Ezen a héten lesz a hagyatéki tárgyalás, szerdán. Most egyedül vagyok Orosziban. Este kimentem a malomkőhöz a sötétben, gyújtottam egy gyertyát, és vittem a kikericseket. Itt a szobában, a sublóton a fekete kő, amit elhoztunk a hamvasztás helyéről. Mellette az a nagyon kedves kép: Miklós ül a kispadon a diófa alatt, és majdnem mosolyog. Nem látszik, hogy ősz van, csak én tudom. Az utolsó ősz.

Ez volt az első éjszaka, hogy csak egyszer ébredtem fel. Miklós miatt szoktam meg, hogy háromszor, négyszer ébredek éjjel: benézni hozzá a betegsége alatt. Már nem is emlékszem, hogy milyen, ha az ember az egész éjszakát átalussza.

Most valahogy állandóan itt van a közelemben. Nem tudom, hogy maga Miklós van-e itt, vagy az én gondolataim irányulnak folyton feléje? Nem az szokta közel hozni, hogy a hagyatékkal foglalkozom, nem az, hogy mindig találok egy újabb holmit. Kihúzok az egyik irattartó dobozból egy zacskót. Döbbenten nézem, tárgyak, amelyek az övé voltak. Apám keze írása, és mellette megint Miklós régi kéziratai, illetve gépiratok. Hol van már az az idő, amikor kézzel írt? Esterházy Péter állítólag most is kézzel ír. Ő valamit tudott, amikor Ottlik könyvét, az Iskola a határont, az egész könyvet egy hatalmas papírlapra kézzel átmásolta, egymásra a sorokat, újból és újból. (Láttam Balassa Péternél a falon: „kép" lett belőle.) Az írás módja hogyan hat az alkotóra? Gyermekkorunkban mi még tintába mártogatott tollheggyel írtunk. A mozdulatnak, a betűknek még ritmusa volt. Tilos volt töltőtollat használni. A golyóstoll már csak gurul. Akkora a különbség, mint a járás és a gyorsvonat között. Hogyan hat az írásra? Nem is szólva a számítógépről, amin szüntelenül lehet javítani, minden mondatot csak úgy átrendezni.

Ma éjjel álmodtam először Miklóssal. Valahol, kórházban vagy szállodában beszéltem vele. Azt mondta, hogy jó a koszt, de valami fertőzéses betegség terjed. Mondtam, hogy ha nem vesz lélegzetet, akkor nem betegszik meg (ha vizsgálat közben nem lélegzik). Aztán mellettem állt, tanított, mintha egy könyvsorban lennének gombok, és mutatta, hogy mikor melyik gombot nyomjam meg, s akkor mi jön elő. Aztán közvetlenül az arcomhoz hajolt, és pár centi távolságról a szemembe nézve azt mondta: „És hogyha írni akarsz, akkor…" – s elfelejtettem, hogy mit mondott. Numinózus volt amúgy is, amit mondott.

Egy órát ébren tűnődtem, próbáltam az álmot megjegyezni. Elaludtam, megint álmodtam. A klinikán dolgozom, sok az új munkatárs. Haza akarok menni, nem találom sehol a retikülömet. Nincs kulcs, nincs pénz, nincs villamosbérlet, nincs semmi. Eszembe jut, hogy a közelben van a férjem, de nem szabad meglátogatnom, mert beteg és nyugalmat igényel. Talán már jobban van, reménykedem, és elmegyek hozzá. Miklós átadja a kulcsot. Csodálkozva nézem: két kulcs egy karikán? Kérdezem, hogy van? Jobban, papírmontázst csinál, erre tanították (hajdanában én csináltam elmebetegekkel papírmontázst, „Csoportterápia játékos művészi foglalkozással" címmel kezdtem ötven évvel ezelőtt, amikor ez a gyógymód még idegen és ismeretlen volt).

Aztán nézem a kórlapját, a följegyzéseket, a nővér mutatja nekem, és valamit én is bejegyzek, de elvétem. Egy X betű marad előttem világosan. Aztán elkísér, nem tudom, hova, de mászunk a meredek hegyen fölfelé. Egy barlang fölött iszonyatos erővel próbálom fölsegíteni őt is, magamat is, és még valakit, nagyon öreget, talán édesapámat. Aztán rájövök, hogy nem megy, forduljunk vissza. Megpróbálok hazamenni, de vékony kis magas sarkú cipő van a lábamon, tapicskálok a hideg sárban. Hirtelen eszembe jut, amikor kerestem, elfelejtettem álmomban, hogy is hívják a férjemet? Akkor felébredek, és rájövök, hogy János volt. Igen, két kulcs egy karikán. Első házasság, második házasság. Az első fölkészített a másodikra. Most kezdem megérteni. Ezen is sokat gondolkoztam. De nem megyek bele az álom értelmezésébe.

