„Mind jól tudjuk, egy holttest

történetet rejt magában."

(Geoffrey Hartman)

 

„Hagyjon már békén ezekkel az

időre vonatkozó kérdésekkel!

Nincs semmi értelmük."

(Beckett: Godot-ra várva)

 

Áthajtják a menetünket a Dohány utcai templom udvarán.

Nem tudom, hogy a nagyanyám, akit utoljára az ágya szélén ülve, lábával a papucsát keresve láttam, itt van a gettó egyik házának pincéjében, alig pár száz méterre. Azt sem tudhatom, hogy ott fekszik majd a néhány centiméter magas földkupac alatt, ahová tíz holttestet temetnek, ahol most otthagyom a lépteim nyomát. Akkor tudom meg, amikor hat hét múlva anyám a kezembe kapaszkodva a hant fölé hajol, és olvassa a fadarabkára erősített kartonon a neveket. Legalább ötven hasonló hant lesz majd a templomudvaron. Legalább harmincon elolvassuk majd a legalább háromszáz nevet, amíg a nagyanyámét megtaláljuk. Nem nézek hátra, mert az árkádsornál, ahol most Sonja kezét fogva haladok a menetben, csonttá fagyott hullák hevernek egymáson.

Anyám szemüvege még az országúton eltörött. Mélyre kell hajolnia, hogy elolvashassa a neveket. Bakancsban van ő is. Nehezen lépked a sárban.

Harmincan lehetünk, a menet kikanyarodik a Vilmos császár útra. A nyilaskarszalagos őrmester vezényli a lépést. Néha futnunk kell.

Kora reggel. De mintha éjszaka volna.

Elhagyjuk az Andrássy utat.

Nem ismerem ezeket az utcákat. Mintha alagútban, csatornában haladnánk. Valami oldalt megvillan. Az egyik ház földszinti ablaka mögött félrehúzzák a függönyt. Egy kisfiú. Hét-nyolcéves lehet. Az arca öregemberé. Ráncos. Nem bennünket, a sor elején haladó őrmestert figyeli. A következő ablak függönyét is elhúzza egy kéz. A kisfiú most onnan nézelődik. Mintha velünk haladna, a harmadik ablakból is ő pillant ránk.

Ötvennyolc évvel később elindulok a Dohány utcai templomtól az egykori útvonalon. Ráismerek a Vadász utcában az egykori házra, ahol a kisfiút láttam. A földszinti lakás ablakai most is el vannak függönyözve. Lehet, hogy egy idős férfi lakik abban a lakásban. A gyerekeivel. Lehet, hogy a gyerekei az ő unokáival.

Balra a vásárcsarnok régi épülete.

Nem ismerem ezeket az utcákat.

A zuglói utcákat ismerem. A Baross teret is a Rákóczi út torkolatával, ott lakik a nagyanyám, akivel, miközben a menet a Vadász utcához ér, nem tudom, mi történik. Az Andrássy utat ismerem. A Laudon utca sarkán Gizi lakik. A második emeleti lakás egyik ablakából nézzük hat évvel korábban az eucharisztikus kongresszus vendégeinek a Hősök tere felé tartó menetét. Józsi pálinkát iszik. Bözsike málnaszörpöt hoz a gyerekeknek, bámulom a felvonulók püspöklila, bíbor, aranyszínű menetét.

A Vadász utcában még nem jártam, könnyebb a hátizsákom, mint néhány napja. A konzervek elfogytak. A tartalék pulóvert felhúztam. Sonja kis kofferjének alig van súlya. A szennyes fehérneműket elhajigálta.

Az 1943-as térkép szerint a mai Podmaniczky tér, ahol a 3-as metró lejárata van, beépített terület.

Minden bizonnyal az Arany János utcánál fordult balra a menet, jobbra az első a Vadász utca.

Nem állok meg a metróállomás mellett. Elmegyek a sarki Burger King előtt, a következő házban Crystal vegytisztító, aztán a Vadász John Bull Pub.

Benyitok. Nem ülök le. Nem rendelek sört.

Karl Lutz november 22-én utasítást ad arra, hogy minden oltalomért jelentkezőnek menlevelet kell kitölteni a Vadász utcai üvegházban.

Huszonkilences szám. A Vadász John Bull Pub előbb van. Mégis megiszom egy pohár sört.

Több száz ember torlaszolja el a menetünk útját. Két vöröskeresztes karszalagos férfi elmagyarázza, hogy várakoznunk kell.

Mivel nem állt rendelkezésre a hatalmas méretű mentőakcióhoz elegendő menlevél, azokat titokban kellett kinyomtatni a Budapest Nyomdában, emlékezik majd Lutz. Ezzel áthágja a Bernből kapott felhatalmazást. Bern segítségére várni kilátástalan volt, írja, mivel egy távirat már a kezdet kezdetén arra figyelmeztetett bennünket, hogy a követségi épületekben semmi esetre sem szabad menedékjogot nyújtani. Időközben néhány száz zsidó már benyomult az üvegháznak nevezett épületbe, őket erőszakkal sem lehetett az utcára tenni, mert ott a nyilasok minden sárga csillagot viselőt összefogdostak, a Dunához hajtottak és kivégeztek.

Az őrmester jelenti egy nyilas tisztnek, hogy felvezette a csoportunkat.

Madó előrefurakszik a tömegben. Feldiktálja hármunk nevét egy férfinak, aki a kapunál összeírja az adatokat. Valaki azt mondja, hogy az épületben ötven gépírónő dolgozik, svájci védleveleket állítanak ki. A szomszédos ház ablakaiban kíváncsi arcok. Egy férfi felvételeket készít. Van, aki eltakarja az arcát. Van, aki felnéz rá, mintha fontos volna számára, hogy rajta legyen a képen.

Találok néhány gyereket ötvennyolc évvel később a különböző könyvekben közzétett egykori fotókon. Ha valamelyiken rajta volnék, felismerném-e magamat? A képek aláírásai mellett: ETH/Archiv für Zeitgeschichten felirat. A fotókon látható férfiakon többnyire puhakalap van. A nőkön nincs sem kalap, sem fejkendő.

Sonja elsodródik mellőlem, nem figyelem tovább a fényképező férfit, próbálom megtalálni.

A kapuban hárman írják fel az adatokat. Rögtön továbbadják. Egy-egy pillanatra belátni az udvarra. A külső üvegtető a bejáraton túl is folytatódik. Sildes sapkás férfi hozza ki az elkészült védleveleket. Olvassa a neveket. A sok száz ember elcsöndesedik. Tovább mondják a neveket. Átengedik, akit szólítanak. Valaki azt magyarázza, hogy jó lenne bejutni a házba és ott maradni. Valaki azt mondja, több ezren vannak már bent, a padláson is, a pincében is.

Az üvegtető kívül már nincs meg. Bent még láthatók a régi tartógerendák. Egy asszony jön be a kapun. Kitárja, hogy az udvaron parkírozó Opel kocsijával kihajthasson. Megkérdezem, itt lakik-e. Nem, a gondnok engedélyével áll be napközben, azt sem tudja, laknak-e a házban, van egy műhely a sarokban, mondja, ott kérdezzem meg.

