A múlt század hatvanas, hetvenes és nyolcvanas éveiben az osztrák Thomas Bernhard lenyűgözően eredeti és egységes, terjedelmére nézve is impozáns írói életművet hozott létre. A német nyelvterületen hamar felfedezték Bernhard nagyságát, és hamarosan valóságos kultusza támadt személyének és műveinek. Ez a Bernhard-láz nemsokára átterjedt más országokra is, úgyhogy Thomas Bernhard halálának hatodik évfordulójára, 1995-ben már olyan tanulmánykötet jelent meg Bécsben, amelynek a Kontinent Bernhard (A Bernhard-kontinens) címet adták, és amely több, mint ötszáz oldalon Bernhard európai recepciójával foglalkozik. A bernhardi életmű jellegzetességeit és jelentőségét tárgyaló munkák mellett fordítók vallanak itt a Bernhard-szövegekkel való megmérkőzésükről, és vagy két tucatnyi tanulmány szól a Bernhard-paródiák és -utánzások recepciós formáiról, a művek kritikai fogadtatásáról és az irodalmon kívüli rezonanciákról. Norvégiától Bulgáriáig, Spanyolországtól Oroszországig terjed annak a tizenkét európai országnak a sora, ahonnan beszámolók érkeztek a helybeli, néhol a német nyelvterületéhez mérhető lázas, felajzott Bernhard-recepcióról. Magyarország is szerepel a sorban, bár innen magas lázról még nemigen tudósíthatott a tanulmány, amelyben különben számos pontatlanság és hiányosság található, és amely még azelőtt kelt, hogy az utóbbi években Bernhard mintha már nálunk is hódítani kezdett volna a maradék irodalomértők szűk körében.

A magyar recepció késlekedése és szegényessége azért is feltűnő, mert a szomszédos Ausztria irodalmának kiemelkedő alakjáról van szó, és éppen ez az irodalom a hetvenes-nyolcvanas évek magyar fordításai közt kitüntető figyelemben részesült: ekkor jelentek meg először magyarul Musil, Broch, Karl Kraus, Canetti, Ödön von Horváth, Ingeborg Bachmann, Peter Handke, Wolfgang Bauer, Gert Jonke, Peter Rosei stb. jelentős művei, sőt tulajdonképpen viszonylag korán megtörtént Thomas Bernhard felfedezése is, de ezt aztán sokáig nem követte érdemleges folytatás. Jellemző, hogy a Gondolat Kiadó 1976-ban megjelent Világirodalmi Kisenciklopédiájában szerepel már egy-egy szócikkel H. C. Artmann, Gerhard Fritsch, Ilse Aichinger, Ingeborg Bachmann vagy Peter Handke, de Bernhard még nem. Az első Bernhard-szöveg mindenesetre már 1966-ban megjelent magyarul, a Nagyvilág 1966/5. számában egy vers (Éj) Hajnal Gábor fordításában. Ezt követte szintén a Nagyvilágban (1971/2) a Szegényházban című elbeszélés Ember Mária átültetésében.

Mivel mint fordító, szerkesztő, irodalomtörténész én magam is közreműködtem Thomas Bernhard magyarországi bevezetésében, személyes szerepemről és tapasztalataimról is beszámolok ebben a tanulmányban. Thomas Bernharddal úgy találkoztam először, hogy 1971-ben megbízást kaptam az Európa Könyvkiadótól: fordítsam le A sapka (Die Mütze) című elbeszélését az Égtájak című, évente megjelenő antológia következő kiadásába. Kezdő fordító voltam akkoriban, és ismereteim az élő német nyelvű irodalmak terén német szakos létemre sem voltak bőségesek. A sapka szerzőjében fordítás közben nem láttam mást, mint olyan külföldi írót, aki másképp ír, mint ahogy általában a többiek, de a hatvanas években külföldi szerzők olvasása közben gyakran támadhatott ilyen benyomása a magamfajta ifjú olvasónak. Ezért is olvastuk őket, ezt vártuk a végre olvasható külföldi (értsd: nyugati) íróktól. A sapka végül is nem jelent meg az Égtájakban, már nem emlékszem, miért, de az 1973-as kiadásában olvasható volt A francia követségi attasé Török Gábor fordításában.

1973-ban szerkesztő lettem az Európa Könyvkiadónál, és ebben a minőségemben többek közt az lett a feladatom, hogy a kortárs német irodalomból válogassak olyan műveket, amelyeket kiadásra javaslok. Thomas Bernhard-köteteket is lektoráltam, elsőként emlékezetem szerint a Midland in Stilfs (Midland Stilfsben) című, 1971-ben megjelent Suhrkamp-elbeszéléskötetet, valamint a szintén 1971-ből való Gehent (Járás) a suhrkamp taschenbuch sorozatból. Az előbbi inkább zavarba ejtett, mint elragadott, az utóbbi kisregény viszont lenyűgözött. Delejes erővel hatott rám örvénylő szövege, és nem tudtam betelni groteszk hatásaival, így például azzal a virtuóz szövegvariációval, amely a ritkás szövésű, selejtes csehszlovák szövetből készült nadrág vásárlása körül forog hosszú oldalakon át. A kiadói dokumentációból kiderült, hogy Bernhard korai műveit már más lektorok is olvasták, és köztük olyan tekintélyek, mint Németh G. Béla vagy Tandori Dezső ajánlották őket kiadásra. Persze a kor kényszerű követelményei szerint óvatos aggályokat is megfogalmaztak.