Hideg, vakító hó, első éjszaka, mióta Miklós nincs. Kisorosziban is az ágyában alszom, mint Pesten, akkor közelebb van, meg minden egyszerűbb – volna. A malomkő előtt hol Zolika, hol én gyújtok mécsest, ég úgy az éjszaka közepéig. Odatettem Szilárd Gabriella megszáradt virágcsokrát is, lassan egy éve lesz, hogy a születésnapjára hozta. És tettem ki mikulásvirágot, napraforgókat, gyönyörűen megfagynak. Kicsi elszíneződéssel tovább élnek. A fagy konzervál.

Borzasztó nagy a csönd. Olyan nagy, hogy hallgatni kell. Kíváncsi voltam, hogy félni fogok-e vagy sem. De nem. Sétáltam estefelé, bezártam az ajtókat. Aztán azon tűnődtem, hogy ki kéne menni az erdő alján lévő kamarába, de idegen, félelmes most kimenni. Ki kell menned! – így szoktattam magam. És akkor egyszerre minden természetes és otthonos lett megint, mint régen, amikor olyan sokszor mentem le, ha valamit megkívánt Miklós. A holdfényes ösvény, az erdő, az erdőn túl a nagyrét, a nagyréten túl a fasor, ott a Duna, a Duna túlsó partján fák, s azon túl egy füves rész, s azután jön csak Kismaros. Lefelé, még a falu előtt hétvégi házak, nincs kinn senki. Betörtek a múlt héten is két-három házba. Nem érdekes. Itt vagyok egyedül.

Most jobb, hogy elővettem a naplóm, mert folyton találtam valamit: Miklós pipáját, a dohányát, a névsort, amit összeírt, címjegyzéket, a noteszeit, írásokat, zoknikat és alsónadrágot, inget és kabátot. Mit csinál az, akinek nem kell meghalt társa holmiját összegyűjteni, hogy átadja a múzeumnak? Mit tesz az? Így valahogy könnyebb. Mit lehetne tenni annyi mindennel? Előveszem őket és nézem, osztályozom: Szekszárd. Mészöly-emlékház, Mészöly-tanya, oda kérik. Meg a Petőfi Irodalmi Múzeum.

Szeretnék ma is vele álmodni. Valahogy megérteni. Mit? Őt. Magam, az életet. Nem tudtam, hogy ilyen nehéz. (Most, három év múlva látom, hogy még mindig érnek meglepetések, ki mellett is éltem ötvenhárom évet.)

Csaponganak a gondolataim. Mindig is csapongtak. Mérei mondta: „Alaine, maga lóugrásban gondolkodik." Úgy tűnik, már nem tudok megváltozni. Eleinte azt gondoltam, hogy én is itt maradok. Ebben a házban éltem ötvenhárom évet Miklóssal, és jöjjön Krisztina, az erdélyi asszony, aki Miklós utolsó két hónapjában nálam segített, majd ő főz és takarít: itt fogok meghalni. De most valahogy ezt a sok mindent szeretném föladni, és visszavonulni, visszavonulni. Cella. Cellára vágyom. S ugyanakkor élni, élni. Úgy szeretnék még színházba, moziba menni. Utazni és olvasni.

Valahogy mintha az élet teljességét szeretném, és a halálra készülődés teljességét. Mindent egészen, és eközben mindent ezer darabra kell bontani vagy bontok én. Minek a ruhák? Minek annyi gondolat és terv? Ennyi évig csak Miklós volt, aztán most rohan rám az élet. A tennivalók, a könyvek megírása: az életünket megírni.

Nagyon fáradt vagyok, nem tudok pihenni. Nem tudom átadni magam a pihenésnek. Az a két nap, vagy két és fél, amit kinn töltöttem Orosziban, csodálatos volt abból a szempontból, hogy tudtam elmélyülten gondolkozni, de pihenni nem. Eszembe jut, hogy amikor súlyos tüdőbajjal (ami később globalizálódott, mert mindenemet megtámadta a tébécé) kórházba kerültem, és megmondták Miklósnak, hogy közvetlen az életveszély, három napon belül – milyen kétségbeesett volt. Hm, és hogy rám ordított. Mert a látogatási idő végén bement az orvoshoz, és az elmondta, hogy nincs tovább, nem tudnak segíteni. Miklós elindult haza az ablak alatt, és fölnézett. Földig érő erkélyablak mellett feküdtem, éppen szétszedtem az ágymatracot: „nagytakarítást" csináltam. Meglátott és fölordított: „Mit csinálsz?" Mondtam, hogy „nagytakarítást". Ő pedig ingerülten rám parancsolt: „Feküdj le azonnal." Nem értettem, miért haragszik. Nem értettem az ingerült hangot. Utóbb mondta, hogy akkor közölték az orvosok, hogy menthetetlen vagyok.

