Hogy kerülnek Tudósportrék a Jelenkorba?– kaphatja föl a fejét az olvasó, különösen, ha a fiatalabb generáció tagja. Ám az idősebbek talán még emlékeznek rá, hogy a nyolcvanas évek elején a sorozat esztendőkön át szerves részét képezte a folyóiratnak. Hallama Erzsébet készítette akkoriban a nagyinterjúkat, a pécsi tudományos élet több kiérdemesült, és néhány igencsak aktív, jellegzetes szereplőjével. Szándéka szerint azért, hogy az irodalom és a művészet művelői, kedvelői bepillantást nyerjenek ezekbe a műhelyekbe. Meggyőződése volt ugyanis, hogy a párbeszéd nélkül nem érthetjük meg egymást. Később Fele játék, fele gyötrelem címmel kötetbe is rendezte ezeket a beszélgetéseket. Azóta Grastyán Endrétől Szentágothai Jánoson át Horváth Adolf Olivérig elmentek a nagy öregek mind. Elment fiatalon maga a szerző, Hallama Erzsébet is. Húsz év elteltével a Jelenkor újraindítja a sorozatot, hasonló formában, mint amilyen az eredeti volt. Tehát most is találkoznak majd a gyakorlat emberéből tudóssá emelkedett professzorral, a kutatóintézet falai között élő munkamániással, magát ragyogóan adminisztrálóval és nonkonformistával is. Hiszen a párbeszédre ma is szükség lehet…

 

A Rákóczi útnak ez a szakasza furcsa részlete a belvárosnak. Van itt minden: könyvesbolt, egymáshoz egészen közel kettő is, bankszékház (persze az mindenütt van), lekoszlott, poros, hasznavehetetlen, Európáról elnevezett köztér, kitört utcai korlát, fényesen ragyogó kirakat. Az elektronikai boltnál ismert tévés személyiség bosszankodik: az idő késő délutánba hajlik már, a bezárt ajtón mégis csak egy kis tábla fityeg, „ebédszünet". Odébb egy kocsma, kihallatszik, hogy valaki nagy hanggal épp Unicumot rendel, és arról beszél, egyszer eljő még a nagy halász. A hallókészülék-szalon előtt békésen pipázgató, elegáns úr. Pécs díszpolgára, Bauer Miklós az.

Bauer Miklós 1929. december 8-án született Pápán. Nagyapjának egykoron kávémérése volt a városban, ahol „tengerentúli matériából, tengerentúli modorban szolgáltatták ki a kávét". Édesapja hét év katonaság, négy év frontszolgálat után trafikjogot kapott. Ő maga elemi iskoláit Pápán végezte, és ott járt gimnáziumba is, a bencésekhez. Érettségi után fölvették az Orvostudományi Egyetemre, így került Pécsre. Kezdetben az élettan érdekelte, harmadéves korától az Élettani Intézetben volt demonstrátor, sőt végzés után is ott maradt. Éppen ötven éve mégis a Fül-orr-gégeklinikán kötött ki, mert érdekelte a hallás fiziológiája. Végigjárta a szamárlétrát, két év alatt gyakornokból tanársegéd lett, majd 1962-ben adjunktus. 1968-ban kandidált, egy évre rá nevezték ki docensnek, és 1974-től húsz esztendőn át volt tanszékvezető egyetemi tanár. 1999 óta professzor emeritus. Példátlan módon, az egyetem történetében egyedüliként három alkalommal választották a POTE rektorává.

Kutatási területei: a belső hallójárat sebészete, a hallásjavító műtétek új útjai. Nagydoktori disszertációját utóbbi témában védte meg, még 1989-ben. Magyarországon ő vezette be a Pearson-féle gégeműtétet. Napjainkban a szétvált hallócsontok összeragasztásának lehetséges módszereivel foglalkozik. Több mint száz tudományos közlemény szerzője. Nevéhez hallgatói jegyzet is fűződik. Volt elnöke a Magyar Fül-orr-gége Orvosok Egyesületének, szerkesztőbizottsági tagja a Clinical Otolaryngology című angol szaklapnak, tagja a Magyar Tudományos Akadémia Orvosi Akusztikai Szakbizottságának. A mai napig szerkesztőbizottsági tag a lengyel Otolaryngology és a nálunk kiadott Fül-orr-gégegyógyászat című szaklapoknál. A Magyar Fül-orr-gégészeti Társaság legmagasabb elismerését, a Cseresznyés emlékérmet 1987-ben, a Pro Universitate aranyérmet 1992-ben, a Magyar Köztársasági Érdemrend (polgári tagozat) tiszti keresztjét 1998-ban kapta meg. Rendkívül szellemes ember, társaságában sosem lehet unatkozni. Ugyanakkor kollégái mesélik, hogy a munkában nem tűr semmiféle lazítást, igen komoly fegyelmet követel, és nem megy a szomszédba pár határozott szóért, dörgedelemért, ha valamivel elégedetlen.