Németh G. Béla úttörő szerepet játszott Bernhard magyarországi bevezetésében. Lektori jelentései mellett a Nagyvilág 1970/1. számában A „létdilettantizmus" ábrái címmel a nagyközönségnek szóló ismertetést is közölt Bernhard három első nagyobb prózai művéről, a Fagyról, a magyarul máig nem olvasható Verstörungról és az Ungenachról. Itt úgy beszél Bernhardról, mint akit „egyre inkább évtizedünk egyik legerősebb és legegyénibb tehetségeként" tartanak számon, és akinek „könyveit szinte elviselhetetlenül éles feszültség teszi gyötrelmes olvasmánnyá". Legfőbb erejének éppen ezt a művészi töménységet, a nyelvi koncentráltságot tartja, „veszélyt, buktatót" lát ellenben a szerző szemléletében, életérzésében. Ezt az egzisztencialista világkép körébe sorolja, éspedig annak harmadik hullámához, amely a hatvanas években bontakozott ki, az egzisztencialista létélmény popularizálódásaként. A marxista ideológiának szóló kötelező engedménnyel így próbálja „megmagyarázni" Bernhard „egzisztencializmusát": „A korszak nihilizmusa minden eddigi korszak nihilizmusától különbözik abban, hogy nem tiltakozás immár valamely uralkodó világszemlélet, értékrend és erkölcsi felfogás ellen, hanem közömbös vagy undorodó elhárítása minden közös érvényű világnézet és erkölcs gondolatának és igényének. (…) A totális értékvesztés e reménytelen világából hangzik föl Thomas Bernhard életművének minden szava." A „létdilettantizmust" tartja Bernhard „mindhárom műve, egész életérzése, nemzedéke és rétege" kulcsszavának, és miután az Ungenachból vett hosszú idézettel illusztrálta jelentését, megállapítja, hogy „a létdilettantizmus tétele és hangulata könnyen vezethet a teljes némaság lelki görcséhez, kényszeréhez. Bernhard az avuló társadalom szerepét jól érzékeli e gátló élethangulat kialakításában. De semmi jele, hogy a változó társadalom segítségét, reménységét is érzékelné."

Nem sokkal később, 1971 szeptemberében Németh G. Béla Bernhard következő regényéről, A mészégetőről is beszámolt. Itt már határozottan védelmébe veszi az olyan várható kifogásokkal szemben, melyek szerint „miért folyvást a lélek ez éjsötét táját búvárolni?", „s nem őrült-e maga is, aki az őrültségbe merülés ily tévedéstelenül pontos rajzait idézi föl?". Bernhard, Németh G. érezhető egyetértésével, „e vélekedésekkel mit sem törődve, egyre megszállottabban írja a lélek szétesésének, a személyiség széthullásának megdöbbentő krónikáit". És Németh G. felfedezi, hogy Bernhardnál mindenekelőtt a nyelvről van szó, „lenyűgözőnek" nevezi a regény nyelvművészetét, és a függő beszéd következetes alkalmazásából a bizonytalansági állandó kifejezését olvassa ki.

1974-ben az Európa Könyvkiadó Modern Könyvtár sorozatában megjelent a Fagy Tandori Dezső fordításában, és 1979-ben a Magvető Kiadó Világkönyvtár sorozatában A mészégető, szintén Tandori remek fordításában. Huszonöt-harminc év telt el időközben, de ezeket az alapvető műveket azóta sem adták ki újra, és ma már szinte hozzáférhetetlenek. Tandori egyébként lefordította A szokás hatalma című Bernhard-színművet is, amelyet a Nagyvilág 1974/12. száma közölt, és nem sokkal későbba megjelent a Nagyvilágban (1978/1) a Minetti című darab is Görgey Gábor fordításában. A kor szokása szerint a problematikus szerzők problematikus műveit elő- vagy utószók kíséretében bocsátották közre, amelyekben egy-egy felkent személy elmagyarázta az olvasónak, mit hogyan kell értenie az elolvasott műben, nehogy világnézeti zavar támadjon benne. Ezek az elő- és utószók avatott szerzők kezén akár kiváló esszévé is kerekedhettek, így Bor Ambrusnak a Fagyhoz írt utószava, de főleg Tandori Mészégető-utószava a magyar Bernhard-recepció Németh G. könyvismertetéseihez méltó, ígéretes kezdeményei. Bor Ambrus tanulmányára mindenesetre jellemző, hogy bár a szerző, a kortárs német irodalom kitűnő ismerője és fordítója lévén, úgyszólván hivatalból csodálatát hangoztatja Bernhard iránt, de bevallja, hogy ő maga nem nagyon kedveli őt.

Ezeket a kezdeteket a nyolcvanas években hosszú ideig nem követte szinte semmi. A folytatás elmaradásához talán hozzájárult a megjelent regények és színművek visszhangtalansága: a két regényt mindössze egy-egy hírlapi recenzió ismertette, érdemi kritikai írások annak idején nem reflektáltak a Fagyra és A mészégetőre, színházaink pedig még hosszú ideig nem mutattak be Bernhard-darabot. Elképzelhető, hogy bizonyos kiadói vagy cenzurális körök úgy vélték, ennyi egyelőre elég volt Bernhardból. Én magam arra az álláspontra hajlok, hogy inkább a közöny, az érdektelenség, a hozzá nem értés játszott itt szerepet. Ekkoriban kezdődött Magyarországon a világirodalmi érdeklődés rohamos visszaesése. Talán nem hat hivalkodásnak, ha megjegyzem: a nyolcvanas évek magyar Bernhard-recepciójának mindhárom szerény teljesítményében kezdeményező szerepet játszottam. 1982-ben Ki volt Edgar Allan? címmel, az azonos című Peter Rosei-kisregényt címadó műként kiemelve, antológiát állítottam össze az Európa Könyvkiadónál kortárs német és osztrák elbeszélők műveiből, és itt végre megjelenhetett Thomas Bernhard Járása is Révai Gábor kitűnő fordításában. Utószavamban a kötetben szereplő osztrák szerzőket (Bernhard mellett Wolfgang Bauert, Gert Jonkét és Peter Roseit) a nyelvkritika aspektusából próbáltam közös nevezőre hozni, és a wittgensteini nyelvszemléletből eredeztettem módszerüket.

