Éveken, évtizedeken át elmegyünk egy ember mellett, anélkül, hogy tudnánk, ki az az ember. Két évtizeden át mentem el egy ember mellett, miként ma már tudom, anélkül, hogy tudtam volna, kicsoda, és mindig ugyanabban az időben mentem el mellette, reggel és este, évtizedeken át ugyanabban az időben. Ezt az embert tényleg százszor, ezerszer láttam, anélkül, hogy tudtam volna, hogy ez az ember a kalapkészítő. Nem jöttem rá, hogy a kalapkészítő csak kétháznyira lakik a házamtól, és mindig is ott lakott, harminc éve mindig ott lakott. Ma ez az ember, ez a kalapkészítő, kalapkészítő vagyok, mondta, megszólított. Tudomására jutott, mondta, hogy ügyvéd vagyok, és a kalapkészítő tényleg nyomban mint kalapkészítő mutatkozott be. Megbeszéltünk egy időpontot, és a férfi az időpontot a legpontosabban betartotta, és pontosan megjelent az irodámban. Meglep, hogy ilyen nagy irodája van, mondta, az ügyvédeknek tényleg ilyen nagy irodájuk van, mondta, igen, mondtam, az irodám nagy, a viszonyoknak megfelelően nagy iroda, de természetesen én sem tudom, miért van ilyen nagy irodám, az idő, a körülmények, mondtam, a viszonyok miatt, mondtam megint. De mint minden a világon, ez is csak véletlen, hogy ebbe az irodába költöztem pontosan húsz évvel ezelőtt, mondtam, és a kalapkészítő: egész életemben ebben az utcában laktam. Minden ősöm ebben az utcában lakott. Már oly régóta látjuk egymást, és mindig pontosan ugyanabban az időben, mondta a kalapkészítő, ez a legdöbbenetesebb, hogy mind a ketten nap mint nap ugyanabban az időben ugyanabba az étterembe járunk, azaz, mondta, mindig amikor én jövök ki az étteremből, Maga megy be, és fordítva. És ez alatt az idő alatt mindig elmentünk egymás mellett, anélkül, hogy bármit is tudtunk volna egymásról. Mert ténylegesen, mondta a kalapkészítő, én a mai napig nem tudtam, hogy itt van az irodája, mint ahogy Maga sem tudta, hogy két házzal odébb van a kalapüzletem. Ez különös, mondta a kalapkészítő, míg én azt mondtam, hogy sajnálatos, hogy én, aki ügyvéd vagyok, nem tudom, hogy két házzal odébb egy kalapüzlet van, és hogy a házban, ahol a kalapüzlet van, a kalapkészítő lakik, hogy Ön ott lakik, két házzal odébb, mondtam. Valójában, mondta, a ruhájáról ismertem föl Magát, nem az arcáról. A húsz év alatt egyetlen egyszer sem láttam az arcát, csak a ruháját. A mellettem elmenőket a ruházatukról ismerem föl, különös módon most veszem észre, mondta a kalapkészítő, hogy a mellettem elmenőknek rögtön a lábára, azaz a cipőjére nézek, nem pedig a kalapjukra, amit viselnek, ez a legkülönösebb. Nem nézem meg a kalapjukat, tényleg, még sohasem néztem meg egy mellettem elmenő ember kalapját, habár a lehető legtermészetesebb lenne, hogy először is a kalapot nézzem meg, én a cipőre nézek, és megnézem, milyen ruhát visel a mellettem elmenő, nem azt, hogy mi van a fején. Ily módon sohasem láttam a Maga arcát. Engem a mellettem elmenők cipőjének minősége, az öltönyeik minősége érdekel, hogy angol szövetből van-e, hogy kevésbé jó minőségű bőrből van-e, például kevésbé jó szabású-e, és így tovább. Én ellenben nagyon jól ismerem Önt, mondtam, azaz az Ön arcát, mert, ellentétben Önnel, minden