Semmilyen izmus nincs. Bár nekem még azok is mind gyanúsak, akik – mint végül Antonin Artaud – jószerén (s egészségesen) elemien a létezésükkel tagadták mindenféle szélsőség szükségét, megjegyzendő, ő magát, sajnos, diszkreditálta azzal, hogy sajnálat és segítség tárgyává tette, s alig menti ezt, hogy fizikumának alapvetően köszönhette baját, igen, ezt a „semmi szélmeghatározandó jelleg nem létezik"-et főleg olyan képletek rontják el, mint a túlságosan stíljelleggé változott Beckett, a kérdés helyes választalanságát mégis a „régi" leíró regények pillérközkitöltő igyekezetkötelmével feledtető Joyce (lásd Wittgenstein, hogy mire nincs válasz, az a kérdés nincs is, így természetesen semmi sem kérdés), nos, ha ad notam Thomas Bernhard, ezeket az alapokat tekinteném a következő kiindulásnak, már ha ezzel nem esnék magam is a hídpillérközkitöltés kényszerképzetének hibájába. Thomas Bernhard mintha megmaradt volna Beckett Murphy-regényének valóságkötődésevidenciájában, ezt osztrák politikummal is fűszerezve természetesen nagy osztrák író lett, minden negativitásával együtt, s írói nagyságát szerencsére az igazolja, hogy sem osztráksága, sem valóságkötődésének mosolyogtató kényszere, sem negativizmusainak végső fokon örökpubertáló gesztusállaga nem vált alapvető meghatározójává. A Thomas Bernhard-féle modort többen is utánozhatjuk akarva-akaratlan, nem több ez, főként ha a régi orosz prózaírókéval elegyítjük, mint elemiség felhasználása, galambom. Alkalmasint Evelyn Waugh-t, a pikareszk és az „enciklopedista" regényírókat, a másik oldalról (már ha!) a mániákusan erotikus, egy-gyöngyhuzalú irodalmat, egyáltalán a mondom-mondom-mondom jelleget is kamatoztatta Bernhard, szemben az általa (is) megvetett aszongyázós, médiaktuál közlésállaggal. Nemcsak, hogy az osztrák („imádom Bécset", jómagam pl.), nemcsak, hogy az általános emberi (hm, mi az, és van-e szélsőséghatára?) mibenlétek durva gyalázása (orvos-beteg viszonyé, hegyi építkezéseké, szállodaiparé, hierarchiáké, gondolom, a művészi szándéké, az eszmeiségé etc.), nemcsak ezek a konkrétumok nem zavarják meg a Bernhard iránt érzett általános elismerésünket (hogy tudniillik, ha nem tartozik is majd egy idő múlva a méltatlanul feledettek legrangosabb kasztjához, ahol a por törhetetlen felszíneket rejt), épen maradt (magyar közeg, hm) érzékünkkel az említett s felsorolhatatlan mennyiségű konkrétumokat nem eltaszítónknak érezzük („a tragédiák nem itt kezdődnek"), a tényleges tragédiákat, mint A mészégető konkrét cselekményéé, közönséges regényelemnek; a dolgok másutt, korábban dőltek el… – nem, Bernhard nagysága szerintem (s e pillanatbéli anorex érdeklődésem jegyében különösen) az, hogy a nem tagadott, sőt, önnön írói megvalósulásának javára használt, nevet és címkét viselő világkonkrétumok felhasználása ellenére, stílusának, helyes makacssággal önismétlő sorozatvetéseinek végül fanyarrá váló ál-tündökletét megúszva, mintegy azt a bravúrt hajtotta végre, hogy – ismétlem – tárgyai és stílusjellege között lelt oly senkiföldjét, melyre mintegy álmunkból felriasztva is azt mondjuk, mintegy „mi van?", hogy „a Bernhard". Ehhez, persze, lásd az egzisztencialistának még az Artaud-hoz is fűzött bevezető megjegyzését.

Természetesen birtokában vagyok olyannyira az ép eszemnek, hogy egyrészt a magam (kényszer)javára tudom, például-ma-hajnali állagomból, mellyel is a hátsóbb helyiségek egyikében billenetlen némasággal üldögélve jól voltam, némán a – másrészt – közönség iránt, osztályozván akár azokat is, akikre szerény irományaimmal számíthatok, hogy „reméljük – talán – na – nix", e kényszer-ép-ész kívánalma szerint annyiban mégis mondok valamit (közönség), hogy mikor egyetemre jártam, 1957–1962, ám erről legtöbb olvasómnak, hogy ezek az évek mik voltak itt s milyenek (na tessék! világkonkrétum, „osztrákságok"!), fogalma sincs, nem tanultunk Thomas Bernhardról. Így amikor az Európa Könyvkiadó az első Bernhardot itt megjelentette, naszcenz mód hatott rám a (Fagy) stílusa.