1987-ben, szintén az Európa Könyvkiadónál és megintcsak a Modern Könyvtár sorozatban, Az erdőhatáron címmel Thomas Bernhard-elbeszélésantológiát állítottam össze, amelyben többek között olyan fontos Bernhard-művek jelentek meg először – és máig utoljára – magyarul, mint az Alsózás (Watten), az Ungenach és az Igen (Ja). A kötetnek több mint a felét én magam fordítottam, az Igent, megintcsak elsőrangúan, Halasi Zoltán. A kötethez írt utószavam az első átfogó magyar nyelvű ismertetés volt a külföldön ekkor már széles körben ismert és botrányokkal tarkított Bernhard-jelenségről, valamint az életmű fő jellegzetességeiről. Gondoljuk meg, hogy bár – az annak idején még tetemes nyomdai átfutási idő miatt – a tanulmány valamivel 1987 előtt készült, így is alig néhány év volt már csak hátra Thomas Bernhard korai haláláig és életművének lezárulásáig. A magyar olvasónak ekkor még be kellett mutatni azt az írót, aki a német nyelvterületen már a legismertebb kortárs szerzők egyike volt, sőt osztrák megbotránkozások állandó tárgya, és akitől, a hivatkozott Kontinent Bernhard közleményei szerint, ekkorra például hollandul vagy spanyolul szinte mindent kiadtak már, ami németül megjelent.

Ez volt a helyzet a színdarabjaival is. Ezért 1988-ban Önagyonbeszélők címmel tanulmányt közöltem a Színház című folyóiratban Bernhard színműveiről, amelyek közül ekkor még egyetlenegyet sem mutattak be a magyar színházak, holott volt már belőlük vagy másfél tucatnyi, és közülük csaknem valamennyi a Salzburgi Ünnepi Játékok, illetve a bécsi színházi szezon egyik mindenkori fő eseménye. Tanulmányom kiindulópontja éppen az a gondolat volt, hogy a magyar színház, lám, ismét „kihagy" egy fontos szerzőt, „Beckett, Ionesco, Genet, Gombrowicz, Mro¿ek, Bond, Botho Strauss vagy éppenséggel Strindberg, Wedekind, Ödön von Horváth, Witkiewicz, Camus stb. után lám, egy újabb drámaíró, akit majd késve fedez föl, vagy nagyvonalúan ’kihagy’, később netán már arra hivatkozva, hogy eljárt felette az idő".

Jellemző módon meg kellett halnia Bernhardnak 1989-ben, és sajtótémává válnia végrendeletének, mely szerint Ausztriában nem szabad többé kiadni és előadni műveit, hogy jobban felfigyeljünk rá itt, a szomszédban is. 1990-ben kezdődött Bernhard tényleges magyarországi felfedezése. Sorra adták ki magyarul még meg nem jelent műveit, színházi bemutatókra is sor került, és a kritikai-szakirodalmi recepciója is felélénkült. Mindenesetre ami a fordításokat illeti, a kezdeti kiváló teljesítményeket egyenetlenebb színvonal váltotta fel. 1990-ben a Wittgenstein unokaöccse annak a Hajós Gabriellának a fordításában jelent meg, aki a kilencvenes években Bernhard fő fordítója lett. Ő fordította az Irtást (Holzfällen, 1994), a Betont (Beton, 1995), a Korrektúrát (Korrektur, 1996) és a Régi Mestereket (Alte Meister, 1998). Hajós Gabriellát Bernhard iránti rajongása tette fordítóvá, és bár tiszteletreméltó az az ügybuzgalom, odaadás és beleérzés, amellyel elvégezte ezeket a munkáit, fordításai nem érték el azt a színvonalat, amelyet Tandori Dezső, Révai Gábor és Halasi Zoltán fordításai tűztek ki. Az általa fordított regények egyébként a Ferenczy Könyvkiadónál, illetve jogutódjánál, a Palatinusnál jelentek meg, és az annak idején itt uralkodó zilált viszonyok nem tették lehetővé a kéziratok tisztességes megszerkesztését, illetve a levonatok alapos korrektúrá(!)zását, úgyhogy emiatt igen sok hiba maradt ezekben a szövegekben.

Révai Gábor A menthetetlen (Der Untergeher) fordításával is példát mutatott arra, hogyan lehet Bernhardot hitelesen és pontosan magyarul megszólaltatni. Ez a könyv ismét az Európa Könyvkiadó Modern Könyvtár sorozatában jelent meg 1992-ben. Ezekkel a vállalkozásokkal párhuzamosan az újonnan alapított Ab Ovo Kiadó Bernhard ötrészes önéletrajzi regényciklusát jelentette meg. Elsőként 1992-ben, feltehetőleg az élettörténet kronológiájának önkényes „helyreállítása" végett, az 1982-ben utolsónak publikált Ein Kind című kötetet Egy gyermek megindul címmel, Téglásy Gergely elképesztően gyenge, dilettáns fordításában. A fordítónak mintha fogalma sem lett volna arról, mi teszi a Bernhard-szöveget sajátosan bernhardivá, gyanútlanul feldarabolta és iskolásan kisimította Bernhard mondatait. Emiatt egyebek között teljesen elvész a szöveg csúfondáros humora. Különösen kínos, hogy miközben a fordító igyekszik leegyszerűsíteni és megértetni az olvasóval a „túlbonyolított" mondatokat, számtalan szöveghelyet félreért. Jellemző, hogy ez a felsülés annak idején nem lepleződött le, egyetlen kritika sem tette szóvá a súlyos melléfogást. Én magam akkor szembesültem ezzel a fiaskóval, amikor egy egyetemi fordítói szemináriumon éppen az Ein Kind egyes részleteit fordítottuk hallgatóimmal, és munkáikat egybevetettük a nyomtatásban olvasható szövegváltozattal.

