Mészöly Miklós kéziratos noteszei, műhely- és olvasónaplói között a Motívumok (1948–1955) jelzetű címlapján, kis kör alakú vignettán Motívum szöveg (régebbi) jelzés áll. A naplónoteszek a szerző hagyatékának feldolgozás, szerkesztés alatt álló részét alkotják: ő maga mindezt emlékeztetőül jegyezte fel, felhasználta, ilyen formában azonban nem szánta közlésre. Prózájának olvasói számára az előmunkálatok, vázlatok részben ismerősnek tűnnek, a genetikus kritika szempontjából pedig különös jelentőségűek. A középkék, keményborítású, kockás lapú notesz Mészöly korai, golyóstollal írott feljegyzéseit és beragasztásait tartalmazza. Feltételezésem szerint az évszámok nem a keltezést jelzik, inkább az élményanyagot, amelynek forrása részben erre az időre tehető. Ugyanakkor a fennmaradt tizenegynéhány notesz közül a kézírásból kiindulva és a motivikus anyagot illetően ez tűnik a legrégebbinek. A bejegyzések vagy az eseményekkel egy időben, vagy nem sokkal utánuk készültek: a felidézett motívumok helyenként emléknyomokra utalnak. (Az egyik megközelítőleg pontosan azonosítható időpont a szerző édesapjának betegsége, halála. Kevés személyes vonatkozású feljegyzése között az apával való utolsó beszélgetést, illetve az ekkoriban rekonstruált családtörténeti adatokat, családfa-vázlatot is ebbe a noteszba jegyezte fel.) Az itt olvasható részletben a szerző által pannon prózáknak nevezett elbeszélések virtuális helyszíneire, egy-egy helyzetére és az 1945 utáni időszakra ismerünk: a sorok, mondatok, jegyzetek nem alkotnak összefüggő, folyamatos szöveget. Az emléktöredékek, motívumvázlatok a nyolcvanas években írott elbeszélő szövegekben többször felbukkannak.

Thomka Beáta

Porkoláb¹

Vastagon ül a városon a nyári piacok bűze. A patika poros kirakatában hatalmas Bayer-aszpirin reklám-hőmérő, negyvenegy fokot mutat. Mellette csenevész filodendron, sárguló levelekkel. A templomtér ötszögű, macskazóna; falusiak megszokott kirakodó helye. Dél felé nagy tömeg; mintha a tér kövezetén elejtett, áporodó zsákmány heverne, s ki-ki azon törné magát, hogy még idejében lehasítsa belőle a maga adagját. Mint a hangyák a dögön, csak nem olyan fegyelmezettek, nem olyan iszonyúan csöndesek. Az árusok közt kanyarog valamiféle egyezményes út, de ezt abból lehet sejteni, hogy ha szekér vagy autó fordul be a térre, a tömeg mindig ugyanazon cik-cak mentén préseli őket tovább, s mindig ugyanott löki ki magából: a trafikosbódé és a Szentháromság szobra között. A szekeres parasztoknak nem sürgős, egykedvűen hunyorognak a bakon, városi karimájú kalapjuk alól. Néhol három kéz is szorongatja ugyanazt a kacsát vagy tyúkot, mintha szét akarnák tépni, de csak a csapzott pihetollat piszkálják le a tenyerükről, mikor tovább könyökölnek. A választék kicsi, az áru hitvány, de ez is megéri a zsibongást. Ha valamit sikerült megkaparintaniuk, mohón gyömöszölik be a szatyrukba, nem mulasztva el csepülni, hogy sovány, ócska, pudvás. A sértett kofa vértolulásos szitkok özönét szórja; pár lépéssel odébb megismétlődik a jelenet. Senki se nyugodt, mindenki harapós. Kevés a pénz.

A süketítő lármát érdes megafonhang üvölti túl. Nemrég szerelték fel a Tanácsház homlokzatára, egy gipsz virágmintás lyuk elé; azelőtt nemzeti ünnepekkor itt szokták kidugni a zászlót. Az első emeleti ablakban felgyűrt ingujjú fiatalember, a mikrofon gömbjéhez hajolva a megye üzemi híreit olvassa. Hanglejtése kemény, pattogó, mintha parancsokat osztogatna. Mikor elhallgat, utána induló harsan fel, végig fortisszimó. Fiatalember, körméhez koppintgatva a cigarettát, rágyújt, kikönyököl, nézi a lenti nyüzsgést.