Rövid ideig állunk még a szalon előtt, Bauer Miklós a forgalmat követi, az időjárásra tesz néhány megjegyzést, majd beljebb invitál.

B. M.: – Azért javasoltam, hogy itt találkozzunk, mert nyugalmasabb, mint a klinikán. Viszonylag kicsi a betegforgalom.

Sz. K. I.: – Professzor úr hogy kerül ide?

– Tavaly megjelent egy könyvem, elég magas költségekkel, az egyetem és egy cég is támogatta, félmillió forintot adtak hozzá. Nem sokkal azután nyitották ezt az üzletet, és nyilvánvaló volt, hogy szükségük lesz audiológus szakemberre. Fölkértek. Nagyon kínos lett volna visszautasítani, így most szerdánként itt töltök három órát. De jól felszerelt a hely, és ragaszkodtam ahhoz, hogy legyen olyan mikroszkópom, mint a klinikán. Így legalább tisztességesen meg tudom vizsgálni azt, aki hozzám fordul.

– Korábban is volt hasonló kapcsolata gyártókkal?

– A nyolcvanas években egyetlen vállalat uralta a hallásjavító készülékek magyarországi piacát. Az a tapasztalatom, ha egy cégnek jól megy, megvakul, megsüketül, és nem hajlandó újítani. Akkoriban az Innsbruck melletti üdülőfaluban, Seefeldben, az osztrák kongresszus bankettjén, a vállalat igazgatója mellé ültettek. Audiométereket is készítettek, de az igazgató arról beszélt, hogy a gyártást befejezik, mert nem gazdaságos. Próbáltam magyarázni, hogy épp fordítva kéne, egy audiológiai laboratóriumhoz hozzátartozik a tympanométer, az agytörzsi potenciál-mérő, az audiométer is, és inkább ezekkel lenne érdemes foglalkozni. A lánc utolsó szeme csak, hogy a beteget ellátjuk hallásjavító készülékkel.

– Ha már szóba került: tudom, hogy az első agytörzsi potenciál-vizsgáló Magyarországon az ön nevéhez kapcsolható. Hogyan született meg a szerkezet?

– Kellényi Lóránd elektromérnök barátom a hetvenes évek végén Bristolban dolgozott. Amikor hazajött, forradalminak számító mikrochipeket hozott magával a zsebében, amelyeket két forintért vámolt el, kondenzátorként. Ezek felhasználásával volt módja megépíteni a berendezést 1979-ben. Az említett igazgatónak felajánlottam, hogy átadjuk a kapcsolási rajzot, és gyárthatnák. Persze, nem hallgatott rám, és igazán nem jelentett számomra vigaszt, hogy a piacvezető pár évvel később visszafejlődött.

– Mi a vizsgálat jelentősége?

– Mint tudjuk, miden élő sejt elektromosan töltött. A töltés megváltozik, ha a sejt működésbe lép. Például a szívizomnál a nagy biológiai potenciálok viszonylag egyszerű technikával regisztrálhatók: ez az EKG, az elektro-kardiogram. A szívműködés akciós potenciáljából vonhatunk le különböző következtetéseket. A hallásban szereplő érzékelősejtek és az onnan elvezető pályák, illetve a különböző átcsatoló állomások szintén elektromos jelet adnak. De tessék ezt kimérni a fej közepén! Ráadásul olyan folyamatnál, amely időben nagyon gyors. A jelenség ugyanis a fülben milliszekundumok alatt végigfut. Gondoljon arra, hogy az ezres hangvilla egyet mozdul egy milliszekundum alatt! A mérhető jelek a bőrfelszínt egytized mikrovolt nagyságrendben érik el. Mégis nagyon szépen kimutathatók. Külön hullám jelzi a receptorok, majd az elvezető idegrost működését és így tovább, az V. állomás az agytörzs közepén van. Ez egy stabil elektro-fiziológiai sor, a végeredmény pedig jellegzetes görbe. Amennyiben eltérést látunk, joggal következtetünk kóros elváltozásra. Részint a hullámok kisebbek lesznek, részint a latenciájuk nő, vagyis a lefutás hosszabb, a hullám torzul. Azon a területen, ahol a torzulás bekövetkezik, például daganat kialakulásának kezdetét diagnosztizálhatjuk később. Ilyenkor az illetőnek esetleg még fogalma sincs arról, hogy valami baja van.