A kiadó maga mindenesetre felismerhette tévedését, mert a ciklus további köteteit már mások fordították, így három kötetet is az a Lőrinczy Attila, akit tehetséges színműíróként tartunk számon. Figyelemreméltó, hogy a ciklus darabjainak – a névelőt nem számítva – egyszavas címeit (Die Ursache, Der Keller, Der Atem, Die Kälte, Ein Kind) a magyar fordítások valamiféle kiegészítéssel, beavatkozással mind értelmezni, bővíteni próbálták: Egy okkal több, Egy hátraarc, Nagy levegő, Elkülönítés, Egy gyermek megindul. Úgy gondolom, ez indokolt eljárás volt, nem azért, mert Bernhardot meg kell magyarázni, hanem mert a fenti egyszavas német címek magyar tükörfordításban esetlenül, üresen hatottak volna. A Bernhard-művek magyar címadása egyébként is gyakran okoz nehézséget, így például a Der Untergeher cím, amely a németben is szokatlan szóképzés, szó szerint lefordíthatatlanul olyasmit jelent, hogy: ’az, aki lefelé megy, alámerül, hanyatlik’ (lásd: Untergang = ’hanyatlás’, ’vég’ stb.). A menthetetlen címben ebből „menthetetlenül" elvész valami. Az Irtás címet is kényszer szülte: eredetije, a Holzfällen ’favágást’, ’fadöntést’ jelent, mivel azonban ennek a műveletnek az eredménye vagy következménye az „irtás", és ez a fogalom a regényszövegben átvitt értelemben is működik, ezt szerencsés megoldásnak tartom. Fordításra vár még az Auslöschung cím, amely Bernhard magyarul még meg nem jelent, utolsó nagy regényének címe, és szó szerint egyaránt jelenthet ’kioltást’, ’kitörlést’ vagy ’kioltódást’, ’kitörlődést’, ’kialvást’. A magyar címválasztás sajátos esete volt az Új Mandátum Kiadó A túlélő följegyzése című kötete, amely Thomas Bernhard kisprózáját gyűjtötte egybe, két más-más című német gyűjtemény (Der Stimmenimitator és Ereignisse) alapján. Ezt a kötetet, amely vagy száznegyven „egyperces"-félét tartalmaz, Erdélyi Z. János fordította, versfordítói elmélyültséggel és igényességgel.

A kilencvenes években már a színházak is próbálkozni kezdtek Bernhard darabjaival, és a két elsőnek lefordított színmű után jelentős késéssel mások fordítása is elkészült. Így én magam egy-egy színház megrendelésére lefordítottam A színházcsinálót (Der Theatermacher) és a Ritter, Dene, Vosst. Ezek a darabok később nyomtatásban is megjelentek, előbb folyóiratban (Színház, ill. Nagyvilág), majd könyv alakban is. Előbb mindenesetre előadásukra került sor: 1990-ben a Dunaújvárosi Bemutató Színpad és a Radnóti Színház közös produkciójában a Ritter, Dene, Voss bemutatójára, amely csúfos kudarcba fúlt: sem a rendező, sem a színészek nem tudtak mit kezdeni a darabbal, vagy ha netán tudták is, mit kellene akarniuk, hiszen csak 250 kilométernyire, Bécsbe kellett elutazniuk, hogy megnézzék a darab Akademietheater-beli legendás ősbemutatójának valamelyik előadását, nem tudták valóra váltani. Lényegesen jobban sikerült 1992-ben A színházcsináló bemutatója a Budapesti Kamaraszínházban. Ez főleg Sinkó László érdeme volt, aki úgy játszotta el Bruscon, a színházcsináló szerepét, hogy nemcsak megértette, de lenyűgözően ábrázolni is tudta e grandiózus ripacs kétarcúságát, lényének mind a halálosan komoly, mind pedig a képtelenül nevetséges oldalát. Később a Zsótér Sándor rendezte, Új Színház-beli A világjobbító (Der Weltverbesserer) monologikus főszerepében Sinkó már nem volt ilyen meggyőző, inkább csak előző alakításának kliséit ismételte. A Nyugállomány előtt (Vor dem Ruhestand) Budapesti Kamaraszínház-i előadásában pedig már hiába játszotta a túlélő náci-főkolompos szerepét megintcsak Sinkó László, a Ritter, Dene, Voss viszonyait előlegező darab ebben az „antifasiszta" változatában sem tudta valóra váltani kétségtelen színpadi lehetőségeit.

A két általam fordított darabot később is játszották, a Ritter, Dene, Vosst a Bárkában Bagossy László rendezésében, Kovács Lajossal, Udvaros Dorottyával és Lázár Katival a három főszerepben, A színházcsinálót pedig a Kamrában, Gothár Péter rendezésében, Haumann Péterrel a főszerepben. Mindkét előadás koncepciózus és sikeres volt, de nem igazán átütő erejű. Láttukra a Bernhard-ismerőnek az volt a benyomása, hogy a magyar színházi közeg mintha valami módon ellenállna annak a bonyolult, de egyben játékos ambivalenciának, amely a Bernhard-darabok jellemzője. A Ritter, Dene, Vossról például a színházi szakemberek úgy vélekedtek, hogy az a bécsi nagypolgárság dekadenciájáról szól, és ezért nem sok közünk van hozzá. Nyilvánvalóan nem fedezték föl a darabnak azt a rétegét, amelyben a szereplők nem csupán szociológiai identitásukat hordozzák, hanem ugyanakkor a „létdilettantizmus" egyszerre tragikus és groteszk hősei is. A szokás hatalmának két vidéki előadása (Kaposvár, Kecskemét) sem tárta fel Bernhard kétségbeejtő mélységeit, kis kaliberű és érdektelen cirkuszi mutatványosokat ábrázoltak.