embernek, aki elmegy mellettem, én először az arcát nézem meg, mondtam, mindig az arcát, és nem törődöm azzal, hogy mi van rajtuk, engem nem érdekel az öltönyük, de most látom, hogy az Ön öltözete milyen kitűnő, és mindig is megfigyeltem, hogy a kalapkészítők kitűnően öltözött emberek, és habár én sohasem nézem meg az emberek ruháját, mindig csak az arcukat nézem meg, természetesen tudom, hogyan öltöznek. Az arcukba nézek, és tudok, mivelhogy az arcukba nézek, tudok mindent, ez tapasztalat, mondtam, a ruházatukról is. De engem alapvetően nem a ruha érdekel, engem csak és kizárólag az arc érdekel. A kalapkészítők mindig kitűnően öltözött emberek, mondtam, még sohasem láttam olyan kalapkészítőt, még bíróság előtt álló kalapkészítőt sem soha, aki ne öltözött volna kitűnően. Az én ruházatom rendetlen, és nem is túl jó minőségű. De megengedhetem magamnak, hogy rendetlen legyen az öltözetem, mondtam, a bíróságon egyébként talárt viselek. A rendetlen öltözetem egyébként nem jelenti, hogy visszataszító módon öltöznék. Jól öltözöm, habár korántsem vagyok kitűnően öltözött. Ön minden bizonnyal a legeslegjobb üzletekbe jár, mondtam, kalapkészítőként Ön ügyel arra, hogy a legjobb szabóságokhoz járjon, míg én a nagy áruházakba járok és konfekcióöltönyöket vásárolok, bár igaz ugyan, mondtam, hogy az utóbbi időben nehézségeim támadtak a konfekcióöltönyök vásárlásával, és hamarosan nem tudok majd konfekcióöltönyt vásárolni, mert napról napra kövérebb leszek. Akkor pedig kénytelen-kelletlen el kell mennem egy szabóhoz. Bármekkora élvezetet is okoz, ha kitűnően öltözött embereket nézhetek, különös vonzódást érzek a kitűnően öltözött emberekhez, én magam nem fektetek hangsúlyt a jó megjelenésre. Ha hangsúlyt fektettem volna rá, mondtam, többre vittem volna, bár kétségtelenül olyan módon, ahogy az engem nem érdekel. Persze el lehet gondolkodni azon, hogy tényleg azért, mert a ruházatra, én magam a ruházatra nem fektetek hangsúlyt, tényleg többre vittem volna-e, mint amennyire vittem, vagy sem. De értelmetlenség ezen gondolkodni. Persze ez általában az ember mesterségén múlik. Az ügyvédek általában kitűnően öltöznek, tudom. A foglalkozástól függ, hogy az ember megengedhet-e némi hanyagságot a ruházatában, tudom. De ezek a kérdések engem nem érintenek, ez az egész engem egyszerűen nem érint, ezek a kérdések rám nem vonatkoznak. De egészen kiváló a helyzetem, mondtam, a kérdés csak az, hogy sokkal jobb lenne-e a helyzetem, ha kitűnően és nem csak jól öltöznék. Ez a kérdés értelmetlen. Természetesen, mondtam, az Ön foglalkozása megköveteli, hogy mindig kitűnően öltözzék. Ez előfeltétel. És Ön valóban nagyon jól öltözik, mondtam. Anélkül, hogy tudtam volna, hogy Maga ügyvéd, mondta most a kalapkészítő, már gondoltam, amikor Magát először láttam, és ez azt jelenti, hogy húsz évvel ezelőtt, az első alkalommal, hogy Maga egészen biztosan ügyvéd. Ennek azonban semmi köze a ruhájához, mondta a kalapkészítő, az arcához sincsen semmi köze, ezek mellékes jelentéktelenségek, mondta, és a tárgyra tért. Az ügye a legkülönösebb, nem is tudja, hol és hogyan is kezdje. Hát miről van szó, kérdeztem. A körülményesség, és ezekre az emberekre