„És most mindenki úgy sétálgatott itt,

mint a saját kertjében, egy végtelen kertben,

amelyet a képzelet teremtett abból, ami létezik,

és nem létezik, ami valaha volt, és többé nem tér vissza,

ami sohasem volt, és nem is lesz soha."

Ivo Andrić

Ha pontosan tudnánk, hogyan történt, akkor is másként mondanánk el. Ám ha máris azzal kezdjük, hogy Mama Gyökér szerint a titkok három óriás családfa ágas-bogas rendszerébe illeszthetőek, akkor sajnos engedtünk a csábításnak, hogy mástól fogadtuk el a keserű gyökeret, amelyet mi magunk is megkereshettünk, kiáshattunk és elfogyaszthattunk volna. Vannak földek és tájékok, melyeket nem a gyűlölet vagy a félelem irányít, nem a szabadság hiánya gondoz, hanem a csillapíthatatlan emberi étvágy. Az efféle vidékeken az emberek állandóan éhesek, korgó gyomorral botorkálnak a hajnali napvilágra, és üres hassal vackolják el magukat, ha szétterül fölöttük az éj fekete vászna, éhségük soha nem szűnő, s földjeiknek ama gyümölcseit és terményeit is megkóstolják, amelyekről pedig tudvalevő, hogy károsak az egészségre, bajt és szerencsétlenséget okoznak. Az ilyen vidékeken az emberek eszik a tilost, a mérgezőt, eszik az ehetetlent. Szirom úr elsőként egy egyszerű futóvirág, a kutyarózsa halványpiros szirmával találkozott. Mások gyepűrózsának hívják ezt a rózsaszín virágú növényt, és a bogyójából teát főznek. Nem, a gyepűrózsa egyáltalán nem mérgező, és a gyógyhatása is közismert. Csakhogy ennek a vadrózsának a szirmán embervér sötétlett. Szirom úr nem tudta ezt, azt sem tudta, hogy virágot eszik, mert Szirom úr csecsszopó volt egészen eddig a pillanatig.

Rekedt hangján azt mondja tehát Mama Gyökér, hogy a mi vidékünkön megszületnek, élnek, majd pedig köddé válnak a fűmuzsikusok, ez máris az első nagy és titokzatos család. Mama Gyökér ezüst gyűrűktől fénylő, húsos ujjaival fölmutatja a kettőt, ők pedig a szerencsétlen sorsú virágzabálók, s kedvetlenül buggyan elő szájából a nevetés, duzzadt ajkán fénylik a nyál, az állára csöppen. Öreg most Mama Gyökér, vén lesz és kedvetlen, mint a föld arca, amely tartja őt. Komoran rábólint aztán a háromra, ez pedig Isten és az emberek közös története, már amennyiben e történetben van együttes munkálkodás, s nem csak az isteni hiány kitöltésére törekvő kétségbeesett erőfeszítés festi az egyik nap fakóságát át a másik nap szürkeségébe. Így van ez, s az a jó, hogy másképpen is lehetett volna, mondja Mama Gyökér, majd lehajol, s fűszálat dug a szájába. Előtte a Tisza sodrása úsztatja a hordalékot, korhadt, integető fatörzset, emberi szemetet, a hosszan elnyúló, mocskos, zöld békalencsehártyát. A víz máskülönben sárga, mint a halál. A víz kavarog, a víz szennyes, a víz iható és édes, ám a túlparton most nem dolgoznak a hajóácsok, molnárok és halászok, ahogy máskülönben tennék.

Mindenesetre különös osztályozása a fönnálló világrendnek, ahogyan Mama Gyökér a titkok természetének mibenlétét hirdeti, de mégsem eredmény nélküli. Mondhat bárki bármit, és persze mondjon is, a föld adta javak kereskedésében fáradhatatlan Mama Gyökérben lehet bizodalma az embernek. Ő az emberek közötti igazságosztásnak olyasféle változatát képviseli, amely rejtettebben munkálkodik, mint amilyet mi a hivatalokban vagy az utcán posztoló törvényi emberektől tapasztalhatunk. Az ő igazsága sohasem olyan szembeötlő, mint a hétköznapi nyilvánosság rikoltó közhelyessége. S ha étkünk csillapítván megettük a keserű gyökeret, s a föld morzsáit a tenyerünkből hasonlóképpen fölnyalogattuk, akkor ama negyedik, Mama Gyökér által érthetetlen módon nem említett titokcsalád is az eszünkbe juthat.