A színre vitt Bernhard-darabokon kívül többnek is van még magyar fordítása, így az Átváltozások című világirodalmi folyóirat 1993-ban megjelent első, Thomas Bernhard emlékének szentelt számában a II. Erzsébet olvasható Bán Zoltán András fordításában. Ez a folyóiratszám egyébként is a magyar Bernhard-recepció fontos dokumentuma: Bernhard utolsó előtti darabján kívül más Bernhard-szövegek is olvashatók itt, valamint Tandori Dezső, Marno János és Radics Viktória Bernhardról szóló írásai. 1998-ban a Palatinus Kiadó öt Bernhard-színművet jelentetett meg A színházcsináló című kötetében. Az öt darabot én választottam ki Bernhard drámaírói oeuvre-jéből, és A színházcsináló, valamint a Ritter, Dene, Voss mellé lefordítottam még a A tudatlan és az őrültet (Der Ignorant und der Wahnsinnige) is, Bernhard egyik legjobb korai, 1972-es darabját. Szerepelt még a kötetben A szokás hatalma, valamint a Heldenplatz, mindkettő Tandori Dezső fordításában. Ez utóbbi, Bernhard utolsó és minden korábbi művénél nagyobb botrányt kavaró műve mind a mai napig nem került színre Magyarországon, amit aligha lehet másként érteni, mint a magyar színházak gyávaságaként. Bár voltaképp hálával tartozom a kiadónak ezért a kötetért, mert manapság már nem szokás, hisz eleve veszteséges vállalkozás Magyarországon drámákat könyvalakban kiadni, és mert régi vágyam teljesült Bernhard legalább néhány remekbeszabott darabjának kötetbe rendezésével, máig keserű szájízzel emlékszem vissza rá amiatt, hogy az egyébként is eléggé csúf narancsszínűre sikeredett kötet címlapjára egy olyan férfi – szerencsére művésziesen elmosódott – portréja került, akit a műszaki szerkesztő valamilyen okból Bernhardnak vélt, pedig nem ő volt az. Hogy kicsoda, máig nem tudható. Mit szólhatott vajon a kötethez a jogtulajdonos, a frankfurti Suhrkamp Verlag? Talán azt gondolták arról a bajuszos férfiról, hogy egy magyar színész, aki Bernhard valamelyik darabjának főszerepét játszotta? Nota bene: tudtommal rajtam kívül senkinek sem tűnt fel ez a baki sem, a magyar olvasó és kritikus, ha egyáltalán kezébe vette a kötetet, nem próbálta megérteni, ki ez az alak, ha nem Bernhard.

Mint Bernhard-fordító és -elemző hadd tegyek itt egy kis kitérőt Bernhard magyarra fordításának néhány sajátos problémájáról. Szokás Bernharddal kapcsolatban nyelvének zenéjéről beszélni. Bár e nyelvi zenének vannak akusztikus és ritmikus tulajdonságai is, amelyeket persze lehetőség szerint szintén vissza kell adnia a fordítónak, itt most inkább a grammatikai és szemantikai aspektust emelném ki. Bernhard jellegzetes nyelvi eszközeinek: a körmondatoknak, a „sokemeletes", egymásba ékelődő és egymásra épülő tagmondatokból felépülő mondatszerkezetnek, a mániákus ismétléseknek, a függő beszéd dominanciájának, a különc szóösszetételeknek, a szuperlatívuszoknak és túlzásoknak stb. a halmozása ugyanis nemcsak ritmikai hatást kelt, hanem jelentést is sugall. A halmozás, az ismétlések, a körmondatok önmagukban mint nyelvi jelenségek is jelentést hordoznak. A Bernhard-szövegek éppen általuk szólnak arról, hogy a hősöknek a világ megértésére és megmagyarázására irányuló kétségbeesett törekvései hiábavalóak. Hiába mozgósítják a nyelv és a beszéd összes rendelkezésükre álló eszközét, kudarcot vallanak. És e kudarc következtében, mintegy a szemünk láttára, a magyarázatok és megfogalmazások fiaskóiról tudósító beszédfolyam közben vesztik el az eszüket.

Bernhard alakjai már eleve félnek, hogy a nyelv cserben hagyhatja őket, hogy a nyelv menedéke bizonytalan és veszélyeztetett. Ezért igyekeznek megszilárdítani, éspedig a nyelv megnevező képességének maximális kiaknázásával. Így keletkeznek a grafomán feljegyzések, a végtelen monológok, a sokszorosan ismételt megnevezésekkel telizsúfolt, hosszú mondatkígyók. Szerkezetük tulajdonképpen egyszerű, világosan tagolt, áttekinthető, hosszúságuk és összetettségük inkább abból a kényszerből fakad, hogy a beszélő vagy az idézett szereplő újra meg újra mindent a lehető legpontosabban és legegyértelműbben akar megnevezni vagy megfogalmazni. Néha mintha valósággal kérkednének a mondatok kártyavárként kiegyensúlyozott, parádés felépítésükkel. Mindaddig, amíg a Bernhard-hősök elsáncolhatják magukat a nyelvtan és a formális logika védőfalai mögé, megvan az esélyük, hogy épnek és sértetlennek vélhessék magukat. Az őrület azonban éppen ebben az eszelős halmozásban tör utat.