Pár napja nagy ridalom: tíz asszonyt (akik többször is fordultak a krumplis-kosarakkal) kipellengérezett a megafon. Megoszlottak a vélemények, aszerint, hogy ki hogyan tért haza: üres vagy teli kosárral. Mégis, azóta az is szorongott, akinek semmi rejtegetnivalója nem volt – mi lesz, ha őket is megfigyelik? Ez a lehetőség cinkossá tette a piac asszonyait.

A fiatalember hangja idegenül cseng – mintha nem az anyanyelvén beszélne. Egyszer Baranya-dűlő helyett Berenye-dűlőt olvasott fel.

A templom lépcsős feljáróján félmeztelen gyerekhad, zárt rendben, döllesztett hassal masíroznak az induló ütemére; vágják a lépést, mint a katonák. A vezér a templomajtó előtt ül, térdét-talpát vakarja; csontos arca sugárzik a parancsolás gyönyörétől.

Füttykoncert fogadja a beszolgáltatásban elmaradt parasztok szégyenlistáját[.]

Délben éles szirénahang; a konzervgyár – medúzaforma készülék, a háború után szerelték be a városháza tornyánál s adták át ünnepélyesen a gyár munkásainak.

A munkazubbonyos fiatalok este olyan tömegben rajzanak szét a városban, hogy sokan szorongva sem értik: hol volt és mit csinált ez a sok férfi és nő azelőtt? Május elsején a sor a templom-tértől a Múzeumig ért.

A felvonulásokban mindig volt valami fizikai támadókészség, ami soha nem vezetődött le, átalakult, természetellenes fegyelemmé merevedett; csak az ünnepség befejezésekor „lazult bele" tájékozatlan lelkesedésbe.

Park nyilvános vécéjén firka: „Tiéd a föld, magadnak öntözöd." Rendőrség éjszaka mindjárt le is tartóztat egy kisebb részeg csoportot. De: ugyanakkor a kórházkápolna keresztjét is ledöntötték, és egy papírmasé vöröscsillagot raktak a helyébe. A helyi pártsajtó másnap ezt is elítélte.

„Mire jut így a világ?"

Divattá lett a parasztok sorsán tépelődni.

„Amit elvermelnek falun, már az biztos egyedül[.]"

A parasztok mindezt úgy vették, mint azt a sok mást, amit helyettük fogalmaztak meg.

A „válaszok" szétforgácsolódtak apró panaszokká[.]

Mint a menekült-tábor, olyan a park hetipiackor. Várják a déli kofa-vonat indulását. A padokon, a gyepen hevernek, szétvetett lábbal, ölbe ejtett fejjel, elnyűtten a hőségtől, a hámló platánfák alatt. Kiárult kosaraik körül kutyák ólálkodnak.

Gyerekek Farda kisasszonyra² – vén tyúk! Esernyőtok! Mi köze hozzá?

A kisasszony aprózó léptekkel siet, hosszú porköpenyét a légáram felpúposítja a hátán.

Farda kisasszony vallásos; ezt nyíltan szemébe mondja a tanulmányi felügyelőnek. Elbocsátják, nyugdíj, végkilégítés nélkül. Lelkierőt ennek a napnak az emlékéből merít.

A megfeszített óvatosság, amivel a szülők vallásról, politikáról nyilatkoznak a gyermekeik előtt.

„Másképp beszélni otthon, mint idegenben[.]"

A kisasszony virtuskodása sokakban megbolygatja a kétszínűsködés gyakorlatát.

Jólesett tudni, hogy valaki ki merte mondani a kockázatot.

„Farda kisasszony öreg, ő már megteheti[.]"

Első napokban többen fölkeresik; elmaradnak; végül az az elégtétele se marad meg, hogy a hatóság zaklatta volna.