A cigányok világtörténetének elmondását Igazmondó Habredtől várja a népe. Hosszú évek vándorlása, megannyi szenvedés és nélkülözés, megannyi bántalom és megaláztatás után Szegeden letelepedvén azt várja ez a mindössze néhány tucatnyi emberből álló törzs, hogy Igazmondó Habred folyvást benövő, hártyás szája egyszer csak magától nyíljon, és ömölni kezdjen belőle a szó, csakhogy a jelenben érjen össze a cigány múlt és a cigány jövő.

Kicsoda állíthatná tehát, hogy másként, nem pedig így esett meg, ami megesett?! Mi mindent elhiszünk. És mindent elmondunk, ami elhihető. S a legjobb tudásunk és a legjobb szándékunk szerint úgy mondunk el mindent, hogy éhes maradhasson, aki éhes, és szomjas maradhasson, aki szomjas. Aki pedig máris jóllakott, menjen isten hírével.

Bámul ránk nagy, fekete szemével, hosszú szempillája függönyén keresztül Mama Gyökér, és nem mosolyog. Húsos ajkai közül a fűszálat már elköpte. Kutyatejvirágot tépett, a hajába tűzte, és a víz fölé hajol. Nevet, mint egy gyereklány. Megfordul, táncol, olyan fiatal most Mama Gyökér, mint a hajnal. Remeg két hatalmas melle, mintha még senki nem érintette volna. Mögötte, a túlparton Szeged rendezetlen városa fényben ázik, száll a házak fölött a fényes por, csillog, mint a büntetés. A főtéren, hol néhány napja még a lázadó magyarok ágyúi sorakoztak, hol katonák és helybéli polgárlányok táncoltak és a nagy vigasságban sok bor folyt el, most császári katonák grasszálnak, és nevetgélve pakolásznak töltényes ládákat, kötszeres dobozokat és élelmiszeres hordókat. A július végén fölrobbant lőszeres raktár romjai között egy eszét vesztett asszony most is a gyermekét keresi.

Kisfiú vagy, megtalállak.

Kislány vagy, megtalállak.

Drágám, egyetlenem, vérem vére, szépen kérlek, legyél kisebb, mint az Isten, hogy megláthassalak.

Az asszony holtan szülte meg azt a gyermeket már tíz éve, húsz éve, de azóta is minden bajban a tetem után kutat, mintha a katasztrófák kézről kézre adnák a holtan született reményt. Augusztus első napjait írják, és a bukással együtt megérkezett a leggyilkosabb nyári forróság is. Az ilyen augusztus kiszárítja a földet, elsárgítja a füveket, és az utak fölé porfüggönyt emel. Foglyokat vezetnek a vár déli bejáratához, átkötött fejű, szakadt ingű emberek torpannak meg a nyíló kapu előtt, néhány napja még a Tisza másik oldalán hadakoztak.