Bernhard fordítójának tehát ezt a nyelvi funkciót kell mindenekelőtt reprodukálnia. Kérdés azonban, hogy a mesterséges és torzító bernhardi beszéd- és stíluseszközök megtalálhatók vagy létrehozhatók-e a magyarban? Bernhard helyenként maga is eléggé önkényesen bánik a német nyelvvel, s ez arra bátoríthatja a fordítót, hogy ő se féljen szokatlan megoldásoktól. Nézzük például a különös szóösszetételeit. Olyan „szörnyszülött" kifejezéseket, mint a Geschichtswechselbetrüger, Schöpfungsintoleranz, Bildungsschwachsinn, Studentenunwichtigkeit, Inkompetenzschmierer vagy Geschichststandpauke, kétségtelenül nehéz magyarul visszaadni, bár jelentésük világos. A német nyelv hajlik rá, hogy különböző fogalmakat egymáshoz ragasszon, és összeillesztésükkel mintegy új fogalmat alkosson. Ez különösen a főnevek összetételére vonatkozik – új absztrakciók képzésének bevált, gyakori módja ez. A magyarban is használható ez az eljárás, de nem olyan szabadon, mint a németben. A képzettársításokat, a gondolati sűrítéseket, a fogalmi kapcsolatokat és összefüggéseket, melyek kifejezése ezeknek az összetételeknek a célja, a magyarban gyakran úgy jelölik, hogy a logikai-grammatikai viszony leolvasható az összetétel tagjainak toldalékairól, és emiatt a tagokat nem is írjuk egybe. Szigorúan véve ezek a szószerkezetek nem is összetételek. Rendszerint jelzői szerkezetek, birtokosjelzőiek vagy olyan tulajdonságjelzőiek, amelyekben a jelző főnévből képzett melléknév. Emellett persze használatos a tagok egyszerű összeragasztásának módszere is.

Ennek az a következménye, hogy a magyar fordítónak mindig mérlegelni kell, milyen módszer szerint fordítsa a német szóösszetételeket. Bernhard extrém összetételeinél ezt a problémát megnehezíti, hogy lényeges bernhardi jellegzetességük éppen a túlzó, groteszk, mintegy ad absurdum vitt összetettségük. A magyar fordítónak mindenesetre óvatosan kell bánnia ezekkel a túlzásokkal, mert a hasonló elv alkalmazása nem okvetlenül jár hasonló hatással. Az említett összetételek között akad olyan, amit vissza lehet adni egyetlen szóban, például történelem-váltóhamisítók, de olyan is, amit inkább jelzői szerkezettel kell körülírni: történelmi dörgedelem, művelt tökkelütöttség vagy az inkompetencia firkászai.

Bernhard szövegeinek fontos alkotóeleme a kötőmódban előadott függő beszéd. Olyan prózai műveiben, mint A mészégető, a Korrektúra, az Igen stb., ez a forma a mű nyelvi mibenlétének alapelve. A magyarban viszont nincs kötőmód. Alkalmilag ki lehet fejezni a függő beszédet feltételes módban vagy olyan kiegészítő szavak segítségével, mint állítólag vagy úgy hírlett, mint mondta, de következetesen és átfogóan ezt a beszédmódot a magyarban nem képviseli eleve hozzárendelt igemód. Ám éppen Bernhard fordítása során ez a viszony kevés problémát okoz, mivel ő a beszéd függőségét beiktatott félmonda-tokkal, monotonul ismétlődő formulákkal is jelzi minduntalan (mondta, így Karrer, mondta állítólag az utazó, vélekedett a fuvaros stb.) Ezeknek a szövegkellékeknek a halmozása hozzájárul a mindenkori beszámoló bizonyos fokig ironikusan értendő, mániákusan pedáns akríbiájához. A magyarban sem hagynak kétséget a beszéd kétséges létmódja iránt.

A Bernhard-szövegek nyelvi zenéjének fő forrása mind ritmikai, mind szemantikai szempontból a mondatok felépítése és sorolása. Nagyobb szövegegységeket áttekintve valóságos „áriákkal" van dolgunk. Közülük is ritka bravúr az, ahogy a Járás „elbeszéli" Oehler és Karrer látogatását a Rustenschacher-féle pantallóboltban. Bár Bernhard nem alkot szimbólumokat, a ritkás szövésű nadrágokban, ebben a bizonyos csehszlovák selejtáruban voltaképp a nyelv groteszk metaforáját is felfedezhetjük. Ha ezeket a ritkás szövésű helyeket a fény felé tartjuk, azonnal kiderül, hogy selejtáruval van dolgunk, hogy tudniillik a szövet nem kellően sűrű szövésű. A nyelvnek is vannak ritkás szövésű helyei, amelyek áteresztik az űrt. Mindaddig, amíg Oehler és Karrer nem pillantják meg ezt az űrt, avagy tehetnek úgy, mintha nem látnák, és kínosan pontos és korrekt mondatokban tudnak társalogni egymással, tudják idézni egymást, tudnak tényállásokat fejtegetni, addig vélhetik úgy, hogy a világuk még biztonságban van ettől az űrtől. Minden pillanatban teherpróbának vetik alá a nyelv kifejezési és variációs lehetőségeit, hogy megbizonyosodjanak róla: még hatalmukban tartják önmagukat is és a világot is. Csakhogy ez csupán látszat, hamarosan kiderül, hogy beszédjük csak utánzása egy állítólagos emberi funkciónak, minták és modellek idézése, amelyek egykor talán érvényesek voltak, mára azonban elvesztették értelmüket és hitelüket.

E szövegek nyelvi zenéje a repetitív minimálzenére emlékeztet. Formálásának alapelve az ismétlés variációkban, a monotónia variációja. A variációs fajtákat az eredeti szöveg partitúrája szigorúan előírja. Hogy legyen hangszerünk, amelyen eljátszhatók magyarul, találóan kell kiválasztani az alaphangokat és -motívumokat, vagyis a szavakat és szószerkezeteket, hogy aztán úgy rendezhessük sorba őket, hogy az mind a magyar nyelv stiláris szabályainak, mind az eredeti szöveg lüktetésének megfeleljen. A szó hagyományos értelmében vett zeneiség, tehát valamiféle dallamosság irreleváns és ezért nem is kívánatos. Sem melodikusan nem kell csengenie a szövegnek, sem akusztikusan nem kell hangzásának az eredetiére emlékeztetnie.

