Gogolnak vagy Gogol Puskinnak kölcsönzött-e?

- Egy dolog a szüzsé átadása, mint egy bizonyos, mindkét részről tudatos akció, és más dolog a kihallgatott beszélgetés… Úgy hiszem, Gogol felfigyelt Puskinnak valamelyik szóbeli elbeszéléseire, és ebben az esetben talán nem ment végbe a szüzsé átadásának aktusa, hanem csak az történt, amit Vacuro Gogol-plágiumnak nevezett, de az is lehet, hogy ez az az eset, amikor Puskin könnyedén átengedte, amire neki nem volt szüksége, mint ahogyan ez A Vasziljevszkij-szigeten álló magányos házikóval is történt. Ez szintén egy „pétervári szöveg", egy Puskin által elmesélt anekdota vagy inkább már novella… Tyitov a mesélés nyomán lejegyzi, aztán mint tisztességes ember, elviszi Puskinnak, megmutatja, Puskin pedig készséggel átengedi neki a publikáció jogát. Lehet, hogy talán ebben az esetben is történt valami hasonló?

- A Magányos házikó azért nem a Nyevszkij Proszpekt. Hogyhogy eddig még senki sem vetette össze Puskin „meg nem írt művének tervével"?! Vagy talán törvénytelenül sorolták be a meg nem írt művek terveinek sorába? Az a följegyzés, hogy „N. bizalmast választ magának…" - még nem hasonlít szüzsére, még nem vonz, csupán egy kis pszichológiai kép. Csak „sajnálkoznak rajta - ő viszont elégedett" - ez nagyon is érdekes, ez a kapcsolódás nekem nagyon tetszik. Lehetséges, hogy Gogol nem is mint művel volt viselős a Nyevszkij Proszpekttel, hanem mint képpel? És mondjuk, képzeljék csak el, hogy minden úgy van, mint Harmsz anekdotájában: Gogol bemegy Puskinhoz a Nyevszkijről, és mesélni kezdi, mit látott, énekelni kezd, még nem állt össze az egész, Puskin pedig látott egy embert, aki teljesen megfelel a saját képének, teljesen egybeesik vele. Mellesleg a művészember legelső benyomása általában ilyen szokott lenni: egy kis kép. A kis kép többször egymás után is kirajzolódhatott, mert a Nyevszkij Proszpekten mindenki jár.

- Érdekes, hogy később, 1836-ban Puskin éppen a Nyevszkij Proszpektet nevezte Gogol művei közül a legteljesebbnek, és kiemelte az Arabeszkekből mint a fejlődés mutatóját. Mit jelent az, hogy művei között a legteljesebb?

- És mivel tudta összehasonlítani?

- Valószínűleg már A revizorral is összehasonlíthatta, A revizort már 1836 elején hallotta, ráadásul persze a korai variációt, amelyben váratlanul ő maga is sértettnek találta magát, mert szerepelt benne egy ilyen kép: „…Előtte egy pohárban rum, a legfinomabb rum, vagy száz rubel üvegje, olyan, amilyet csak az osztrák uralkodó számára tartogatnak - aztán meg úgy elkezd írni, hogy a tolla csak úgy trrr…, trrr…, trrr… Nemrég írt egy színdarabot, a Kolera elleni orvosság-ot, az ember haja égnek áll tőle. Egy csinovnyik megőrült nálunk, amikor elolvasta…" Puskinnak pedig van egy levele Bolgyinóból…

- Na igen, a feleségének írott levél: „Ez a dicsőség".

- „Tudod-e, mit beszélnek rólam a szomszéd kormányzóságokban? Így írják le a foglalatosságaimat: hogyan ír verset Puskin - előtte van egy jóféle itókával telt flaska, ő pedig ledönt egy pohárral, kettővel, hárommal, aztán nekifog írni! - Ez a dicsőség." Puskin felfigyelt a Gogol-műnek erre az epizódjára, és kissé meg is sértődött, erre van bizonyíték is, Gogol pedig kihúzta - de ez már egy másik történet…

- Hát, Puskin, ugyanúgy, mint a feleségének, Gogolnak is eldicsekedhetett… Az iménti sorok azt bizonyítják, mennyire szűk volt a társasági kör, ha ugyanazok a szófordulatok előfordulhatnak olyannyira más kontextusokban, mint Puskin feleségéhez írott levele és Gogol vázlata. Egyetlen következtetés marad: ezek a fordulatok szerepeltek a társalgás során is.