– Mi volt ebben az újdonság?

– Az, hogy egy lyukas dobhártyán bevezetett elektróda segítségével mindez regisztrálható, a harmincas évek közepétől tudott volt. A felfedezés, hogy a jelenség a bőrfelszínen is mérető, magyar származású amerikai kutatótól származott, 1975-ből. Csakhogy a sikeres vizsgálathoz szükség volt a nagy teljesítményű komputerre.

– Mi a gyakorlati haszna a készüléknek?

– Korai stádiumban felismerhetők a kóros elváltozások, és időben megműthető a beteg. Tegyük fel, valaki jelentkezik, hogy zúg a füle. Még csak nem is hall rosszul. Ha elvégezzük az elemzést, és torzult görbét találunk, komolyan érdemes tovább keresni, mondjuk, mágneses rezonanciavizsgálattal satöbbi. Nagy valószínűséggel operáció lesz a vége. Azóta, hogy Kellényi Lóránddal megszerkesztettük az első agytörzsi potenciál-vizsgálót, ebből külön tudományág nőtt már ki. Nagyon divatos lett ugyanis az úgynevezett objektív hallásvizsgálat. Előnye, hogy altatásban vagy eszméletlen betegnél is használható. De alkalmazható kisgyerekeknél is, akiknél a szülők esetleg süketségre gyanakszanak.

– Ön mégis a hallásjavító műtétek irányába haladt tovább. Miért?

– Elsősorban új eljárások kifejlesztése érdekelt. A fő dolognak azt nevezném, hogy megindítottuk az operációs mikroszkópos vizsgálatokat és műtéteket.

– Honnan jött az ötlet?

– Nagyon régi történet ez, úgy kezdődött, hogy másodéves korom után bementem az élettanra externistának. Mivel akkoriban még elég komolyan rádióamatőrködtem, az elektrofiziológia érdekelt. Az élettanon két nagy csoport működött, a vizesek meg a drótosok. Vagyis a biokémia, illetve az elektrofiziológia irányában kutatók. Nagy szerencsém volt, hogy itt találkoztam Hasznos Tivadarral, akitől érdekes feladatot kaptam. Ugye, azt mindannyian érezzük, hogy pisilnünk kell, hiszen a feszülést valamely receptorok továbbítják az agyunknak. Hasznos Tivadar tanácsára a hólyagfeszülés receptorait kezdtem vizsgálni. Kezdjük békán! Először is föl kellett vágni a hasát, de a hólyag megemelte azt a kicsi állatot, úgyhogy lyukas műtőasztalt kellett konstruálnom. A béka fenekébe bevezettem egy kanült, amin keresztül a hólyagját fújni lehetett. Persze, manométer jelezte, hogy épp mekkora a nyomás. Igen ám, de az elvezető idegeket meg kellett keresnem! Ezek rettenetesen vékony kis idegszálak, úgyhogy erről lemondtam. Viszont tudtam, hogy minden érzés a gerincvelőbe fut, a hátsó gyökök mentén. Tehát fölnyitottam a béka gerinccsatornáját, mintha idegsebész lettem volna, és rájöttem, hogy a tizenegyedik gyöki idegen futnak be a hólyag rostjai. Két elektródát szerkesztettem, selyembevonattal, s egy tartályból mindkettő állandóan nedvesedett. A kiszáradás ellen. Az elektródákat azután egy mikro-manipulátorral juttattam a helyükre. Miközben fújogattam a hólyagot, erősítőn néztem az impulzusokat. Mindenkit meglepett, hogy sikerült megcsinálni. Engem is. Na, de a békagerinc olyan picike, hogy csak operációs mikroszkóppal lehet látni! Megtanultam tehát nagyítás alatt dolgozni. Amikor idekerültem a fül-orr-gégészetre, láttam, hogy az élettanon a békagerinc-műtéthez van mikroszkóp, itt viszont ezt a hallatlanul finom dobhártya-hallócsont rendszert szabad szemmel gányolják. Akkor szembesültem először az egyetemen uralkodó szervezetlenséggel, hogy tudniillik milliókat kap egy elméleti intézet, megjegyzem, teljesen megérdemelten, ám egy klinika, ahol emberekkel foglalkoznak, nem kap semmit, ráadásul igény sincs rá! Tetszik érteni?