mindig ugyanaz a körülményesség jellemző, gondoltam, innivalót kínáltam neki, de nem kért, és azt mondta, ügyem egyfelől a legbonyolultabb ügy, másfelől azonban mégsem. Tehát egy bonyolult ügy, mondtam, de mégsem, egyáltalán nem az. Igen, mondta. Mint mondtam már, csak kétháznyira lakom, mondta, Maga tudja, milyen itt lakni, jó, nagyon jó. Én, mint mondtam már, egész életemben itt laktam. De ha Maga is már húsz éve lakik ebben az utcában, tudja, milyen ebben az utcában lakni. Én a kilencben lakom, ez itt a hét. Korábban az én házam volt a hetes, és ez itt a kilences. A legérdekesebb az, hogy a házaink csak kétszámnyira vannak egymástól, és mi mostanáig egymásról, úgy értem, mondta, mert hogy Maga is most már húsz éve lakik itt, hogy egész idő alatt semmit sem tudtunk egymásról, semmit sem tudunk egymásról. Nem tudta, hogy kalapkészítő vagyok, éspedig csak két házzal odébb. A hetes szám alatt egy kalapüzlet van, mondtam. A tulajdonos én vagyok. A dolog azért oly nehéz, mert Maga egyáltalán semmit sem tud rólam. Az apám, mondta, a kalapüzletet éppen harmincegy évvel ezelőtt hagyta rám. A kalapüzlet akkoriban a lehető legjobban ment, mondta, a kalapüzlet a lehető legjobban ment. Ma még jobban megy. De én magam, mondta, egyre rosszabbul vagyok. Ezekben az években megfigyelhettem, mondta, hogy ahogy a kalapüzlet egyre jobban ment, én egyre rosszabbul lettem. Ezt nem olyan könnyű elmagyarázni, mondta. De talán egyszerűbb a dolog, mint ahogy gondolom. A dolog azzal kezdődik, hogy van egy fiam, mondta a kalapkészítő, aki kitanulta a kalapkészítő mesterséget. Ahogy apám engem, és mint ahogy a nagyapám apámat, én is kitaníttattam a fiamat a kalapkészítő mesterségre. Tizenhét éves koromra már kitanultam a mesterséget. A nagyapám is kitanulta tizenhét éves korára, a fiam is. Éppen a fiam rendkívüli intelligenciája virágoztatta fel, velem együtt, a kalapüzletet a legkellemesebb, a legjobb módon. A kalapüzletünkből a legjobb kalapüzletet csináltuk közel s távol. Az utóbbi időben még az is sikerült, hogy a kalapjainkat Amerikába exportáljuk, ami azért valami, mondta a kalapkészítő. Mert a konkurencia Amerikában a legérzékenyebb. A világ minden tájára exportáljuk a kalapjainkat, mi készítjük a városban készített kalapok felét. A legismertebb emberek az én kalapjaimat hordják Angliában, Franciaországban is, Amerikában is, a legtekintélyesebb és a leghíresebb emberek az én kalapjaimmal a fejükön járnak-kelnek a világban. A kalapjainkhoz a legeslegjobb anyagokat használjuk, a legpáratlanabb anyagokat. De nem ezért, mondta a kalapkészítő, nem azért jöttem ide, nem azért jöttem fel Magához, hogy a kalapjainkról meséljek magának, hogy alkalmasint a miénk a legjobb kalapüzlet Európában, tényleg, ha például Milánóban jár, a kalapjainkat a legjobb kalapüzletek kirakataiban láthatja, Párizsban is, Londonban is, Stockholmban úgyszintén. Kivéve a tengerentúli országokat. Képzelje csak el, ha utazom, legeslegelőször is a kalapüzletek iránt érdeklődöm, legeslegelőször, bárhová is érkezzem, a kalapüzletekbe megyek. Évente egyszer beutazom egész Európát, úgyszólván egyik kalapüzlettől a másikig, nem egyik látnivalótól