Mondom, nem gyengített ezen az sem, hogy az ottani főalak mindenféle (örök) sajgása, fájása, rettegése nekem is élményemmé vált, s az se von le értékéből, tesz hozzá erejéhez, hogy lehet azért kísérletezni a fájdalmak múlasztására, ha nagyon akarjuk, lehet csontot, ízületet erősíteni (netán bio-erősíteni, glukozaminozni), krómmal és karnitinnal magunkat üdvre kezelni, kilók leadására, másfelől ismét, hogy a beteg és orvosa viszonyról Bernhard, mint minden ürüggyel, filozofikusat mond, mintegy húsosabb (de inasság és keményhúsosság közti) Wittgenstein-lélekként. A mészégető dolgában is az érdekli természetesen a jól-neveltet, hogy utolsó adriai nyaralásomon olvashattam, már fordítandus, sziklácskák közt ültem a német kötettel (fura, hogy most, a magyar példánnyal itt kéznél, azt kell hinnem, ezzel), és azóta erről a regényről sem tudok a fentebb elmondottaknál több olyat mondani, amit más eddig ne, eztán ne. S azt sem említem, hogy féltucatnyi szakkönyvet, emlékezést stb. átolvasgattam, és hogy mindig megnézem azt a német, angol (?), francia (??) folyóirat- vagy újságcikket, mely Bernhardról (de nem a darabjainak emerről-amarról az előadásáról!) szól, bár nem tudok mit kezdeni (íme, egy közönségsablon) azzal a véleménnyel, hogy Thomas Bernhard az eszement (főleg materiális, szellem- és monemateriális) sikerét a színháznak köszönhette. Klimt se csak attól klimti, hogy kifesthette a körúti nagyteátrumot Bécsben, és Schiele legalább akkora, mint ő, bár… hagyjuk. Rémkategóriák kerülnek elő a közönségkő alól.

Thomas Bernhard mindig ott van a „szokásos gyanúsítottak" közt, ha világirodalmilag nem mondhatom is, hogy 1–6, de az örök első 1067-ben általunk érdektelennek tekintett polinéz akribisták is nyilván szerepelnek. Bernhard azonban nem polinéz akribista volt, hanem egy sor kérdéshez szólt hozzá, melyek engem, ha érdekeltek is, nem érdekelnek, az író, tökéletesen elfogadom az ily vélekedést (ha alapja igaz! Ha!), nem adhat hozzá annyi miccunciát se a történelmi valóság feltárásához (s hát azt tényleg tárogatni kell), mint egy ambiciózus doktorandus a helytörténeti könyvtár böngészésekor. Az író ily szempontból csak tárogatózik, részben elderít és felhárít (a magam fogalmai), az igazságot kicsit úgy deríti-ülepíti ugyanis, hogy (mi mást tehetne írónk!) a maga istene előtti maga-jelessége tökéletesüljön, s ezzel a reálviszonyok eltolódnak netán, de úgy kell azoknak! S ha baja lesz ebből, úgy kell az írónak. Másrészt „felhárít" a Bernhard-szabású szerző, mert valami nagyobb gyűjtőfogalomra csak apellál, ha Heldenplatz, ha cirkuszigazgató (ahol, már huszonvalahány éve éreztem, a tényleges művészeti szándék, a Pisztrángötös artistákkal, zsonglőrökkel, műlovarnőkkel, szemfényvesztőkkel és állatidomárokkal vagy erőművészekkel való eljátszatása, hasból idéztem, nevetségbe fúl, s az igazgató erőszakosságának példázata lesz), ha emberközi viszonyok (mint instancia, így értve e gyülevészséget, minden sajnálatos szentségével együtt, ha!), felhárítja ezeknek a rozzant egébe a Kérdést, ám dőljön el, ő megtette. A csoda az, hogy e szerző némi gőgje ellenére is, mondom, meglelte azt a senkiföldjét konkrétum és stílus közt, ahol a legnagyobbak közt (jó, hát ezek is sokan vannak) van.

Ha mármost az nézzük, hogy bernhardi igazságú, jelentőségű etc. publikumszerző ma létrejöhet-e, válaszom azonnal az, hogy nem tudom, érett megfontolás alapján, hogy nem. S még érettebb, ritka pillanatinkban nyilván csak ülünk a külsőbb helyiségben, s magunkon mosolygunk, hogyan kell majd mind e jó némaság helyett hangot adnunk (emberhangot emberi társaságban), s ez a hang is honnan jön, mi helyett van már… nem priméren a némaság helyett, hanem ezt is lehívtuk, elhúztuk, s erről az 1960-as években, Bernhardot nem ismerve, már próbáltam írni ezt-azt. (Töredék Hamletnek, azaz – az itteni közeg ennyit sem hagyhatott meg! – Egyetlen, de mint folytatandó, csak nem folytatható szerkezet része, „egyetlen…" – mi is, ma se tudnék, legkedvesebbjeimre gondolva se megfelelő noment e klatúrába.)

