(interjúrészlet)*

- Leningrád és Pétervár… Miért tekinthető meghatározó tényezőnek a költészetben?

- Főként tisztán történelmi szerepe miatt; egy olyan főváros szerepét töltötte be, amely megszűnt főváros lenni. Innen származtatható különleges légköre. Általában a kultúra, legalábbis a fizikai kultúra Leningrádban jóval magasabb színvonalon valósult meg, mint Moszkvában. Leningrád vagy Pétervár történetileg mindig szemben állt Moszkvával, annak tisztán orosz, patriarchális szellemiségével. Még annak idején Baratinszkij1 írt erről egy csodálatos verset:

„Mindenre saját válasza, saját törvénye van,

Bölcső és koporsó között Moszkva csak szendereg."

Kinevette Moszkvát intellektuális és irodalmi tetszeni akarásáért, azért, mert arra törekedett, hogy olyan irodalmi szalonjai legyenek, mint amilyenek Péterváron vagy Európában vannak.

Sőt, nyugodtan állíthatom, hogy az irodalom valóban Péterváron kezdődött. És ez önmagában is elég furcsa jelenség. Amikor Péter áthelyezte a fővárost Pétervárra, a konzervatív, patriarchális elemek teljesen elítélték emiatt, hiszen a birodalom fővárosa a birodalom szélére került, egyenesen a tengerpartra, s a tenger általában véve is ellenséges őserőnek számított. Elvileg az orosz tudat erőteljesen kontinentális, ha úgy tetszik, klausztrofóbiás. Meg kell jegyezni, hogy az orosz folklórban például a tenger (noha Oroszországot mint nagyhatalmat majdnem minden oldalról tenger veszi körül) abszolút lényegtelen szerepet játszik, öt vagy hat szokványos jelzővel illetik. A tengert semmilyen esetben sem tekintik a tér, a végtelenség, az örökkévalóság változatának, nem fogják fel úgy, mint a transzcendenshez való közeledést.

Ötven évvel azután, hogy a fővárost áthelyezték, Péterváron megszületett az irodalom. Moszkva minden ősisége, az orosz történelemmel való szoros kapcsolata stb. stb. ellenére az irodalom tekintetében nagyon kevés volt az, ami Moszkvából eredt. És Péterváron egyszerre csak kezdetét vette minden. Nézetem szerint azért történt így, mert azoknak az embereknek, akik felbukkantak Péterváron - ez volt az első, európai értelemben vett művelt réteg Oroszországban -, olyan érzésük támadt, mintha a birodalom perifériáján lennének, olyan helyzetbe kerültek, amely lehetővé tette számukra, hogy, ha úgy tetszik, kívülről szemléljék ezt a birodalmat. Ami mindenképp szükséges az író számára - ez az eltávolítás effektusa. És Pétervár tisztán fizikai értelemben, vagyis földrajzilag biztosította ezt az eltávolító effektust. Pétervár felfedezése az irodalomban olyan volt, mint az Újvilág felfedezése, hasonlított Amerika felfedezéséhez; mintha az ember egyszerre lenne saját kultúráján belül és kívül. Mintha országára, nemzetére, ha nem is egy hegy tetejéről, de legalábbis egy magaslatról tekintene le. A Péterváron, majd Leningrádban az irodalommal foglalkozó, egymást követő nemzedékek számára éppen a városban kialakult kulturális hagyomány biztosította eleve a magas mércét. Úgy tartják például (nem emlékszem, ki mondta ezt2), hogy mi mindannyian Gogol köpönyegéből bújtunk ki. Ez igaz is, meg nem is; azért, mert ez lényegében nem a gogoli köpönyeg volt, hanem A bronzlovas hősének köpönyege. Mivel az első felesleges ember, aki az orosz irodalomban tulajdonképpen először színre lép - A bronzlovas hőse.

- És a tenger?