a másikig, hanem egyik kalapüzlettől a másikig, példának okáért kiszállok Metzben és azon nyomban a legközelebbi kalapüzletbe megyek, egész Franciaország egyik legjobb kalapüzletébe, Nancyban, Lyonban, Bordeaux-ban, ugyanígy Londonban, Glasgow-ban, Antwerpenben, Brüsszelben. Ha azt látom, hogy a kirakatban van egy borzalinó, de az nem az én kalapom, és aztán látom, hogy tévedésből csak egy borzalinó van a kirakatban, pedig a kalapjaim közül ténylegesen számos kapható az üzletben, a kalapjaim Európában mindenütt kaphatók, és most már Amerikában is mindenütt kaphatók, de nem ezért jöttem ma el Magához, nem ezért, mondta. Egy rettenetes dolog miatt jöttem el Magához, mondta. Ez a rettenet a fiammal függ össze. Maga nem ismeri a fiamat, nem ismer engem. Ahogy nem ismer engem, úgy a fiamat sem ismeri. Ahogy húsz éven át nap mint nap elment mellettem, anélkül, hogy ismert volna, úgy húsz éven át a fiam mellett is elment. A fiam és én nap mint nap ugyanabba az étterembe járunk, amibe Maga is. Amikor Maga kijön az étteremből, mi akkor megyünk be. Amikor mi jövünk ki, Maga akkor megy be. Jó a konyhája, mondta a kalapkészítő, mindenki tudja. Mivel Maga nem nős, étterembe kell járnia, mint ahogy nekem és a fiamnak húsz éven át étterembe kellett járnunk, mert nem volt nő a háznál, a feleségem halála után, már soha többé nem volt nő a háznál. Gyakran azt gondolom, lehet, hogy értelmetlenség étterembe járni, miért éppen ebbe és nem egy másik étterembe. Minden sarkon van egy étterem. De mi húsz éven át mindig ugyanabba mentünk. Mint Maga is mindig ugyanabba, egyetlen egy alkalommal sem egy másikba. Az ember felteszi magának a kérdést, hogy miért nem megy egyszer egy másik étterembe, de mindig ugyanabba megy, értelmetlenség mindig és mindig ugyanabba, mondta a kalapkészítő, de, mondta, valójában már két éve nem járunk az étterembe. Ez minden bizonnyal nem tűnt fel Magának, mondta, de két éve már nem megyünk az étterembe. A fiam megnősült, és otthon étkezünk, mondta a kalapkészítő. Fel kellett volna, hogy tűnjék Magának, de ahogy látom, nem tűnt fel. Már két éve nem járunk az étterembe. Már két éve nem találkozunk. Ám, mint látom, Magának az a körülmény, hogy mi, a fiam és én már nem járunk az étterembe, egyáltalán nem tűnt fel. A menyem főz, mondta, de nem erről van szó. De a probléma mégis abban a körülményben gyökerezik, hogy a fiam megnősült, ahogy most látom, a legszerencsétlenebb módon. Mennyire kívántam mindig is, hogy a fiam boldogan házasodjék, és melyik apa ne gondolná ezt, mondta a kalapkészítő, mindig ezt gondoltam, és ezzel a személlyel, ezzel a nővel az egész egy szerencsétlenség. Ez a tényállás, mondta. Míg a lakásom harmincöt éven át a földszinten, az üzlet mellett volt, abban a pillanatban, hogy a fiam felesége a házamba beköltözött, ki kellett költöznöm ebből a lakásból, és felköltöznöm az első emeletre, mert a fiam megnagyobbította az üzletet, és a lakásomat beolvasztotta az üzletbe, mindent a felesége, a menyem tanácsára, aki, és ez egyre rettenetesebben nyilvánul meg, nagyzási hóbortban szenved. Persze megtagadhattam volna, hogy a lakásomból kiköltözzem, mert az üzlet változatlanul az