– Másutt sem használtak mikroszkópot?

– Hazánkban a fülészeteken egyáltalán nem használtak. A nőgyógyászok alkalmazták először, kolposzkópként, vagyis a külső méhszáj vizsgálatánál, a rák korai felfedezése érdekében. Addig jártam a főnökeim nyakára, míg mi is kaptunk egy kolposzkópot. Világított is, meg nagyított is. Igazán nem számított, hogy hívják. Nagyon nehezen kezelhető gépezet volt! Az első, fülészeti célra konstruált mikroszkóphoz jóval később jutottunk hozzá. Keletnémet készülék volt, ragyogó mechanikával és optikával, de nagyon gyönge fényerővel. Kiszedtem tehát belőle a 12 voltos égőt, és betettem egy autó reflektorizzóját. Igen ám, de attól meg szét akart olvadni az egész! Tehát megfúrtam, hűtőlevegőt befújni nem lehetett, ezért kiszívattuk a forró levegőt egy porszívóval. Kell-e mondanom, iszonyú zajjal. De így végre láttam is valamit…

– Emlékszik a hazai fülészet első mikroszkópos operációjára?

– Hogyne. Egy kislány dobhártyája volt. A munkát ugyanis a dobhártyapótlásokkal kezdtük. Ám hamar felismertem, hogy megoldatlan a hallócsontláncolat helyettesítése. Rengeteget gondolkoztam a megoldás lehetőségén. Szerencsémre épp akkoriban, egész pontosan 1964-ben kaptam egy tanulmányutat Prágába. Két híres szakemberhez, Černyhez és Sedlačekhez. Mindkettőről csak felsőfokban tudok nyilatkozni. Ugye, odaérkezett hozzájuk egy magyar adjunktus, fenekén még a tojáshéj, ennek ellenére úgy fogadtak, mint komoly külföldi vendéget. Történt egy nap, hogy épp fülműtét után söröztünk. Ervin Èerny elmesélte, hogy egy hiányzó hallócsontot próbált saját csonttal pótolni. És hogy sikerült. Először nem értettem, mi táplálja, hisz abszurdnak tűnt, hogy levegős térbe beállítok egy csontot, és az nem pusztul el. Megkérdeztem, mi táplálja? Azt mondta, nem tudja, de úgy látszik, hogy megmarad. Nem olvastam Hall Rytzner 1957-es közleményét, ahol ilyet leírtak? Égtem, mint a rongy, de hazajövet rögtön elolvastam, és tovább foglalkoztam a témával. Nem sokkal később hozzánk került egy bányász, akinek ráesett a mugli a fejére, és kiugrott a középső hallócsontja. Meg sem találtuk. Helyette beraktam az első, az említett eljárással készített saját csontot. A férfi egyébként él, tavaly láttam utoljára, és még most is működik ez a füle. Így kezdődött a műtéti eljárás kidolgozása és bevezetése.

– Tudjuk ma már, hogy mi táplálja a csontot?

– Hallatlanul érdekes módon a nyálkahártya bevonja. De meg kell mondanom, hogy a módszer bevezetése abszolút elhibázott lépés volt részemről.

– Ugye, ezt nem mondja komolyan?

– Utóbb rengeteg protézisgyártó jelent meg a piacon. Ha az ember aranyprotézist használ, akkor a gyártó utaztatja, és fizeti a kongresszusi költségeit. Néha még eszközökkel is segíti, hogy a módszere kellő propagandát kapjon. Ha valaki saját csontot használ, azért senki sem fizet egy árva kanyit sem. Ez persze vicc, de keserűségem volt a pályám során, hogy nem voltak azonos lehetőségeink a nyugati kollégákkal, elsősorban az ismeretszerzés, a kongresszusok látogathatósága terén. Utóbbi egyébként a saját módszereink ismertetése szempontjából is igen hasznos lett volna. Cikkeimet elfogadták, a legrangosabb amerikai lap is átvette őket közlésre. A tankönyvek máig említik, hogy az egyik első voltam, aki a csonthasználat műtéti eljárását leírta. Úgyhogy irodalomban nem állunk rosszul, de személyes ismeretségben…

– A kívülálló jobbnak képzelné a helyzetet, hisz, ha jól hallottam, ön legalább eljutott Angliába.