Az ember, akit Sziromnak, olykor pedig, engedve az illem szelíd kényszerének, Szirom úrnak hívunk, pontosan ezen a napon, 1849. augusztus 6-án evett először virágot. Ez a virág közönséges vadrózsa volt, rosa camina, s egyetlen szirmocska jutott a csecsemő szájába csupán. Minden, ami esetlegesnek tűnhet, helyet kap végül az élet körforgásában, éppen csak azt nem tudni, hogy kinek az ereje mozgatja körbe-körbe a sorskurbli nyikorgó fogantyúját. A titkok valóban nem létezhetnek úgy, ahogy a krumpli dagad a földben, vajdarab sárgáll az asztalon vagy a tojásokkal megrakott fészek lapul az ágak között. Vagy mondhattunk volna egyszerű kutyatej virágot, mely ugyancsak a folyóparti füzes zsombékjain sárgállt azon a napon, amikor Mama Gyökér az újszegedi hídfőtől távolabb, a császári őrszemek által már nem látva várakozott. Mögötte a Tisza, ő pedig arrafelé figyel, amerre az első szőregi házfalak fehérlenek. Ha Mama Gyökér várt valamire, olyan lett, mint egy fatörzs, mozdulatlan, öreg. Csak a fekete szemében lobogott még ilyenkor is a kicsi, fényes láng, mint valami örökmécses. Vannak a titoknak szerencsés avagy szerencsétlen részvényesei, s ezek az emberek gyakorta úgy viselkednek, hogy jogosan álmélkodunk a sorsuk fölött. Szirom úr talán ilyen ember lesz majd. Titkokat növel, holott csak megnevezni s a névvel jól és szépen bánni akar, s mindeközben virágot eszik. De Szirom úr most még csak öntudatlan gyermek.

Azt pedig majd egy másik igen jó ismerősünk, a tevékeny s a legnagyobb váratlanságokkal felbukkanó Féreg úr magyarázza átszellemülten egy bíbor fényekkel hivalkodó nyári alkonyaton az Oroszlán kávéház meg-meglóduló dohányfüstjében, hogy a titkok épp olyan gyengéd gondoskodást, odaadó figyelmet, valamint anyai türelmet igényelnek, akárcsak a valóság ingoványára épített házak, az elhajló utcák s a kockaköveken tébláboló emberek sorsai, vagy a város testén átömlő, piszkos folyó. Példának okáért arról, hogy Isten van-e vagy nincs, nos, arról sem tudunk biztosat, a hit meg, ugye, inkább afféle elragadtatott bizakodáshoz hasonlatos, amely csak mondja, kéri, kántálja, hogy legyen, legyen, legyen, ezért hát az ember inkább a gyomrával törődjön, mert a lelke, jaj, a lelke éhes marad úgyis mindig. Féreg úr gúnyosan elvicsorodik, és két ujjával uborkát emel ki az előtte álló dunsztosüvegből. A szárát elharapja, kiköpi. Harsogva rágja a zöldséget, mert Féreg úr szinte mindig rág, iszik, szopogat valamit. Teli szájjal beszél tovább. A titokhoz ember kell, egy legalább, egy tudó, beavatott ember, aki azt a titkot őrzi magában, mint a saját halálát, amelyről éppúgy nem fog beszélni senkinek, mert nem beszélhet, ha majd bekövetkezik. Megcsendül egy borospohár, s egy ittasodó tímárlegény széles mozdulattal legyint rá a szokásos okoskodásra. Féreg úr nyersen felkacag, ördögfiók arca megmerevedik, majd hirtelen lendülettel magába dönti az ötödik pálinkáját. Felcsuklik, öblöset böffent, s a következő pillanatban a homloka nagyot csattan a kávéházi asztal lapján. Féreg úr már horkol is. Hogy Féreg úr vékony, ámbár inas testéből miképpen mennydöröghet elő ilyesféle vad és mélyzengésű horkolás, fel nem fogható, mindenesetre Féreg úr az ájulatból úgy tér vissza, mintha mi sem történt volna. Féreg úr máris kijózanodott, mert talán le sem ittasodott igazán, hisz Féreg úr soha nem teljesen az, aminek gondoljuk, és egy kicsit mindig olyan is, amely tulajdonságokkal aztán már semmiképpen sem jellemeznénk bonyolult, sokszor igencsak dühítő természetét. Féreg úr, aki főképpen különféle körmönfont és homályos értelmű vállalkozások megszervezésében és lebonyolításában ügyeskedik, könnyen fecseghet, ráadásul különösen hat éppen az ő szájából a gondoskodás szót kihallani. Mert akiről Féreg úr úgymond gondoskodni óhajt, majd pedig meg is teszi, az ilyen illető inkább bajba kerül, mintsem biztonságba, inkább váratlan sorscsapások keserítik az életét, mintsem reménylett jótétemények édesítenék.