enyém, de nem tagadtam meg, habár az üzlet még mindig az enyém, az üzletemmel és a házammal már nem tehetem azt, amit akarok. Az első emeleten lakom. Nehezen tudtam hozzászokni az első emelethez, de végül is hozzászoktam az első emelethez, tényleg fölfedeztem, ahogy megszoktam az első emeleten, különféle előnyöket, amelyekkel az ember az első emeleten rendelkezik, és amelyek a földszinti lakásokban nincsenek, különféle előnyöket, mondta a kalapkészítő. Mint tudja, ezekben a házakban, ezeknek a házaknak mindegyikét ugyanabban az évben építették, az első emelet száraz, míg a földszint nedves, és alighogy felköltöztem az első emeletre, azon nyomban konstatálhattam, hogy jobbulás állt be a reumámban, azonnal enyhültek a hátfájásaim, képes voltam gyorsabban járni, szaladni, egészen a padlóig lehajolni, amire már oly sok éve nem voltam képes, általában pedig nagyobb, fájdalommentes mozgékonyságnak örvendhettem. Az első emeleten világosabb is van, a villamos árammal takarékoskodni lehet, a levegő kétségtelenül jobb, a zaj kisebb, a kezdeti nehézségeket legyűrve hamarosan hozzászoktam az új állapothoz, nevezetesen hogy az első emeleten lakom, és már nem a földszinten, mint oly sok évtizeden át. De, mondta a kalapkészítő, miután két hónapig laktam az első emeleten, egyszer csak azt tanácsolták nekem, hogy költözzem a második emeletre. Okokat mondtak, hogy gyereket várnak, hogy már nincs elég szobájuk, hogy kell nekik az én első emeleti lakásom is. Nem lett volna értelme, hogy ne engedjek, az ember enged, tehát engedtem, és az első emeletről a másodikra költöztem. A második emeleten ugyanolyan lakásom volt, mint az elsőn, ugyanolyan, mint amilyen a földszinti volt, de a szobák, mint tudja, az első emeleten alacsonyabbak, mint a földszinten, és a második emeleten még alacsonyabbak, mint az elsőn. És végső soron egyre öregebb leszek, mert a második emeletre magasabbra kell mászni, mint az elsőre. Túl sok minden lett oly fájdalmasan abszurd, mondta. Meg kell mondanom, az üzlet haladt, egyre jobban fejlődött, az üzlet még mindig, és talán ez volt a legeslegdöbbenetesebb, tovább fejlődött, minden bizonnyal a fiam rendkívüli intelligenciája miatt, a legörvendetesebb módon azáltal is, hogy a fiam mindent megnagyobbított. Aztán megszületett az unokám, és beláttam, hogy szükséges, megkerülhetetlenül szükséges volt az első emeletről a másodikra költözni. A második emeleten még kisebb a zaj, mint az elsőn, és még nagyobb a szárazság, és a második emelet a legvilágosabb. Azt is felfedeztem, hogy a második emeleti helyiségek ideális lakóterek. Legalábbis én így éreztem, amikor a második emeletre költöztem, hogy ez itt az ideális magasság. A nehézségeket, a fokozottabb megerőltetést számításba vettem. Mert ha egy ilyen házban, és mint Maga is tudja, ezeknek a házaknak egyikében sincs, nincsen lift, végig az egész utcában egyetlen felvonó sincsen, mondta a kalapkészítő, akkor minden nap kész kínszenvedés lehet. Aztán, a második emeleten, azt gondoltam magamban, minden tompítottabb, azt is gondoltam, miután az üzletet átadtam a fiamnak, boldog lehetsz. Még ha a második emeleten élsz is, mert a második emelet irritál a