Bár Bernhard műveinek osztrák világa csak egyik rétege a művek világának – valójában inkább az általános világundor demonstrálására alkalmas és persze Bernhard számára a legismerősebb médium –, ez az osztrák világ nyelvileg és motivikusan is megjelenik. Az osztrák és a magyar valóság, valamint a rájuk vonatkozó két nyelv, történelmi-kulturális okokból, látszólag nincs messze egymástól, mégis szép számmal akadnak a szóhasználat terén is jelentkező inkongruenciák. Szó volt már egyes Bernhard-címek fordításának nyelvi nehézségeiről, álljon itt saját fordítói műhelyemből egy példa a kulturális nehézségekre is. A Watten című kisregényben sűrűn ismétlődik a címadó szó, és ezért puszta jelentésén túl stilisztikailag is igen fontos szerepet játszik. A szövegkörnyezetből annyi derül ki, hogy a Watten egy kártyajáték. A szótárban nem található ilyen szó. Olyan kártyajátékként sem sikerült a Wattent azonosítanom, amelynek volna valami magyar megfelelője. Találnom kellett tehát egy olyan kártyajátékot, amely ismerős nálunk is, és az is elképzelhető róla, hogy folyton játsszák egy vidéki osztrák vendéglőben. Továbbá úgy hangzik a megnevezése, hogy számtalan ismétlődése sem terheli meg a kelleténél jobban a szöveget, ahogy ez a Watten szóval sem történik meg. Az alsózást választottam, ezt a szót ragozni is jól lehet. Azért is tűnt ez jó választásnak, mert ma már nemigen játsszák nálunk ezt a kártyajátékot, régebben viszont, amikor a magyar társadalomban még inkább akadtak olyan vidéki típusok, mint Bernhard bizonyos figurái, és egyáltalán a k. u. k. jellegzetességek révén több volt a hasonlóság az osztrák és a magyar világ között, ez a játék annál népszerűbb volt nálunk. Az alsózik szó különben szerepel a Halász Előd-féle Magyar–Német Nagyszótárban, és eszerint németül így hangzik: ’Klabrias/Jas spielen’. Hogy ez miféle játék, és van-e köze a Wattenhoz, eddig nem sikerült tisztáznom.

Hasonló problémám adódott a Ritter, Dene, Voss című darab fordítása során a Brandteigkrapfen szóval. (A cím különben, amely annak a három bécsi színésznek a nevéből áll, „akikre" Bernhard a darabot írta, itt is föladja a leckét a fordítónak, bár nézetem szerint föl sem merülhet – és tudtommal a szerzői jog kikötése szerint sem –, hogy netán az előadás mindenkori három főszereplőjének nevével lehetne vagy kellene kicserélni, mert ez valamiféle nem létező kapcsolatot teremtene köztük és Bernhard között.) A darab filozófus hősének ez a bizonyos Brandteigkrapfen a kedvenc süteménye, amely az ebédnél fatális következményeket okoz. Mássalhangzó-torlódással járó nyelvi jele ugyanis Vossnak valósággal végzetévé válik. Szinte rögeszmés ismételgetése, sokféleképp variált kiejtése révén csakhamar a nyelv nevetséges és képtelen fogyatékosságát, sőt úgyszólván magát a létezés abszurditását jelöli. A bécsi Akademietheater előadásában Gert Voss ezt káprázatosan érzékeltette. A szó mindkét részének, a Brandteignek és a Krapfennek is megvan a hozzávetőleges magyar megfelelője (sülttészta, illetve fánk), de összetételüknek nincs értelme. Hogy a Brandteigkrapfen létező és ismert bécsi specialitás-e vagy csak Bernhard találmánya, őszintén szólva nem tudom, de a magyar fordítás számára úgyis új szót kellett alkotni, vagy még inkább olyan magyar süteménynevet találni, amely hasonlóképp bizarrul hangzik, és kiejtése, szótagolása hasonló gesztusokra ad lehetőséget, mint amilyeneket Gert Vosstól láttunk. A kanonoklepény szót választottam, amely egy szótaggal még hosszabb is, mint a német szó – igaz, a mássalhangzótorlódás elmarad belőle.

A kilencvenes években Bernhard kritikai-irodalomtudományos recepciója is megélénkült. Bán Zoltán András 1990-ben publikált dolgozatában Bernhard életművének romantikus vonásaira és a szövegeiben rejlő groteszk komikumra mutatott rá. Halász Péter zenetudós A menthetetlen alkalmából arról elmélkedett, hogy Glenn Gould egyszerre valóságos és fiktív alakja körül Bernhard úgy csoportosítja a zongoraművész életművének alkotóelemeit, hogy azok állandóságuk mellett is szakadatlanul változnak, és ebben a tekintetben Gould egyik legnevezetesebb műsorszámára, Bach Goldberg-variációira emlékeztetnek. Én magam, szintén A menthetetlenhez kapcsolódva, azt vizsgáltam, hogy a művész, akár a zongoraművész, akár a koloratúrszoprán-énekesnő, akár a színházcsináló stb. Bernhardnál miként törekszik szinte az emberen túli végletekig kifejezőeszköze tökéletesítésére, a mindenkori mű minél tökéletesebb megszólaltására, és hogyan válik ezzel más Bernhard-hősökhöz hasonló jelentésű metaforikus figurává.

Legutóbb Bombitz Attila az újabb „osztrák regénykurzus" kontextusába illesztve foglalkozott Thomas Bernharddal, és a neki szentelt fejezet címe szerint és az Auslöschung című regényre utalva „A világ kioltása" formulájába foglalta művét, azaz egy világmodell dekonstruálásaként értelmezte. Bombitz igen nagyra tartja ugyan Bernhardot, egy helyen mégis azt mondja róla: „Bernhard unalmasan monoton szerző". Nem mondja ugyan ki, de rigorózus, formalizáló poétikai szempontjai szerint mintha azt sejtetné, hogy a Járás (1971) utáni Bernhard már nem olyan fontos, pontosabban saját kliséinek paródiája. Vagy: „A Járás végletekig formalizált nyelve a későbbi művekben fellazul. (…) Míg azonban a Járásban a paradoxonokba torkolló nyelvi konstrukciók lehetetlenné teszik a történetmondást és a szubjektum artikulációját, a későbbi Bernhard-próza egyenesen mimetikus jellegűnek mondható."