Mármost ezt befejezendő, s nem remélvén új fordulatot (Eliot), apollinaire-i dalnokossággal provokálni nem akarván („és nincs szükség többé senkire"; van szükségem, mert hiába vigyázok harapásnál a majd visszaragaszthatatlan koronapárosomra, ha elátkozom is sorsomat, hogy kötelező programra bír, fogorvosra pl. igenis szükségem lesz, s van még számos mindenfélékre), remélvén azonban, hogy a közönség megmaradhatott önmaga értésének néha a szerzőt is dicsérő eufóriájánál (milyen kitűnő figura vagyok én, mondja a közönség, hogy értem még ezt az Ikszipszilont is, igaz, akit én tettem naggyá, s nem Bernhardra célozgatok itt, senkire se célozgatok, egy közjelenséget húztam elő, megérdemlem vele sorsomat), rájöhetett, hogy mind az anorexia globálemberi fogalmára utaltam, gyomrot többel nem terhelnék, mind az egzisztencializmusnak annál az elegánsan vett határozásánál megmaradtam – itt mindjárt –, hogy az egzisztencialista (Artaud, Waugh, Apollinaire, Eliot alapján, s nem Sartre és Camus), a neoegzisztencialista, ugyanazt éli át, mint szintjén bárki más, csak ő folyton erről beszél vagy hallgat, de ennek wittgensteini változatát már megszálltuk, a zen pedig olykori álmodás csak, a Kronen Cirkusz eljövetele olykor a (minden ismétlés) Pisztrángötössel. Mellesleg a történelem gyűjtőfogalmaira szintén apelláló csudálatos Gert Hofmann a Veilchenfeld lapjain a suhancok barnaingességét abból véli levezetni (szellemesen), hogy a tanár úr mindig azzal a sok irodalommal gyötörte őket, hát most majd kicsit megdöglesztik, bár igazán nem mondják neki, hogy halj meg. (A szokás hatalma c. Bernhard-darab, a cirkuszigazgatós! A Bernhard-darabok monojellegűek. Egyetlen felsimerés végtelen szólamvariációi, mégis kerek, eléggé jó szellemizgalmú egész valamennyi, amelyik irodalmi matériának is megállja helyét.)

Bernhard után jön feltétlenül az az anerox-emberglobál, mely – viccesen megkérdeztem, jó válasz jött – természetesen nem antikannibalizmus csak. Aki csak valamelyest is úgy olvas, hogy a szerzőről (jelen esetben csekélységemről) up to date, mai érvénnyel, s a kótyagosnak, persze, ítélt illető számára most fontos – na ja! – dolgokat figyelembe veszi, nem szorul magyarázkodásra. Természetes, hogy vulgármeghatározás a normál anorexiára (mely írófélénél már nem is az, ami orvosilag határozva), hogy ám lennénk itten minél kevesebbként jelen. Ez önmagában kevés, valamint az a minimálegzisztencialista közelítés is, mely szerint létezésem értelme a létezésem, annak minden bajával stb. együtt, s azzal, hogy a nagyobb instanciától el van vágva. Az anorexia a meg nem nevezett instanciára apellál, s nem csorbítja magát a „több" anyagával, mert abba beleférhetne, ahogy hentesnél a húsba a zsír, a porc, sok olyan fogalom, megnevezés etc., ami visszalökné az érzékelést a meghaladott állagba. Tehát miközben Bernhard köpenye ott lebeg köröttünk, mint egy jobbüberzieher, értsd, jobb Überzieher, átmeneti kabát, nem élhetünk íróként a bernhardi átmenetben (ami igazi – rémfogalmak! – bal átmenet se volt soha), azért kell is valami ösztönzésünknek indulnia, mely a helyi adottságokat ugyanúgy figyelembe vette kialakulásakor, nevek nélkül, mint az általam már említett szerzőket; s kinek tovább lehetősége és hajlamai szerint. Természetes, hogy a fogorvos-dolgot nem léhán értettem, hanem eszmetipikusan. De jó lenne, ha így lehetne! Ám a legnehezebb bernhardi próbatételt maga a Mester (Thomas Bernhard) sem vállalhatta: „ők – NO; dolguk nekem – NO; nem vágyom ennek változására soha" (nehezül!); „ne legyen, akivel (közlök valamit stb.)"; s akkor „egyebekről meg hülyeség beszélni", az az aszongya, a médiumok, a siker etc. Világa.

Kell-e kérdezni, kell-e akkor kérdezni-tudni? Vagy Bernhard számára is csak ürügy volt a monomániás világ (gyarló fogalmak!), hogy a maga monomániáját mondja? Na, tessék, valami, amit a közönség felkaphat, mint… nem fejezem be a népies hasonlatot.

Musil után, s ezt komoly tanulságul, a legkarakteresebb, legjelentősebb osztrák írót tisztelhetjük Thomas Bernhard személyében. Finomságban nem éri el Doderert, de jellegmakacssága kifizetődött így.