- Igen, csakhogy akkor Hlesztakov bizonyos parodisztikus fényt vet Puskinra, amiről mostanra már nem keveset írtak, többek között Igor Zolotusszkij. Úgyhogy Gogol Puskinhoz fűződő viszonya nem volt annyira egyszerű. 1834-ben Gogol megírta a Néhány szó Puskinról című munkáját, és lényegében Puskin életében ez volt róla az első teljes értékű megnyilvánulás. Valójában azonban, ha figyelmesebben elolvassuk, akkor Gogol úgy ír Puskinról, mint egy emlékműről, mint egy befejezett és múltba távozó jelenségről. Hihetetlenül magasra értékeli, de az értékelése végérvényesnek mondható: „az orosz szellemiség egyetlen és rendkívüli megnyilvánulása", „az orosz ember a maga kifejlett állapotában" - de ezzel, talán öntudatlanul, el is temeti. Hiszen egy év múlva Belinszkij már egyértelműen kimondja: Puskin távozik, a helyét Gogol foglalja el. Vagyis látszólag mindez panegirisz ugyan, csakhogy kissé halotti beszéd is.

- Ebben a vonatkozásban bizony valami általánosan elfogadott, középszerű dolgot mondott, mert Puskinról úgy volt szokás beszélni, mint befejezett költőről.

- Igen, és éppen ez a kegyelet, amit Gogol persze érzett iránta, cserélődött fel valamiféle ambícióra.

- És itt van az is, ahogyan a kutatók leírják a megismerkedésüket… Benne van Gogol provincializmusa is, meg az is, ahogyan szolgálatot keres, beleértve a harmadik ügyosztályt…

- Még Puskin is segít neki állást keresni, megpróbálja elhelyezni valahová, közbenjár érte…

- Pedig Puskin időnként nagyon lekezelő tudott lenni a nem a saját köréhez tartozó emberekkel…

- Ezért is nem jegyezte meg Gogolt az első találkozás után…

- Igen, mert nem az ő köréhez tartozott… És persze ez nem Puskin hibája, Gogolnak még be kellett lépnie a társaságba.

- Ennek érdekében, hogy úgy mondjam, nagyon jól kihasználta Puskint, amikor Puskin címét adta meg saját levelezési címeként, azután pedig olyan mítoszokat hozott létre, hogy „mindennap készülődtünk, Puskin, Zsukovszkij meg én" stb.

- Ezt a helyzetet Harmsz nagyon jól bemutatta: „Gogol egy alkalommal Puskinnak öltözött…" Nem tudom, hogyan fogom ezt majd még alátámasztani, de a Nyevszkij Proszpekt és a Puskin-féle följegyzés mint egy mű terve közötti összecsengés számomra nem haszontalanul derült ki - lehetséges, hogy ebből még ki lehet bányászni valamit…

- Gogolnak mindez keretként szolgált: a mű elején a Nyevszkij Proszpekt dicsőítése, meg a vége, középütt pedig elhelyezte azt, ami Gogol maga, a naturális iskolát…

- De általában nagyon jól megírták azt az átmenetet, ahogy a holt élővé és az élő holttá válik - Pumpjanszkij és Jakobson például, Lotman pedig továbbvitte, miként elevenednek meg Puskinnál az emlékművek… Gogolnál viszont nagyon erőteljes a belső kapcsolat a festészettel, később, Az arcképben a szüzsé vezetése tekintetében a Dorian Gray előképét láthatjuk. És Puskinnak ez a följegyzése kicsit erre is utal: „N. bizalmasul választja magának…", vagyis mintha ő maga változna át a Nyevszkij Proszpektté - vagy a Nyevszkij Proszpekt lesz ő -, amint az ábrázolás személyiséggé, a személyiség pedig ábrázolássá válik…

- De ezek azért mégiscsak valamiféle groteszk, nem puskinos dolgok…

- De hát ő ettől eltávolodott, az ő viszonya a szobrászathoz olyan volt, mint az életé a halálhoz, itt pedig az élet és a kép kölcsönös egymásban tükröződéséről van szó… A szobrászat materiálisan hidegebbnek, holtabbnak tetszik, a festészet viszont sokkal melegebbnek, és mivel a felszínen található, nem is tűnik a holttest ábrázolásának. Nem hasonlítanak-e ezek az átmenetek a kép - elgondolás - szüzsé - művészeti alkotás transzformációra?