Harminc év körüli szőke nő. Háromnegyedes kocsibunda, tarka selyemsál, keretnélküli szemüveg. Frissen rúzsozott a szája. Mintha szánalmat látnék a tekintetében, ahogy végignéz rajtam. A kocsira irányítja a riasztót. Vijjogva visszajelez. Becsukná utánam a kaput, kérdezi, késésben vagyok, a kislányomért rohanok az óvodába, istenem, ez az örökös rohanás. Most nem szánalmat látok a tekintetében. Tehetetlenséget. Talán a szánalom sem nekem szólt. Talán önmagának. Mégis, ha siet, miért néz engem ilyen sokáig? Kiabál: most becsukja a kaput vagy nem?

A sildes sapkás férfi a kapuban azt mondja, nem tudnak több védlevelet kiadni, akiknek felírták az adatait, holnap reggel nyolcra jöjjenek vissza.

Négy óra elmúlt, csillaggal már nem lehet az utcán járni, ordítja mellettem egy fiú. Mindenki a kapu felé nyomul. Átkarolom Sonját, fogom Madó kezét. A tömeg az udvarra sodor. Mögöttünk becsapják a kaput. Mondok egy nevet a lépcsőnél álló férfinak. Most jut eszembe a név, apám kiáltotta az Óbudai Téglagyárban az induló menetből. A férfi azt kérdezi, honnan ismerem a nevet. Apám barátja, mondom. A férfi megkérdezi, ki az apám és hol van. Mondom, hogy ki az apám, mondom, hogy öt napja vitték el a szüleinket a Téglagyárból. Többes számban beszélek, a férfi nézi Sonját és Madót. Sonja reszket. Madó szemüve-gének egyik üvege eltörött.

Menjetek fel. Első emelet, balra, második ajtó.

Védlevélrészleg.

Felirat az ajtón. Dr. Beregi E., Dr. Blei M., Friedmann D., Geiger V., Dr. Gellért E.

A neveket ötvennyolc évvel később találom meg az archívumban. Azt is, hogy tizenkilenc részleg működött.

Elhaladunk az első ajtó előtt. Felirat: Kapcsolatok részleg.

A dokumentációban olvasom: kapcsolatok a semleges követségekkel, a Vöröskereszt-szervezetekkel, földalatti mozgalmakkal, pártokkal, gyermekottho-nokkal.

Benyitunk a második helyiségbe. Húszan-huszonöten várakoznak négy asztal előtt. Antik bútorok, komódok, karosszékek. Fehér blúzos idősebb és fiatalabb nők. Remington írógépeken dolgoznak. Ismerem, ilyenen tanultam meg gépírni apám műhelyében. Kopaszodó férfi, hosszan keresgél a jegyzékeiben. Nem találja a neveinket. Azt mondja, reggel tudnak védlevelet adni, annyi van már csak, ahány név szerepel a listáikon, keressünk magunknak helyet a padláson vagy a garázsban.

Madó sem emlékszik rá, hogy miután felmentünk a padlásra és lementünk a garázsba, és miután annyi helyet sem találtunk, hogy leülhessünk, melyikünk mondja azt, hogy nem maradunk. Sonját megint kézen fogva húzom magam után. Elcsúszik az udvaron a sárban. Sír. Csupa szar vagyok, kiáltja. Még nem hallottam őt így beszélni. A zsebkendőmmel törülgetem a kabátját.

Most akkor becsukja a kaput vagy nem, ismétli meg a kérdést a kocsibundás asszony.

Talán, azt válaszoltam, igen, talán azt, hogy nem. Közel hajol. Givenchy kölnit használ. Fürkészi az arcomat. Mintha az idő sürgetésénél volna a számára valami, ami most fontosabb. Ha meg tudnám állapítani, hogy mi, úgy érzem, lényeges felismerésekhez juthatnék. Kis szemölcs a jobb szeme fölött. Simogatja az állát, ezüstszínű a körme. Visszamegy a kapuhoz. Fölragad két telipakolt szatyrot. Az egyik tetején egy fej karfiol, a másikban fonott kalács és péksütemény, belódítja a hátsó ülésre. Mindenki elmehet a picsába, morogja maga elé. Indít. Sisteregnek a kerékgumik, ahogy kifordul a kapun, nem áll meg, nem száll ki, nem csukja be maga után.

Nagyítóval újra végignézem az egykori fotókat. Felfedezek egy diáksapkás fiút. Korombeli. De szemüveges. A falhoz szorítva áll a tömegben.

Sonjával mi is a falhoz húzódunk. Egy asszony megkérdezi, mit láttunk bent a házban.

K., egykori osztálytársam írja 2003 őszén Jeruzsálemből: híre terjedt, hogy a gyerekotthonok lakóit is be fogják költöztetni a gettóba. A cionista mozgalom elhatározta, hogy négyünket, fiatalokat bemenekít a Vadász utcai üvegházba. A bejáratnál a tömegben óriási ribillió keletkezett. Sehogy se akartak beengedni. Hosszas vita után végre megnyílt a kapu. A látvány leírhatatlan volt. Emberek tömege nyüzsgött mindenfelé. Nekünk a padláson jelöltek ki helyet. Több ismerőst fedeztem fel. Letargikus állapotban ültek, hevertek egy óriási deszkapriccsen. A mások által otthagyott ételmaradékot kanalazták csajkákból. Megkérdeztem, hol lehet aludni. Itt, felelték. Vécé alig volt a házban. Hosszú sorokban lehetett megközelíteni. A másik három fiúval elhatároztuk, hogy nem maradunk. Az őrségnek azt mondtuk, hogy megbízatást kaptunk. Kiengedtek...

 

A kapunál tolongó tömegről készült fotót irattartóba helyezem. Elhelyezem a „holttestek felfedezése a Dohány utcai zsinagóga udvarán" aláírású fényképet is. Ezen öt idős, kalapos férfi látható. A sírok között lépkednek. Vöröskeresztes karszalagjuk van. Mögöttük egy szovjet tiszt és egy rendőr. Hátul rongyokkal letakart kupacok. Kilátszanak alóluk az egymásba gabalyodott lábak.

Talán ugyanaznap jártak arra a képen láthatók, amelyiken anyámmal felfedeztük nagyanyám nevét az egyik hanton. Talán mi léptünk az ő lábnyomaikban. Talán ők a mi nyomainkban. A holttestkupac látványa a képen is hasonló ahhoz, amit láttunk.

Becsukom a kétszárnyú kaput az opeles nő kocsija után. Megsebzem közben a rögzítő csapban a kezemet. A kapu mellett emléktábla: „Ez volt a legendás üvegház. Akik itt élték meg a felszabadulást, kegyelettel idézik Weiss Arthur emlékét, aki hőse volt, és 1945. január 1-jén mártírja lett ezrek megmentésének."

A dossziéba helyezem az üvegház szervezeti felépítésének dokumentációját, amely felsorolja a tizennyolc bizottság vezetőinek, a ház titkárságának és elnökségének névsorát. A négy elnökségi tag egyike Weiss Arthur.