A plébános – ő egy ízben a prédikációjába is beleszövi: „Valaki engem vallánd az emberek előtt, az embernek Fia is vallást tészen arról az Istennek Angyalai előtt."

Olyan elképzelés (Farda kisasszonyban), hogy ha mindenki megtenné a maga „hőstettét", a világot rá lehetne kényszeríteni az igaz útra; millió tiltakozás előtt az erőszaknak is meg kellene hajolnia. – Ha így van – az emberek mért nem teszik meg?

Csak az erőszak tud egységet teremteni, a hit nem?

„Tündöklő lázadás" lehetősége – ami elnémít minden ellenkező véleményt[.]

(Ők) – akik nem törődnek vele, hogy valójában ki mit hisz. Ez a legiszonyúbb!

Plébánia. Hársfák fölött a Kálvária-dombra – Emeleti boltíves folyósók, kékesen fehér falak; vadszőlő –

„Az erőszakon nem lehet áldás, ha szent dologért követik el?"

Jézus, korbáccsal –

A megbocsátást szétbogozhatatlanul összefonta magában a gyűlölettel, vérrel –

Plébánosnál: tányér forró leves, sütemény. Sötétedéskor, kis papírba csomagolt batyuval lép ki a plébánia kapuján: viszi a plébános varrni-, stoppolnivalóit –

Plébánost egyik szomszédos hegyi faluba helyezik át, városban nem mutatkozhat. Farda kisasszony azóta hontalan. Unokahúga az egyetlen rokona a városban; szeretne összeköltözni vele, hogy főzzön rá, ellássa a háztartását – lányt nemrég nevezték ki műszaki rajzolónak; mindig kitér. Lány egy kertes villalakás szobáját bérli, melyhez régimódi hodály-nagy konyha tartozott – a kisasszony ebből gondolt lecsípni egy kis fülkét magának. Ha itt járt, mindig méricskélt valamit, hol az ajtó helyét, hol az ablakét. Ha leült a dívány szélére, elsimította a takarót.

A megapadt Dinga-patakból híg sarat szivattyúznak a kerti árkokba[.]

Kocsisok, a bakról: „Nini, min tudnak marakodni a népek!"

(Megafonos fiatalember)

Apja az első háború után hat évet orosz fogságban tölt; nem tér vissza a falujába, Felvidéken marad. A két gyerek ott születik meg, ott nevelkednek. Anyjukról, aki állítólag ruszin volt, csak annyit tudnak, hogy korán meghalt, fénykép, házasságlevél se maradt. Eszükbe se jutott, hogy egyszer majd ez a bizonytalan származás dönt a sorsukról. 2. világháború után, mikor megkezdődik a magyarok kitelepítése, a helyi bizottság salamoni döntést hoz: az apát, aki jól beszélt németül és neve is német hangzású volt, Szudéta-földre szállították, onnét Németországba. A két fiút, mivel pár évig magyar iskolába jártak annak idején, Dunántúlra. Szétszóródtak – túlságosan egyikük se bánta; három férfi úgysem marad sokáig egy család. Az apa újra nősült Németországban; elküldte a termetes szőke asszony fényképét a fiainak. Az idősebbik fia ugyancsak fényképpel válaszolt: levétette magát alig egynapos őrmesteri egyenruhájában (Ávó őrmestere lett)[.]

Mindkét fiú gondolkozás nélkül bírta rá magát az államhatalomra; mint akiket éppen az tesz felszabadulttá, ha sorsukról más dönt.

Csötönyi Anna. Haját copfban viseli, szeme napszítta kék, keze akár egy fiúé, minden mozdulata lefojtott indulat. Kérkedő öntudatosság. Új típusú parasztlány –

Jegyzetek

A kéziratos naplórészletet a Mészöly Miklós Egyesület kuratóriumának hozzájárulásával közöljük. (A szerk.)

1 Részletek a napló 102–118. füzetoldaláról.

2 Az alak felmerül az 1982-es datálású Ló-regényben (in: Merre a csillag jár, Szépirodalmi, Budapest, 1985. 82. o.), illetve az 1983-as keltezésű Megbocsátásban is (Szépirodalmi, Budapest, 1984. 33. o.).