Nos, a titkok felszámolása, majd újabb titkok építése, a titkok megszelídítése és az élet forgatagába küldése egy másik jó barátunk, a kellemes megjelenésű s még a legtétovább mozdulatával is könnyed arisztokratizmust sugalló Levél úr szerint inkább ahhoz hasonlatos, ahogy a gyerek a szappanléből kifútt buborékokkal játszik. Őt idézzük, amikor a következő képet a papírlapra festjük.

Olyan a titok, barátaim, szól Levél úr jelentőségteljesen, mint a buborék. Amíg van, szép, kényes és érinthetetlen. Ha érinted a titkot, nem titok többé. Nos, úgy gondolom én ezt, mosolyodik el a humortalan Levél úr, és körbenéz, figyelik-e. Majd pedig érzékletesen tárja hallgatósága elé a képet. Így: elfúj az udvaron játszó gyermek egy kékpiros erekkel didergő, alma nagyságú szappanhártya labdát, és ekkor néhány pillanatra ráül az ő szívére a boldogság angyala. De gyerekszíven angyal sokáig nem ülhet. Mert túlontúl izgága az a szív. Túl sokfelé dobog még. Levél úr különösképpen szereti ilyen elegáns hasonlatokkal meglepni hallgatóit, hogy boldogság angyala, a szív kegyelme, az áldás hatalma. Most kifújja pipája füstjét, borába éppen csak belekortyol, és folytatja a magyarázatot. Tehát. Miközben ez a megnevezhetetlenül szép, ámde kiszolgáltatott valami, ez a buborék elszáll az élet szakadékai, ellenséges formái fölött, tovahalad szilánkok, kiszögellések, tűlevelek, féltékenyen nyújtózkodó kocsányok és szúrósan meredő, barna ágak között, végül egy kőfal rideg felszínén mégis hangtalan pukkan szét. Ám, emeli fel ujját Levél úr, a két tégla közt sötétlő rés peremén egy csepp víz még mesél a fény csodálatosságáról. Ennyi lenne a csoda természete csupán?! Levél úr szép fejét oldalra billentve elmosolyodik, majd körbekínálja a tubákosszelencéjét, s a másik kezével Féreg úr felé nyúl, hogy a barátja le ne zuhanjon a kávéházi padlóra. Féreg úr újfent az asztalra borulva horkol, s közben meg-megbillen. Levél úr könnyedén int a pincérnek, hozzad, fiam, a lavórt. Az idős pincér, kitől szerbül, tótul vagy németül éppúgy rendelhetnénk bort, hagymás rántottát és borsos flekkent, fölvonja dús szemöldökét, a kezét öntudatlan a kötényébe törli, s közben a terem sarka felé indul, ahol minden eshetőségre készen várakozik az előkelőbbek számára fönntartott bádoglavór. A pórnép persze hányjon csak az utcán. A pincér éppen hangoskodó ácslegények mellett biceg el, akik egy társuk életét ünneplik. A fiú munka közben zuhant a vízbe, s bár úgy tudta, nem ismeri az úszás mesterségét, valahogyan mégis kievickélt a partra. Titok, titok, kiabálja. És azon fogadkozik, hogy másnap oda- és vissza is átússza a folyót. Az idős pincér sántít a jobb lábára, egyszer őt is kijelölte és elvitte magával a húsra éhező Mama Gyökér, mondták is neki, Dániel a neve, mondták Dánielnek, hogy menj csak, menj, hátha kigyógyulsz a sántításból, s ha ki nem is gyógyult, a találkozótól fogva Dániel már nem azt a lábát húzta, mint amelyikre még gyermekkorában zuhant a mestergerenda. Féreg úr már öklendezik, káromkodva ordít, mert Féreg urat a könnyű ájulatból általában a hányás téríti észre. Aztán fölkapja a fejét, a bejáratra mered, mert az ajtóban egy bekecses ember áll, igaz, csak néhány pillanatra. Már el is tűnt az árny. S talán nem is látta senki Féreg úron kívül, mert a legények éppúgy hangoskodnak, mint néhány pillanattal ennek előtte, és Levél úr is elégedetten pöfékel, s maga elé bámulva azon tűnődik, hogy milyen szépeket is mondott az elébb.

