Tisztelt megjelentek, érdeklődők,

egy város képei előtt állunk – mondhatnám azt is, hogy a városfalak tövében, de hát a városoknak már rég nincsenek falai (nem tudom, Debrecennek voltak-e egyáltalán – teszem fel ezt a kissé etno/urbs-centrikus kérdést), de a képek, ezek a sokkal illékonyabb természetű anyagok, lám, mégis itt vannak, előttünk tornyosulnak. Sőt: ezek a képek ugyanúgy elhatárolók, mégis körbejárhatók, mint a hajdani vaskos városfalak, noha az egykori, kifelé fenyegető tekinteteket rejtő lőrések mára befelé vezető, kíváncsiskodó szempárokat magukhoz vonzó ablakokká szelídültek. Árulkodó a forma is: a város körbejárható – körképe pedig lekerekített panoráma-pillantást kínál az egykori életvilágok kulisszáira, amelyek így mégis valamifajta egységbe rendeződnek, ugyanazt az élő szerveződést védik és fogják körül: a várost.

Azért az a város, amellyel itt találkozhatunk, sok szempontból különleges: ennek a városnak az utcái és terei például tükörből vannak, épületei pedig szövegek betűtégláiból épültek fel – mégsem Óz és a Smaragdváros áll előttünk, nem is Alice paradoxonokkal teli meseországaiba nyerünk bebocsátást; ez a hely – bár nem kevésbé szép mesebeli szereplők vélt/valós lakhelye – rajta található a domborzati és közigazgatási térképen, sőt: néha meglehetősen érdekes hírek tudósítanak róla. Ez a város – talán nem meglepő a fordulat – a tizenkilencedik századvégi, 90-es évekbeli Debrecen, úgy, ahogyan ez két regényalak Nyilas Misi és Hitves Zsuzsika élettörténetéből kibomlik – mégpedig a korszak jellegzetes monumentális prezentációs eszközének, a körképnek a segítségével.

A városantropológia által szívesen alkalmazott megkülönböztetés szerint a városnak van egy objektivista, külső szempontokból kiinduló leírása, amely a városról szólva történetileg kialakult, a fizikai tér adott struktúrájával rendelkező településformáról beszél. Ugyanakkor van egy olyan irányzata is, amely a városban élők – jelen esetben: a vidéki városlakók (hogy egy kitűnő debreceni könyv címét is idecitáljam) – várossal kapcsolatos tapasztalatai, szándékai, jelentéstulajdonításai mentén vizsgálja azt, hogyan lesz a város földrajzi teréből valamifajta kulturálisan feltöltött, szimbolikus hely, miképpen jönnek létre a nagy, heterogén városokban önállóan szerveződő miliők.

És e tablókat nézegetve valami hasonlót tapasztalhatunk meg itt is: hiszen nem csupán az önmagában vett városra irányul az érdeklődés, a hatalmas épületekkel körülhatárolt utcákon megjelennek a szereplők: regények árnyalakjai vegyülnek el a tömegben, s hol ráérős, hol sietős léptekkel szelik át a teret, vagy éppen ellenkezőleg: időznek hosszan, jelennek meg nap mint nap újra. Az ő sorsuk ismeretes és nyilvános – kapcsolatuk a valósággal mégis titkokkal övezett rejtély. S e folyamatos egymásra vonatkoztatás következtében a város és a regény képei mindinkább összefonódnak.

Ez az irodalmi indíttatású kiállítás számomra elsősorban mégis a külső és a belső, a privát és a nyilvános szféra, az imagináció és realitás elválaszthatatlan kapcsolatáról szól – azaz csupa olyan kérdés kerül elő, amely a mai antropológiai-szociológiai városkutatás számára is felettébb relevánsnak tűnik.

Hol húzódnak a privát és a nyilvános közötti határok: ez a kérdés vetődik fel a tükörutcák nagykörútján járva – a tükör, mint bensőséges terek intim kelléke, itt egy nyilvános köztér megjelenítőjévé válik. Vagy a városi élet mindennapi kulisszái mögé tekintő peep-show ablakocskákon leselkedve. Most, amikor bármelyik köztéren magunkon érezhetjük kíváncsiskodó optikák opálosan derengő és hangtalanul követő tekintetét, amelyek állandó figyelésükkel még csak szempillantásnyi időre sem hagynak fel. Most, amikor a webkamerák dolgozószobánk falait a háló széles közönsége előtt kitárják, most, amikor a korábbi nyilvános terek szigorúan ellenőrzött enklávékká és parlagon hagyott senkiföldjévé alakulnak át, minden korábbinál élesebben felvetődik a kérdés, hogy mi is a „köztér" – és a térben mi is a „köz". S hogy ez korántsem ártatlan filosz-témázgatás, „esszé-izélgetés", erre világosan utal a kiállítás által választott prezentációs mód is. Hiszen a körkép mint reprezentációs-forma nem csupán a szemnek kínál fel egy kissé imperialisztikus, holisztikus látószöget, hanem egyúttal egy hatalomgyakorlási módot, uralomtípust is megjelenít: ne legyenek illúzióink, egy panoptikum külső körében vagyunk.

Aztán itt van rögtön a másik nehéz kérdés, amelyet a regény és a város, imagináció és realitás – azaz a helyszín és a színhely (két tükörszó) egymásra vonatkoztatása felvet. Mindannyiunkban ott él az irodalmár, sőt irodalomtörténész, filológus – ő a megrögzött dokumentarista, akit erős kényszer hajt: valamit nagyon aprólékosan, minuciózusan azonosítani. Valóságos „hely-vadász" ő, mármint ez a filológus, s tulajdonképpen mindegy is számára, hogy a hely a szövegben vagy a valós térben található, hiszen a lényeg a nyomozáson és főként a találáson, az azonosításon és rögzítésen van. De ott van a másik oldal képviselője is – nevezzük őt most az egyszerűség kedvéért antropológusnak –, aki kicsit talán óvatosabb, habozóbb, s bizony relativistább is: megkockáztatja, hogy fikció és faktum talán nem is esik olyan távol egymástól; felveti, hogy ezek a valós helyek talán nem úgy léteznek, ahogyan tetten szeretnénk őket érni; lehet, hogy csak különféle imaginációkból rávetülő fénysugarak révén válnak ki a homályból és a megkülönböztethetetlenségből, s lesznek jelentésteliek, vagy egyáltalán: valóságosak.

És ha már imagináció, akkor egy harmadik szereplő is belép ebbe a történetbe – már csak azért is, mert a történetek általában innentől szoktak érdekesebbek lenni –, s ő a művész. A kiállítás az imaginációgyár részlegeiből főként regényeket és írókat idéz meg – de engedjék meg, hogy a végén kicsit hazabeszéljek. Egy huzatos, szomorú utcára szeretnék utalni, csupán pár sarokra innét, ez is köztér – sőt: egy nagybetűs Utca –, kicsit nyomasztóbb, ablakból kikönyöklő ismerős és ismeretlen emberekkel, akik között sétálva a köztér realitása átalakul valami mássá, műalkotássá, imaginációvá: reménytelen, múlni nem akaró évek, évtizedek emlékművévé. Szinte napra pontosan harminc éve állította fel ezt az emlékművet Schaár Erzsébet és Pilinszky János, s talán éppen e kiállítás apropóján érdemes lesz azt is újra elővenni és elgondolkodni rajta.

Nem maradt más feladatom, mint meginvitálni Önöket: tegyünk egy sétát a városban, a kiállítást megnyitom.

(Elhangzott Pécsett, a Dante Caféban, 2004. július 6-án.)