– A korabeli lehetőségekhez képest valóban nem panaszkodhatom. De amikor beválasztottak a Clinical Otolaryngology szerkesztőbizottságába, minden évben négyszer írtak, hogy a bizottság ülésén jelenjek meg! Egyetlenegyszer sem tudtam megjelenni. Viszont volt egy aranyos eset. Tucatszám kapta az ember a meghívókat, többnyire mindegyiket le kellett mondani. Egyszer látom ám, hogy Graz mellett lesz egy nagy kurzus, számtalan európai rangú fülsebésszel, a legnevesebb amerikaiakkal. Megírtam: köszönöm a meghívást, de számomra anyagilag elérhetetlen a dolog. Erre kaptam egy levelet a szervezőtől, Harry Treace-től. Ragaszkodott hozzá, hogy magyar is legyen ott, meghívott vendégként. Válaszoltam, hogy ennek eleget tudok tenni, hisz közeli a helyszín, még tankolnom sem kell Ausztriában az öreg Zsigulimba. Utólag bevallotta, hogy ez nagyon tetszett neki. Először résztvevőnek invitált, azután előadónak. Így ez a kurzus tényleg a fórumunkká vált. Óriási szerencse volt. Ami azért különösen érdekes, mert Harry fülészeti protéziseket gyártott. Elvileg konkurensek voltunk, hisz mi nem használtunk, csak emberi csontot.

Ami Angliát illeti: a belső hallójárat sebészetét szerettem volna tanulmányozni Los Angelesben, az egyetlen pontján a világnak, ahol ezt akkoriban csinálták. Megpályáztam tehát egy hathónapos WHO-ösztöndíjat. De aki elbírálta Koppenhágában, azt írta, hogy hat hónap sok, Los Angeles messze van, menjek három hónapra Angliába. Így kerültem Londonba. Semmit sem akartam ott látni. És akkor úgy döntöttem, ha nem engedtek ki Amerikába, megpróbálom magam.

– Így történt tehát, hogy Európának ezen a felén a belső hallójárat első sebészeti beavatkozását ön végezte.

– Ezt a gondolatsort nem lehet úgy kezdeni, hogy már a régi görögök is, mert Amerikában 1961-ben műtötték először. Az úgynevezett népi demokratikus országokban ilyesmivel nem próbálkozott senki. Az első beavatkozás hét órán át tartott. Hallatlanul oda kellett figyelni, igen érzékeny terület. Itt fut ugyanis a halló-, az alsó és a felső egyensúlyozó- meg az arcmozgató ideg.

– Egyáltalán, hol kell elképzelnünk?

– Ugye, a hallócsontokat ismerjük, nos, a csiga mögött nyílik az agy felé egy körülbelül hat milliméter átmérőjű, két centi hosszú járat. Ez a belső hallójárat. A benne futó idegek két–két és fél milliméteres köteget képeznek. Az úgynevezett hallóideg-daganat, sajnos, elég gyakori: az összes agydaganatok nyolc százalékát teszi ki. Itt valami biológiai zűr van. A perifériás idegek hüvelye ugyanis más, mint azoké az idegszálaké, amelyek az agyon belül találhatók. Tehát, hogy úgy mondjam, változik a szigetelés, és ezen a helyen lép fel a daganat. Nőni kezd. Sokszor előfordul, hogy nem is az idegek felé terjeszkedik, hanem az odavezető ereket nyomja. A leggyakoribb tünet a fülcsengés. Fölléphet halláscsökkenés, szédülés. Régebben ezt a fülészek nem diagnosztizálták.

– Miért nem?

– Egyszerűen azért, mert semmitmondók a tünetek. Mert ha az arcideg megbénulna, könnyebb lenne a helyzet, de ellenáll a nyomásnak. A daganat egyébként akkor válik veszélyessé, ha már kinő a belső hallójáratból, átnövi a körülbelül egycentis rést az agytörzsig, és azzal összenő. Ilyenkor az agytörzsről is el kell távolítani, ami kockázatos, mert az erek sérülhetnek, és ebbe a sérülésbe belehalhat a beteg. Magyarul: lényeges volna, hogy a műtétre már a korai szakaszban sor kerüljön. Csak hát a páciens nem nagyon egyezik bele a művi beavatkozásba. Kicsit rosszul hall, kicsit szédeleg, emiatt ne nyissák föl az ő koponyáját! Végül is öt ilyen daganatocskát operáltam, Mérei professzor segítségével. Több helyen publikáltam az eredményeket. Ám az említett okok miatt nehéz rábeszélni az érintetteket. Pedig az eljárás fontosságát jelzi, hogy miután egyik betegünk daganatát diagnosztizáltuk, és nem hagyta magát megműteni, húsz év múlva visszajött, de már egy alma nagyságú daganattal a fejében.