Elhelyezem annak az irodának a fotóját is (Legújabbkori Történeti Múzeum archívuma), ahol jártam. Első emelet balra, a második ajtó. A képen virágmintás tapétájú fal előtt ónémet komód, rajta ingaóra. Négy váza. Jobbra tonettasztal karosszékkel. Öltönyös, csokornyakkendős, negyvenöt év körüli férfi iratokat olvas és valószínűleg adatokat diktál a mellette ülő, töltőtollal dolgozó kosztümös, fehér blúzos, húsz év körüli hölgynek. Egy másik nő kezében igazolvány, talán bejelentőlap, a nyitott száj és a felsőtest mozdulata alapján az egyik írógépen dolgozó fehér blúzos munkatársának diktál. Még egy gépírónő látható, az asztalára helyezett papírlapról másol adatokat. Mögötte töltőtollal ír az asztalán az ötödik.

Elhelyezem a dossziéban a „Karl Lutz és Gertrud Frankhauser esküvője" aláírású képet (ETH/Archiv für Zeitgeschichte). Fehér falú épület előtt haladnak el. Minden bizonnyal kápolna. Csak az egyik ablak párkánya látható. A háttérben az esküvő résztvevői. Süt a nap. Lutz fekete felöltőben van. Látható a fehér csokornyakkendője. Kalapját bal kezében tartja. Gertrud ruhája, gyöngysora, fátyla fehér, a menyasszonyi csokor a jobb kezében.

Napok alatt megtelik az irattartó.

A Lukács fürdő és a Duna-parti sétány közötti parkban szökőkút. Buja növényzet. A felvételt 1943 őszén készítem harmonikás Adox gépel. A lencséje 4.5-ös. Apám barátjától kaptam a fényképezőgépet a születésnapomra. A szökőkút körüli tavacskán erős fények, a burjánzó délszaki növényzet eltakarja a fürdőház épületét, de néhány erkély látható. A harmadik helyezettek között vagyok az országos középiskolai fotópályázaton. Tizennégy hónappal azelőtt veszem át az oklevelet, hogy Sonjával a Vadász utca 29. oldalfalához nyom a tömeg.

Elhelyezem ezt a fotót is az irattartóban.

Olló. Hajtogatások.

Újabb irattartókat vásárolok.

Kiürítek a számukra egy polcot.

Kiürítek az újabbak számára még egyet.

Másológépet vásárolok.

Egymásra helyezem a könyveket, amelyekből még fotókat fogok kivágni.

A könyvtárakban óvatosan dolgozom. Körüljáratom a tekintetemet, mielőtt kivágok egy képet valamelyik könyvből. Valamelyik délután nem tudom elkerülni egy fiúcska tekintetét. Gyorsan a dossziémba süllyesztem, amit kivagdostam, de látom, hogy rajtakapott. A mutatóujjamat a számra helyezem. Vigyorog. Feláll. Lehet, hogy bejelentést tesz?

Dosszié nélkül nem indulok el az otthonomból.

Egy idő után táskát is viszek.

Mindig más könyvesboltból emelek el egy fotókkal illusztrált könyvet.

Kiürítek egy szobát, hogy elférjenek az egymásra halmozott irattartók.

Kezdem szelektálni az anyagot.

Összemosódnak az emlékeim a rögzített látvánnyal.

Emlékezetből rajzokat készítek.

Fotókat készítek a dokumentumfotókon látható egykori színhelyekről.

Megtanulok szkennelni.

Az újabb fotókat ráhelyezem a régiekre, a régieket az újabbakra.

Meg akarom lesni a Vadász utca 29-ben látott Opel-kocsis nőt. Napokig várakozom. Olykor sört iszom a Podmaniczky téren a John Bull Pubban.

Végre megpillantom az Opelt. Lekapom a gépemmel. Most is nyitva hagyja a nő a kaput.

Találok egy archív felvételt az üvegház emberekkel telezsúfolt udvaráról. Rámontírozom az Opel kocsit.

Felmegyek a szemközti ház első emeletére. Becsöngetek egy utcára nyíló lakásba, belga fotóriporter vagyok, mondom, megengedik, hogy az ablakból felvételeket készítsek a 29-es számú ház homlokzatáról. Egy taxi áll a ház előtt. Belemontírozom a taxit az archív felvételeken látható tömegbe.

Nincs szükségem emlékezetre.

Nincs szükségem felejtésre.

Még egy szobát kiürítek az irattartók számára.

Nincs különbség a régi és az új felvételek között, gondolom, összetartoznak, egyik a másik nélkül nem létezhet. Évek munkájával készítek egy különleges szemüveget, ez mentesít a fotózás alól, a szemüveggel a régi fotókon is látom a mai helyszíneket és az újabbakon is a régieket, kipróbálom, mire vezet, ha minden erőfeszítésemet arra összpontosítom, hogy az, ami egykori, eltűnjön a képekről is, az emlékeimből is. Az igyekezet nem vezet eredményre, tehát jó úton vagyok, gondolom. A régi anyagokat tartalmazó irattartókra mai, az újabbakéra egykori dátumot írok, másnapra az eredeti évszám díszlik az irattartókon, elolvasom Schopenhauer A világ mint akarat és képzet című művét, ollóval szétvágom a könyv lapjait, minden oldalt elhelyezek egy irattartóban, hátravan még a térképek egymásra montírozása, az 1903-asé, az 1943-asé és a 2002-esé, de nem elég nagy hozzá az asztalom, csináltatok egy újabbat, ki kell ürítenem az asztal számára még egy szobát, az álmaim folytatásaként arról álmodom, hogy talán az Óbudai Téglagyárban lesz helyem az újabb dossziék számára, de ott a Praktiker Áruház van.

 

Sonja szája kék, az arca fehér. Mindig ügyelt rá, hogy a svájcisapkája alól kilibbenjen egy-két szőke fürt, iskolába is így ment, a Téglagyárban is igazgatta a sapkáját, most, mint egy sisakot, lehúzza a fülére. A kirepedezett alsó ajkán herpesz nő. Belém karol, hozzám simul. Nem melegít át a teste.

Madót nem látom. Azt mondta, hogy talált egy ismerőst, a szülei barátját.

Újra esik a hó. Az előttem álló férfi azt mondja, hogy neki is várni kell reggelig a védlevélre. Mi elmegyünk. Hová? Haza. Itt kell maradni, mondja. Elmúlt a kijárási idő, ha sárga csillaggal akarsz átmenni a városon, elkap egy járőr és visznek a Duna-partra.

Kihátrálunk a tömegből. Leveszem a hátizsákomat. Begyömöszölöm Sonja kiskofferjába. Mindkettőnk kabátjáról letépem a sárga csillagot. Sonja kiszedi a varrásban maradt férceket. Azon az útvonalon indulunk el, amelyiken reggel a templomudvarról idevezettek bennünket. Nem sietünk, feltűnő volna. Nem megyünk lassan. Az is feltűnhet. Nem nézünk senkire.

Mindenki magához szorít valamit. Az is, aki szemközt jön. Az is, aki elsiet mellettünk. Mintha mindenki attól tartana, hogy el lehet venni tőle valamit. Mintha mindenki a másikban fedezné fel azt, aki figyeli a lépéseit, aki lesi, hogy mitől foszthatja meg. Holott talán éppen az lesi, hogy mitől akarnák őt megfosztani. Az egyik házfalon plakát: „Egyeseket a rögtönítélő bírósági ítéletek miatti büntetéstől való félelem tart vissza a csapattestüknél való jelentkezéstől. Hogy a kötelességteljesítésre hajló és távollétüket mélységesen megbánt katonai személyeknek a becsületük megsértése nélküli férfias visszatérést lehetővé tegyem, az 1944. év december 2-i napjának 24 órájáig jelentkezőknek teljes büntetlenséget biztosítok. Beregffy honvédelmi miniszter s. k."