legeslegkevésbé. És, amit évtizedek óta nem tettem, az olvasmányaimnak szenteltem magam, és örömömet leltem a zongorázásban. Barátokat hívtam meg, amikor csak akartam, és akkor mentem ki a házból, amikor csak akartam, koncertre és színházba, mert, mint tudja, ez a város roppant mennyiségű színházi és zenei élvezetet kínál. Művészi élvezetet minden napra. Így éltem abban az érzésben, hogy tényleg semmim sem hiányzik. De, mondta a kalapkészítő, most térek rá ittlétem tulajdonképpeni, valódi okára. Egy héttel ezelőtt, mondta, és én jegyzeteltem, amit mondott, mert mindig mindent jegyzetelek, amit az ügyfelek mondanak, egy héttel ezelőtt hirtelen azt tanácsolták nekem, hogy költözzem ki a második emeletről, a második emeletről ki, fel a harmadikra. A fiam teszi nekem ezt a javaslatot, amely egyáltalán nem javaslat, hanem egy javaslatként vagy többé-kevésbé brutális felszólításként álcázott parancs, amikor éppen a Stadtparkban tett sétámról hazaérek. Tudja, egy pillanatig sem kételkedtem benne, hogy azt, amit a fiam mondott nekem, ahogy mondta, hogy költözzem ki a második emeletről, azt valójában a felesége, a menyem mondta. Igen, mondtam, a második emeletről is költözzem ki, fel a harmadikra? És többször megismételtem: Fel a harmadikra? Költözzem fel a harmadikra, mert időközben még kettő született, jön a negyedik gyerek, mondta a kalapkészítő. Egy negyedik gyerek, mondtam, mondta a kalapkészítő. Nem esztelenség, nem a legnagyobb esztelenség, mondtam, most, ilyen időkben egy negyedik gyereket csinálni. Egy negyedik gyereket?, mondtam. Dühöngve többször azt kiáltottam: Egy negyedik gyereket? És aztán még egy ötödik gyereket, kiáltottam, és azután még egy hatodikat, egy hetediket, egy nyolcadik gyereket. Nem esztelenség ez? De a fiam nem válaszolt semmit, hanem kitartott, felköltözöl a harmadik emeletre, mondta. Egy negyedik gyerek, kiáltottam fel, egy negyedik gyerek, és egy ötödik gyerek, és egy hatodik gyerek, és egy hetedik gyerek, és egy nyolcadik gyerek, gyerekek? Négy gyerek maga a borzalom. Most, mondtam, mondta a kalapkészítő, négy unokám van, túlságosan sok unokám, mondtam, ez sok unoka, mondom, de a fiam nem volt belátással, míg én mindezt mondtam, mondta a kalapkészítő. Egész idő alatt az volt az érzésem, hogy mindannak, amit mondasz, a fiadra a legcsekélyebb hatása sincsen. Nincs értelme elmondani neki. Nem érti meg. Nem ért meg téged. Már nem ért meg téged. És mindenekelőtt arra gondoltam, mondta a kalapkészítő, mit csinált ez a nő, a menyem a fiamból. Néhány év alatt a fiamból a legeltompultabb embert csinálta, az eltompult embernek csinált négy gyereket, gondoltam, a legeltompultabb embert, érti, mondta, és felállva fel s alá kezdett járkálni az irodámban. Négy gyereket és egy eltompult embert. Az üzlet virágzik, de mi haszna. Ezekben az években végig kellett néznem, hogyan teszi magát tönkre a fiam, hogyan lett ebből az intelligens emberből egy szánalmas kreatúra. Egy szánalmas kreatúra, ahogy a fiamat, az egyetlenemet, aki oly bámulatos volt és oly sok örömet szerzett, ez a nő, a menyem szisztematikusan tönkreteszi, megsemmisíti. Végignéznem, mondta a kalapkészítő, végig kellett