Koszta Nyikiforov fűmuzsikus volt, legalábbis ezt híresztelte jártában-keltében. Hallottátok, hogy a fűszál a zeneszerszámom? Hallottátok, hogy fűszál a hangom, hogy a mezők zöld hullámzása a testem?! Hallottátok, hogy a mezők és a rétek hullámzása érthető, s hogy elbeszélhető, és én képes vagyok nektek elmondani ezt a rétet és azt a zsombékot, és eléneklem nektek azt a mezőt, és elsírom nektek azt a lapályost?!

Koszta Nyikiforov széles, durva arcán mindig fekete borosta sötétlett, erős felsőtestét bőrbekecs borította, és vastag bot volt a kezében. Az a falu, mely Szegedtől északra fekszik, a Tápé nevet viseli. Az itteniek sokszor látják és hallják Koszta Nyikiforovot, látják, amint a ropogó nád közt bujkál, és hallják, amint a folyó füzeseiben zenél. Sokszor találkoznak vele a falusiak, miközben fűzfavesszőket, sást gyűjtenek kaskötésre, kosárfonásra. Tartanak tőle, holott Koszta Nyikiforov még senkinek sem okozott kárt, bajba senkit sem sodort. Legalábbis nem állt ki a déli verőfényre soha olyan ember, aki perdöntően bizonyíthatta volna, hogy ezt és ezt a sebét, szerszámának, házának, jószágának ilyen és olyan rongálódását, baját Koszta Nyikiforov, a bogumil fűmuzsikus okozta volna. S ha némely tudatlanok a baljós hangzású bogumil szó felől kérdezősködnek, akkor a beavatottabbak többnyire annyit mondanak, hogy a világban nemcsak hogy jelen van és munkálkodik a gonosz, hanem magában a teremtésben is részt vállalt, úgy bizony, nem is keveset. Ó jaj, hogy istennek is lett volna árnyéka, amikor az embert kigyúrta, s ugyancsak lett volna mérgező része ama fényes leheletnek is, mellyel az anyagot életre hívta?! Miket nem mondanak egyesek! Na, de hát mi köze teológiához, filozófiához és egyéb doktorosságokhoz Koszta Nyikiforovnak, aki néha lecsónakázik délre, vagy felgyalogol a Vásárhely határában nyújtózkodó végtelen pusztákig, és útközben, ezt mindenhol hallani, zenél? Olyan titokzatos mégis ez az ember. Ha fiatal lányok találkoznak vele, sikítva futnak, eldobálják a kasokat, és aztán égő szemmel bámulják az éjszakai plafont, miközben testükkel együtt remeg és nyikorog a faágy. Hiszen ki ne tudná, hogy Koszta Nyikiforov ha megszomjazik, hát a Hold vizét issza. Beleiszik Koszta Nyikiforov Krisztus Urunk holdbéli arcába, kihörpöli onnan az élet vizét, és aztán hasonlóképpen ugrándozik az ezüstös fényű mezőn, mint ahogy Újholdkor ugrabugrálnak a zsidók