A Rákóczi út sarkán felszállunk egy 44-es villamosra. Van közlekedési tantuszom. Nem megyünk be a kocsiba. Átöleljük egymást a peronon. Csak kifelé nézünk. A szerelvényt egyetlen kékre festett lámpa világítja meg. Megtelik a peron. Két leventesapkás fiú közé szorulok. Nem látom az arcukat, a testük nyomását érzem a tömegben. Bent a padokon némán ülnek az utasok. Kék lámpafény az arcukon, ettől olyanok, mint az árnyak. Egy honvédtiszt is ül közöttük. Az ő arca is kék, ő is összehúzza magát, a csákója alatt gézkötés van körültekerve. A bal halántékon valószínűleg a kötésre alvadt vér látszik sötétkéknek. A Stefánia út sarkán, a kerületi nyilasparancsnokság előtt géppisztolyos őrség. A Baross téren még volt közvilágítás. Az Aréna út után már csak néhány lámpa ég. A Hermina úttól sötétben halad a villamos. A sarkon nem látom Zsilka úr fodrászüzletének cégtábláját, nem látom a Francia útnál a sorompót, nincs, aki leszálljon, nincs, aki felszálljon, a vezető gyorsít, a kalauz kiáltva mondja be a megállót, már az Amerikai út előtt vagyunk, rekedt hangon szólok be, mintha fontos volna, hogy a hangomról se ismerjen rám senki: az Amerikai útnál van leszálló.

Állunk a megállóban.

A villamos csörömpölve hagyja maga mögött a sötétséget, eltűnik a még sötétebb messzeségben.

Az Erzsébet jégpálya jegét hó fedi, a hangszóró néma. Az Amerikai úton sem égnek lámpák, mintha nem előre lépkednénk, hanem lefelé, ahol egyre nagyobb a csend és egyre sötétebb minden, lehet, hogy azonnal továbbmegyünk, ha a kapunál valami gyanúsat látunk, mondom Sonjának, mi az, hogy gyanús, kérdezi, hát gyanúsat, azt, hogy veszélyes bemenni, és akkor hová megyünk, kérdezi.

 

Karl Lutz ellenőrzi a védlevelek kiosztását a Vadász utcában.

A megelőző napon? A következő napon?

A gépírók figyelik, amint telefonál. Felsorolja azokat a Katona József utcában, Tátra utcában, Pannónia utcában lévő házakat, amelyeknek a kapuján el kell helyezni, hogy a ház lakói a svájci követség védettsége alatt állnak. Lefoglalja a Tátra utca 4., 15/a., 15/b. és a 14-16-os számú házakat. Átengedi a svéd konzulátusnak a Hollán utca 7/a. és 7/b. számú két házat, cserébe azt kéri, hogy a Pannónia utca 36. kapuján kint lévő, svéd védettséget igazoló jegyzék mellé helyezhessék el a svájci mentesítő okmányt is.

Nem találok fotót Lutzról, amint áll a hölgyek előtt a telefonkagylóval a kezében.

Kimegy. Benyit a „Védett házak ellátása" feliratú ajtón. Tárgyal a titkárságon. Elhagyja a házat, a kapunál áttör a tömegen.

Állok az Arany János utca sarkánál. Elindulok visszafelé, végig akarok menni nemcsak a magam, hanem Karl Lutz egykori lépteinek a hajdani sok száz, a későbbi sok százezer lépéssel elfedett nyomain.

A gépírónők munkáját megörökítő egykori fotó mellé helyezem Kun András páter fotóját. Nem a Duna-parton áll, ahol néhány nap múlva géppisztolysorozatokat ad le. Szabadtéri gyűlésen beszél. Szigorú tekintetű, kopaszra borotvált, fekete egyenruhás férfi áll az egyik oldalán. Ballonkabátos, nyakkendős, lelkes tekintetű fiatalember a másikon. A páter arca férfias. Vastag, ívelt szemöldök. Jobb kezét náci köszöntésre emeli, a mozdulattól reverendájának bő ujja visszahullik, jól látható a nyilaskereszt.

Lutz eléri a Szabadság téri követségi épületet. Felmegy az irodájába. Gertrud eléje siet, megcsókolják egymást. Az egyik fotelban szőke asszony ül. Ismerős, gondolja Lutz. Az asztalon konyakosüveg, két pohár. Gertrud elővesz még egyet, mindhármuknak tölt. Koccintanak. Gertrud újra tölt. Gizella asszony, mondja Lutznak. Emlékszel rá? Ő ment ki a bécsi országútra a tiszt urakkal.

A tiszt urakat lefogták, a tiszt urakat tarkón lőtték, akik élnek még, ítéletre várnak, Lutz ennyit tud. Telefonál, közben lassan leereszkedik a mély bőrfotelba, hátradől, kinyújtja mindkét lábát. A vonal másik végén a svéd nagykövet, Danielsson. Megkérdezi tőle, hogy hazarendelték-e Stockholmba, utazik-e, s mit szólnak a svéd külügyminisztériumban ahhoz, hogy Szálasi felszólította a budapesti nagykövetségeket, költözzenek a kormánnyal együtt Sopronba. Gertrud Darlingra gyújt, füstkarikákat formál. Gizi bámulja, mintha cirkuszban ülne kislányként, mindenki tapsolna körülötte a mutatványnak, a hozzá hasonló copfos lánykák, a bubifrizurás fiúcskák. Karl Lutz újra tárcsáz, néhány mondat után leteszi a kagylót, Danielsson is, Angelo Rotha is marad, mondja. Akkor mi is maradunk?, kérdezi Gertrud. Maradunk.

Nem látszott feszültnek, nem látszott bizonytalannak, fáradtnak látszott, mondja majd Gizi anyámnak, nem is nagyon figyeltem rá, egy fényképet néztem a falon, képzeld, egy szarvasmarha nézett vissza rám, gyönyörű színekben pompázó legelőn állt, mögötte napfényes hegyek, kiderült, hogy a svájci Alpokban készült a fotó, mondja majd anyám, nagyapáddal jártunk arra, várj csak, talán huszonháromban.

Gertrud mesél Gizinek. Karl Lutz húsz éve készít fotókat, az újságokban is megjelentek, fotózott nemcsak Svájcban, Svédországban is, Németországban is, természetesen Palesztinában is, ahol a háború kitörése után a német érdekeket képviselte a briteknél a svájci külügyminisztérium beosztottjaként, ott volt a falon vagy két tucat fotó, mondja majd Gizi anyámnak, olyanok is, amiket már Budapesten készített, az egyiken két géppisztolyos nyilas a hajánál fogva rángat egy asszonyt, látszik mögötte a ház falán a tábla, Pannónia utca, megkérdeztem Gertrudtól, mikori a kép, azt mondta, a múlt héten ő készítette, Karl akkor a bécsi országutat járta.

Gizi feláll. Közelről is végignézi a falra rajzszögezett fotókat. A legtöbbet ő maga hívja elő, mondja Gertrud, Gizi nem gondol arra, hogy Lutz számára a képekre vetett pillantás a legegyszerűbb formája annak, amit én a tetthely megközelítésének nevezek, arról sem tudhat, hogy anyám majd ugyanolyan részletesen számol be róluk, ahogy tőle hallotta.