néznem. Először a földszinten, aztán az első emeletről, a másodikról végignéznem. És most a harmadik emeletre, mondta, igen, nem tudják ezek az emberek, ez mit jelent? Uram, mondta, ugye Maga tudja, hogy ezekben a házakban milyen, elsősorban a harmadik emelete ezeknek a házaknak milyen. Maga ismeri a házának a harmadik emeletét, így hát ismeri az én házamban is a harmadik emeletet. Költözzem a harmadik emeletre, mondtam a fiamnak, a harmadik emeletre, értetek felköltöztem az elsőre és a második emeletre. A harmadik emeletre nem, mondta a kalapkészítő. Ezek az emberhez nem méltó kamrák, ezekben az emberhez nem méltó kamrákban ma már a cselédeket sem lehet elszállásolni, és én költözzem fel a harmadik emeletre, a tetőtérbe, mondtam a fiamnak. Az apád költözzön a tetőtérbe, tehát holnap, mondtam, az ágyamat beállítják a tetőtérbe, a tetőtérbe, a tetőtérbe. Ezeknek a piszkos, sötét odúknak az egyikébe, mondta a kalapkészítő. Egy ilyen odút, amely alapvetően csak egy koszodú, akarnak nekem berendezni. Oda be, egy ilyen emberhez nem méltó odúba. A zongorámat szállíttassam fel, ott fent a tetőtérben, kedves doktor, a kedvenc képeimet akasszam fel a falra. Amikor a Stadtparkból hazajöttem, a fiam már régóta fel-alá járkált a szobámban, a szobámban, mondta a kalapkészítő, az volt a benyomásom, a fiad már régóta a szobádban van, minden arra utal, hogy már régóta a szobádban van, azt kérdeztem magamtól, milyen célból. Borzalom, ezt kellett gondolnom, és akkor, bár még egy szót sem szóltam, már elkezdték, és már jóval azelőtt, hogy a Stadtparkból hazaértem volna, elkezdték a bútoraimat a másodikról a harmadik emeletre felcipelni. Mint később megállapítottam, a bútoraim nagyobbik részét már felcipelték a második emeletről a harmadikra, a tetőtérbe. Jól fogom magam érezni a harmadik emeleten, mondta nekem a fiam. És képzelje el, mondta a kalapkészítő, az egész idő alatt, míg a fiam arról beszélt, egyre hangosabban és egyre hajthatatlanabbul, hogy fel kell költöznöm a harmadik emeletre, hogy ellenvetés nélkül, mondta a kalapkészítő, a legjobb, ha azonnal és mellébeszélés nélkül felköltöznék, hallgatnom kellett. De hogyan hallgattam, mondta a kalapkészítő. És természetesen, egyetlen szót sem ejtve, miután a fiamnak jól észrevehetően ajtót mutattam, nem jelentem meg az ebédnél, és a Stadtparkba mentem. Némán, mert a saját házamban már nem bírtam, mentem ki az utcára, a Stadtparkba, néhány órán át ide-oda járkáltam, és azt gondoltam, semmi esetre sem fogsz felköltözni a harmadik emeletre, a harmadik emeletre nem, a tetőtérbe nem, és hirtelen az az ötletem támadt, hogy felkeresem Magát. Arra gondoltam, elmegyek ehhez az ügyvédhez, Magához, talán tud neked segíteni ez az ügyvéd, gondoltam, ez az ember, aki húsz éven át ment el melletted. Azt gondoltam, becsöngetsz, és bemész az ügyvédi irodába, és tanácsot kérsz ettől az embertől, ettől az ügyvédtől. Tanácsot kérek Magától. Sokáig álltam a bejárati ajtaja előtt, és nem tudtam, okos dolog-e bemenni vagy sem. Okos dolog, nem okos dolog, míg végül mégiscsak becsöngettem. De ahogy bejöttem az irodájába, azt gondoltam, hogy semmi értelme sincsen felkeresni ezzel az