A titkok bonyolult birodalmában éppoly kényes művelet az egyensúly fenntartása, mint a nyilvános árakkal kalkuláló, harsány hetipiacon. Alkudni persze itt is, ott is lehet. Ám amiként helytelen és veszélyes dolog titkokkal telezsúfolni a világot, úgy képtelenség titok nélküli világban élni. Talán Koszta Nyikiforov sem volt egyéb, mint egy ember, akiről kevesebbet tudunk, mint amennyit tudni szeretnénk. A rosszindulatúak persze ekkoriban is úgy mesélik, hogy ha valaki egy óvatlan pillanatában elálmélkodik a mezőt összevérző pipacsvirágon, s testét megdöntvén érte nyúl, hogy magának leszakítsa, nyomban mögötte terem egy ilyen fűmuzsikus, és az álmélkodástól lankadt figyelmű ember hátsóját megbecsteleníti. Mások fűszállal elvágott torkokról dadognak borzongva, fűvel halálra kötözött ember rémképét festik egy elbeszélés komor lapjaira, fűvel föllógatott szerencsétlenekről, embermagas, mérgező fűbe fulladt gyermekekről és a fű szagától eszüket vesztett, a disznóknak prófétáló kanászfiúkról suttognak, fűmagoktól megesett, fűembereket szülő lányokról fecsegnek, és még ez sem elég. Mert más elvetemültek mérgező fűszálak hegyeivel szúrják ki a csillagok fáradó fényét, és ördögi táncokkal köszöntik a hajnalt. S mert mindig akadnak hiszékenyek, kik a rémségeket és a borzalmakat inkább elhallgatják, mintsem kapaszkodnának a jó hírek kínálta reménybe, úgy nemcsak a fűmuzsikusok elvetemült tettei fölött, de a rájuk kimért retorziók elbeszélése hallatán is előszeretettel s bizony nem kevés kéjjel sóhajtoznak.

Hosszú évszázadokon kitart a legenda, hogy mindig ugyanaz volt az elfogott fűmuzsikus büntetése. Elfogni, fűmuzsikust tőrbe csalni külön mesterség volt régen is, és az manapság is. A rabul ejtett fűmuzsikust néhány hétig éheztették, majd miután a bőre petyhüdt lett, s megereszkedve vetett hullámot a húsa fölött, a nyomorultat megnyúzták, a lenyúzott bőrt gondosan kifeszítették, s ahogy a reggeli nap fénye átderengett rajta, a szerencsés elfogó megolvashatta a fűmuzsikus tündöklő bőrének jeleiből a maga sorsát, jövőjét, a szerencséjét, vagy elébe mehetett a szerencsétlenségnek. Pontosan így tett ama nagyméltóságú Huszref bég is, kinek emberei a mohácsi csata előtt tőrbe csaltak egy ilyen fűmuzsikust, majd a tortúrát a már akkor is létező, s bár kötelezően elő nem írt, de barátian ajánlott hagyomány alapján véghezvitték. Már akkor is tudták, hogy az elfogott fűmuzsikust meg kell nyúzni, ha tudni akarjuk a sorsunkat. Huszref bég nem is csalatkozott. A bég kincsekkel megrakott szekerekkel tért meg a gyönyörű Boszniába a mohácsi csata mészárszékéből. S aztán éppen ő építtette föl néhány év múlva a Balkán legszebb épületét, az úgynevezett Begovi-dzsámit Szarajevó városában. Ám ez oly régen volt, hogy lélegzet is alig maradt a történetből. Most, jó négyszáz évvel később egy Szeged nevű városban vagyunk, és éppen valahol erre bujkál Koszta Nyikiforov is, ám Mama Gyökér alakját tisztán látjuk.

Nyár van.

Nappal van.

És sötétség van.