– Professzor úr említette korábban az Élettani Intézetet, és jelentőségét pályája alakulásában. Szeretném, ha végigvennék az utat, amely az Intézetbe vezetett.

– Egy-két fordulópontján az életemnek kifejezetten szerencsésnek érezhettem magam. Nagyon jó volt például az indíttatásom. A háború után mindenki szegény volt, így a szüleim is, de soha nem éheztünk. Amikor a tanulásban komolyabbra fordultak a dolgok, választhattam a pápai református kollégium és a bencés gimnázium között. A bencések kék sapkát hordtak, az jobban tetszett, így oda mentem. A református kollégium inkább a sportra és az angol nyelvre fektette a fő hangsúlyt, a bencéseknél még a klasszikus tantárgyak – beleértve a matematikát, latint – voltak divatban. Nem törtem össze magam, de jeles rendű voltam mindig. Szigorúbban vehették volna a nyelvoktatást, később talán többet hasznosíthattam volna németből és franciából. És az élő latinnal sem foglalkoztak túl sokat, inkább a történelmi, irodalmi vonatkozásokat tanultuk meg. Ezzel együtt nagyon jó iskola volt. Persze elsajátítottunk másféle ismereteket is. Természetesen nem a gimnáziumban. Tűzszerészek is voltunk. Halálpontosan tudtuk, hogy a magyar páncéltörő gránátot nem szabad megütni, mert fölrobban, ezzel szemben a német lövedéket földhöz vertük, úgy szedtük ki belőle a puskaport. Szegény szüleink, ha tudták volna! Még mindig a hideg futkos a hátamon… A német tankokból kiszedtük a rádiókat, és az így nyert nyersanyaggal kezdődtek a rádióamatőr évek. Szinte természetes volt, hogy gyengeáramú villamosmérnöki szakra jelentkeztem a Műegyetemre, Budapestre. Azonban helyhiány miatt nem vettek föl. A Pécsi Orvostudományi Egyetemre viszont fölvettek. Hallatlan szerencse volt. Kizárólag a korábbi cserkész őrsvezetőm biztatására adtam be ide a papíromat.

– Azelőtt járt Pécsett?

– Jószerével azt sem tudtam, merre van. Ám a művészettörténet-könyvünkben volt egy kép a Bazilikáról. Tetszett, úgyhogy beadtam a kérvényt. Ugyanazon a napon, amikor megtudtam, hogy a Műegyetem nem sikerült, jött félórányi időkülönbséggel a postás, hogy itt helyem van. Mentem apámhoz, mondtam, fölvettek. Beíratkozási határidő huszonharmadika. Tudni kell, hogy mindez huszonkettedikén történt. Apám előszedte az öreg vulkánfíberünket, majd átment a Jankó óráshoz, és eladta az aranyóráját. Kétszáz forintot kapott érte. Visszajött, odaadta a két százast, és azt mondta: „Ennyi pénzünk van, Isten áldjon." Fölültem a személyvonatra Pápán este tízkor, a Keleti pályaudvaron éjszakáztam. Reggel, hogy le ne késsem a beiratkozást – Jézus Isten, ezen múlik az egyetem! –, az Árpád sínautóbuszra vettem jegyet. Első osztály, kedvezmény nélkül. A kétszáz forintból nyolcvankilenc azonmód elúszott. Párnás ülésen pöffeszkedtem Dombóvárig. Dombóváron azonban megállítottak bennünket, mert a viadukton kisiklott egy tehervonat. Akkor még meg lehetett tenni, hogy az ember vonattal Kaposvár–Szigetvár felé került. Meseszép őszi délután volt, de lekéstem mindenről. Pécsre érve berontottam a forgalmi irodába, és kértem egy igazolást arról, hogy miért várattam magamra. Ekkor kaptam az első leckét az egyetemi adminisztrációból, mert amikor beloholtam a kapun, megláttam egy klozettpapírt, amire ennyit írtak tintaceruzával: beiratkozás 30-áig meghosszabbítva!

– A Műegyetemet nem sajnálta?