üggyel egy ügyvédet, elmesélni ezt a történetet Magának. De mégis elmeséltem Magának ezt az egész történetet. Nem az egész történetet, mondta a kalapkészítő, az egész történetet elmesélni lehetetlen, teljességgel lehetetlen. És az is az, ha az ember elmesél egy történetet, valójában egy egészen másikat, csak nem azt a történetet, amelyiket elmesél, mesél el. Az ember tesz egy-két utalást, de a történetet nem meséli el. Vagy mindenképpen egy egészen másik történetet. A történet valójában az, amit az ember nem mesél el, azáltal hogy a tulajdonképpeni történetet nem meséli el, meséli el a történetet. Ezt az egész történetet elmesélni, minden bizonnyal lehetetlen lenne, függetlenül attól, hogy borzalmas lenne-e vagy sem. De amit elmeséltem, elég borzalmas, amit most elmeséltem, önmagában elég. Nem kellett volna feljönnöm Magához, mondta a kalapkészítő, helytelen volt becsöngetni, Magát terhelni. Hogyan is segíthetne egy öregembernek a kétségbeesésében? És aztán azt is mondtam magamnak, hogy az ember soha ne menjen el ügyvédhez, mert azáltal, hogy elmegy egy ügyvédhez, az, ami miatt kétségbe van esve, csak még kétségbeejtőbb lesz. Ostobaság volt eljönni Magához. Hiszen valójában azzal, amit elmeséltem Magának, egyáltalán semmit sem lehet kezdeni. És minden, ami engem érint egyúttal a legérdektelenebb is, még ha halálos is, mondta, és elhallgatva egy kis ideig fel és alá járkált az íróasztalom előtt, és aztán azt mondta: Küldje el a számlát. Most, hogy egy órán át, több mint egy órán át hallgatott engem, nagy, rendkívülien nagy munkadíjat szolgált meg, a legmagasabb díjat, mondta, és kérem, mondta, most, hogy újra, mert ez valószínű, hogy újra nap mint nap, mint Maga is, a kitűnő étterembe fogok járni, ha elmegyünk egymás mellett, tegyen úgy, mintha minden úgy lenne, mint azelőtt, mintha nem ismernénk egymást, mintha nem kerestem volna fel Magát. Én magam mostantól mindig mindenképpen úgy fogok tenni, mintha nem kerestem volna fel Magát. Minden rossz, amit az emberek tesznek, mondta. Majdnem minden rossz, amit az emberek tesznek, és ha alaposan végiggondoljuk, az egész élet rossz. De talán, mondta, én a szerencsétlenség, én egy szerencsétlenség sújtotta szerencsés vagyok. Tartson engem, mondta a kalapkészítő, fogjon fel csak egy epizódnak, és felejtsen el engem. De ne felejtse el elküldeni a számláját. Ha új kalapra van szüksége, állok rendelkezésére. Kilences szám, mondta, a könnyebbek a jobb kalapok, a legjobbak a legkönnyebbek, amelyeket az ember nem érez, ha fenn van a fején. Amelyeket egyáltalán nem érez, mondta.

Két nappal később az újság egy férfiról tudósított, aki egy harmadik emeleti manzárdszobából fejest ugorva öngyilkosságot követett el.

JUHÁSZ EMESE fordítása

Jegyzet

Az itt közölt fordítás a Thomas Bernhard által a kölni Deutschlandfunkban 1968-ban felolvasott és a szerző életében meg nem jelent szöveg hangzóanyagán alapul. Az elbeszélésnek a hagyatékban két szövegváltozata létezik, ezek mindegyike eltér a felolvasott verziótól. A szövegtagolás és az írásjelhasználat tehát ennek megfelelően nem autorizált, mindazonáltal alkalmazkodik a Bernhard-próza jellegzetességeihez. (A ford.)