- Úgy gondolom, igaza volt Vacurónak is meg Lotmannak is, akik azt mondták, hogy Puskin a neki szükséges szüzséket sohasem adta volna oda senkinek, sem véletlenül, sem szándékosan. Ha megnézzük ezt a följegyzést, azt látjuk, hogy ez egy igazi gogoli szüzsé, mit kezdett volna vele Puskin?

- De hát mégiscsak a Puskin-tervek között szerepeltek… Hiszen megvan a terve Puskinnál a revizor-témának is: „Kriszpin megérkezik egy kormányzóságba…"

- Gogol pedig akart írni egy tragédiát, nem sikerült, akkor megírta A revizor című komédiát. És ez táplálta azt a mára már elterjedt irodalmi anekdotát, hogy A revizor a Borisz Godunov paródiája. Eizenstein egész könyvet írt erről, élete utolsó éveit teljes egészében erre pazarolta, ma pedig a divatos kutatók továbbviszik azt az ötletet, hogy Gogol előbb kigondolt egy tragédiát, eközben a Borisz Godunovra összpontosított, aztán meg hirtelen megírta A revizort.

- De hiszen az is csak valamiféle mankót feltételez, ha valaki paródiát ír. Puskin először megírta a Borisz Godunovot - ez az egyetlen munkája, amin látszik a bajlódás - „népi dráma Shakespeare szellemében" -, munkaigényes, nehézkes kaptató volt, érződik az egészen Puskin erőfeszítése. Aztán hirtelen paródiát ír Shakespeare meglehetősen gyenge poémájára: repül a tolla, készül a Nulin gróf. És ez éppen az az év volt, amikor Puskin a világirodalom klasszikusai között keresi, kire támaszkodhat és kit vethet el: Byrontól eljutott Goethéhez, Goethétől Shakespeare-hez. És a végén az egészet mindig paródiával zárja. A paródia bizonyos értelemben győzelmet jelent, felülemelkedést, mindenesetre a felszabadulás érzetét a nyomasztó minta, az elnyomó etalon alól. Ebben a vonatkozásban nagyon is lehetséges, hogy Gogol nemcsak lelkesedett valamiért és támaszkodott valamire, hanem inkább… figyelembe vett valamit. Ezt nagyon nehéz kibogozni, de sajnos, bármilyen vulgárisan hangozzék is, az irodalom igencsak sportjellegű tevékenység. És a kortársak, a kollégák között ez nagyon is nyilvánvaló. Hogy mik a kritériumai ennek a rivalizálásnak, hol a jelentése annak a minőségnek, ami összehasonlítható lehetne - mindezek nem tudományos kategóriák, és nem igazán lehet megvitatni őket. Mindenesetre mint alkotáspszichológiai tény nem annak az előzménynek-örökségnek a kontextusa fontosabb, amelyet a későbbiekben a kutatók majd mint fő vonulatot kijelölnek valamiféle ószövetségi elv szerint: Ábrahám nemzette Jákobot; hanem éppen fordítva, mint elrugaszkodásoknak és letaszításoknak, meg önmagunk megerősítésének a logikája. Puskinnak több elrugaszkodása volt, mint támasza, Gogolnak viszont az elrugaszkodáshoz nem volt meg a támasza.

- Szerintem ez a sportjelleg Puskinnál kevésbé volt jelen, mint Gogolnál… Ami a Puskin-féle szüzséket illeti, ha nála szerepel valami a tervek között, az még semmit sem jelent, hiszen annyi volt belőlük, és micsoda hanyagsággal dobta aztán félre az egészet!...

- Ezért szerettem volna pontosítani, hogy milyen alapon, és nem az összeállító meg a kommentáríró önkénye révén helyezik-e el ezeket a Puskin-sorokat a tervek között… Mert hogy nagyon hasonlítanak egy jellemrajzra. És felmerülhet a gyanú, hogy Gogol, aki a kolléga jogán eljárt Puskinhoz, és tudta, hogy Puskin őt elismeri és jóindulatúan meghallgatja, felbuzdulhatott a Nyevszkij Proszpekt valamelyik jelenetén, amint előadta a maga látomását és költői képét, és Puskin, látva, hogy Gogol maga is mennyire hozzátartozik ehhez a képhez, amelyet már máskor is ironikusan fogott fel, megírt egy ilyen feljegyzést Gogolról.