Végül fölmerül a kérdés, hagyott-e nyomot Bernhard a kortárs magyar irodalmon. A válasz egyértelmű: néhány szerzőre erős hatással volt. Esterházy Péter jelölt és jelöletlen idézetek formájában jelenítette meg ezt a hatást. Krasznahorkai László prózáját, körmondatainak ironizáló zsúfoltságát és bonyolultságát, hasonlóképp iróniába hajló kultúrpesszimizmusát, hősei megszállottságát, a szerző személyes én-kultuszát szintén összefüggésbe lehet hozni Bernharddal, bár Krasznahorkai első regénye, a Sátántangó már 1985-ben megjelent, és ekkor Bernhardot nálunk még csak egészen szűk körben ismerték. Ez persze egyáltalán nem zárja ki, hogy egy „új vizeken járó" fiatal magyar íróra már akkor hatással lehetett.

Kajtár Mária is rámutatott a Kontinent Bernhard című kötetben közölt tanulmányában, hogy szinte meghökkentő egyezések mutatkoznak Kertész Imre Kaddis a meg nem született gyermekért című műve és Bernhard munkássága között. Ő ezeket a hasonlóságokat a közös osztrák-magyar múltból és a közös közép-európai jelenből, a közös léttapasztalatból eredeztette. Bár lehet ebben is valami, úgy vélem, fontosabb ennél, mert konkrétabban megragadható, a két író személyiségének és világképének rokonsága, illetve egész egyszerűen az, hogy Bernhard olvasása felszabadító hatással lehetett a kései Kertészre. Kertész korai főművében, a Sorstalanságban (1975) természetesen nyoma sincs még Bernhard-hatásnak. Ugyanez elmondható A kudarcról (1988) is, amely ugyanakkor bizonyos írói válságjeleket árul el. Bár erről egyelőre keveset tudunk, a nyolcvanas évek végén Kertész pályáján bizonyos módosulás történt, amely már készülődött ugyan A kudarcban is, de igazán a Kaddisban (1990) érett be. Feltételezhető, hogy ebben a fordulatban volt némi szerepe a Bernhard-hatásnak, e hatásban pedig talán annak, hogy Kertész ebben az időben – alighanem élete során először – ösztöndíjjal Bécsben járt. Valamiféle felszabadító ráismerés lehetett ez a hatás: Kertész ettől fogva olyan új hangon szólalt meg, amely változatlan alapproblematikáját némileg új perspektívából láttatta. Ennek Bernharddal rokonítható gondolati magvát itt most nincs módom kifejteni, csak formai következményeire utalnék: Kertésznél is megjelenik az egyes szám első személyű monológ, az elbeszélői hang beszédkényszere, a sokemeletes körmondatok, a gondolatmenet állandó kényszeres elágazásai, amelyeket valamiféle szigorú intellektuális kontroll mégis mederben tart – csupa Bernhard-jellegzetesség. Az angol lobogó című kisregény (1991) helyenként szinte már Bernhard-olvasás. A szöveg egyik központi témája az elbeszélési helyzet kérdésessége: hogy ezt az elbeszélést az elbeszélő igazában nem írhatná meg, hogy mi minden kellene hozzá, hogy megírhassa, s hogy végeredményben, mint az elmondottak tanúsítják, abszurdum, hogy megírja. „Ha most netalán mégiscsak el akarnám mondani az angol lobogó történetét", ezekkel a szavakkal kezdődik a kisregény, „amint erre néhány napja – vagy hónapja – egy baráti társaságban buzdítottak, akkor meg kellene említenem azt az olvasmányomat, amely engem először tanított az angol lobogó, mondjuk így: fogcsikorgató csodálására, el kellene mondanom akkori olvasmányaimat, olvasási szenvedélyemet, azt, hogy ez miből táplálkozott, milyen véletlenszerűségeken múlott – mint egyébként minden, amiben az idő múltával akár a végzet következetességét, akár a végzet értelmetlenségét, de mindenképpen a végzetünket ismerjük fel –, el kellene mondanom, hogy ez a szenvedély mikor kezdődött és végül hová juttatott, egyszóval majdnem az egész életemet el kellene mondanom." Bernhard hősei is szeretnének mindent elmondani, mindent leltárba venni, mindent megérteni, mindent megírni, ugyanakkor a lelkük mélyén érzik, hogy akármilyen erőket mozgósítanak ezért, erőfeszítésük hiábavaló.

Bernhard magyarországi recepciója arra az időre esett, amikor mélypontra zuhant nálunk az irodalmi, de különösen a világirodalmi érdeklődés, és amikor súlyos válságot élt át a könyvkiadással együtt az egész magyar kultúra. Ehhez képest Bernhard viszonylag még jól járt. Így például 2003-ban a budapesti Közép-európai Kulturális Intézetben is bemutatták a Thomas Bernhard élete és „életemberei". A hagyaték című hallatlanul érdekes kiállítást, amelyet osztrák kulturális intézmények hoztak létre, köztük a Thomas-Bernhard-Privatstiftung. A kiállítás megnyitójára ellátogatott több illusztris vendég: Bernhard féltestvére és jogainak örököse, a Bernhard-Alapítvány kurátora, valamint az egyik legjobb Bernhard-monográfia szerzője, Manfred Mittermayer. Magyarul is megjelent ebből az alkalomból a kiállítás képekkel gazdagon illusztrált, pazar katalógusa, amely azt a látszatot keltette, mintha olyan közeghez tartozna, ahonnan már csak ez a fényűző különlegesség hiányzik. Valójában maga a kiállítás is, de főleg ez a nagyszerű kiadvány kissé elárvult zárványa volt az egyelőre eléggé esetleges és felszínes magyar Bernhard-recepciónak.