– Nem, mert akkor és utóbb is éreztem, hogy túlteng ott a matematika, ami, ha nagyon elvont, nem fekszik nekem. Persze, görbe alatti terület, igen, integrálszámítással meghatározzuk a nagyságát, de más módon nem lehet azt kiszámítani?

– Tehát beiratkozott.

– Igen, és ezzel megkezdődött a nagyon komoly munka. Máig azt mondom, hogy aki elsőben a csonttant nem sajátítja el, nagyon sok mindenről lemarad, és egész orvosi pályafutása alatt küszködni fog. Úgy tartom, hogy a csonttan az orvosi nevezéktan egyben. Ugyan az idegeknek, ereknek más neve van, de ha a csontban van egy luk, ahol az ér átfut, a nyílás az érről kapja a nevét. Nagyon lényeges az anatómia. Bízna ön olyan szerelőben, aki a klasszikus, bogárhátú Volkswagenben elöl keresi a motort?

– Elnézést a profán kérdésért: miből élt, professzor úr? Hisz az a maradék száztizenegy forint, gyanítom, hamar elfogyott.

– Azért ne felejtse el, hogy egyhatvan volt egy kiló kenyér és kettőnegyven tíz deka vaj. És később otthonról is kaptam még pénzt, nem is szólva arról, hogy a kollégiumban ingyenes ellátás volt. A szüleim, amit tudtak, segítettek, de minimális pénzbe kerültünk akkor. Harmadévben pedig kineveztek demonstrátornak az Élettanon. Attól kezdve, nagy büszkeségemre, magam tartottam el magam, hála Istennek.

– Milyen összegeket lehetett keresni?

– Hatszáz forint volt a demonstrátori állás javadalma, ami, ha a végzett orvos ezerkétszáz forintos fizetéséhez viszonyítunk, nem is hangzik rosszul. Sajnos, egy hónappal az odakerülésem után ezt megszüntették, és átalakították demonstrációs ösztöndíjjá, ami háromszázötven forint volt, de még mindig messze meghaladta a legmagasabb hallgatói ösztöndíjat. Arany időszak volt. Lissák Kálmán volt az intézetvezető. Ha bementünk hozzá, hogy professzor úr, ezt és ezt szeretnénk, s ehhez ilyen és ilyen műszerek kellenek, akkor azokat ő megszerezte.

– Hogy lett ebből fül-orr-gége?

– Megkérdeztem a már emlegetett Hasznos Tivadart, hogy érdemes-e elméleti intézetben dolgoznom? Azt válaszolta, csak akkor, ha úgy érzem, hogy megnyerem a Nobel-díjat. Hát ezt nem éreztem, tehát fülésznek álltam.

– De miért éppen annak?

– Gyerekkoromban sok bajom volt a fülemmel. Saját bőrömön tapasztaltam, hogy milyen szakma ez. Eljöttem Szekér Jenőhöz, mint élettanász, hogy volna-e állása? Valószínűleg ősszel lesz, mondta egy késő tavaszi napon. Nagyjából megegyeztünk, de kértem a tanár urat, ne szóljon Lissák professzornak, amíg nem biztos a helyem. Mire visszasétáltam az intézetbe, már vártak, hogy Lissák hivat. Hallom, el akarsz menni, mondta. Szekér professzor ugyanis fölhívta őt, és megköszönte, hogy egy elméletileg jól képzett embert küld neki.

– Mit tudott felelni Lissáknak?

– Elmondtam, hogy nem szeretnék mindvégig élettanász maradni, és azért választottam az új területet, mert érdekel a hallás fiziológiája. Jóváhagyta, megértette. Amikor azután 1955 októberében átkerültem, Duchon Jenő bácsival találkoztam, aki a „tulajdonképpen miért is jöttél ide?" kérdéssel nyitott. Mondtam, mert érdekel a hallásfiziológia, a hallásvizsgálat, a hallásélettan. Mire megköszörülte a torkát, és annyit mondott, hogy talán előbb tanuljuk meg a szakmát. Beláttam, hogy a szöveg, ami Lissáknak jó volt, itt nem vált be. De tagadhatatlanul nagyon jó helyre kerültem, hisz nagy volt a betegforgalom, és nem kellett fél évet várni, mire végre operálhattam. Hallatlanul érdekelt, és nagyon szerettem is csinálni. Még az is tetszett, hogy az én tudásomon emberi sorsok múlnak. A felelősségérzetet nem pótolja semmi.

– Hogy alakult a karrierje a klinikán belül?