Meldegg kilátóhelyéről bármelyik napszakban érdemes látképet készíteni. Lutz a napnyugtát szereti. Az ellenfényben ilyenkor ezüst színt kap a Rajna távoli kígyója, de a fény mintha megtorpanna, a Bodeni-tó keleti része már szürke. A falvak nyugalmas zöldben húzódnak meg a hegyoldalak foltjaiban. A sok templomtorony között más szem számára felfedezhetetlen lenne, de ő tudja, hogy melyik szülőfalujának, Walzenhausennek a templomtornya. Bárhová utazik, palesztinai, berlini, budapesti állomáshelyeire, a fotók mindig ott vannak különböző irodái falán, a látványuk otthonosabbá teszi az idegen környezetet, habár az otthontalanság érzetét nem szünteti meg, erről azt gondolja, hogy valami mélyebb megoldhatatlanság miatt, amit neki nincs lehetősége feloldani.

Lehet, mondja Gertrudnak öt évvel budapestre érkezésük előtt, miközben a haifai irodájában éppen két újabb fotót rajzszögez a falra, lehet, hogy ezeket az ellentéteket soha nem lehet kibékíteni. Az egyik fotón arabok dobálnak kövekkel egy zsidókkal teli teherautót, ketten lerángatják a kocsi egyik utasát, látható mellettük egy harmadik, kezében tőrrel. A másik fotón zsidó fegyveresek törnek be egy arab viskóba, az előtérben egy arab kisfiú érdeklődéssel figyeli az eseményeket. Karl kezdte megutálni az arabokat, mondja Gertrud a kép előtt Gizinek, kezdte megutálni a zsidókat, kezdte megutálni a brit tisztviselőket is.

Lutz feljegyzései arról árulkodnak, hogy nem mond el mindent Gertrudnak. Sokszor azt gondolja, hogy megértett valamit abból, amit a különböző országokban tapasztalt, de találkozik olyan eseményekkel, amelyek láttán úgy érzi, hogy az értelem megtorpan, és feltámad benne a gyanú, hogy ettől a zavartól sohasem tud megszabadulni. Elmondanivalói, megbeszélnivalói lennének, de minduntalan beleütközik az elmondhatatlanságukba. Nem a diplomáciai munka szabályai miatt. Nem azért, mert Gertrudot nem kívánja nyugtalanítani. Ő maga sincs tisztában az érzéseivel és a sejtéseivel.

Leica márkájú fényképezőgépe van, 2.8-as lencsével. Évekig tartó palesztinai szolgálata után hazaérkezik. Kipihenné magát.

Halad a walzenhauseni templom felé. Az áprilisi fényben virágzó mandulafák. Kissé balra, a templom mögött, a Sankt Margarethenbe vezető utcácska kanyarulatában áll a Lachen-tanya épületcsoportja. Az egyik ház a szülőháza. Mögötte a Meldegg kilátóhely magaslata.

Több felvételt készít. Várakozik, hogy a reggeli fényben, a déli fényben és napnyugtakor is ugyanonnan exponáljon. Úgy helyezkedik el, hogy a képmező valamelyik felső sarkában mindig látható legyen egy behajló virágzó mandulaág. Ezerkilencszáznegyvenegy májusában érkezik Berlinbe. A jugoszláv érdekek képviseletével bízzák meg a zürichi külügyminisztériumban. Érkezésének éjszakáján a szövetségesek repülői bombázzák a várost. Érkezésének másnapján a lapok hírt adnak a náciknak ellenálló jugoszláv hadsereg vereségéről. Lutz megérti, hogy új megbízatása nem lesz hosszú életű.

A Birodalmi Külügyminisztérium protokollfőnöke fogadja. Azt mondja, jól emlékeznek rá, milyen eredményesen képviselte a német érdekeket Palesztinában. Találkozik néhány hivatalnokkal, akiket a háború kitörését követő napokban ő kísért páncélautón rendőri védelem mellett Haifába, ahonnan visszatérhettek Németországba. Nem tudja, meddig lesz dolga Jugoszlávia összeomlása után Berlinben, fegyelmezett tisztviselőként munkába kezd. Szabadidejében bejárja a város környékét. Ellátogat a potsdami helyőrségi templomba. A sekrestyés, tizenhét éves, angyalarcú fiú, büszkén meséli, hogy Hitler itt tett Hindenburg előtt esküt az ezerkilencszázharmincas választási győzelme után. Hoz-záteszi, hogy játszott itt Johann Sebastian Bach, és tisztelőit, így mondja, ezen a helyen ringatta magasabb szférákba.

Eljut a Spreewald erdőibe. Csatornák keresztezik egymást. Sokan közlekednek a vízen. A ladikot hosszú rudakkal hajtják.

Ez a kedvenc képe, mutatja Gertrud Gizinek, nem én fotóztam. Lutz sem készíthette, gondolja Gizi, mert rajta van a képen.

Hangtalanul siklik a ladik a Spreewaldon. Lutz elöl ül. Hátul a hajós, hosszú rúdjával kimért mozdulatokkal dolgozik. Madarak szárnycsapásai. Behajló fák árnyékai. Lutz kezében a Leica. Egy nyárfasornál kiszállnak. Lutz most veszi észre, hogy a hajós húzza a bal lábát. Segít neki a nedves partszegélyen. A férfi negyven év körüli. Lutz arra gondol, hogy a nyomorék lába miatt nem hívták be katonának. Az is lehet, hogy megsebesült a fronton. Megkérdezhetném tőle, hogy került ide. És ő is megkérdezhetné tőlem. Úgy érzi, be van kerítve a közös sorsba, amiben sokkal többen vannak együtt, mint eddig, gondolta.

A lábam, azt kérdezi, hogy mi történt a lábammal?

Nem kérdeztem, gondolja Lutz, kiszolgáltatottnak érzi magát attól, hogy a férfi kiolvasta az ő tekintetéből, mit nem akart megkérdezni.

A rohadék, odavágott az ásójával, a rohadék.

Lutz számára most kitágul a tér. Azonosíthatatlan az idő. A rét, a csatornák, a nyárfasor mögött mintha látná a férfi lábát, amint egy ásó belehasít a bokájánál, de semmilyen támpont nem fedezhető fel, hogy ki, miért, hol és mikor emeli az ásót.

Diákok közelednek. Lutz megkéri az egyiket, hogy készítsen kettőjükről egy fotót. Beállítja a Leicán a távolságot, a fényt, az exponálási időt, a férfi mellé lép.

Gizi nézi a képet. A táj nagyon szép volt, nyugalmas, mondja majd anyámnak, Lutz belemosolygott a lencsébe, de látszott, hogy erőlteti a mosolyt, a másik férfi kihúzta magát, gumicsizma, bricsesz, vadászkabát, katonás tartás, jóval magasabb Lutznál.

A lengyelek rosszabbak a zsidóknál, mondja a férfi, amikor a diák visszaadja a Leicát Lutznak. Mikor a lábamra gondolok, ez jut az eszembe, pedig a zsidók mégis rosszabbak a lengyeleknél, a legrosszabbak a lengyel zsidók, ha ásó van a kezükben.

Lutz megérti: ennyi hát a történet. Alig tud róla valamit, mégis mintha ezzel a csekély tudással is a részese lenne.