Én pedig úgy voltam, hogy amikor láttam, kezdődik a lázas állapot, kiújult a betegségem – nem írtam be a lázlapra. (Mi, betegek, magunk mértük, és ott állt az ágy végében a láztábla.) Nem írtam be, mert tudtam, hogy nagy baj van, nem tudnak segíteni. Az ügyeletes orvos bejött este, látta, hogy bágyadt vagyok. „Ne féljen, hiszen nincsen ugyan más gyógyszerünk már, nem tudunk mit csinálni, de meg fog gyógyulni, hiszen normál a hőmérséklete, túl van az életveszélyen." Akkor megmutattam a le nem rázott lázmérőt. Ő a fejéhez kapott és kiment. Azt mondta másnap a kezelőorvosomnak: „Képzeld el, milyen hibát követtem el, Alaine már tudja, hogy nem tudunk segíteni rajta, meg fog halni – tudta anélkül, hogy mondtál volna valamit. Azért nem írta be, hogy megint lázas, mert nem akarta, hogy mi is megijedjünk. Ő már napok óta szembenéz ezzel." (Utóbb mondták el, hogy így volt.)

Miklós hozott ki akkor a halálból, a betegségből. Főzött, mindennap délben hozta az ebédet, hogy valami rendeset tudjak enni. Diétáztattak, de hát akkor még nagyon szegény világ volt. Hogy miből teremtett pénzt, nem tudom. De hogy ő hozott vissza az életbe, az biztos. A szerelmével, az odafigyelésével. Ezek után mentem bele, hogy hivatalosan házasságot kössünk. Merthogy féltem a házasságtól, féltem a szépségétől. Nem tudom, pontosan mi volt bennem ez a hosszas elutasítás, miközben szerettem is? (Akkor még ismeretlen volt az együttélésnek még a fogalma is. Botránynak számított. De mi együtt éltünk.)

Utólag elmondta nekem, hogy neki az életveszély egyúttal azt jelentette, hogy egyre jobban ragaszkodott hozzám. Ez azon ritka pillanatok egyike volt, amikor az érzéseiről beszélt. Egyébként nem. Soha. Betegségében és halálában egyetlen panaszszó el nem hagyta a száját.

Szüntelenül álmodom. Nem mindig direkt álom, de tudom, hogy körülötte, az életem körül forog. Tegnap éjjel, a rá következő éjjel is, folyton ugyanaz: nem találom az utat, pedig ott van, egyszerű, világos. Mégis küszködöm, másfelé megyek ahelyett, hogy arra mennék. De merre? De hogy?

Eddig valamiért nem éltem át annyira, hogy az ő elégetett teste (s az el nem égett csontok széttörve, szétmorzsolódva – láttam a hamvasztóban, hogyan történik) itt van a kezemben, a dobozban. Aztán szétszórtam Orosziban, Farkasréten, a tengerben – ahogy kívánta. Tűz, víz, levegő – tűz, víz, levegő, föld, Kisoroszi, Budapest, Farkasrét, Trieszt.

Mindig arra vágyott, hogy matróz legyen: tengerész akart lenni. Néztem a tengert az ő szemével. No persze, ez csak hasonlat. Próbáltam úgy érezni, kerestem, hogy ő mit érezhetett. Közben megszólalt egy hajón a tengerészzenekar. Aztán megszólalt a harangszó. Furcsa, a harangszót először nem is hallottam. Ez olyan különös dolog, hogy temetéseken időnként nem hallok. Mit is jelent? Megszűnik a külvilág. Annyiszor keresem az életünk nyitját. Egyáltalában, mi az életek nyitja?

Különös dolog a szétszórás, a temetés. Hol van? Mindenütt van. Valahogy úgy érzem, hogy létezik személyesen is, de furcsamód nagyon távolian, ugyanakkor egy-két dolog közeli. Közel van. De nem bennem van a közelség. A kettő között mi a különbség? Persze nagy a különbség, csak mégis, az a megfoghatatlan valami, hogy mi történik? Jaj, de keveset tud adni a kereszténység. (Tíz éve foglalkozom az eltávozottal való kapcsolatunk kérdésével és a gyászolók álmaival.)

Tegnap kimentem a temetőbe. A fejfára rákötöttem a sálamat, amelyet úgy szerettem. És ültettem virágot. Aztán visszajövet Kisorosziba mentem, engesztelő szentmisére. Engesztelő szentmise? Kit engesztelünk? Mit engesztelünk? Rítus! Nevetnem kell, a rítusokkal is sokat foglalkoztam, foglalkozom. De ez most nem eszmefuttatás, hanem napló. Mindenesetre érdekes, mikor a „hóhért akasztják". Furcsamód én most a nyers kérdéseket élem át, és amit az eszem tud, az más. Mégis segít, mert felismerem: aha, ez az.