– Semmit nem kellett tennem érte, komolyan mondom. Az ember baktat fölfelé a szamárlétrán. Szekér tanár úr ígéretes jelöltnek tartott. Ugye, most öt év a szakvizsga. Ez akkor úgy ment, hogy a professzor két év után kijelentette, tudok annyit, amennyi a szakvizsgához kell. Így viszonylag gyors léptekkel haladtam előre. Néhány éve tagja voltam egy bizottságnak, amely arra lett volna hivatott, hogy meghatározza: mikor lehet valakiből klinikai adjunktus. Kisütötték, hogy tíz év klinikai gyakorlat kell szakvizsga után. Megkérdeztem az egyik tagot, hogy mikor lett adjunktus? Kiderült, hogy már medikus korában az volt. Egy másik pár éven belül előlépett, és így tovább. Akkor miért állítsunk most mechanikus korlátokat?

– Amit most mesélt, eszembe juttatja, hogy hallottam az úgynevezett Bauer-szabályról, mely kimondja, hogy minden generáció igyekszik az őt követő generáció dolgát megnehezíteni…

– …amit aztán a nehézségek ellenére uralomra jutó új generáció az előző generáció működési idejének lerövidítésével torol meg! Igen, ez a megfigyelésem. És igyekszem az ilyen jelenségek ellen tenni. Ha valaki alkalmas, hadd menjen, ne korlátozzuk! A sorsom azután úgy alakult, hogy Alföldy professzor, aki Szekér Jenőt követte a tanszékvezetői székben, ugyancsak nyugállományba vonult. Budapestről épp nem akart ide pályázni senki sem, és a döntéshozók talán megtalálták bennem azt az embert, aki, ahogy mondani szokták, tanszékre érett.

– Szeretném, ha szólnánk pár szót az Ön rektori működéséről is!

– Először elég furcsa körülmények között lettem rektor. A miniszter javaslatára a kar megválasztott. Hogy miért furcsa ez? Máig sem tudom, hogy a miniszter javaslatát minek köszönhettem. Valakinek eszébe juthattam. Azután egyszer meghosszabbítottak, de jött a rendszerváltás, és abban az időszakban sok minden nagyon nem tetszett. Néhányan valószínűleg úgy gondolták, hogy borzasztóan kapaszkodom a rektori székbe, és szívesen kirúgom az egyetemről az általuk sugalmazott embereket satöbbi. Lemondtam. Viszont amikor az engem követő rektor kétéves regnálása véget ért, immár teljesen demokratikusan újraválasztottak. Rektori működésem legfőbb eredményének talán azt tartom, hogy közbenjárásom révén épült meg a kettes számú belklinika. De amikor lejárt az időm, két hét múlva már meg kellett néznem a telefonkönyvben a rektori hivatal számát. És így voltam a klinikai igazgatói helyemmel is. Ha már nem az a dolgom, más foglalkoztat. Új, megoldásra váró problémák.

– Mainapság mi foglalkoztatja?

– Most már hosszabb ideje kutatom az ionomer cement felhasználásának lehetőségeit. Ezt a fogászatból jól ismert, fehér anyagot ugyanis a szétvált hallócsontoknál ragasztóként lehet alkalmazni. A program öt-hat éve fut, most szeretném tudományos közleményben összefoglalni az eredményeket. És van itt még valami. A kalapács-üllő ízület tulajdonképpen egy miniatűr csípőízület. Könnyű elképzelni. A hangrezgések annyira kis amplitúdójúak, hogy – főleg a halk hangoknál – a dobhártya nanométeres tartományban rezeg. Ezzel szemben légnyomásváltozásnál nagyobbat mozdul el. Például ha az ember a befogott orrát megfújja, érzi is. Ez milliméteres nagyságrendű. Vagyis ebbe a tartományba esik a kalapács mozgása, és mégsem szakad szét. A magyarázat a pici ízületecskében keresendő, amely szabályszerű porcfelszínnel, szabályszerű tokkal, szabályszerű ízületi folyadékkal rendelkezik, és ötfokos mozgást tesz lehetővé. Tehát a kalapács a dobhártyával ki-be mozoghat. Ugye, ezt az ízületet nem tudjuk pótolni a csontokkal. A tervem régről megvan már erre, tárgyaltam több gyártóval, de még nem haraptak rá. Esetleg majd megcsinálom magam. Hisz alapanyagként a protézisek használhatóak lennének, készíthetnék egy kombinációt, mint a csípőnél, némi teflonnal… Eddig nem került rá sor. De remélem, még van rá időm.