A sírásóknál voltam őrségben. Nyolc óra szolgálat, nyolc óra készenlét, nyolc óra pihenő. Az első hónapokban. Később tizennégy óra szolgálat, hat óra készenlét, négy óra pihenő. Odavágott a rohadt az ásójával.

Lutz, amikor majd Gertruddal együtt nézi a képet, azt gondolja, a német is úgy érezhette, hogy valami összekapcsolja őket, a testtartása, ahogy az ő vállához közelíti a vállát, a tekintete, ahogy nem a Leica lencséjébe, hanem őrá néz, amikor a fiú exponál, látod, mondja Gertrudnak, mintha várta volna, hogy érdeklődjek, hogyan történt az ásócsapás, várta, hogy legalább egy kérdést feltegyek. Amikor erről beszélt, mondja Gertrud Gizinek, úgy éreztem, hogy én is részes lettem abban, amiben ő, ezt nem értem, szól közbe Gizi, nem csoda, drágám, mert én sem értem, de így éreztem, és most is így érzem.

Azt hiszem, nem azért nem érdeklődtem, mondja Lutz a fotó előtt Gertrudnak, mert nem akartam megismerni a történetét, hanem mert tartottam attól, amit megtudhatok. Ilyesmit már említettél, mondja Gertrud, amikor Haifából a határra kísérted a németeket. Lutz nem emlékszik arra, hogy akkoriban mondott volna bármi hasonlót. Akkoriban minden világos volt. Berlin hazarendelte a tisztviselőit. Páncélozott autókban utaztak a határig, az összezártságra, a forróságra, a benzinbűzzel keveredő izzadságszagra emlékszik. Gerhard Feinével, a német alkonzullal arról beszélgettek, hogy egyikük sem tudja, hol lesz a következő szolgálati helye. A határon Feine hosszan rázta a kezét, és a lelkére kötötte, hogy Frau Lutznak adja át a kézcsókját.

Ezerkilencszáznegyvenegy szilveszter éjszakáján indultunk Zürichből Budapestre, mondja Gertrud Gizinek, hát, hogy az ember szilveszter éjszakáján szálljon be egy vonatba, most mondd, emlékszel rá, hogy te hol szilvesztereztél negyvenegyben?

Gizi nem mondja, hogy a férjét akkor már három éve eltemette, még mindig nem járt társaságba, nem mondja, hogy egymagában ült a rádió mellett, amikor Károly egy üveg pezsgővel becsöngetett, nem mondja, hogy a főhadnagy akkor maradt ott nála először éjszakára, mert tudja, hogy Gertrud rögtön megkérdezné, jaj, drágám, ő az, akit tegnap az utcán, talán nem fejezné be a kérdést, nem merné kimondani azt, hogy az utcán agyonlőtték. Gizi hallgat, Gertrud átkíséri Lutzot a másik szobába, visszajön, újra tölt magának, Gizi a tenyerével letakarja a poharát. Arra gondol, hogy Gertrud mit élhetett át a megelőző években, vajon annak előtte is ilyen gyakorlott volt-e a csuklómozdulata, ahogy lehajtja az italt, pontban éjfélkor indult a vonatunk Sankt Margarethenből, mondja Gertrud, néztük az óráinkat, én azt mondtam, 1941, Karl várt néhány másodpercet és nevetett, megint késik az órád, hiszen már 1942-ben vagyunk.

Fekete volt az éj a svájci–osztrák határ mindkét oldalán, jegyzi fel majd Lutz, mert a szövetségi tanács német nyomásra elrendelte az ország elsötétítését, a németek így akarták megnehezíteni az angol repülők tájékozódását mindenhol a megszállt területek felett, Ausztria felett is. München–Linz–Bécs útvonal. A következő éjszakán is a háború sötétjébe burkolódzott minden. Első osztályon utaztunk, mondja Gertrud Gizinek, magas rangú tisztek és pártvezetők között, láttuk az ablakon át, hogy minden állomáson járőrök és biztonsági emberek igazoltatnak, sokszor kellett várakozni a nyílt pályán, előre kellett engedni a katonai szerelvényeket, láttuk, hogy ágyúkat, mindenféle utánpótlást, páncélosokat szállítanak, olyan volt az egész, mintha kiáradt volna a háború és behálózott volna mindent, ezt Karl mondta, amikor egyszer felriadt és kinézett az ablakon, éppen egy páncélosokat szállító szerelvény haladt el mellettünk, én ezt ilyen szépen nem tudtam volna mondani, zökkent a vonat, nem felejtem el, Karl felugrott, talán álmodott valamit, riadt volt a tekintete, akkor mondta.

Úgy beszélgettek, mondta anyám, mintha régi barátnők lettek volna.

Áll Lutz a vonat ablakánál. Elhúz a fékezéstől hirtelen megdöccenő szerelvény mellett a harckocsikat szállító másik szerelvény. A páncélosokon szótlanul cigarettázó katonák, Lutz visszaül, nem mondja el Gertrudnak, évtize-dekkel később jegyzi csak fel, hogy mielőtt a fékezés felriasztotta, azt álmodta, hogy állnak ketten, ő és a ladikos német férfi a csatornaparton, a német csak hajtogatja: az ásó élével az a rohadék. Amikor ezt feljegyzi, már talált az álmára magyarázatot, de amikor a páncélosok tetején cigarettázó, komor, szürke ruhás katonákat megpillantja, még nem tudja, miért álmodta azt, amit álmodott, és ez olyan bizonytalansággal tölti el, mintha nemcsak egy álomkép súlya nehezedne rá, de mindaz, amit ismerni és áttekinteni vélt, ám áttekinthetetlen és felismerhetetlen, bizonytalanságérzése közel jár a félelemhez, és Gertrudot, aki a Darlingja füstjébe burkolódzik a lila bársonyhuzatú ülésen, ettől az érzéstől kívánja megóvni. Majd meglátjuk, ki fogad bennünket Budapesten, mondja, abból kiderül, érünk-e valamit, vagy csak a szokásosan hivatali hatáskörnek nevezett kulimunka vár-e megint. Karlnak volt már tapasztalata abban, mondja Gertrud Gizinek, hogy ha a hivatali hatáskört mindig lelkiismeretesen betartó tisztviselőt keresnek, akkor valaki kimondja az ő nevét, elege volt ebből, elege, elege, mondja megváltozott, magas hangon Gertrud, mint akiben most tudatosul, hogy neki már régen elege van ebből.

Elhallgatott, mondja anyámnak Gizi, szinte elnémult, aztán hozzám hajolt, pedig csak ketten voltunk akkor a szobában, és azt súgta, tudod, néha elviselhetetlenül érzékeny, annyira sértődött, amiért mindig mást neveznek ki a régen neki járó beosztásba, de akkor megnyugodott, amikor a Keleti pályaudvaron maga Jaeger nagykövet fogadott bennünket.

Gertrud arra gondol, túl sokat beszélek ennek a zsidó asszonynak, de jól érzem magam vele. Te egészen más vagy, mondja, mint a többi zsidó, Palesztinában tartózkodtunk az araboktól, de a zsidóktól is, ne vedd rossz néven, de Karl is mindig azt mondta, hogy a legjobban még a németekkel lehet kijönni.

Gizi hallgat. Most Gertrud is hallgat. Gizi végre azt mondja, mindent nagyon köszönünk. Gertrud arcon csókolja, megkérdezi, milyen kölnit használ.