- Persze, a tenger. A tengerről sokáig lehetne beszélni. De általában a tenger sohasem vált az orosz nemzeti tudat részévé, ahogy nem lett belőle folklórelem sem. Sohasem volt igazán fontos. Még a költészetben sem, a legjobb esetben is csak a romantikusok munkásságában talált magának menedéket, és nem amiatt, mert valóban élő hagyomány lett volna, hanem szerintem inkább úgy jelent meg mint a romantikus tradíciónak, a byronizmusnak stb. szánt gesztus, visszajelzés arra, ami Európában ment végbe. Úgy gondolom, hogy a huszadik században az összes orosz költő közül, bármennyire is furcsa, csak a moszkvai Borisz Paszternak szánta rá magát, hogy a tengerről komoly terjedelemben írjon. Az 1905-ös év című poémáról és a Hullámokról stb. van szó. Ám Paszternak esetében is mindennek, úgymond, kissé moszkvai jellege volt. Ez a tenger domesztikálásának kísérlete, és nem a térségről, a végtelenségről való gondolkodás, arról pedig Paszternaknál szó sem esett, hogy el kellene innen menekülni.

Pétervár teljesen más város. Pétervár valóban a periférián létezik. Külseje abszolút európai. Ám a külsején kívül az a tény, hogy minden oldalról nyitott, hogy nem védi semmi a tengeri széltől, hogy a Balti-tenger partján található, felettébb figyelemre méltó következményekkel jár. Gyakran úgy tetszik, mintha érezni lehetne a levegőben az európai benzinbűzt vagy az európai parfümök illatát. Vagy mintha a felhők visszatükröznék az európai neonreklámok villódzását, mintha fényképeket küldenének onnan nekünk. Vagy mintha olyan sikerfilm forogna, amelyet mindenütt levetítettek a világon, és lám, Oroszországban is bemutatásra kerül. A levegő telis-tele van európai jelzésekkel. Azt gondolom, ennek gyakran érződik valamilyen hatása is. Azokról a szagokról és illatokról nem is beszélve, amelyek a kontinens számára idegenek.

- Mivel a birodalom perifériáján élt, milyen volt a viszonya a központtal, a hatalommal?

- Mikor egy birodalomban, egy központosított birodalomban él az ember, vagyis kisebb vagy nagyobb mértékben függ egy közös nevezőtől, melyet nem csak az iskolában oktatnak, hanem az élet is erre tanítja, amikor az életet különösen szigorúan szabályozzák - mindebben a költő és az író számára meghatározott előnyök rejlenek. Amikor a könyvkiadás, a rádió, a sajtó centralizált, ez a központosítás az egész országnak vagy, úgymond, az olvasói tömegeknek egy meghatározott, egységes stilisztikai színvonalat biztosít. Éppen ezért minden költőnek vagy írónak, aki azt akarja, hogy a közönség felfigyeljen rá, új módszereket kell bevezetnie. Egyfelől az író számára ez feltétlen előnyökkel jár - hiszen az olvasóközönség figyelmének középpontjába kerül. Ám másfelől, ezzel egy időben észreveszik azok is, akiknek az a foglalkozásuk, hogy figyeljék az irodalmi folyamatokat, vagyis a cenzúra és mások. […]

SZŐKE KATALIN fordítása

*

Joszif Brodszkij (1940-1996) a XX. századi orosz líra egyik legnagyobb alakja, az orosz „ezüstkor" költészetének méltó folytatója, az orosz költői nyelv megújítója. 1964-es letartóztatása és másfél év lágerbüntetés után 1972-ben száműzték a Szovjetunióból. 1987-ben irodalmi Nobel-díjat kapott. (Joszif Brodszkij: Bolsaja knyiga intervju [Moszkva, 2000.], Vozduh Jevropi nad Rosszijej.)

1

Jevgenyij Baratinszkij (1800-1844) orosz romantikus költő, a puskini korszak utolsó képviselője. (A ford.)

2

Visszarion Belinszkij (1811-1848) orosz kritikus, publicista, az ún. „naturális iskola" legfőbb képviselője. (A ford.)