- Tényleg nagyon meglepő, hogy erről a fragmentumról még senki sem írt egy sort sem. Szerintem nagyon fontos, hogy ez az egész Pétervárhoz kötődik. Ahhoz, amit ma „pétervári szöveg"-nek szokás nevezni: úgy tetszik, ez éppen kettejük között született meg. Hiszen 1833-ban ott volt annak a pétervári almanachnak, a Trojcsatkának a közös terve, felosztott szerepekkel köztük és V. F. Odojevszkij között, és feltételezem, hogy a Nyevszkij Proszpekt vázlatai akkor már készen voltak, aztán Puskin elutazott Bolgyinóba, ahol megírt két „pétervári elbeszélés"-t, az egyiket versben, a másikat prózában: A bronzlovast és a Pikk dámát…

- A legfontosabb pétervári szövegeket.

- Igen, de ezzel Puskinnál a dolog be is fejeződött, kidolgozta és láthatólag elmondta mindazt, amit akart. Gogol viszont csak írta és írta ezután a pétervári elbeszéléseit, utána Dosztojevszkij is, és elindult mindaz, amit ma az „orosz irodalom pétervári szövegé"-nek szokás nevezni.

De hogy az említett szüzséből mi kerekedett volna ki Puskinnál, elképzelni is nehéz.

- Mellesleg a szüzsé a Nyevszkij Proszpektben is meg A bronzlovasban is üldözésről szól.

- Furcsa hasonlóság…

- Megesik. Amikor a művész elérkezik a végleges alakhoz, nehéz őt utolérni. Azzal kapcsolatban pedig, hogy Puskin mit szalasztott el, mit nem írt meg végig: Puskin kiválóan emlékezett a teljes szövegre, amit írt, ez teljesen nyilvánvaló. Nagyon jól átlátta az egész birodalmát, így ennek a feljegyzésnek is megvan valahol a maga helye. Vagy abban a bizonyos edényben, de lehet, hogy ez egy skicc magáról Gogolról, aki talán még a Nyevszkij Proszpekt előtt elment hozzá valami ihletett költői képpel, és elkezdte mesélni neki még ki nem dolgozott, emocionális, beszélt nyelvi formában, de már a saját szavaival; lehet tehát, hogy ez egy skicc Gogolról, lehet, hogy valamely saját ötletének a vázlata - egy portré-szüzsé, amelyben a jellem egyenrangú a szüzsével -, senki sem tudja... Mellesleg a Pikk dámában, szüzsé ide, szüzsé oda, de a portré is portré, vagyis - nem tudom, mire jutottak ebben - lehetséges, hogy Puskin Hermanntól jutott el a szüzséig, nem pedig a szüzsétől Hermannig. Itt pedig ez a „Sajnálkoznak rajta - ő pedig elégedett" mindenesetre prózaterjedelmű valaminek az ígérete. A Nyevszkij Proszpekttel való összecsengése nyilvánvaló, ott pedig az ehhez hasonló „kebelbarátság" a szüzsébe került, és a Puskin-féle keret ott van a mű elején és végén, a közepén pedig - Gogol.

- Már megállapítottuk az imént is: a Puskin-féle keret. Kész, a tény irodalomtörténetivé lett. De nézzük csak, mit írt Nabokov Gogol és Puskin kapcsolatáról: „Valamilyen oknál fogva (lehetséges, hogy egy minden felelősségtől való abnormális félelem okán) Gogol igyekezett mindenkit meggyőzni, hogy minden, amit 1837-ig, tehát Puskin haláláig írt, a költő hatása alatt és mintegy a sugalmazására készült. Mivel azonban Gogol művészete meglepően különbözik mindattól, amit Puskin alkotott, és mindehhez az utóbbinak volt éppen elég saját gondja is, és nem volt ideje arra, hogy irodalmi társa tollát vezesse, azok az értesülések, amelyeket Gogol oly szívesen terjesztett, aligha felelnek meg az igazságnak." Világos, hogy Gogol felfújta az egészet…