Várja az érkező vonatot Jaeger nagykövet a Keleti pályaudvaron. Ott volt Kilchmann is, a konzul, jaj, kedves egy fickó, mondja Gertrud, várj csak, drágám, az ilyenre mondják magyarul, hogy minden nőnek csápta a szélt. Gizi kijavítja, csapta a szelet, elálmosodott a konyaktól, tudod, mondja majd anyámnak, a Józsi is, a Károly is mindig nevetett azon, hogy ha iszom, akkor rögtön aludni szeretnék.

Jaeger nagykövet írja Pilet Golaz svájci miniszternek 1942 decemberében: „Az itteni kormány folyamatos és egyre erősebb nyomásnak van kitéve, hogy a zsidókat maradéktalanul eltávolítsa egész Magyarországról. A németek azt követelik, hogy a magyar kormány az összes zsidót gyűjtse be, aztán szolgáltassa ki nekik őket. Ezeket az embereket vonaton kell elszállítani. A németek azt állítják, hogy a munkaképeseket a keleti területekre útépítéshez, talajmunkákhoz szállítják. A munkaképteleneket »közelebbről meg nem nevezett módon« eltüntetik. Az, hogy a jövőben a németek milyen mértékig tudják a követeléseiket teljesíteni, a háború kimenetelétől függ."

Hat hónappal később Pilet Golaz levélben figyelmezteti Karl Lutzot, hogy tartózkodjék a gyerekekből álló csoportok Palesztinába szöktetésének segítésétől, az ilyen tevékenységgel, írja, túllépi a hatáskörét, nem tartozik a külföldi érdekképviselet feladatai közé.

Gizi aludni szeretne. Mióta a bécsi országúton Bözsikét keresve belenézett az árokparton haldoklók arcába, mondja majd anyám, keveset tudott csak aludni, mióta tudta, hogy Károlyt tarkón lőtték, nem akart mást, csak aludni. Gizi hallgatja Gertrud Lutzot, mély a bőrfotel, most tudna aludni, de vár és iszik, mert Lutztól tíz kitöltetlen védlevelet kell kérnie, a tiéteket is akkor akartam megszerezni, mondja majd anyámnak.

Megszólal a telefon. Lutz visszajön. Szorítja a kagylót, Gizi úgy látja, hogy kifehérednek, begörbülnek az ujjak, a halottakét látta ilyennek az árokparton. Hogy tudja majd aláírni ilyen ujjakkal a védleveleket.

Gerhard Feine megismétli a vonal túlsó végén, hogy Berlinből utasítás jött, amíg Karl Lutz Budapesten van, ő ne járuljon hozzá, hogy a nyilasok megtámadhassák a gettót és a védett házakban lévő zsidókat. Lutz tudja, a hadi helyzet miatt Berlinnek fontos, hogy ne romoljon meg a kapcsolata Bernnel. Nem tájékoztatja Feinét arról, hogy Jaeger nagykövet után Kilchmann alkonzul is elhagyta már Budapestet, és Bern számára nem fontos, hogy a nyilasok mit csinálnak, az sem fontos, hogy ő, a jelenlegi első tisztviselő marad-e vagy hazautazik.

Két fiatalember nagy köteg nyomtatványt hoz. Óvatosan az íróasztalra helyezik. Lutz megnézi a most nyomtatott védleveleket. Ellenőrzi rajtuk saját hamisított aláírását. Megfelelőnek találja.

Gizi a karjára húzza a vöröskeresztes karszalagot. Tíz kitöltetlen védlevelet kér Lutztól. A blúza alá rejti. Elköszön. A két fiatalemberrel kisiet. Az egyik megkérdezi tőle a lépcsőházban, van-e éjszakai szállása. Címet, nevet mond. Gyalog egy óra út a városon át, mondja Gizi, elmúlt tíz óra, kijárási tilalom van.

A fiúk vöröskeresztes autóba ültetik. Az Andrássy úton nem látni embert. Az elsötétített ablakok mögül nem szűrődik ki fény. Massza a város. Nem házakból áll. Nem utcákból. Sötétségből.

Ezen az éjszakán továbbítja Hitlernek a Wilhelmstrasse katonai szóvivője a hírt arról, hogy Budapestet védhetetlennek tartják, a tábornokok is elfogadnák, ha nyílt várossá nyilvánítanák. Hitler dührohamot kap, azt ordítja, ha ő nem sajnálja a német városokat föláldozni, akkor majd éppen egy idegen várost fog sajnálni. Veesenmayer is jelen van, hozzáteszi: nem törődünk Budapest pusztulásával, ha ezzel Bécset védeni tudjuk. A Budapestre érkező táviratparancsra Fiala Ferenc, Szálasi helyettese sajtófogadást hív össze: Budapestet és a benne lakókat csak egy mentheti meg a pusztulástól, a harc, amelyet a magyar és német vezetés, a magyar és német katonaság közös megegyezéssel elvállal.

Hitler személyesen bízza meg Winkelmann SS-Obergruppenführer rendőrtábornokot a város védelmével. Négy nap múlva személyes paranccsal váltja le, amikor Winkelmann is azt jelenti, hogy a város katonai védelme kilátástalan. Szálasi elfogadja a német utasítást, miszerint az esetleg feladott területeken a hidakat és a közműveket rombolja le.

Gizi az Andrássy út és Munkácsy Mihály utca sarkán száll ki a vöröskeresztes autóból. A háromemeletes ház a város egyik legmodernebb épülete. Sima vonalak, zárt erkélyek. A kapun vöröskeresztes tábla. A fiúk értésére adták, hogy négyet kell csengetnie. Az emeleti folyosókon balra-jobbra ajtók. Némelyik kinyílik. Kíváncsi fiúarcok. A második emeleten kislányok.

A hátsó lépcsőnél egy kajütszerű szobába vezetik. Dívány. Szekrény. Két szék. Mosdó. Megmondják, hol találja a folyosó végén a mellékhelyiséget. Villanyt nem gyújthat, az ablak elsötétítése nem tökéletes. Kap egy zseblámpát. A széken könyvek, újságok. A takaró alatt zseblámpával átnézi a lapokat. Csütörtök reggel hét órára egész Budapest területére leventeriadót hirdet az egyik közlemény: „Levente fiaink lelkes budapesti seregének igen fontos feladatot kell megoldania, ami sok ifjú munkáskezet igényel. A levente legfőbb kincse a becsület, mondja a leventetörvény. Most újra bebizonyíthatják leventéink, hogy a nemzeti vagyonnak ők a leghűségesebb szívű őrzői, védelmezői."

Nem tudja, milyen nap van. Nem tudja, mikor lesz csütörtök.

 

Karl Lutz diplomatatáskájával a kezében kiszáll a Keleti pályaudvar előtt az Adlerből. Felmegy a peronra vezető nyolc lépcsőn.

Csütörtök reggel van. A hét óra harminc perces vonattal indul Bécsbe, ott két órát kell várakoznia a zürichi csatlakozásra.

Gizi ugyanekkor ébred a Munkácsy Mihály utcai vöröskeresztes otthonban. Kistáskájából tiszta fehérneműt vesz elő. A mosdóban szennyest mos. A bugyit és a pamutharisnyát tiszta zsebkendőbe csavarja.