Szirom úr éppen egyesztendős ekkor, s felgügyög, amikor az anyja, Szép Klára kitárja a kétszárnyas, utcára néző ablakot. Az ég úgy kéklik, mintha felborult volna a horizont fényes tükörlapján egy gyermek tintásüvege. Felhők habozzák be az ég keleti felét, egyébként hőség gyötri a vidéket. A Feketesas utca porát felveri egy elvonuló lovaskocsi. A várost napok óta fojtogatta a félelem hálója. A szél sziszegve söprögetett az utakon, letépett forradalmi hirdetmények és Kossuth-bankók hevertek szerte az utcákon. Egy közeli házudvaron német parancsszó harsan. Elhúzott függönyök, gondosan behajtott spaletták, szorongató némaság uralta a társalkodókat vagy a mesterházak udvarát. Elnéptelenedtek a piacok, a főtér déli sarkában megtelepült mészárszékek és lacikonyhások, nem őröltek a Tisza mellett sorakozó malmok sem. Nem hallatszott a hajóácsok kopácsolása, üresen billegtek a halászladikok. A városháza épületének nagy, sárga tömege olyan volt, mint valami sértett dervis, ha ezt a hasonlatot nem érezték volna bántónak úgy a katolikusok, mint a kálvinisták. S ha sokan nem is szorgoskodtak a városban, dolgozik a megszálló katonaság. Parancsszavak, káromkodások, mindenféle kiáltások harsannak. Valakinek a lábára esik egy láda, s most fél lábon ugrálva szidja a társa anyját. S ha jól látjuk is a városházi torony vaserkélyén tollászkodó galambokat, akkor se számlálhatjuk meg őket. Mert riadva fölrepül s gyors szárnycsapásokkal tovasurran egy, de turbékolva máris jön kettő. Néhány óra múlva, a Mama Gyökérrel való szerencsés találkozás után ezt a képet konstatálja egy vékony, fekete arcú férfi is. Ott áll a Szentháromság szobor mellett, szórakozottan pipázik. Az ő neve Gilagóg, és cigány volt, utazó volt, vándorló cigány volt, de éppen ezekben a pillanatokban nyert bebocsáttatást a városba. Emberei már csak a jelre várnak. Gilagóg végül int a kordéknak, haladjanak tovább. Egy császári katona játékos fenyegetéssel böki feléjük a szuronyát, ha nem igyekeztek, cigányok, seggbe lesztek szúrva. Gilagóg alázatosan meghajol, de ferdén felfelé villanó mosolya azt jelzi, hogy megjegyezte magának a nagydarab, szőke fickót.

Szép Klára, a fiatalasszony nem látta mindezt. Rémülten fektette vissza a gyereket, amikor észrevette, hogy a kicsinek véres a szája. Értetlenül megrázta a fejét, majd a véres ajkakhoz nyúlt. Ösztönösen a szájához emelte az ujját. Aztán a belső szoba felé nézett. Szép Imre, a férje nyilván a belső szobában hever a díványon, pipázik, összefont ujjait tekergeti s valami ócska dalt dúdol. A férje nem félt. Szép Imre nem aggódott a város elveszése miatt. Lassan az asszonynak olyan lett a tekintete, mint aki zavarban van attól, amit az imént megtudott. Ismerte, nagyon jól ismerte a vér ízét. Végre kényszeredetten elmosolyodott, s a mosoly pirosságot festett kétoldalt az arcára, majd anélkül, hogy lefelé pillantott volna, könnyed mozdulattal legyet hessegetett el a gyerek arca elől. Döglégy volt, a gyermek álláról itta a halványpiros nyálat. Az utca túloldalán ágaskodó öreg gesztenyefa lombjának zöldjébe már beleégett a kora őszi barna. Az anya a gyermekre pillantott, aki felsírt. Összegyűrt, apró arc, izgő-mozgó ujjak, s mintha valami furcsa köd lenne a homloka körül. De az anyját nem érdekelte, jóllehet nem is tudta, hogy Szirom úr, a csecsemőember ezen a napon evett először virágot. Ő már gyászolt. Gyászolnia kellett, mert amit ekkor megtudott, élete megcsonkításával ért fel. Mert meghalt az élete szerelme! S miközben az anya az ablakkeretbe kapaszkodott, hogy el ne aléljon, a gyermek tovább sírt. Jóllehet e különös s az életét mélységesen befolyásoló fejleményt Mama Gyökérnek köszönhette, a dolog mégsem intézhető el annyival, hogy jól van, történt, ami történt, az ajándékok küldőit emlékezetünkbe és szívünk rejtekébe zárjuk, s ha majd módunkban áll, ezt a történelmi kedvességet viszonozzuk. Nem. Nyilván ha pontosan így történt volna, akkor is így mondanánk el. Mert nincs felhatalmazásunk arra, hogy bármit is másképpen mondjuk el, mint ahogyan el kell mondanunk ma, holnap, vagy éppen száz év múlva. Hiszen az asszony, az eszét vesztett, szürke hajú asszony is ebben a pillanatban lel a romok között egy kócbabára. Nevet ad neki. És életet. Viszi haza, s mert már szeretni lehet, babusgatja, vigasztalja.