- Persze, és Nabokovot is teljesen megértem. És a Nyikolaj Gogol című könyve is kitűnő a maga nemében, szerencsére angolul íródott… Nem akarnék most visszatérni ahhoz a dologhoz, amire nem illendő gondolni, és amiről tudománytalan beszélni, nevezetesen a személyiség és a tehetség viszonyához. Gogol elégette magát zseniális tehetsége tüzében; Puskin viszont mindenekelőtt zseniális személyiség: tehetségét beleolvasztotta a zsenialitásába. Gogol másként égett ki ezekben a sűrű rétegekben, és számára az, hogy támaszkodhatott Puskinra, ebben az esetben rendkívül fontos volt: a zseniális személyiség és a zseniális tehetség közötti egyensúlyt éppen a Puskinra való támaszkodásban találta meg. A támasz addig volt meg, amíg Puskin élt: „Kinek fogok én ezután írni?"

Azok után, amit elmondtunk, ezt a Puskin-féle jellemzést - „a legteljesebb a művei közül" - sokkal teljesebben is kommentálhatjuk. Tegyük fel, Puskin ezt a följegyzést Gogolról rajzolt portrénak szánta, vagyis tanúja volt annak, miként születik meg egy mű egy másik szerzőben, azután pedig, hogy elolvasta az elbeszélést, meglátta benne a megtestesülés teljességét. Tehát erről a Puskin-följegyzésről fel lehet állítani néhány hipotézist, van néhány értelmezési variáció…

- Szóval, beszélgettünk, és mindent a visszájára fordítottunk. Kiderült, hogy az egész nem más, mint Puskin Gogol-plágiuma…

- No igen, persze, mert ők ketten már vegyítő edények voltak, főként ha figyelembe vesszük ezt a Trojcsatkát is - ők ketten elsőkként gondoltak ki valami gyógyszert a pétervári migrén ellen. Mert hogy lehetett volna legyőzni ezt a reménytelen várost? Éppen úgy, hogy létrehoztak számára egy ilyen igazoló szöveget.

GORETITY JÓZSEF fordítása

 

*

Andrej Bitov (1937) a modern orosz próza egyik megteremtője, az orosz posztmodern próza atyja. Legismertebb, legjelentősebb könyve az 1978-ban Amerikában, illetve 1989-ben a Szovjetunióban publikált A Puskin-ház című regénye, melynek részletei magyarul is olvashatók. (Andrej Bitov: Pjatoje izmerenyije. Na granyice vremenyi i prosztransztva, [Nyezaviszimaja Gazeta, Moszkva, 2002.], „Ob nyom zsalejut - on dovolen".)

1

Objegyinyenyije Realnovo Iszkussztva - A Reális Művészetek Egyesülése, 1926-ban alapított orosz avantgárd irodalmi csoportosulás. Alapító tagjai Danyiil Harmsz, Alekszandr Vvegyenszkij és Nyikolaj Zabolockij voltak, hozzájuk csatlakozott később Konsztantyin Vaginov és Jevgenyij Svarc. (A ford.)

2

Jevgenyij Jevtusenko

3

Utalás arra, hogy a Moszkva központjában álló híres Puskin-szobrot, A. Opekusin munkáját 1880-ban a Tverszkoj bulváron állították fel nagy ünnepség közepette - erre az alkalomra íródott Dosztojevszkij híres Puskin-beszéde -, ám városrendezési okokból 1950-ben átvitték az utca túloldalára, ahol teret alakítottak ki és Puskinról nevezték el. (A ford.)

4

Utalás arra, hogy az 1909-ben a moszkvai Arbatszkaja téren felállított Gogol-emlékművet, Ny. Andrejev munkáját, a szovjet hatóságok túlságosan „pesszimistának" ítélvén 1952-ben kicserélték egy „optimista" Gogol-szoborra, Ny. Tomszkij alkotására, az eredeti Gogol-emlékművet pedig beállították a Gogolevszkij bulvár 7. sz. alatti épület (a jelenlegi Gogol könyvtár) udvarára. (A ford.)

5

Vlagyimir Ivanovics Dal (1802-1872) orosz nyelvész, etnográfus és író (írói álneve: Kaszak Luganszkij). A 30.000 címszavat tartalmazó orosz értelmezőszótára (Tolkovij szlovar’ velikoruszkovo jazika - 1863-1866) az orosz lexikográfia alapműve.