A mozgólépcső felvisz a Baross téri metróállomásról. Jobbra Princess süteménybolt. Balra gyrost árulnak. Pizza Hut üzlet. Egy tábla presszókávét kínál Omniából, hetven forintért. Az aluljárókból öt lépcsősor vezet a peronra. Felmegyek.

Lutz visszapillant a Rákóczi út torkolatában álló Baross-szoborra. Nyitott teherautók kanyarodnak a Rottenbiller utca felől a Filléres Áruház előtt a térre, tömve vannak tizenöt-tizenhat éves leventefiúkkal. A peronon két nyilaskarszalagos igazoltat. Mögöttük kakastollas tábori csendőr.

Megnézem az induló–érkező vonatok tábláját. Két hajléktalan üldögél egy padon, ujjukkal szedik ki a konzervhúst a pléhdobozból. A harmadik ócska paplanon fekszik mellettük.

Lutz megkeresi a Bécsbe induló szerelvényt. A boltozatos üvegtető több helyen sérült a bombabecsapódásoktól. Hó kezd hullani a nyílásokon át a peronra. Eléri az első osztályú kupét. Újabb nyilas járőr halad el mellette. Újra meg kell mutatnia a diplomata-útlevelét. Két csendőr egy honvédegyenruhás fiút vezet, ráfogják a puskájukat. Hordár érkezik, targoncáján elegáns bőröndök. Perzsabundás asszony karol egy honvédőrnagyba. Földön fekvő sárga karszalagos munkaszolgálatost rugdos két másik nyilas. Lutz fényképeket készít. Megpróbálja az egyik érkező szerelvény mozdonyának füstpamacsát is lefényképezni.

Állok a negyedik vágány ütközőbakjánál. Az ötödik vágányra befut Bécs felől a Wiener Walzer. Önti magából az utasokat. Farmerek, színes ingek, Adidas táskák, cipzáras bőröndök. A peron aszfaltburkolatát bizonyára felújították hatvan év alatt néhányszor, mégis olyan, mint egy pompeji lelet. A két hajléktalan illedelmesen a szeméttartóba viszi a kiürült konzervdobozokat. A harmadik nem mozdul a szennyes paplanról.

Lutz lövéseket hall.

Hegedűszót is hall.

Van még ideje a vonatindulásig, átmegy az érkezési oldalra.

Mikor Budapestre érkezett, itt várta őt a Kerepesi útra nyíló csarnokban Jaeger nagykövet.

A géppisztolysorozatokat a Lóversenypálya felől hallja. Tudja, melyik a rövid sorozat, melyik a hosszú sorozat. A zene a közelében szól. Schubert. Lutz fiatal korában hegedült. Néha Palesztinában is játszott egy rögtönzött kvartettben. Felismeri a C-dúr vonósötöst. Felismeri az elsőhegedűs szólamát és az egyik csellószólamot. De mind a kettőt hegedűn játsszák. A Kerepesi útra nyíló ajtókat tábori csendőrök ellenőrzik.

A második vonósötös. Olyan végtelen, mondta Zürichben egyszer a koncertprogram után Gertrudnak. Végtelenül szomorú, mondta Gertrud. Nem, nem, tiltakozott Lutz, csak végtelen, végtelen.

A váró mennyezetéről hatvan év múltán is négy, egyenként ötlámpás csillár függ. A két hegedűs balra a falnál áll. Az egyiken elhordott ballonkabát, a másikon rojtos ujjú, fekete télikabát. Borotválatlanok. Kockás sildes sapkájuk van. Mindkettőn fekete szemüveg. A falhoz támasztva két fehér bot.

Befejezik a második tételt. Máris újrakezdik. Lutz úgy érzi, nagyon régóta játsszák, mikor a végére érnek, mindig újrakezdik. A nyilasoknak, a tábori csendőröknek talán ezért nem tűnnek fel. Papírpénzt vesz elő, a lábuknál lévő pléhtányérba ejti. Nem köszönik meg, mégis úgy érzi, látják őt, a fekete szemüveg mögül is. Nagyon elhasznált a vonójuk, a csellószólam szinte recseg.

Megkerülöm a Kerepesi útra vezető kijáratnál várakozó autókat, visszamegyek a térre, a homlokzatnál megszámolom a lépcsőket. Szemben a hajdani Filléres Áruház helyén a Grand Hotel Hungária. Balra a Golden Park Hotel mellett a háborúban lebombázott épület foghíját léckerítés takarja. A Bethlen Gábor utca sarkán álló ház legfelső emeletén bevakolatlan golyónyomok.

Újra felmegyek ugyanazon a nyolc lépcsőn, amin Karl Lutz felhaladt a peronra. Elsétálok a Kerepesi útra nyíló csarnokhoz. Újra megszámolom a csillárokat. Nem hiszem el Lutznak a napok óta játszó két, fekete szemüveges, fehérbotos férfit. Lehetetlen, hogy ne igazoltatták volna őket a nyilas járőrök, rá kellett jönniük, hogy a szemüveg is, a fehér bot is álcázás. Lehetetlen, hogy a C-dúr ötöst játsszák két lepusztult vonón, ráadásul az egyiken a csellószólamot, miközben körülöttük elkapják a katonaszökevényeket, rugdalják a munkaszolgálatosokat, miközben a tábori csendőrök minden peronra lépőt igazoltatnak. Lutz bizonyára a felidézhető zene mögé bújt a látvány elől, a C-dúr vonósötös Allegrója végtelennek érzett hangjaival tömte be a fülét.

De azt írja, hogy látta őket.

Mégis el kell fogadnom?

Nézem a csarnok bal oldali falát. Elég koszosak a sarkok.

Itt játszhattak?

Semmit nem tudhatok már meg róluk. Karl Lutzról is csak azt, hogy hallja a muzsikájukat. Nem sok. De a percnyi tartam, amíg erre a kevés tudásra gondolok, átélt, birtokolt idő. Valószínű, hogy Karl Lutz számára elveszett a két arc, a fekete szemüveg, a fehér bot, a szakadt ballonkabát, a rojtos fekete télikabát, ám megmaradt a hangzás, és ez emlékeket idézett fel benne, érzéseket, amelyekhez ragaszkodni kívánt.

Délben érkezik a Westbahnhofra. Nem lát katonákat a pályaudvaron. Végigsétál a Mariahilferstrassén. A Ringnél jobbra fordul. Egy téren, a cukrászda üvegablakánál álló karosszékben kávét iszik. Bámulja a járókelőket. A cukrászdával szemben áll Lessing szobra.

A nyomait követve én is iszom egy kávét a téren. Három kávézó között választhatok, a tér neve most Judenplatz. Nem tudom pontosan, hol ült Karl Lutz, csak abban lehetek biztos, hogy a szemközti Holokauszt-emlékművet nem láthatta.

Továbbmegy a Heldenplatzig. Arról tud, hogy itt gyűjtötték össze deportálás előtt a zsidókat, öregeket, asszonyokat, gyerekeket. Diákok hógolyóznak a téren. Egy hógolyó Lutzot is eltalálja.

Színes bőrű turisták között sétálok.

Ugyanabban a történetben haladunk, az időrétegek saját energiájuktól hajtva egymásra csúsznak.

Este érkezik Bernbe. Másnap reggel nyolckor lép be a külügyminiszté